JÉKELY ZOLTÁN VERSÉRŐL
2014 november
AZ ÉN ORSZÁGOM
Az ismeri az én országomat,
aki állt már a szivárvány alatt,
mely sorsos égen tündököl naponta
és emberöltők véres könnye fonta.
Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom,
csupa álom, és csupa furcsa lom,
amit csak egy nép emlékes szerelme
őrizhet ott az idővel perelve.
Bethlen Gábor nagyálmú homloka,
Fehérvár füstös márványoszlopa,
Apáczainknak sírban is lobogva
világító, rettentő szemeodva;
egy vértől rozsdás, súlyos láncdarab,
mit holtáig viselt a gályarab;
Mikesnek akkor ejtett szemekönnye,
mikor feltűnt a Kárpátok köpenyje;
a vas, melyet Koháry pengetett,
rabkenyeréből egy kövült szelet,
s mi bőven omlott a bakó kezére:
Hajnóczy ifjú, forradalmi vére;
Vasvári Pál nagy, álmodó szive,
rút óndarabbal a közepibe;
a százszor gyilkos hosszúnyelű dárda,
amely Petőfi testét átaljárta;
Júlia kancsal, földi mosolya,
egy sóhajtás, mely meg nem szűnt soha,
egy drága kéz, mely szeptemberi tarlón
mind búcsút int, remegve, elhanyatlón;
égre rovott sírkő-komor betűk:
„Most Már Tudjuk, Mért Éltük Életünk –”
s egy zokogásszerű, szomorú dallam,
melynek szavát síromba is behallom –
s még mennyi-mennyi drága, szent kacat
alkotja az én bús országomat!
S szeretném látni: ember, avagy állat
közülük bármit is elkonfiskálhat –?!
Kolozsvár, 1944 – ha a vers születésének helyét és dátumát ismerjük, máris más fénytörésben látjuk a sorokat. Az előbb elveszett, majd gyalázattal megnyert, s ismét elveszőfélben lévő ország természetesen Erdély; amelynek szelleme most megidézésre kerül a fölmerülő arcok és alakok által. Hiszen ez köt össze eltéphetetlenül földet és népet: voltaképp ugyanaz, ami két embert is egymáshoz tartozóvá tesz – az álmok és emlékek. Rendszerint ezek alapján követeli magának egy vagy több nép a helyet, ahol él, mint kizárólagos ősi jussát. És ez indítja el a háborúk szürke gépeit, amelyek végül dátumokhoz és helyekhez vezetnek, ahol tragikus halálok és versek születnek. Jékely azonban tovább lát ennél a pontnál, ahol az összes nemzetmentők és kispróféták jól felfogott érdekből megállnak. Tudja ugyanis, hogy e kettő, amin a „haza” modern ideája végül is alapszik, ha komolyan belegondolunk, nem jogosít föl semmire: mert olyan országot alkotnak, amelynek lényege a szivárvány alatt állva érthető meg igazán, vagyis olyan helyről, ahol a dühödt népmentők nem szoktak állni; és amelynek birtoklása e világon nem ad fölmentést sem gaztettekre, sem büszkeségre.