JÖNNEK-MENNEK
„Szakadatlanul vonulnak:
felhők, fák, asszonyok.”
Meg lehetne írni ezt a dolgot hosszan is – csakhogy nem igazán hiszek a terjedelemben.
Ezt a különös dolgot, az átmenetiséget a versben.
Meg lehetne írni aprólékosan, hivatkozásokkal megspékelve – csakhogy bizonyos körülmények esetén a filológiai pontosságban sem hiszek.
Ehelyett inkább csak tűnődöm. Ha élne, nyilván restellném fölvetni neki. Hogy azt figyeltem meg, verseiben mintha feltűnően sokszor köszönne vissza egy motívum, sokféle alakban, de fölismerhetőn – az átmenet motívuma. Vagy csak időről-időre hangsúlyossá válik. A világ dolgai mindig épp érkezőben vagy távozóban vannak, és ez a két mozgás nemritkán egybeesik.
Vékony zászlókkal jön az ősz,
és horpadt trombitákkal,
nőkkel, ágyúkkal, vonító kutyákkal;
csörtetve vonul egész éjjel
a zsákarcú kormos sereg;
nézlek s nem értem félelmedet,
nézlek s nem pattannak belőled
apró lángok, hogy kifényesedj;
csak hánykódunk, míg tart az átváltozás,
féreg és rózsa emeli bennünk
követelőző homlokát.
Az ember tehát átmeneti lény, vándorúton féreg és rózsa között, vagy talán inkább ingázva közöttük, hol inkább ez, hol amaz. Az ember vándorút, féregrózsa, rózsaféreg, is-is, sem-sem. Nem csoda hát, ha a nyelv, amelyet használunk, amikor igazán hű önmagához – például a költészetben –, szintén átmenetté válik. És ha a vers csakugyan a szó átváltozása, a nyelv önleleplezése, akkor a versnek is az átmenetiségről, vagy még inkább az átmenetiségből kell megszólalnia.
Kanyarog a kő,
sötétedik a pára.
Ráragad a por koronámra,
szemembe hull,
tántorog a trombita hajléktalanul.
Fekete kalapos férfi, bejön a képbe.
Eltűnik, mire ideérne.
Változás.
Ablakok, ajtók, ki-, be, az átnézés, az átlépés alkalmai; aztán séták, vonat-utak, vált(ak)ozó évszakok; és persze hullámok, amelyek visszaköszönnek, visszaverődnek mindenhonnan és mindenütt.
A versen átmennek a szavak.
Nem telepednek meg benne, nem fészkelik el magukat otthonosan a versben, nem ragadnak bele, nem kötnek vagy süppednek bele, mint az megtörténik a közhelyekben vagy a kényelmes köznapi kifejezésekben. Nem is válnak építőkövekké, az elbeszélés habarcsává, mint a prózairodalomban, hogy létrehozzák és összefogják egy-egy regény hatalmas épületét. Nem rozsdásodnak; a versben a szavak mindig forrásban vannak, tüzet fognak és nem hamvadnak. A nyelv a költészetben valahogy mindig képlékeny marad. A versben a szavak átmenetiek.
De hová mennek át, hová tartanak a szavak?
Egyáltalán nem biztos, hogy ez megmondható. Vagy hogy mindenáron meg kell mondani. Talán csak az számít, hogy tartanak valahová, nem telepszenek meg önelégülten az emberben, olvasva és újraolvasva mindig az a benyomás – vagy inkább sejtelem – vesz erőt rajtunk, hogy jön-megy, úton van a nyelv, és vele mi magunk is, ami annyit tesz, hogy igenis van út, igenis van hová, valahová menni még. A versben úgy viselkedik minden egyes szó és sor és szakasz, nemkülönben a versegész, mintha szélrózsa volna: ahelyett, hogy egyetlen pontra mutatna – megnyugtatóan és lemondóan –, a jelentésre tudniillik, egyszerre merőben különböző irányokba, mindenfelé mutat, mindenüvé útnak indít.
Átmegyek a kötélből vert hidakon,
látom a többiek tekintetét a tornyokon,
lehajlok a víz színére, hogy érintsem az eget
s elvegyülve a föld morajló kórusában,
mondom én is az éneket:
vágom a földet, gyűjtöm a nappalokat,
hogy gazdag legyek, de egyszerű,
ha létezésem rejtett formája befogad.