HELYBENVÁNDOR
„Egyhelyben kóbor.
Testté válik a lelked.
Vízzé váló bor.”[1]
Már az árvalányhaj-szakállú, porcelánbőrű, kócsagcsontozatú kínai bölcsek leszögezték: az utazás lényege nem a helyváltoztatásban keresendő. A helyváltoztatás pőre ténye még nem garantálja az utazást. Helyváltoztatásra még egy csiga is képes, csigának se kell lenni, egy nagyobbacska kődarab is megállás nélkül helyváltoztat az űrben, és akkor égitestnek neveztetik. Utazni emberi dolog.
Ugyanez fordítva is megállja a helyét. Mégpedig szó szerint: a helyben maradás önmagában nem zárja ki az utazást. Ezt szintúgy megállapították már a tárgyban illetékes gyapotszemöldökű, jadekoponyájú, bambuszujjú bölcsek. Akik közül egynémelyek a kunyhójuk küszöbét át sem lépve utazták keresztül-kasul a világot, más némelyek pedig szüntelen vándorolva maradtak egy és ugyanazon helyen, önmaguk küszöbét nem lépve át. Ezt a paradoxont hovatovább művészi szinten űzték, úgynevezett játszi könnyedséggel, ahogy a kalligráfus hagy írásjelet a rizspapíron, szinte észrevétlen mozdulattal. Csakhogy ez esetben a világ a rizspapír, ők maguk pedig a jel. Legalábbis így képzeli az ember. Hogy volt valójában, azt ugyan ki tudja. Legfeljebb ők, a teknőspáncél-homlokúak, a selyemfonál-tekintetűek, de ők vagy a földben porladnak valahol mélyen az iparvárosok betonkérge alatt, sárkánycsontokkal elegyen, vagy fáradhatatlanul vándorolnak egy tussal rajzolt tájképben, valamelyik tartományi múzeum vagy londoni galéria falán.
a kecsegtető haszon
Az európai másképp utazik, kevésbé szofisztikáltan. A nyugati ember utazni is, más egyebek mellett, a görögöktől tanult, a görögök pedig egészen konkrétan utaztak, amellett szenvedélyesen és mindig a kecsegtető haszon reményében: csak idővel kezdték kapizsgálni, hogy az a bizonyos haszon nem feltétlenül mérlegen vagy rőfben mérhető. De még akkor is, az utazás szoros kapcsolatban maradt a horizont mágneses vonzásával, a következő útkanyarulat mögötti ismeretlen delejező hatalmával. A „túlnan”, az epekeina genezise, amiről egyes filozófusaik spekulálnak, talán mindössze ebben keresendő. Annak feltevésében, hogy a legfőbb jó, az igazán igaz, amiért hovatovább élni érdemes, mindig „mögött”, „tovább”, valahol „túl” lappang. És ezért képtelenség, sőt, esztelenség helyben megülni: menni kell, túl a látás határain, a gondolkodás határain, önmagam határain is túlra. Ha úgy adódik, merészen és felelőtlenül átlépve a létezés horizontját. Navigare necesse est, vivere non est necesse, vonták le a tömör és praktikus, ám a metafizikát immár hanyagoló következtetést mindebből a rómaiak. Amikor Pompeius ezt találta mondani, nem az ontológia, hanem az épp esedékes gabonaszállítmány járt az eszében.
De mi a helyzet, ha egy európai kényszerül rá, hogy ideig-óráig bár, de feladja az utazásnak ezt az izgága és kissé haszonleső módját? Xavier de Maistre, mint nevéből is kitűnik, nyugati volt, s ekként szenvedélyes utazó. Életrajza: térkép. A Szárd Királyság szülötte: ez a romantikus államalakulat eredetileg Szardínia szigetét jelentette, de egy időben hozzácsapták a Savoyaiak észak-itáliai, egész pontosan piemonti birtokait is, ekként lehetett átmenetileg a legkontinentálisabb olasz város, Torino, egy sziget fővárosa. Az életút végpontja pedig Szentpétervár – más éghajlat, más miliő, más státusz, azonfelül másik évszázad is, a tizenkilencedik. Életének java részét katonatisztként verekedte át a fél világon, különböző uralkodók különféle hadseregeinek és céljainak szolgálatában, minden elképzelhető rangban – Perzsiától a Kaukázuson át Európáig, Napóleon ellen vonulva a cári hadsereg oldalán. És mint aki nem éri be a horizontális helyváltoztatás közhelyeivel, egy ízben még a Mongolfièr-testvérek hőlégballonjára is felkéredzkedett. Bátyja, Joseph de Maistre ellenben semmilyen értelemben nem volt hajlandó mozdulni: a felvilágosodás esküdt ellenségeként állhatatosan gyűlölte Voltaire-t és Diderot-t, legkedvesebb közalkalmazottjaként pedig a hóhért nevezte meg. A világ vérszomjas hely, mondogatta, ahol mindenki azzal van elfoglalva, hogyan irtsa ki a többit.
Öccse, Xavier világa azonban másmilyen; nem is exponálta magát efféle kérdésekben. Hanem egy becsületbeli ügyből kifolyólag – amely, mint rendesen, egy nő és két szablya képében öltött testet –, kénytelen volt negyvenkét napot rostokolni úgynevezett szobafogságra ítélve. Ekkor, időtöltésképpen írt egy útikönyvet, amely – pillanatnyilag áristomként szolgáló – szobájának változatos tájain kalauzolja el az olvasót.
*
„A hálószobám a negyvenötödik szélességi körön fekszik, legalábbis Beccaria atya meghatározása szerint, és kelet-nyugati irányban helyezkedik el; a helyiség téglalap alaprajzú, és szorosan a fal mentén haladva pontosan harminchat lépéssel lehet körbejárni. Az utazás azonban ennél hosszabb lesz, mivel minden szabály vagy előzetes terv nélkül hosszában és keresztben, sőt, átlósan is átkelek majd rajta. – Mi több, cikcakkban is, vagy – ha szükséges – bármilyen vonalban, ami a geometriában csak lehetséges. Viszolygok az olyan emberektől, akik jó előre eltervezik minden lépésüket, minden tevékenységüket…”.[2]
pontosan rögzíteni
Ennek szellemében az útirajz is épp olyan csapongó, mint amilyen céltalan föl és alá járkálni a négy fal között. Maistre műve így helyenként egészen modernnek hat: igyekszik ugyanis pontosan rögzíteni a csapongást, az ide-oda rebbenő gondolatokat, a felötlő és elúszó benyomásokat. Van olyan fejezet, ami mindössze egy kurta mondatból áll:
„Hiábavaló minden erőfeszítés; le kell mondanom az előrehaladásról és egyhelyben időznöm akaratom ellenére – kényszerű hadi helyzet!”
Vagy akár egyetlenegy talányos szóból:
„….
a halom
…….”[3]
A címadás megtévesztő: Maistre nem annyira a szobáját fedezi fel ez idő alatt, inkább önmagát. És ez a hallatlan vállalkozás egészen leköti, valósággal megmámorosítja. Véges számú tárgy között – ágy, szék, asztal, pár kép a falon – a lélek végtelen számú út megtételére képes. Xavier lenyűgözve konstatálja, hogy utazni éppenséggel gondolatban is lehetséges.
*
„Nem kis dicsőség új életpálya küszöbén – egy felfedezésről szóló könyvet felmutatva – olyan váratlanul tűnni fel a tudományos életben, mint égen a fénycsóvát maga után vonó üstökös. (…) Kezdhetném azzal is az ilyen utazás dicséretét, hogy nekem nem került semmibe; már pusztán ez a tény is sokat nyom a latban. Amiért is elsősorban a szerényebb anyagi helyzetű embereknek keltheti fel az érdeklődését. De mások is biztosak lehetnek e vállalkozás sikerében, ráadásul pontosan azért, mert nem kerül semmibe. Hogy kicsodák? Még kérdezik? Hát a gazdagok. Arról nem beszélve, hogy az efféle utazás a betegeknek is micsoda lehetőség! Hiszen nincs semmi félnivalójuk az időjárás viszontagságaitól, a téli fagy ugyanúgy nem gond, mint a nyári forróság. – Sőt, az óvatosabbaknak útonállóktól sem kell tartaniuk, nem akaszthatja meg útjukat se láp, se szakadék. Lefogadom, hogy az a több ezer ember, akinek eddig nem volt hozzá bátorsága, aki eddig nem engedhette meg magának, vagy akinek még nem jutott eszébe, szintén követni fogja példámat. Sőt, habozás nélkül, még a lusták is útra kelhetnek velem, annál is inkább, mivel ez az élvezetes időtöltés nem jár semmi fáradsággal, ráadásul az erszényt se kell elővenni. Kalandra fel! Jöjjön hát utánam mindenki, akit – távol minden kicsinyességtől és galádságtól – vagy szerelmi bánat zár a szobájába, vagy az, hogy csalódott a barátjában. Világ szerencsétlenjei, rokkantak, kedélybetegek – utánam!”
Íme, így beszél egy ízig-vérig európai utazó – mit utazó, felfedező! –, le sem tagadhatná, hogy a görög hajósok távoli örököse, kiknek fél szemmel akkor is a haszon jár az eszükben, amikor ügyködésüket épp mítoszi magasságokba igyekeznek felsrófolni. Ehhez nem árt, ha van kéznél aranygyapjú, egy Szép Heléna, vagy bármely hasonlóan poétikus cél, amelynek örve alatt el lehet indulni ismeretlen nyereségek távoli partjaira. Maistre nem szívbajos, rögtön e kettővel: a dicsőséggel és a nyereséggel kezdi.
„Most fejeztem be egy negyvenkét napos utat a szobám körül. A lenyűgöző megfigyeléseim és a végtelen örömök, amelyeket az út során tapasztaltam, arra késztetett, hogy megosszam utazásaimat a nyilvánossággal; és az a bizonyosság, hogy van valami hasznos ajánlatom, meggyőzött arról, hogy így tegyek. Szavakkal nem lehet leírni azt az elégedettséget, amit a szívemben érzek, amikor a végtelen számú boldogtalan lélekre gondolok, akiknek biztos ellenszert nyújtok az unalomra és csillapítót a bajaikra. Mert a szobában való utazás öröme túlmutat az ember nyugtalan irigységén: nem az anyagi körülményektől függ. Valóban, van-e valaki ennyire nyomorult, olyan nyomorult, hogy ne legyen valami tetőtérben, ahol visszavonulhat és elrejtőzhet a világ elől? Mert ez minden, ami az utazáshoz szükséges.”
lélekkel utazik
Az utazás feltételeinek minimumát keressük. Maistre tanúságtétele szerint pedig a közvélekedéssel ellentétben ez nem a kimozdulás, hanem éppen a visszahúzódás. Maistre tényleg úgy beszél, hetykén és önérzetesen, mint aki alkalmasint vadonatúj kontinensre bukkant: ám ez a kontinens nem valahol a Baktérítő alatt foglal helyet, túl a térképek rajzolt peremén, hanem az ember fejében, a szokványos észjárás peremén túl. Szorult helyzetében Maistre kezdi kapizsgálni, hogy végeredményben az egyetlen szükséges alapfeltétel, ami lehetővé teszi, hogy az ember útra keljen, és amelynek hiányában utazni egyáltalán nem is lehetséges, nem az egészség vagy a pénz, sőt, még csak nem is a poros, saras vagy akár cseppfolyós út megléte – hanem a függetlenség. Az ember lélekkel utazik, nem bricskával.
„Van-e hízelgőbb gyönyör, mint így kiterjeszteni lényünk határait, egyszerre fönn járni az égben és lenn a földön. Mindeme magasröptű gondolatok közepette sem szűnik meg utazni: amíg lelkem magára maradva, a metafizika zegzugos útjain bolyongott az előbbi fejezetben – addig én karszékemben ültem, jól elvetve magam, olyannyira, hogy a szék két első lába két hüvelyk magasságra emelkedett a földtől; s jobbra-balra hintázva és lassacskán haladva, észrevétlenül elérkeztem egészen a falig. – Így szoktam utazni, ha nincs sürgős dolgom.”[4]
Ha így áll a dolog, mi is gördíthetne akadályt az utazni vágyó, sőt: utazásra hajlamos lélek elé? Maistre előtt nem marad rejtve az egyetlen elképzelhető akadály sem, ami béklyóba verve a lelket, gátat vethet szabad kószálásainak. Nem meglepő, hogy ez a valami szintén nem külső körülmény, hanem az embertől elválaszthatatlan entitás, lényének kevéssé domesztikált része. Ezért műve rövidségének dacára nem rest újra meg újra gondolatban visszatérni ahhoz, amit ő úgy nevez: a másik.
„Egy öreg professzor egyszer azt mondta nekem (ennyire emlékszem), hogy Platón az anyagot a másiknak nevezte. Ez nagyon jó, mégis inkább ezt a lényegi nevet adnám annak a fenevadnak, amely egyesül a lelkünkkel. Mert ez a szubsztancia az igazi másik, és a legnyomasztóbb módon zaklat bennünket. Elég gyakran megfigyelhető, hogy az ember kettős, de ez, mondják, azért van, mert lélekből és testből áll; és ezt a testet nem tudom, mennyi félelmetes dologgal vádolják, egészen helytelenül, ebben biztos vagyok, hiszen éppúgy képtelen érezni, mint gondolkodni. Az igazi bűnös a vadállat, az az érző lény, amely teljesen elkülönül a lélektől, az a valóságos egyed, akinek külön létezése, ízlése, hajlamai és akarata van, és csak azért felsőbbrendű a többi állatnál, mert történetesen egy kicsit fejlettebb: tenyésztették és tökéletesebb szervekkel ruházták fel.”[5]
A „másik” tehát nem egyszerűen csak a test, vagy általában a matéria, mint azt elhamarkodottan feltételezték már az ókorban is – hanem az ember másik természete, az a bennünk rejlő „fenevad”, mellyel valami át nem látható okból közös testen osztozunk, de amit mégsem áll hatalmunkban megszelídíteni. Tudtán kívül, és jóval Freud előtt Maistre így adja első személyleírását az „ősvalaminek”, a tudatküszöb alatt udvariatlanul meglapuló, ám nagyon is virgonc és önálló ösztönvilágnak, amely a testtel nagy egyetértésben néhanap igencsak megkeseríti az ember életét.
Jóllehet, az idősebb Maistre fivér nem szívlelte a felvilágosodás materializmussal kacérkodó elménceit, de a „másikról” szóló tételt megfogalmazó öccse voltaképp hozzájuk húz. Habozás nélkül felelteti meg ugyanis a lelket az intellektusnak, minden egyéb belső működést a „fenevad” számlájára írva. Mindeközben a test, harmadik tényezőként, afféle magatehetetlen bábu módjára szőröstül-bőröstül kiszolgáltatott a lélek és a fenevad élethossziglan tartó vetélkedésének.
nagyjából jól nevelt vadállat
Mégis éppen ez az éles választóvonal teszi lehetővé a Maistre-féle utazást: a fölülemelkedést a körülményeken, és az elszakadást azoktól. Xavier fölfedezi, hogy még ha be is van zárva négy, nem túl tetszetős fal közé, szabadságában áll, hogy a szoba bármely tárgya, egy íróasztal fiókjának tartalma, egy színes nyomat a falon vagy egyáltalán bármi, kiindulópontként és a kószálás apropójául szolgáljon. Csak nem árt vigyázni, jegyzi meg szerzőnk, hogy az ember lelke egy nagyjából jól nevelt vadállatot hagyjon hátra, mert ki tudja, mit művelnek ezek ketten a testtel, amíg az utazó szelleme az ábrándok és emlékek országútjain csámborog.
Maistre tehát voltaképpen saját fejében kel útra, azt kóborolja be keresztül-kasul, és minden, ami a keze ügyébe esik, tükörré lesz, amiben saját maga belső világát láthatja viszont; a szobafogság csak ürügy, hogy minduntalan visszatérjen önmagához.
*
Mi, nyugatiak hajlamosak vagyunk pontosan úgy utazni, ahogy Xavier de Maistre tette: saját fejünkön belül maradva, még olyankor is, amikor erre semmi különösebb mentségünk nincsen, hiszen nem párbajoztunk, és a parancsnokunk sem ítélt bennünket elzárásra. De nincs is rá szükség: az ítéletet mi hoztuk meg, már jóval előbb. A jadehomlokúaknak azért lenne ehhez egy-két szavuk. Ők, ha jól sejtem, igyekeztek még önmaguk elől is eltűnni, nemhogy a világ centrumából: láthatatlanná válni, ez volna szerintük az első lépés a halhatatlanná váláshoz. Xavier heliocentrikus világképében gondolatai bolygók, ő maga pedig a Nap; megállíthatatlanul, de kötött pályán rója a köröket önmaga körül: kóborlása végső soron csak annyira szabad, mint a rét fölött köröző ragadozó madár, amelyet földhöz pányvázva tart az éhség, a zsákmány óhajtása.
*
Úgy gondolták ők, a láthatatlan ösvényeket járók, az évszakokba költözők, hogy a bölcs ember nem hagy nyomot. Nyomot olyasvalami hagy, ami nincs összhangban a valósággal; ami elkülönböződik tőle, és a nyom léte tanúskodik erről a különállásról. Aki az utat rója, ha mégoly óvatosan lép is, óhatatlanul megkarcolja a létezés felszínét, jeleket hagy maga után, letört ágat, megtaposott havat, árulkodó rajzolatot a porban. Nem így az, aki maga az Út. A keletiek definíciója szerint az út nem lefektetett szalag a térben, két pontot összekötő (többé-kevésbé) egyenes, hanem a haladás: aki pedig nem mozdul külön, annak mozgása nem is kelt feltűnést.
Az egyik megközelítésben a valóság dolgokból áll: például egy útból, amely adott, ott van, ahol van, és egy utasból, aki azon halad arra, amerre szükséges, vagy amerre akar. A másik szemléletmód szerint a valóság nem dolgok összessége, hanem folyamatoké, tehát történésekből rendeződik össze, és ekként igen változékony természetű: röviden nem út van és utazó, hanem utazás. Amely különböző módokon történhet: összhangban a valóságot alkotó többi eseménnyel, vagy azokkal ütközve. Minél teljesebb a megfelelés, annál valóságosabb a történés. És annál kevesebb nyomot hagy. És fordítva: minél inkább disszonáns, annál feltűnőbb. És annál kevésbé valós. Az emberi cselekedetek túlnyomó része, vonják le a következtetést a tussal rajzoltak, köszönőviszonyban sincs a valósággal, tehát roppantmód feltűnő, és ugyanilyen mértékben illuzórikus. Aki csakugyan utazik, egyetértésben a mindenséggel, nem feltűnő. Aki helyben marad, és megtörnek rajta a valóság hullámai, ellenben nagyon is.
akkor van, ha látszik
A nyugati ember mást sem tesz, mint nyomot hagy, felkiáltójelekkel hinti tele a valóságot, feltűnik, ahelyett, hogy eltűnne, és erre igen büszke – nem is érzi magát jól, ha nem így tesz, az a kényszerképzete támad, hogy nem csinált semmit. Hiszen úgy tudja, szegény, hogy a valóság dolgokból áll, ő maga is egy a számtalan dolog sorában, és legfontosabb dolga, hogy további dolgokat hozzon létre. A létezés lényege a feltűnés, valami akkor van, ha látszik, látszani és lenni egyenlő, vagyis a látvány a valóság. Ezt is a görögöktől vette át egyébként. Ezzel a mániájukkal sikeresen fertőzték meg a földgolyó többi részét is, s ennek köszönhetően az eltűnők tényleg eltűntek, mintha soha nem is lettek volna, akárcsak a néhai felhő- és tűz- és tengeri sárkányok, amelyek csontjaival keveredve pihennek, mint említettük, az autópálya-csomópontok aszfalttal rajzolt, kíméletlen kalligráfiái alatt.
-
Pető-Tóth Károly ↑
-
Ahol külön nem jelzem, ott Ádám Péter újabb fordítását használom. Xavier művének két régebbi magyar verziója is létezik: Szana Tamás fordítása (Révai, Budapest, 1884) és Várkonyi Nándoré (Danubia, Pécs, 1925), ez utóbbit jelentette meg újra a Szépművészeti Múzeum 2024-ben. ↑
-
Várkonyi Nándor fordításai. ↑
-
Várkonyi Nándor fordítása ↑
-
Várkonyi Nándor fordítása ↑