KIRÁLYT A NAPRA KITENNI
Végül csak elmentem meghallgatni a Csontváry-tárlatot.
Megnézni bajosan lehetett ugyanis a kiállítás utolsó előtti hetében odasereglő tömeg miatt. Zarándoklás a cédrusokhoz – még ha nem is Libanonban. A képek nagy meglepetést nem okoztak a szokványos meglepetésen túl, tudniillik, hogy mennyire képtelenség őket bárhogyan reprodukálni; ezek azok a festmények, amelyek még önmagukkal sem helyettesíthetők. Igen, konstatáltam, a Nagy Tarpatak láttán még most is szédülés környékez, hogy lehet úgy festeni, hogy a kép előtt az embernek tériszonya támadjon? Igen, a festményei még mindig belülről világítanak „az ártatlan mindentudás napjától és a lélek erejétől”, ahogy Pilinszky írja. És igen, így kronológiailag négy terembe rendezve Csontváry rendezetlen elméjét, az is nyilvánvaló, hogy alapjában fölösleges bármiféle ezoterikus magyarázatot erőltetni az elhíresült „napút”-kifejezésre, az egyszerűen azt jelenti, amit, nevezetesen a fény útját, mert Csontváry nem a dolgokat festi, hanem a fény vándorlását a dolgokban és a dolgokon és a dolgok felett; ahogy Hérakleitosz számára a világ pyros tropai volt, tűzváltozatok, a láng módozatai, Csontváry számára is fényváltozatok összessége. Ezért semmi más nem is érdekli, csak a fény, amit színekké szűrnek magukon át a létezők. Maguk a dolgok csak annyiban számítanak, amennyiben a fény hordozói.
hogy bírta ezt ki ép ésszel
Festményből kevés volt, emberből viszont sok; ezért egy idő után már nem is annyira a képeket néztem, inkább a nézőket: a ténfergőket, elmélyülteket, jól értesülteket és műértőket, az unatkozókat, tudálékosakat, ájtatosakat, aztán már nem is néztem, csak hallgattam őket, mert a képek olyanok voltak, amilyennek emlékeztem rájuk nyolc évvel ezelőttről, valószínűtlenek és testetlenek, sugárnemzette szentképek, semmi kétség, Csontváry őrült volt, önmaga napja, de engem az kezdett érdekelni, hogy ebben a tömegben hogyan csapódik le ez a téboly. A termek sorának végén volt néhány fotó az építész Gerlóczy lakásából – ő mentette meg a vásznakat az utolsó pillanatban a Hadik tetején kiürített műteremből, épp amikor szekérponyvának akarták eladni azokat –, és néztem, hogyan kerülhetnek ezek a képek a könyvespolc fölé, több is egymás mellett, uramisten ez az ember ezekkel élt, a Nagy Cédrussal a sezlony fölött, hogy bírta ezt ki ép ésszel. Végül már nem is festménytől festményig, hanem embertől emberig sodródtam: a Panaszfal jelenete folytatódott itt a szemem előtt, a fülem hallatára, mintha direkte szinkronizálták volna a képet, ahol a Templom torzója, az áhítat utolsó megrepedt kövei előtt peckelődik, forgolódik, zsibong a világ, adnak-vesznek, trécselnek, sápítoznak, berzenkednek, műértenek, ásítoznak és szelfiznek, állandóan szelfiznek, ez volt talán a legkülönösebb, előtérben az én, a háttér Baalbek lángoló őrülete, vagy a Nagy Tarpatak prehistorikus szakadéka, igazából mindegy, mert az előtér az, ami számít; és ott, a képek nagy csendjének küszöbén beszélnek, beszélnek, mintha muszáj lenne…
„… elektromos kezelést kapok erre aztán meglátjuk az unokatesóm Németországban dolgozik nézd ott szoktunk horgonyozni amikor vitorláztunk nem tudom ez az épület ott van-e lehet hogy ott van mit tudom én ez a Taormina de mindjárt megnézem a feliratot hogy biztos legyek benne tegnap vettünk grillsajtot ma meg kell csinálni azt mondja tájképfestő hát így néz ki egy vízesés nehogy már külön hívjál erre egy embert meg lehet azt oldani rövid a karod ahhoz hogy mind a hárman rajta legyünk nyugi még egy terem van és annyi leteszem mert idebent úgy látszik tilos a telefonálás igen itt a bácsi önmagát festette le…”
Mégiscsak eljönnek azért, csak elzarándokolnak a cédrusokhoz, még ha maguk sem igen értik, voltaképp miért – és ez az, ami igazán különös, még sokkal furcsább, mint a kényszeredett áhítat, még a kényszeres szelfizésnél is furcsább. Miért jönnek vajon? Egy őrült kedvéért, aki élete vége felé a gangon hevert anyaszült meztelen a napon; vagy aki ő császári és királyi felsége, Ferenc József betegségének hírére állítólag rohanvást sürgönyzött Bécsbe a holtbiztos recepttel: „Királyt a napra kitenni stop Csontváry stop”. Igen, a többség a híre, no meg a hírverés miatt jön. Akik nem, azok talán a fény miatt. Látni kell még egyszer a színek vándorlását, ezt a fényátvonulást, ami teremről teremre pislákol, nőttön-nő képről képre haladva, végül elhatalmasodik, tombol, aztán kialszik, egy életmű és egy ember romjait hagyva maga után. Ugyan miféle világosság az ilyen?
hajlamos az ember átsiklani
Visszalapozva gondolatban, mégiscsak volt ott egy kép, amelyet nem ismertem. Amit láttam, és nem viszontláttam. Az ablaknál ülő nő portréja. Nem is rémlik, sem albumból, sem korábbi kiállításokról. Talán mert az életmű legelejéről származik, amin hajlamos az ember átsiklani, hogy minél előbb a várva-várt crescendóhoz érkezzen. Én most ezt az átrohanást tudatosan kerültem, elidőztem inkább a látomások előterében. Ott kevesebb volt az ember.
Ablaknál ülő nő: ültében befelé, a szoba felé fordul, a szobában indokolatlanul nyíló virágot nézi, szőke haja illedelmes kontyba fogva. Háta mögött alig észrevehetően libben a függöny, amely szőkévé szűri a falra vetülő fényt. A vásznat csaknem mértani közepén metszi ketté a világosság: a kép fele félhomályban marad. A kettő határát az emberi alak jelöli ki: sötét ruhája, fehér bőre és a szoba belseje felé irányuló hatalmas, szuggesztív szemek. Ez a tekintet sugározza tovább a világosságot a színtelen, fénytelen régió felé, ahol a virág nyílik; talán épp ennek a tekintetnek a fényében. A kinyíló virág és a tágra nyílt szem valamiképp egymást tükrözik. Az embernek az az érzése támad, hogy a nézés nélkül a szirmok lehullanának, a virág elsorvadna – és viszont, a tekintet célja a nyíló virág. Tapintatosan megfogalmazott festői program ez a fényről. Embert a napra kitenni, és a világprobléma nagy része megoldva.