KASSÁK LAJOS VERSÉRŐL

HONVÁGY

Szétdobálom mindenem
ne kínozzon semmi
se súly se szín se forma.

Elég nekem
furcsa
emberségemet cepelnem.

A fák égre vetett árnyfoltjai
s néhány eltévedt hang
kísér.

Magába fogad a csend
jó hazám
ahol én is része leszek
a semminek.

„Honvágy” szavunk furcsa, kettős értelmet hordoz. Első értelmét mindenki ismeri, így használjuk minden hétköznap. De nemcsak arra lehet gondolni, hogy valaki hazájától kényszerűségből távol vágyakozik az elveszett otthon után, hanem arra is, hogy az ember – alkalmasint tekintet nélkül tartózkodási helyére – hajlamos „hazavágyni”, éspedig nem valami kósza hangulattól vezérelve, hanem lelke mélyéből és igazán. Így honvágya lehet valakinek az ókori Hellász iránt – mint némely költőknek, habár sose éltek benne –, vagy Párizs iránt – mint volt egy időben más művészeknek, habár sose jártak ott. De előfordulhat, hogy az embert úgy kínozza a honvágy a hazája iránt, hogy közben benne él; mert érzi, ez a haza nem esik egybe azzal a hazával, amelyben csakugyan élni lehetne. Otthonról hazavágyni pedig sokkalta kilátástalanabb, mint távoli helyekről, ahonnét a távolságnak hála, úgy tetszik, az otthon körvonalazható alakokkal, emlékekkel és megfeleltethető házaknak, vizek szagának, dombok vonulatának. Ez a másik fajta honvágy nem ismeri a kiskapukat, cserébe viszont az előző felszínes nosztalgiánál sokkalta személyesebb, intenzívebb és közölhetetlenebb: mivel egyértelmű tárgya sincs, olyan, mintha iránya sem lenne. De megkockáztatom: csakis ez a közölhetetlen valami a honvágy.

kép | adobe.com