KALLIGRÁFIA

Vannak könyvemberek és nemkönyv-emberek, ez tiszta sor. A közvélekedéssel ellentétben a könyvembereket nem az különbözteti meg a nemkönyv-emberektől, hogy az utóbbiak ne szeretnének vagy ne szoktak volna olvasni, nota bene akár könyvet is, ha arról van szó. De nem arról van szó. Hanem arról, hogy a nemkönyv-emberek rendszerint tudják, mi a teendő. A könyvember pedig eltűnődik róla.

szavakon át

A könyvember átka és kiváltsága ez a tűnődés, amely olyan, mint egy folyó túlsó partján élni – egy folyóén, amely elválasztja őt a többiektől, megóvja és nevetségessé teszi. A tűnődés számára folyó, egyetlen élhető parttal, ezért bajos átkelni rajta. A nemkönyv-emberek azért tudják mindig, minden körülmények között, hogy mi a teendő, mert az innenső part lakói, mert az ő térképeiken a folyóknak két rendes partja van, a magyarázatokat és megoldásokat pedig ott keresik, ahol a probléma felbukkan – a világban. A könyvember hajlamos feltúrni a lelkét a probléma és a megoldás forrását kutatva, és sejtése szerint a lélekhez a szavakon át visz az út. Mi több, elképzelhetőnek tartja, hogy a lélek szavakból áll.

És ki a megmondhatója, nem így van-e csakugyan.

Városunk népe a könyv embereit – magától értetődő hiányosságaikkal együtt – nemhogy lenézné, kifejezetten megbecsüli. Ezt a megbecsülést csak szemérmesen, különösebb hűhó nélkül juttatja kifejezésre: békében hagyja őket. Írni nem bűn, olvasni nem erény, de hálát adhatunk az égnek, hogy vannak, akik mindkét művelet nyűgét elvégzik helyettünk – imígyen vélekedik polgáraink többsége, és hogyan is lehetne ezért neheztelni rájuk. Csak éppen azzal a józan megkötéssel éltek, hogy a könyvtermelők lehetőleg ne legyenek kettőnél többen: egy prózaíró és egy költő untig elég egy ekkora városnak, mondogatták, két betűvetőt még eltartunk valahogy, csak nehogy boldog-boldogtalannak kedve szottyanjon íróskodni. A városatyák, jelezve, hogy semminemű elvi kifogásuk nincs az irodalom ellen, nagyrabecsülésük jeléül még emléktáblát is elhelyeztek az Aranyborjú Szálloda bejáratánál, ahol egykor állítólag Babits töltött el átutazóban pár napot és éjszakát, ájtatosan abajgatva a szobalányokat.

A városi költő és prózaíró szerény, de megbízható havi apanázsra számíthatott. Cserébe nem vártak el tőlük remekműveket, sőt, egyáltalán és lehetőleg semmiféle művet – előbb-utóbb úgyis előhozakodnak effélékkel –, megelégedtek azzal, hogy voltak: méltányolhatóan, iktathatóan és főleg láthatóan. Mert azt viszont kikötötték, hogy munkaidejük bizonyos hányadát nyilvánosság előtt töltsék, hogy a polgárok meggyőződhessenek saját szemükkel: a művész-lét sem fenékig tejfel, az alkotók tüsténkednek, és ebből előbb-utóbb lesz valami, talán országos ismertség, talán irodalmi díj, talán nekrológ, és akkor városunk az atlaszok mellett irodalmi lexikonok lapjain is említésre kerül.

tökéletes irodalmi inkognitó

Nem is olyan rég azonban e patikamérlegen kimért egyensúly felborulni látszott. Nem a Lírikus megjelenésével. A Lírikus őszintén szólva nem sok vizet zavart, mármint ami a finanszírozást illeti, mert bár magát költőként tartotta nyilván, mégsem kilincselt sehol: sem nyomdáknál, sem a városi hírlap szerkesztőségében, vagy ami rosszabb, fővárosi lapoknál a megjelenés érdekében. Valami különös okból nem törekedett hivatalossá válni. Költői tevékenysége főként abból állt, hogy kézzel írott verseket hagyott maga mögött itt-ott, amerre járt, ahogy a madarak hullajtják el hébe-hóba a tollukat. A papírcetlik, árkusok, hanyagul kitépett füzetlapok láttán az avatatlanok nem is sejtették, hogy költeményekről van szó. A Lírikus nem is törekedett erre. Szemlátomást az tette boldoggá, ha ő maga sem ismerte föl verseiben a verset. Ha érzése szerint sikerült megközelítenie ezt a tökéletes irodalmi inkognitót, amelynek lényege – mint kifejtette –, hogy maguk a szavak is meglepődjenek azon, hogy hol vannak és mit csinálnak épp, akkor büszkén dugta az orra alá remekművét boldog-boldogtalannak. A legváratlanabb pillanatokban csapott le, mint állítólag az ihlet.

Tegyük fel, hogy a lapszerkesztő gyanútlanul sütkérezik a kávézó teraszán, tar koponyája körül cigarettafüst dereng, akár egy elmaszatolt glória; szeme félig lehunyva a szitáló őszi napsütésben – látnivaló, hogy szervezetéből most itatja fel az utolsó tegnapi betűket is a puha tejeskávé, vagy most marja ki onnan egy méregerős fekete. E megközelítőleg szent pillanatban, ki tudja, melyik sarok mögül, egyszer csak felbukkan a Lírikus, és egy halszálkás betűkkel telekapart lapot tart a szerkesztő orra elé.

– Mondd, hogy érthetetlen! – kéri esdekelve.

A szerkesztő kinyitja fél szemét, és átfutja a sorokat.

– Érthetetlen – bólint megadón.

A Lírikus erre felélénkül.

– Mondd, hogy pocsék is! – kérleli tovább remegve.

A szerkesztő sóhajtva kinyitja a másik szemét is, még egyszer elolvassa, biccent.

– Pocsék, csakugyan.

A költő valósággal repes.

– Akkor közlöd? – kérdezi mohón.

– Semmiképpen.

A Lírikussal madarat lehet fogatni: sasszézva távozik, az asztalon felejtve művét, amellyel a felszolgáló gondosan kibéleli majd a szemétkosarat.

Ebből is látszik, hogy a Lírikus léte vagy nemléte, alkotása vagy annak elmaradása érdemben nincs befolyással a közmegbecsülésnek és közfinanszírozásnak örvendő irodalmi tevékenységre városunkban. Művei – ha egyáltalán szem elé kerülnek – jelmondatnak, idézetnek egyaránt alkalmatlanok, tanulságot nem lehet levonni belőlük, elérzékenyülni rajtuk még annyira sem.

Nem, az átmeneti zavart a kalligráfia művészete váltotta ki.

Megjelent a lapban egy szűkszavú hirdetés:

„Minden péntek hétkor este kalligráfia. Altér 8. szám alatt.”

Ennyi, semmi több. De ebben a két mondatban több dolog is szemet szúrhat annak, aki ismeri városunkat. Kezdjük azzal, hogy az Altér-elnevezés, bár közszájon forog, semmiképp sem hivatalos. A Főtér oldalánál nyíló másik, kisebb teret szokás így emlegetni, amelynek becsületes neve Halvásár tér. Itt szoktak ugyanis kirakodni a halászok, akik a Folyóról hozzák fel sikamlós, bizarr portékájukat. A fényes, meg-megvonagló testek haldokló tükrökként villognak a reggeli napfényben, kerek, behunyhatatlan szemek merednek az égre. A halvásár rendszerint hamar véget ér: csak a kóbor macskák nyalakodnak ott napestig, tappancsukra pikkelyek tapadnak. Akárhogy is, egyetlen magára valamit adó helybeli sem emlegetné hivatalos fórumon – mint amilyen egy újság hasábja – másképpen ezt a terecskét, mint hivatalos nevén. A másik a szórend. Itt véletlen szedési hibára lehetne gyanakodni. Csakhogy a véletlenekről városunk nincs nagy véleménnyel. A hirdetés hétfőn jelent meg először a lapban, aztán kedden és szerdán (változatlan formában) ismét. Eddigre már minden újságolvasónak szemet szúrt, elsősorban azoknak, akik azt sem tudták, mi fán terem a kalligráfia.

mozgásban tartja

Szombat délelőtt a két hivatalost, a költőt és a prózaírót, szokatlanul együtt lehetett látni egy főtéri asztalnál ülve: előttük egy-egy mokkás pohár, az illat után ítélve konyakkal cinkelt feketével. A prózaíró keresztbe tett lábának lábfeje mintha önálló életet élne, rázkódik, remeg, mozgásban tartja az egész testet. A költő sztoikus nyugalommal legelteti szemét a teret szegélyező gesztenyefák virágbokrétákkal díszes koronáján – alighanem a megfelelő hasonlatot keresi. Kandeláberek? Elcsépelt. Ekkor bukkan fel a maga hebrencs módján, az egyik utca torkolatában a Lírikus: a prózaíró lesüti szemét, de a költő veszettül integet.

– Hátha mond valami használhatót – jegyzi meg a prózaírónak magyarázatképpen.

Hellyel kínálja a szeppent Lírikust: biztatja, rendeljen bátran, amit tetszik, volna itt egy szakmai jellegű kérdés, mely nem tűr halasztást.

– Hozhatok valamit? – érdeklődik a pincérként tevékenykedő suhanc, aki piros fülével máris az asztalnál terem.

– Eszpresszót, óvatlan mozdulatnyi tejjel – bólint a Lírikus.

A költő türelmetlen pillantást vet a prózaíróra, aki nagyot sóhajtva belekezd.

– Mint már a kollégának is mondtam, különös élményben volt részem a minap. Hogy különös, az hagyján, kifejezetten nyugtalanító. Hozzá tartozik, hogy nagyobb lélegzetű munkán dolgozom mostanában, ez maradjon köztünk. Egy képzeletbeli város történetét dolgozom fel. Társadalomkritika, némi szatirikus él, szigorúan az életből merítve. Mindegy. Apróra elterveztem mindent: a regény szerkezetét, a fő- és mellékszálakat, jellemrajzokat, a város részletes térképéig bezáróan. Törekedtem, hogy a szatíra nagyítólencséjén keresztül a lényeget adjam. Lineáris, mégis polifonikus történetvezetéssel. Miután minden összeállt, belekezdtem. És mit tagadjam, jól haladt a munka, a napi penzum, a módszeres építkezés. Mígnem feltűnt, lakik ebben a városban valaki, akit nem én helyeztem oda. Egy nő: boltozatos kapualjból lépett ki az utcára. Alig villanásnyi időre láttam csak a szemem sarkából, mielőtt elnyelte volna a forgalom. Meglepett a dolog, de művészi éberségem pillanatnyi lankadásának tudtam be. Mivel nem tartozott a tárgyhoz, hamar meg is feledkeztem róla. Csak különös öltözködése maradt meg az emlékezetemben: mintha afféle pokrócot, vagy horgolt nagykendőt kanyarított volna a vállára. Mályvaszínűt. Soha életemben eszembe nem jutott volna leírni azt, hogy mályvaszín.

Az író – illetve momentán elbeszélő – szemlátomást magába roskadt. Megérkezett a Lírikus presszókávéja; a csészealj határozott koppanása az asztallapon valamelyest felrázta.

– Egyszóval, ha különösnek találtam is a villanásnyi közjátékot, hamar napirendre tértem fölötte. Csakhogy a hívatlan vendég ismételten felbukkant: hol egy kirakat előtt, amelyben alakja megkettőzve tükröződött, hol a fasor távolabbi végén, hol egy villanásra a vonatablakban. Hol itt, hol ott, de egyre többször, és részemről a legkisebb szándékosság nélkül. Anélkül, hogy tudtam volna, ki ő, és mit keres ott. Ki képzelte oda a városomba? Igyekeztem rá se hederíteni, de kotnyeleskedése mind jobban bosszantott. Igaz, nem csinált semmi különöset, mondhatni diszkréten került, de azt vettem észre, hogy puszta jelenléte is kikezdi a történet folyamatát. Maga az elbeszélés nyilvánvalóan közömbös volt számára, nem csatlakozott sem a történet fő-, sem valamely mellékszálához. Egyáltalán: semmi köze nem volt a cselekményhez, semmiféle dolga nem volt ott! Mégis úgy tűnt, otthonosan mozog a városban; mintha a városhoz tartozna. Érthetetlen volt az egész.

gyónás után a lelkiismeret

Az író azon kapta magát, hogy ujjaival záporesőként dobol az asztalon: megmarkolta hát a kávéspoharat, nyugalmat erőltetve magára. Pontosabban a nyugalom látszatát. A költő továbbra is a gesztenyefákat fixírozta – puha lándzsahegyek? –, ő már hallotta a történetet, várta a folytatást. Úgy látszik, a pincérfiú is így volt ezzel, mert másodszor is nekilátott végigtörölni a szomszédos asztalokat. Közben a Lírikus érdeklődve pillantgatott hol egyikre, hol másikra, hol a hívatlan harmadikra. Nyilván nemigen értette, mi dolga itt, hasonlóan a történetbeli nőhöz. Csészéje immár üres. Mint gyónás után a lelkiismeret: hófehér alján egyetlen sötétbarna petty árulkodik az iménti élvezetről. Az író a pincérre sandítva visszafogottabb hangon folytatja.

– Az egészben az volt a legrosszabb, hogy az elmúlt években hozzászoktam: ha másnak nem is, de az írásnak ura vagyok. A történeteket kényem-kedvem szerint kanyaríthatom, a szavak úgyszólván kezes bárányok. Ez a bizonyosság most megrendült, méghozzá alapjaiban. A hívatlan jövevény alakja egyre több kérdést vetett fel, de furcsamód attól, hogy tépelődtem, tűnődtem, attól, hogy foglalkoztatott, még nem találkoztam vele gyakrabban a megírt utcákon. Hajszálra, mint egy valódi nőszemély. De ha nem én képzelem őt ide, akkor kicsoda? – tettem fel magamnak a kérdést. Honnan fújta ide a szél, és miért éppen az én regényem lapjaira? Semmiféle szerepre nem törekedett, szemlátomást élte a maga privát és számomra ismeretlen életét. Igyekeztem ignorálni a jelenséget, betudva annak, hogy tudatalattim valamiért ostoba játékot űz velem. De hiába igyekeztem elhessegetni, és mindenestül az adott fejezet gondolatmenetére koncentrálni, ő félreérthetetlenül ott volt – lézengett az oldalakon, úgy járt ki-be a történetben, mintha éppenséggel az övé volna. Gyerekes csapdákat eszeltem ki. Az egyik mellékmondatban egy feltűnően faragott, de festmény nélküli keretet helyeztem el egy régiségbolt falára. Minden különösebb indok nélkül. Amikor főhősöm legközelebb betévedt a boltba, konstatálnia kellett, hogy a keretnek hűlt helye, az ócskás tájékoztatása szerint előző délután „megvette a kisasszony”. Bosszantott, de a határidő szorításában nem volt érkezésem boncolgatni a jelenség mi- vagy kilétét. Ám ahogy a város leírása haladt előre, ahogy mind több és több részlete bontakozott ki, mintha ő is állandóbb és tisztábban kivehető formát öltött volna. Kipróbáltam: az egyik fejezet elején minden invenciómat latba vetve szebbé írtam át a várost, mint amilyennek eredetileg szántam – és lehet, hogy öncsalás az egész, de amikor legközelebb felbukkant, mintha az ő, nem minden egzotikumot nélkülöző szépsége is jobban kibontakozott volna. Ha a város kopottabb, szürkébb külterületeit írtam, az ő megjelenése is szolidabb lett. Az volt az érzésem, hogy ha akarnám, meg is szólíthatnám, akár elcseverészhetnénk – de ettől már igazán megrettentem, túlhajszolt idegrendszerem vészjelzésének tudtam be. Pedig talán csak elbátortalanodtam, hiszen az életben is képtelen vagyok cseverészni.

A költő e ponton megsemmisítő oldalpillantást vetett a pincérre, akinek kezében, már a látszatra sem adva, ernyedten himbálózott a porrongy. Miután az égő füllel és szapora léptekkel eltűnt az üvegajtó mögött, az író folytatta.

– Ott tartottam tehát, hogy bár csak úgymond írói látóterem peremén, és ott is csak pillanatokra, de a hölgyemény következetesen megjelent, és felbukkanásai egy idő után már nem is feszélyeztek. Megszoktam, hogy a szavak között, az én szavaim között sertepertél. Ha hosszabb ideig nem jelentkezett, úgyszólván hiányzott. Mi több, az volt az érzésem, hogy tüntetőleg távol marad, ha történetem nem a tetszése szerinti irányba tart. Ha elmulasztottam valamit. Ha ellaposodott, megfeneklett a mese. Ilyenkor igyekeztem kieszelni valami mást. Egy-egy ponton jeleket hagytam. Kérdőjeleket. Rendhagyóra írt helyeken, a történet feltűnő fordulóiban, szembeszökő terein. Vagy azt csináltam – bár ez keményebb dió volt, és minden leleményességemet latba kellett vetnem hozzá –, hogy arcának ellesett, inkább megsejtett vonásait titkos kódokkal beleírtam az épületekbe, homlokzatokra, szökőkutakba, parkok ösvényei közé… felismerhetetlenül, mégis, azt reméltem, felismerhetőn. Mindez viszont roppant időigényes volt, és elvonta a figyelmemet a munka dandárjától. Észrevettem, hogy már jobbára azért foglalkozom a várossal, hogy őt viszontlássam benne. A történet mellékessé vált, fonala is kezdett kicsúszni a kezem közül, úgy tűnt, egyre kiszámíthatatlanabb fordulatokat, egyre frappánsabb leírásokat követel, és távollétével adja tudtomra: többet várt tőlem. Ez volt az a pont, ahol minden szempontból és vitán felül kimerültem. Véget kellene vetni ennek, tépelődtem, mégpedig mihamarabb. A sokadik éjjelen, amikor nem jött álom a szememre, kikászálódtam az ágyból, és hideg fejjel, mint aki előre eltervezett gyilkosságra készül, leültem írni. Elbeszéléssé fegyelmeztem a mesét, visszatereltem a rendes kerékvágásba. Realista atmoszférával oltottam be, szociográfusi megjegyzésekkel stabilizáltam, következetes történetvezetéssel szedtem ráncba. Többet nem is mutatkozott. Maradt ugyan a helyén némi hiátus, szinte észrevétlen, mint a falakon végigfutó repedés, de igazából semmi különös; a megszokás észrevétlenül kigletteli az ilyesmit.

– Csakhogy – sürgette a költő, akit valószínűleg bosszantott, hogy a virágzó gesztenyefákra még mindig semmi használható nem jut eszébe. Pedig már büszkeségét: makulátlan hegyes végű töltőtollát is a keze ügyébe készítette, mivel tapasztalata szerint az ihlet gyakran a toll révén jelentkezik. Most ez sem hatott.

– Csakhogy? – kérdezett vissza az író bosszúsan. – Milyen csakhogy? Semmiféle csakhogy nem volt, minden visszazökkent a normális kerékvágásba, tudattalanom megelégelte az incselkedést, úgy látszik, megjuhászodott. Az elkészült fejezeteket időben leadtam. Olvashattad. A hívatlan látogatóra tett célzásokat kigyomláltam. Jó, nem mindenhonnan; egy-egy észrevétlen, másoknak semmitmondó jelnek, utalásnak megkegyelmeztem, talán emlékeztetőként a magam számára, talán – alighanem – nosztalgiából. Semmi nem is zavarta meg a nyugalmat egészen múlt keddig, amikor az újságban megakadt a szemem azon a sután fogalmazott apróhirdetésen. Nincs mit csodálkozni rajta: itt mifelénk, ahol általában nem bővelkedünk újdonságokban, és ahová a különféle művészeti áramlatok is csak megkésve érkeznek, ha ugyan nagy ívben el nem kerülnek bennünket, egy ilyesféle határterület, mint épp a kalligráfia, minden betűvető érdeklődésére számot tarthat. Kollégámmal – biccentett a költő felé – kapva kaptunk az alkalmon, mi sem természetesebb, péntek este hét előtt tíz perccel elsőkként jelentünk meg az Alt… a Halvásár tér nyolcas számú ház előtt.

– Így igaz – bólintott a költő. – Bár igaz az is, hogy ha tanult kollégám nem beszél rá, magamtól nemigen jutott volna eszembe a péntek estét ilyesmire áldozni… Így utólag viszont kimondott szerencse, hogy nem másképpen alakult.

– Még valamit az uraknak? – kérdezte majdhogynem esengve a pincérfiú, aki ismét az ajtónál lebzselt. Fehér felöltőjét hivatalosra igazgatva igyekezett kíváncsiságát szakmaisággal leplezni.

– Köszönjük, megvolnánk – hárította el a költő.

– Fejezd be végre, lássuk, mi lesz a barátunk véleménye.

– Azon vagyok – mondta kissé indignáltan az író, és ujjai ismét vitustáncba kezdtek az asztalon. – Szóval odamentünk a megadott címre. Meglepett, hogy rajtunk kívül csak egyvalaki érkezett, egy hórihorgas fiatalember, ő is a tér távolabbi végén téblábolt szégyenlősen, mint aki nem is ide vár. Igaz, városunk lakói általában dicséretesen tartózkodnak az újdonságoktól. Pontban hét órakor bezörgettünk. Az ajtóban egy idősebb, kis méretű, citrom-forma távol-keleti úr jelent meg, én sosem tudom megállapítani, kínai vagy japán, vagy más környékbéli szerzet. Az apróhirdetés döccenői ezzel magyarázatot nyertek. Szertartásos mozdulattal beljebb tessékelt mind a hármunkat. A lakást, gondolom, bérli, mert a berendezése pontosan olyan volt, mint városunk bármely más földszinti zugáé: vendéglátónkon kívül csak néhány aranyszállal hímzett selyempárna képviselte az egzotikumot, ezeken, ha jól láttam, felhővé változó sárkányok vagy sárkánnyá változó felhők birkóztak bíborszínű egeken. Tanácstalanul bámészkodhattunk, mert a keleti eredetű úr kedvesen, és nem is annyira tört magyarsággal szabadkozott, hogy a kalligráfiai „múhely” nem itt, hanem a szomszédos helyiségben lesz, ahol úgymond „jobb az estefény”. Azt is megkérdezte, óhajtunk-e teát. Nem óhajtottunk.

Akkor átmentünk a szomszédos szobába, ahonnét tágas belső udvarra nyílt kilátás, és csakugyan jobb volt az estefény, mert a cseréptetők felett jókora darab égbolt sárgállott. Középen, kerek asztalon mindenféle ecsetek, tollszárak, tintatartók és metszett üvegcsék sorakoztak, mindegyikben más és más színű, folyékony éjszaka. Lenyűgöző volt az a magabiztos rend, már-már kedvem szottyant a kalligráfiához, amikor valami furcsaságon akadt meg a szemem. Az átellenben lévő falon egy képkeret függött: mégpedig egy üres képkeret. Mondanom sem kell, megszédültem. Aranyozása megkopott, a rózsabimbók, indák és levelek szövevényén át- meg átütött a fa erezete. – Szépség, ugye? – büszkélkedett a házigazda. – Hamisság kopik, igazság sima. Lányom találta. Foglalunk helyet!

Nem kellett kétszer mondania. Fordult velem egyet a szoba, és a széken találtam magam. Folytasd inkább te, kérlek – intett ernyedten a költőnek.

Az megadón szakadt el a lomb-hasonlat megoldhatatlannak tűnő problémájától, és a Lírikushoz fordult.

– Én persze nemigen értettem, miért futott ki a vér a kolléga arcából. Az ezt követő párbeszéd is csak utólag nyert, úgy-ahogy értelmet. Nem emlékszem pontosan a részletekre. Miért üres a képkeret, hebegte a kolléga, mire a kínai vagy japán illető valami olyasmit felelt, hogy a felhőket szokta bekeretezni vele. Ha jól értettem, felakasztja az ablakba, és ha felhő úszik át rajta, ecsetjével leírja az abban lakó sárkányt. Vagy valami ilyesmi. Eléggé zavaros volt, bár esetleg költői is. Azután a kolléga megkérdezte, hogy hol a lánya és mivel foglalkozik. Írással, válaszolta erre a citromszerű úr, miközben ő is az asztalhoz telepedett, és egy ív merített papirost vett maga elé. Kezdjük akkor, mondta, ha már felhőkről volt szó, és rajzolni és magyarázni kezdett valamit. Észleltem, hogy a kolléga szaporán szedi a levegőt, és mint aki kísértetet lát, meredt a képkeretre. Kissé talán udvariatlanul szakította félbe vendéglátónk magyarázatát, pedig, ha jól sejtem, akkor melegedett volna bele. Megkérdezte, szabad-e tudni, mit ír a lánya. A keleti úr szemlátomást nem vette rossz néven, mert széles mosollyal felelte: a lányom történeteket ír. Történeteket, egy képzeletbeli városról, abban egy képzeletbeli íróról, aki… Ekkor a kolléga sietve fölállt, exkuzálta magát, és futva távozott. Én és a hórihorgas érdeklődő maradtunk, kínos is lett volna eljönni, és egy óra leforgása alatt sikerült egy borzfülszőr ecsettel helyre kis írásjelet összehozni az öregúr útmutatásai alapján. Jún a neve, vagy micsoda. Azt mondta, így hívják a lányát is. Ezzel a kalligráfia-óra véget ért.

Csend telepedett az asztalra és az asztal köré. A költő visszafordult a fáihoz, nem békélve meg a vereséggel. A virágok, mint tejszínhab-sipkák? Borzasztó, hát hogy kerülne a fákra tejszínhab. Az író mozdulatlanul ült, keze, lábfeje nyugalomban, pohara üres, csak a konyak illata bélelte ki mindkettejüket.

– Az igazán borzasztó nem is ez – nyögte ki végül. – Hanem az az éjszaka volt, ami ez után következett. Véletlen egybeesés, mondhatnánk. De az ott a falon az én képkeretem volt. Az enyém. Az én saját képzeletem szüleménye. Legalábbis tegnap estig azt hittem. Most meg abban sem lehetek biztos, hogy én magam nem valaki más képzeletének a szüleménye vagyok.

– Na de hol a lány? – szólalt meg bátortalanul egy hang a hátuk mögött.

A suhanc volt.

– Az egyetlen helyénvaló kérdés! – rikkantott a Lírikus. Ezzel egyszersmind elejét vette, hogy leteremtsék a szerencsétlent, miért üti bele az orrát mások dolgába.

– Igen, hol a lány? – ismételte, most már nekibátorodva a pincér. – Ha ezt tudjuk, mindent tudunk! Ha csakugyan van, és csakugyan ír, akkor… – ezen a ponton azonban az író és a költő hajszálra egyforma, lesújtó pillantása belé is fojtotta a szót. Zavartan meghajolt, és sietve visszavonult az üvegajtó fedezékébe.

– Mi elsősorban a lírikus kolléga véleményére volnánk kíváncsiak, ha lehet – fordult a költő harmadik társukhoz, minden szót egyenként megnyomva, mint a patentokat. – Mit szól mindehhez?

A Lírikus hátradőlt a székén.

– Nem is tudom… – szólt merengve. – Van ebben a történetben valami szép, diszkrét szimmetria…

– Sokra megyek vele – jegyezte meg savanyúan az író.

– Úgy értem… azért a valóságban az ilyesmi nem mindennapos.

– Ennyi? – fintorodott el a költő.

Az író viszont felkapta a fejét.

– Csak nem arra próbál utalni, csak nem azt akarja sugallni, hogy…

– A világért sem! – szabadkozott amaz. – Épp csak elméláztam. De jobb lesz, ha szedem a sátorfámat… Nemigen szolgálhatom meg a belém vetett bizalmat… Én már csak ilyen vagyok… És köszönöm a kávét! Amúgy észrevette már – fordult a költőhöz búcsúzásképp –, hogy a gesztenyefák virágai olyanok, mintha apró viharfelhők tornyosulnának a tavasz zúgó, zöld egén?

A költő csak akkor csukta be a száját, amikor a Lírikus alakját már elnyelték a sikátorok. Az író mormolása térítette magához.

– Azt hiszem, az utolsó csepp az volt tegnap este a pohárban, amikor a karszék támláján megláttam azt a hanyagul odavetett, mályvaszínű kendőt.

mindentől egyformán messzire

Délben a többszörösen elhessegetett felszolgáló munkaideje is lejárt. Délután csinos, fitos orrú, és kevésbé szájtáti leányzó váltotta őt, akibe titkon szerelmes volt. Nem végzetesen, csak úgy. Most azonban nem törődött a fitos orrocskával, a szeplős vállal, alig várta, hogy tizenkettőt üssön a nagy, repedtfazékra hangolódott harang. Sietve megvált szűk zubbonyától, és legjobb barátjának keresésére indult, akire azonnal ráismert a tétova, nyakigláb fiatalember alakjában. Tudta róla, hogy odavan a Távol-Keletért. Polcán ott sorakozott Baktay összes fellelhető műve, Landor szókimondó útleírása és a Körösi-féle nagyszótár. Hosszú expedíciós útvonalakat eszelt ki részletekbe menően, az Indus-völgybe, a Pamír hegyláncai közé, Angkor őserdeibe. A pincér, aki a maga részéről sejtette, hogy életét nagy valószínűséggel tizenkét kávéházi asztal archipelágóján bolyongva tölti majd, gyakran ugratta is, mondván, túl könnyű célt tűzött ki maga elé, hiszen szülővárosuk mindentől egyformán messzire esik, ezért menjen bárhová, máris távoli tájakat látogat. Szombat lévén sejtette, hogy barátjának kivételesen nem a könyvtárban, hanem a folyóparton akad a nyomára. Nem is kellett csalódnia: az illető ott volt, hosszú lábát kinyújtóztatva heverészett a meredek partoldalon, a habzó eget bámulva: a májusi felhők parádés felvonulását. Megindult feléje a rézsűn, és azon morfondírozott, vajon mi sül ki ebből.

Az íróról mindenki tudta, hol lakik, elvégre köztiszteletben állt. A költőről is. Elvégre szintén. A Lírikus címét azonban alig-alig sejtette valaki, hisz jobbadán ügyet sem vetettek rá, meg amúgy sem tartózkodott sokat odahaza. Inkább az utcák tartozéka volt, mintsem egy házé.

A fiatalembereknek nem kevés utánajárásukba került felkutatni. Két tévesnek bizonyult címről is elhajtották őket. Ez egy ilyen nap, vont vállat az, amelyik pincérként dolgozott. Alkonyattájt azonban rátaláltak a körfolyosós házra, a ház legfelső emeletén pedig, stílusosan a tető alá beszorított manzárdban a Lírikus lakhelyére. Mi több, őt magát is otthon találták. Micsoda kellemes meglepetés, derült fel a Lírikus arca, amikor ajtót nyitott. Mi járatban? – és már terelgette is őket befelé, külön bejáratú lakberendezési apokalipszisének kellős közepére. Ha jól sejtem, folytatódik a kalligrafikus történet, dörzsölte a kezét, és kényelembe helyezte magát valaminek a tetején, ami ettől kezdve széknek minősült. Két látogatója, jóval lomhább képzelőerővel megáldva, darab ideig keresgélte, hol telepedhetne le.

– Csak nem megtaláltátok a nőt? – szegezte nekik a kérdést, mihelyt megállapodtak valahol.

– Talán… – kockáztatta meg a pincérfiú, zsebkendővel törölgetve verítékező homlokát. – Mindenesetre megtaláltam a tegnapi óra harmadik résztvevőjét. Ő az – mutatott, egészen fölöslegesen, a nyakiglábra. – Ő el tudja mondani, amire az író urak nem emlékeztek. Például, hogy mit jelent a kínai jel, amit megrajzoltak. Vagy hogy mit mondott az öreg kínai a kalligráfiáról.

– Értem – válaszolta a Lírikus, mert csakugyan értette. – Éspedig?

– Arról beszélt – köszörülte meg torkát a langaléta –, hogy a kalligráfiai módszer lényege az elszabadulás.

– Felszabadulás – helyesbített a pincér.

– Nem, nem; így mondta, hogy elszabadulás. A betű elszabadulása a szótól, a szó elszabadulása a jelentéstől. De úgy, hogy közben megtartja magában mindazt, amit jelentett, jelenthet vagy jelenteni fog. Tehát nem üresedik ki. És azt is mondta még, hogy a kalligráfia azoknak való, akik a szó szerelmesei.

– Hogy mondtad? – kapta fel fejét a Lírikus.

– A kalligráfia azoknak a művészete, akik szerelmesek a szavakba – ismételte meg a fiatalember sűrűket pislogva. – Azt mondta, van egy régi legenda a kalligráfia keletkezéséről.

– És el is mesélte? – érdeklődött a Lírikus felcsillanó szemmel.

– Persze. Úgy szól, hogy élt egykor, a nemtudommilyen dinasztia nemtudomhanyadik császárának idejében egy költő. Mindenki olyan elismeréssel adózott művészetének, hogy híre a sokfülű császári udvarig is eljutott. Az uralkodó persze maga mellett akarta tudni a híres költőt, ezért talpig jádéba-selyembe öltöztetett küldöttséget menesztett hozzá, hogy az udvarba invitálja. A költő kezdetben szabódott, de amikor az udvaroncok megmutatták élesre köszörült jáde-késeiket, csak ráállt a dologra. De, ahogy az már lenni szokott, volt egy bökkenő, valami, aminek a híre már nem jutott el a felséges fülekig. Az ugyanis, hogy a költő egyetlenegy dologra nem volt kapható: arra, hogy leírja verseit. Csak elszavalta mindet. De csupán egyszer. Versei pedig olyan éteri szépségűek voltak, és olyan szokatlanok, hogy elhangzásuk után bárhogy igyekezett a hallgatóság, senkinek sem sikerült pontosan visszaidéznie a sorokat, a szavak egymásutánját. A költő nem árult zsákbamacskát, vagy mi van arrafelé, a fővárosba érkezése után mindezt kerek-perec közölte az uralkodóval. A császár erre összevonta felséges szemöldökét, a kíséret pedig ismét diszkréten mutogatta az élesre fent jáde-tőröket. De a költő ezúttal tántoríthatatlan maradt. A császár meg tanácstalan. Most ölesse meg ezt a csodabogarat? Vágassa ki a nyelvét? Mire megy vele? Amikor ilyen csodabogara egész biztosan senkinek sincsen. Úgy döntött hát, olyat tesz, amit nem szokott. És kérdezett.

– Miért?

Az udvartartás egy emberként rezzent össze. Nyilvános kihallgatás során, az Ezer Harang Termében még soha nem hangzott el ez a kérdés.

A költő elmondta. Azért nem írja le a szavakat, mert nem viszi rá a lélek. A szavaknak szárnyuk van, mint a fellegsárkányoknak; a papírhoz kötve csak lenyesegetné szárnyaikat. Ezen felül pedig – tette hozzá – ő szerelmes a szavakba, mégpedig vakon és mindhalálig. Számára a szavak ugyanolyan valóságos, ha nem valóságosabb létezők, mint a körülötte sertepertélő, trécselő, tréfálkozó, szitkozódó emberek. A szavak olyanok, mint a szép nők. Ahogy őket sem veri láncra vagy csonkítja meg, úgy a szavakkal sem hajlandó ilyesmire.

Ekkor egy kopaszra borotvált eunuch odahajolt hozzá, és a fülébe súgta, hogy a császárnak ellenben szokása mindez; ám az uralkodó türelmetlenül arrébb hessentette, amely mozdulat az eunuch karrierjének, és alkalmasint az életének végét is jelezte.

– Hát jó, legyen – egyezett bele mindenki megrökönyödésére a Négy Égtáj Ura. – Ha csakugyan olyan költő vagy, mint amilyen a híred, napkeltéig bizonyára megleled a módját úgy leírni a költeményeidet, hogy nem írod le a szavakat. Adj szárnyat az írásnak! – fejezte be, majd intett, ezúttal a másik kezével, és a csarnokban, mintegy varázsütésre, egyszerre aludt ki valamennyi lampion, látni engedve, hogy odakint, az oszlopok erdején túl épp most hunynak ki a nappal utolsó fényei. A többit nem nehéz kitalálni. A költő életben maradt, reggelre pedig megszületett a kalligráfia.

– Kolosszális! – rikkantotta a Lírikus, és a térdét csapkodta. – Egyenesen fenomenális! Nincs is ilyen legenda! Te találtad ki vagy csakugyan az a vén szélhámos rögtönözte?

A kelet jövendő vándorának arcán megrekedt döbbenet többet mondott akármi szónál.

– Jól van, öcskös, nem kell úgy meregetni a szemed. Fiatal vagy még. Csak azért gondoltam, mert istenuccse, tehetséges mesélő vagy. Még az is megfordult a fejemben, hátha te meséled ezt az egészet. De mindegy is. Mondott még bármi egyebet az a sarlatán?

– De… miért hiszi, hogy sarlatán? – heveskedett a pincérfiú. – A barátom szerint gyönyörűen ír, vagy fest, vagy mit csinál!

– Azt nem is kétlem. Nyilván a legjobbak közül való. Csak hát minek mesés legendának eladni saját élettörténetét? Mitizálni, azt könnyű. A kis hamis. Most mit bámultok? Szerintetek ki képes rá, hogy bekeretezzen egy felhőt?

A Lírikus eztán rövid úton kitessékelte manzárdjából a két végképp összezavarodott ifjút azzal, hogy mihamarabb, lehetőleg még aznap este keressék föl az írót a lakhelyén. Előzőleg, ha törik, ha szakad, szerezzék meg a költőtől, bárhogy és akármi áron azt az „egész jól sikerült” kalligráfiát, a Jún jelét. Nyilván nem lesz tökéletes, de egyelőre megteszi. Adják oda az írónak, és próbálják neki elmagyarázni: ez jelenti az egyetlen esélyt, hogy viszontlássa, akit keres; az egyetlen esélyt, hogy az továbbírja őt. Nem lesz könnyű, de hátha. Vannak ilyen, egymástól függő vonalak. És mihamarabb térjen vissza a munkájához, nem félve a szeszélyes vonalaktól. És hagyja a pokolba a tanulságokat.

ez igazán író

Így esett, hogy városunkban nem sokkal a fent leírt események után új írót kellett találni, hivatásos betűvetőt, akit a köz megbecsülésben részeltethet és piedesztálra emelhet. Az előző hivatalos ugyanis maga mondott fel arra hivatkozva, hogy másfajta kihívások várnak rá, s nem garantálhatja, hogy teljesíteni tudná a rá rótt feladatot. Felmondása szerencsére nem jelentett különösebb zökkenőt, hisz mindig, mindenhol teremnek könyvemberek: ezek közül pedig mindig akad bizonyos százalék, aki úgy érzi, nemcsak fogyasztani, de termelni is tudna betűket. A kalligráfiai múhelymunka további érdeklődők hiányában abbamaradt. Fel sem tűnt senkinek. Az Írót – mármint a korábbit – továbbra is gyakran lehetett látni a város különböző pontjain, ám a korábbiaktól eltérően íróeszközök nélkül. Padokon üldögélt hosszan, vagy a szökőkút síkos káváján, vagy a templom előtti téren. Vagy csak álldogált emitt és amott egy negyedórácskát, arcán bocsánatkérő félmosoly és feszült figyelem. Hébe-hóba megtekintette az új írót, aki ott ült – talán tiszteletből – az ő korábbi asztalánál, mint aki épp rohamra készül a nyelv ellen: eszközei pedánsan sorakoztak előtte – a tűhegyes grafitceruza, a kék különféle árnyalataiban játszó golyós- és töltőtollak, továbbá egy tetemes, bőrkötéses ihletfüzet; délelőttönként ínycsiklandó villásreggeli romjai mellett a máris úgyszólván védjegyévé vált, fehér habturbánt viselő tejeskávé. Könnyű vászonzakó, hanyagul a szék támlájára vetve, ha hűvösre fordulna az idő. Csukott könyv, mindig másik, címlappal fölfelé arra az esetre, ha késlekedni kegyeskedne a múzsa. A városlakók elégedetten szemrevételezték – ez igen, ez igazán író. Mi tagadás, talán még íróbb is, mint az előző. Ugyanakkor akceptálták az egyenességet, amellyel az visszavonult, amikor érzése szerint már nem tudott a közösség szolgálatára lenni.

Ami az előző Írót illeti, ambivalens érzésekkel figyelte újdonsült utódját. Méltányolta az igyekezetet, ugyanakkor nem volt biztos benne, hogy cserélne vele – legalábbis így mondta a Lírikusnak, akivel néhanap eldiskuráltak. Bokros teendői mellett nem is érne rá ilyen felhajtásra. Miféle bokros teendők? – kérdezte utóbb megütközve a Lírikustól a költő, aki továbbra is eredményesen költött. A Lírikus vállat vont. Mégis, miféle teendők? – érdeklődött a pincérfiú is, akit furdalt némileg a lelkiismeret, mert sejtette, hogy kotnyeleskedésének, pontosabban annak az éjszakai látogatásnak, amikor kidörömbölték a gatyára vetkőzött írót a lakásából, közvetlen köze van a pálforduláshoz. A Lírikusnak megesett a szíve az elkámpicsorodott suhancon, és pár mondatban megpróbálta vázolni neki a helyzetet. Beszélt a tűnődésről, mint egyetlen parttal rendelkező folyóról, ahonnét bajos a visszatérés, meg a könyvemberek sajátos probléma-megoldásáról. Nem állíthatjuk, hogy maradéktalanul sikerült megvilágítania a helyzetet – amennyiben ez lett volna a cél. Mindenesetre lábra kapott a szóbeszéd a városban, hogy az Író, aki nem írt többé, fejben felépített egy másik várost, egy még ennél is színesebbet, és oda vonult vissza. Ez a város is szavakból áll – mint tulajdonképpen minden város –, de ezeket a szavakat nem egyedül találja ki, hanem valakivel együtt. Látni is, hogy amikor a boltban vásárol, vagy kimért léptekkel ballag a promenádon, ő valójában ama másik városban tartózkodik, és ide csak valami kötelességtudatból jár be, mint afféle munkahelyre. Viszont meg kell hagyni, soha az elmebaj legcsekélyebb jelét sem mutatta, előzékeny volt mindenkivel, precíz és végtelenül gondos. Nem hibázhat, mondta, mert lépteinek hajszálpontosan egy bizonyos kínai jelet kell felrajzolniuk a város térképére nap nap után, akár egy üzenetet, tévedhetetlenül és elegánsan.

kép | vecteezy.com