Nacsinák Gergely András

FÜRKÉSZŐK

FÜRKÉSZŐK

I.

Ami azt illeti, Lukira igazán ráférne valami tisztességes elfoglaltság, gondolta Gretl, amikor átfutotta a levelet. Valami, ami huzamosabb ideig leköti öccsét, valamelyes pénzhez juttatja, nem utolsó sorban pedig segít kiverni a fejéből ezt a képtelen ötletet. Mert attól mindenképpen meg kell óvni, hogy belépjen a rendbe. Ezt persze nem lehet szemtől szemben közölni vele. Csak még inkább megmakacsolja magát, amilyen önfejű. Körültekintően kell eljárni. Egy meggondolatlan mondat, és kész a baj: már így is két hónapja, hogy bekvártélyozta magát az irgalmasrendiekhez, ott kertészkedik, a dolog utóbb még komolyra fordul. Talán nem olyan ostobaság, amit Engelmann írt a levelében: hogy Lukit segédmérnökként kellene alkalmazni az új villa építésekor.

a család

Gretl nem is vesztegeti az időt. Asztalhoz ül, papirost húz elő a fiókból, és levelet fogalmaz. Mindjárt kettőt is: egy helyeslő választ Engelmannak, és egy másikat fiának, Thomasnak, aki épp az apjánál volt, Amerikában. Mióta külön éltek, hozzászokott, hogy vele ossza meg a család ügyes-bajos dolgait.

*

„El tudod képzelni, milyen rettentő előnyök származnának ebből az összes érintett számára? Luki nagy tehetségét, mint morális tekintélyt, mint logikai érvek lefektetőjét végre ki lehetne használni. És a technikai készségét, amely Engelmann számára egy konzultáns mérnököt pótolna. És Engelmann számára ismét lehetőség arra, hogy építkezzen, miközben morális ténykedéséről sem kell lemondania…”[1]

vecteezy a weathered bronze key unlocking a massive ancient gate 46085072

Gretl vagy nagyon pongyolán, vagy nagyon is pontosan fogalmaz. Végre-valahára ki lehet aknázni a logikai érvek lefektetésére pazarolt tehetséget és a morális tekintélyt. Ez utóbbira Luki alighanem akkor tett szert, amikor testvérei javára lemondott a tetemes örökség rá eső részéről. Mindenekelőtt meg kell óvni, hogy néptanítói állásának elvesztése után elkeseredésében szerzetessé legyen, és vagyona után a nevét is elkótyavetyélje. Engelmannak is elkél a segítség, a bécsi villa tavaly megkezdett tervezése döcögve halad. Talán ezért jutott eszébe az építésznek Luki, akivel még a seregben barátkozott össze. Akárhogy is, mindenképp új célt kell találni öccse számára, mégpedig gyakorlati célt: az talán segít feledtetni elméleteinek legutóbbi csúfos kudarcát, melynek során úgy kellett elszöknie a hegyi faluból, hogy a felpaprikázott parasztok el ne lássák a baját. Ennek már három hónapja. Éppen ideje valami értelmes dologba kezdeni. Gretl számára felfoghatatlan, hogy valaki, akinek a logika a szakterülete, mondhatni az élete, hogyan képes ilyen végtelenül illogikus döntések sorozatára.

*

Két és fél évvel később a bécsi Kundmanngassén készen állt a ház. Egy végtelenül logikus ház. Olyannyira logikus, hogy élni benne már-már képtelenség. Gretl boldog, mert a ház modern, vagyis egyáltalában nem olyan képződmény, amilyen az embernek a „villa” szó hallatán eszébe jut. Csupa egyenes vonal, semmi cifraság vagy szentimentalizmus. Éppen tüntető mértéktartásával kelti föl a figyelmet, feltűnő rigorózusságával maga a minimalista polgárpukkasztás. Luki is boldog, már amennyire ő képes boldognak lenni, mert a ház megépült, és ezalatt kilábalt a depressziójából is: vagyis Engelmann számítása bevált. Igaz ugyan, hogy Luki már egy év óta nemigen áll szóba vele, illetve hát Engelmann sértődött meg barátjára, mert Luki túl nagy elánnal lábalt ki a depresszióból, úgyszólván repülőrajtot vett, és segéderőből főmérnökké, sőt tervezőmérnökké és egyben kivitelezővé is avanzsált a maga ellentmondást nem tűrő módján. A házépítés a szívügye lett, vagy inkább mániája: minden apró részletet gondosan meg- vagy áttervezett, a legkisebb pontatlanság láttán is dühbe gurult, és ragaszkodott ahhoz, hogy elképzeléseit, legyenek azok bármi rendhagyóak, a leghívebben valósítsák meg. Még a kilincseket is saját kezűleg tervezte. Igaz, nem feltétlenül olyanok, mint a kilincsek. Luki másik nővére, Hermine emlékezetében élénken megmaradt a jelenet – olyannyira, hogy írásban is felemlegette –, amikor az egyik lakatos kedélyesen érdeklődött „a mérnök úrtól”, hogy csakugyan annyit számít-e az egyik kulcslyuknál az a pár milliméter ide vagy oda. Elvégre csak egy kulcslyuk. Lukit elfutotta a méreg, és magából kikelve, az érvek teljes mellőzésével, üvöltve tudatta az elképedt munkaerővel, hogy számít. Szegény, nem számolhatott vele, hogy Wittgensteinnel van dolga.

vecteezy ai generated an ornate antique keyhole with a decorative 42592519

II.

„Csakugyan annyit számít az a pár milliméter, maestro?” – kérdezhette Piranesitől a kapuzat kivitelezéséért felelős brigád vezetője. „Hiszen csak egy nyavalyás kulcslyuk” – tárta szét a kezét. A körülötte állók bólogattak. Nem tudhatjuk biztosan, de feltehetjük, hogy egy ilyen kérdés hallatán Piranesi pulykavörös lett, és szülőföldje, Veneto dialektusában válogatott sértéseket vágott a mesteremberek fejéhez. Ha valahol, hát az Ispotályos Lovagrend római főhadiszállásának kapuján, a főkapu kétszárnyú bronzajtaján igenis számított. Mi az, hogy számított! – Piranesi turpissága, vagy mondjuk úgy: fricskája, dédelgetett terve épp a kérlelhetetlen pontosságon állt vagy bukott. Ha kell, százszor is szétszerelik és összerakják az egész hóbelevancot, míg a kulcslyuk a helyén nem lesz, világos? – reccsent a mesteremberekre, mielőtt sarkon fordult, és elviharzott a piazzáról.

*

Az Aventinus dombján, a magas falaktól környezett parkban álló templom és a park Piazza Cavalieri di Maltára néző kapuzata az egyetlen, ami Piranesi építészeti tervei közül valaha megvalósult. Mert amilyen keresettek voltak a Piranesi-féle metszetek, amelyek hol Róma korabeli látképeit, hol antik épületek képzelettel gazdagon fűszerezett rekonstrukcióit, hol az álmok végtelen börtöneit ábrázolták, annyira mellőzött volt Piranesi, az építész – ezért amikor végre megbízáshoz jutott, hihetőleg mindent megtett, hogy munkájával elismerést vívjon ki. A templáriusok hajdani központját, ahová a rend felszámolása után az ispotályosok bekvártélyozták magukat, olyan templommal ékesítette, amelyen antik és keresztény szimbólumok versengtek egymással; a kert bejáratát őrző kapuzat pedig egy színpadi kulisszával vetekszik. De az egész grandiózus portezza legfigyelemreméltóbb attrakciója egy jószerivel észrevétlen, apró kulcslyuk. Aki beleskel rajta, az optikai trükknek köszönhetően mintha messzelátóba nézne, karnyújtásnál is közelebb látja a Szent Péter-templom távoli kupoláját. A kapuzat maga hosszú, robusztus fal, vakablakokkal, hermákkal, kőből kimunkált címerpajzsokkal: határozott megálljt parancsol a tekintetnek, miközben az egész legeslegközepén, tüntetően fittyet hányva ennek a fenséges elzárkózásnak ott egy icipici nyílás, amely a tekintetet egyenest a Tevere túlpartjára repíti.

Piranesi optikai varázslata.

*

Tulajdonképpen játék a térrel, térbűvészkedés: a távolság eltüntetése. Piranesi, akárcsak római vedutáin vagy a lázálomszerű börtön-capricciókon, kezébe veszi a teret, játékba kezd vele: ez a kulcslyuk is a számos perspektivikus trükk egyike, amelyekkel életművében hol burkoltan, hol nyíltan él. Gondosan kifundált szemfényvesztés, csak ezúttal nem rajzon vagy rézmetszeten, hanem a valóságban. A grandiózus fal éppúgy része, mint a túloldalán kezdődő nyílegyenes, sövénnyel övezett ösvény, de része – minderről mit se tudva – a Szent Péter távoli kupolája is, amely egyszerre csak itt terem. Piranesi Róma legnagyobb kupoláját ravaszul egy aprócska kulcslyukba rejtette. Belátható, hogy egy ilyen pontosan kiagyalt térbűvészkedésben minden milliméter számít. Ha csak kicsivel is arrébb kerül a kulcslyuk, il buco della serratura, az egész varázslatnak annyi.

III.

Végtére mi is egy kulcslyuk?

Biztosan másban is felmerült már a kulcslyuk filozófiai megközelítésének lehetősége. Lehet, hogy számos gondolkodó ítélte megfontolásra érdemesnek már eddig is a kulcslyukak jelentésének feltérképezését – mert hát az értelmük többé-kevésbé nyilvánvaló: kulcslyukak elsősorban azért vannak, hogy kulcsokat dugdossunk beléjük, melyeket elforgatva ajtókat, ládikákat, lakatokat nyithatunk és zárhatunk. Na de másodsorban? Meglepne, ha a világon valahol, valamikor, egy rendszerezetten gondolkodó fő ne találta volna kellőképp érdekesnek a kulcslyukakat ahhoz, hogy elfilozofáljon rajtuk, és téziseit szabatos formába öntse. A téma horderejét ékesen bizonyítja, hogy vannak kultúrák, amelyek számára tökéletesen ismeretlen a kulcslyuk mint olyan (következésképp a kulcs is), de ezek a világtörténelem fősodrából kiestek, vagy sosem tudtak bekerülni oda. Ez mindenképp elgondolkodtató. Tudvalevőleg a mennyországnak is vannak kulcsai, amelyek Péter apostolnál találhatók, következésképp a mennyország ajtaján is kell legyen kulcslyuk. Egy-egy bizánci freskó tüzetesebb vizsgálatával erről meg is győződhetünk. A kulcslyukak tehát alighanem önmagukon túlmutatóak.

vecteezy antique vintage door with metal handle photo 4613897

Mivel azonban az efféle kulcslyuktani munkák, ha léteznek is, előttem ismeretlenek, ezen a ponton kénytelen vagyok magamra hagyatkozni, a magam kútfejéből merítve felvázolni a kulcslyuk elméleti megközelítésének alapvonalait.

másfajta lehetőség

A kiindulópont mindenképpen a praktikum: mint mondtuk, a kulcslyukak kulcsok befogadására alkalmasak, akárcsak a kesztyű a kezek, a fülek a hangok befogadására, és így tovább. Elsődleges feladatuk, hogy utat nyissanak a zárak rejtett világához, lehetővé téve, hogy ami zárva van, kinyittassék, ami pedig tárva-nyitva áll, azt el lehessen rekeszteni. Már körvonalazódik, hogy a kulcslyukak jelentése valahol a lehetőség, az ellentétekbe fordulás és a változtatás képességének fogalmi mezejében ragadható meg. Ernst Cassirerre emlékezve azt mondhatnánk, szimbolikus formaként a kulcslyukak efféle tartalmakat testesítenek meg. Csakhogy – és ezzel már át is lépünk a másodlagos jelentés területére – a kulcslyukak még másfajta lehetőséget is kínálnak, másféle ellentéteket is reprezentálnak, és más jellegű változások letéteményesei. Ez a másodlagos szerep immár eloldódik a funkcionalitástól, vagyis itt térünk át a tulajdonképpeni filozófia területére.

A leskelődésről van szó.

*

Tudtommal az egyetlen filozófus, aki gondolkodásában a kulcslyukaknak bármiféle – noha megbocsáthatatlanul marginális – szerepet szánt, a kíméletlenül józan Sartre volt. A lét és a semmi című munkájában – amelyre az első tősgyökeres, francia nyelvű fenomenológiai műként szokás hivatkozni – éppen a fenti vonatkozásban kerül elő a kulcslyuk: a leskelődés apropóján, mintegy közvetve igazolja sejtésünket, hogy itt kerül át a kulcslyuk a filozófia territóriumára. Sartre a szubjektum születésének egyik alapmozzanatát és konstitutív tényezőjét a szégyenérzetben ismeri fel. Képzeljünk el valakit – indítványozza –, aki kulcslyukon át titokban megfigyel egy másik embert, akár féltékenységből, akár puszta sóvárgásból (a leskelő ez esetben nyilván férfi, a látvány pedig valószínűleg egy kívánatos, alkalmasint épp vetkőző nő), egészen belefeledkezve az eléje táruló látványba. Ezen a ponton a belefeledkezés mozzanata rendkívül fontos, ezért is kénytelen Sartre kukucskáló férfit és vonzó nőszemélyt alkalmazni példázatában. Egy asztalon álló virágváza kitartó figyelése nyilván nem jár feltétlen odaadással. Történik tehát, hogy emberünket rajtakapják: abban a pillanatban ébred tudatára, hogy ki ő és mit csinál, amely pillanatban – lefülelése alkalmával – elfutja arcát a pír és elborítja őt a szégyenérzet. Amikor már nem oldódik fel egészen a nézés aktusában; amikor ráébred, hogy nem az ő tekintete az egyetlen, hanem maga is egy tekintet tárgya, mások nézésének kiszolgáltatva. Láthatónak lenni annyi, mint védtelennek lenni. Az önmagunkra-ébredés, az önreflexió ezek szerint a másik tekintetének függvénye, és nem elválasztható bizonyos kiszolgáltatottságtól és inherens szégyenkezéstől. Az ember akként tapasztalja meg önmagát, ahogyan mások szemében tükröződik. Így mások által tudja magát, a többiek ítélő, mérlegelő tekintetéből születik.

vecteezy close up of a round steel keyhole looking old and rusty on 20747712

Sartre elemzésében a kulcslyuk mellékes: csupán arra szolgál, hogy a leskelődő láthatatlanságát és figyelmének osztatlan fókuszát biztosítsa. Itt az idő, hogy kibontsuk ezt a jelentéktelennek látszó, parlagon hagyott metaforát, amely voltaképp az egész példázat kulcsmozzanata is. Sartre elsiklik fölötte, őt jobban érdekli a másik tekintet, amelynek nyomán a leskelődő lelepleződik, és amely által, reflexióra kényszerülve, tárgyként tapasztalja meg önmagát, és egyúttal elborítja a szégyen. A kulcslyuk azonban többet jelez: mert egy alapvetőbb viszony, a rejtett és a nyilvánvaló közti kapcsolat letéteményese.

*

A kulcslyuk tehát azáltal lesz filozófiai megfontolás tárgya, hogy a szemlélődésre és nem a cselekvésre, nyitásra-zárásra, praktikus elrekesztésre használjuk. Külön jelentéstöbblettel ruházza fel a titokban végzett leskelődés eleme. Az ember az, aki mohón és szünet nélkül a világ titkait óhajtja kilesni, de közben – Sartre megfigyelése szerint – állandóan restelkedik is, mint akit folyamatosan rajtakapnak. Mindeközben a példabeli nő, a leskelődő dilemmáiról mit se tudva, önfeledten vetkőzik tovább. Őt nem mérgezi a reflexió áfiuma. A világ a tekintetünktől szűzen marad, mi pedig, folytonosan lefülelve, rosszalló tekintetek kereszttüzében elszalasztjuk feltárulkozásának legszebb pillanatait. Csakis addig irányulhat tekintetünk osztatlan odaadással a létezésre, amíg mi magunk rejtettségben, észrevétlen maradunk. Amint a szemlélődésben törés következik be, és mi magunk is tárggyá, mások tekintetén át önmagunk szemlélőivé is válunk, a távolság nemcsak az ajtón túli és inneni közt jelentkezik, hanem a szubjektumon belül is. Mintha egy második fal, egy másik ajtó képződne.

vecteezy close up of old vintage wooden door with metal furniture 7667360

Mindez jelenleg csak abból a szempontból érdemes említésre, hogy a kulcslyuk az, ami erre a belefeledkező látásra, egyszersmind a rejtekben maradásra is lehetőséget ad, a létezés meglehetősen behatárolt, de annál rabul ejtőbb mozzanatához engedve hozzáférést. A tiszta szemlélődés maga kulcslyuk-jellegű: koncentrált és odaadó, a zárt és a tárt határpontján időző. Ha csak úgy rányitnánk a valóságra az ajtót, felszámolva mindennemű tartózkodást és távolságot, rejtettségünket elhagyva, alighanem gyorsan magára kapná szokásos gönceinek egyikét, azaz abbahagyná azt a tevékenységet, ami oly elbűvölővé és kívánatossá teszi. Ha otromba módon minden érzékünket munkára fogva rátörünk a szépségre, és mi magunk fosztjuk meg varázsától, vajon közelebb jutunk-e annak lényegéhez? Azért szükséges a kulcslyuk, mert nem a köznapi, a mindenkor hozzáférhető az, ami itt megjelenik, hanem a hozzáférhetetlen részleges elérése, a „túlnan” varázslata, a titok megpillantása. A filozófus – avagy az emberi állapot – nemes feladata ezek szerint tapintatosan kilesni a létezés titkait. Kukkolni, magyarán. Ami meghökkentő – vagy inkább kellemetlen – kontrasztot eredményez, tekintve, hogy a parabola szerint a többiek, a nem-leskelő társadalom szemében ez semmiképp sem magasztos, pláne nem elismerésre méltó tevékenység, hanem szégyentelen voyeurizmus.

IV.

Mindebből levonható a következtetés, hogy Piranesi mester kulcslyuka, fenn a máltai lovagokról nevezett téren, az Aventinuson kimondottan filozofikus kulcslyuk. Elsődleges szerepe ugyanis éppen az, ami minden más kulcslyuk esetében legfeljebb másodlagos lehet, ha ugyan nem járulékos hiba: a leskelés. Filozofikus kulcslyuk továbbá azért is, mert a szemlélésben felszámolja a távolságot: egyenest a centrumhoz, Róma szívéhez, ha úgy tetszik, a világ közepéhez biztosít hozzáférést – de kizárólag a tiszta szemlélés vonatkozásában, minden praktikus következmény nélkül. Látjuk ugyan a Szent Péter kupoláját, amely alatt a főoltár foglal helyet, de azt sem megközelíteni, sem megérinteni nem tudjuk. Megmaradhatunk rejtettségünkben. Ha és amennyiben nem áll a hátunk mögött, növekvő türelmetlenséggel, tucatnál több turista, akik mindannyian a varázslatos illúzió megpillantására várnak, így idézve elő – persze tudtukon kívül – egy hamisítatlanul sartre-i szituációt.

*

Persze a Wittgenstein-féle kulcslyuk-mizéria, amelyről nővére leveléből értesült a kíváncsi utókor – az utókor, mely nem átallja kilesni a filozófia különc messiásának tekintett Luki ügyes-bajos dolgait –, már egészen más lapra tartozik. Nem mintha kevésbé filozofikus kulcslyuk volna az övé, csak – mint Wittgenstein esetében mindent – az egyes részleteket itt, a kundmangassei ház esetében is az egész felől érdemes megközelíteni.

vecteezy close up of wooden door with keyhole and doorknob visible 28217375

Mert Wittgensteinnél úgyszólván minden építészet: vagyis átgondolt struktúra, körültekintően, milliméterre pontosan tervezett rendszer még akkor is, ha azok nem colstokkal mérhető, hanem gondolati milliméterek. A Tractatus Logico-philosophicus, amelynek megírásával „a filozófia összes problémáit egyszer s mindenkorra megoldottnak” tekintette, egységesen megkomponált szellemi épület. Nem véletlen, hogy mindenre kiterjedő precizitást várt el a külvilágban felépülő struktúrától is, és hogy abba a hétköznapi megfontolásokkal együtt Engelmannak is egyre kevesebb beleszólást engedett. A villa így fokozatosan filozófiai állásfoglalás alakját öltötte, amely kikezdhetetlen volt és következetes, és ahhoz hasonlóan nem sokat törődött a hétköznapi észjárással. Annyira logikus volt, hogy nem igazán lehetett élni benne, vagy csak meglehetős erőfeszítések árán. Ki akarna Wittgenstein fejében lakni? Márpedig Gretl ezek után kénytelen volt. Öccse még a függönyöket és szőnyegeket is kiiktatta a házból – minden bizonnyal az elfedés mozzanata és a drapériák esésének tűrhetetlen esetlegessége miatt. A függönyöket egyenként százötven kilós acélredőnyökkel pótolta, amelyeket precízen kiszámított ellensúlyokkal lehetett mozgatni. Gretl válaszképpen – és nyilván kényszerűségből, az életnek tett engedményül – biedermeier bútorokkal zsúfolta tele a házat, hogy mégis legyen benne valami emberi. „Bár nagyon csodáltam a házat, mindig tudtam, hogy én magam nem akarok, és nem is volnék képes benne lakni. Valójában sokkal inkább az istenek lakhelyének tűnt, mint egy hozzám hasonló kis halandóénak, és eleinte még némi belső ellenérzést is le kellett győznöm ezzel a ’logikát megtestesítő házzal’ (ahogy én neveztem), e tökéletességgel és monumentalitással szemben.”

*

A Wittgenstein-villa a szakírók szerint igazán semmiféle építészeti kánonban vagy iskolában nem elhelyezhető képződmény, még ha valamelyes rokonságot mutat is az Alfred Loos nevével fémjelzett bécsi modernizmussal. Loos volt az, jegyezzük meg, aki korrelációt állapított meg bűn és ornamens között: a díszítésre való hajlam szerinte egyenes arányban áll a rossz lelkiismerettel. Ha ennek mentén értékeljük építészeti teljesítményét, Gretllel együtt kijelenthetjük: Luki tényleg megfellebbezhetetlen morális tekintély kellett, hogy legyen. A ház, amelyet tervezett, a Tractatus felépítéséhez hasonlóan egy „összetett kijelentés”, amelynek érvényessége a kisebb strukturális egységek – az „elemi kijelentések” – igazságfüggvénye, tehát azok érvényességén áll vagy bukik. Innen már érthetőbb, miért is alapvető fontosságú egy kulcslyuk helyzete. Vagy a radiátoroké, amelyeket Wittgenstein sajátos módon – és bizonyára valamely egyetemes szimmetriát szem előtt tartva – a sarkokban, derékszögben meghajtva helyezett el. Vagy tulajdonképpen bármié. Olyan, hogy „csak egy kulcslyuk”, nem létezik. A részek, az elemi kijelentések pontosságán áll vagy bukik az egész értelme. A nyelv, amelyen e kijelentés tétetik, ezúttal az építészet nyelve. És mint minden nyelv – Wittgenstein szerint – a világ (a tények összességének) leképezése. Mégis elhamarkodott volna a kundmanngassei házat egyszerűen megfeleltetni a Tractatus téziseinek – vagy általában a wittgensteini filozófiai metódusnak –, párhuzamokat keresve a gondolati és építészeti gesztusok között. (Hiszen Wittgenstein szerint az építészet maga is voltaképp „gesztus”.) Csábító analógiákat, közös pontokat keresgélni a filozófiai és az építészeti struktúra közt, ahogy Gretl is „házzá testesült logikáról” beszél. Ami azt illeti, ez annyira csábító, hogy sokan meg is tették, analitikusan és holisztikusan is, felhívva a figyelmet a ház rigorózus szerkezetére, minimalista megoldásaira, arra, ahogy „Luki” minden kompromisszumot elutasítva feltétlen precizitásra törekszik, kizárva az épületből az esetlegességet – akárcsak a gondolkodásban –, ezzel együtt kiiktatva a személyességet is. Micsoda felséges csavar lenne a történetben: Gretlnek sikerül ugyan megakadályoznia öccsét, hogy szerzetes legyen, erre ő tervez nővérének egy villát, ami végeredményben rigorózusabb minden klastromnál. Egy végletekig fegyelmezett épületet. Ez azonban csak a látszat. És ezzel szegről-végről ismét a kulcslyukaknál kötünk ki, persze ezúttal nem konkrét, hanem filozófiai kulcslyukaknál, mint a megpillantás, az irányított szemlélés letéteményeseinél.

vecteezy lock on wooden door 2857824

*

Wittgenstein számára alapvető különbség van a mondás és a mutatás gesztusa között. Maga mondja, hogy az építészet: gesztus. Vagyis lényegileg több köze kell, hogy legyen az utóbbihoz, mint az előbbihez. Igen ám, de hogy lehetséges megközelíteni a szavakon túli gesztust, létrehozni a nyelvin túllépő „mutatást”, akár építészetileg, ami végső soron maga is egyfajta nyelv? A kérdezés talán gyümölcsözőbb kísérlet, mint a szónyelv eszközeivel – amelyek folytonosan az ellentmondásosságot kénytelenek elhordozni –, a beszéddel leírni az elmondható határait. A mondás eszközeivel elérni a csak mutathatót. Valami efféle áll a Tractatus gyújtópontjában: a mondható tartományát feltérképezve jelezni a mondhatatlan küszöbét. De a mutatás, ami ezen túlra visz, egy gesztus. Ha nem akarjuk feltételezni, hogy az építészetben Wittgenstein egyszerűen ismétli önmagát, akkor talán inspiráló, de hiábavaló direkt megfeleléseket keresni a kétféle kifejezésmód, a ház és a Tractatus között.

*

A kérdés tehát, hogy mi van azon a bizonyos küszöbön túl. Sajátos, hogy Gretl házának esetében ez a kérdés a szó legszorosabb értelmében veendő. Ha a ház még a mondható (strukturálható, megépíthető), de már nem szavakkal történő kifejezés (gesztus, „mutatás”), akkor a küszöbön túl annak kell lennie, amit Wittgenstein az „etikai” szférájaként határoz meg.

És ami nála semmiképp nem a „morális” megfelelője. Wittgensteinnél az etikai mindaz, ami nem a filozófia területi hatálya alá esik, tehát nagyjából minden, amit az ember tesz, vél, érez; ahogyan az ember „van” – az ember világban-létének módja. Az etikai megragadására épp ezért nem alkalmasak a szavak: ha erre vetemednének – teszem azt, metafizikai kijelentésekre ragadtatnák magukat –, illetéktelen behatolókká lesznek az etikai szférában, így a filozófia feladata csak az lehet, hogy az elkószált nyelvet visszakösse a valósághoz (ennek kifejtését l. a Tractatus 6. fejezetében). Ilyen értelemben jelentheti ki Wittgenstein, hogy „a filozófia nem doktrínák összessége, hanem egy tevékenység” (Tractatus, 4:112).

nem hajlandó kompromisszumokra

Ez a bizonyos „határkijelölés”, a „küszöb” észrevétele csak akkor lehetséges, ha a kifejezhető határaiig merészkedünk, a mondhatót a végletekig pontosan mondjuk. Wittgenstein szerint a jó építészt az különbözteti meg a rossztól, hogy míg „a rossz minden kísértésnek enged, a jó ellenáll azoknak”. Vagyis a rossz építész eltér a pontosságtól ilyen-olyan ötletek kedvéért, netán – Loos nyomán (akinek egyébként Engelmann is tanítványa volt) –, még ornamensek alkalmazására is vetemedik. „Az én ideálom” – írja máshol Wittgenstein – „bizonyosfajta hűvösség. Egy olyan templom, amely helyet biztosít a szenvedélyeknek anélkül, hogy elkeveredne velük.” Egy ilyesféle „szentély” létrehozása már-már szakrális tevékenység, semmiképp sem a filozófiai tevékenység körébe sorolható. És sejthető, hogy aki a filozófiai gondolkodásban nem hajlandó kompromisszumokra, az etikai területére érve még kevésbé. Wittgenstein olyan kérlelhetetlen, szent dühvel védelmezte és vitte keresztül építészeti szempontból egészen hajmeresztő ötleteit, hogy előbb-utóbb mindenki meghátrált, és beadta a derekát. Legfeljebb szenvedett, mint a kivitelező, aki utólag bevallotta, hogy minden áldott este teljesen kimerülten és rendszerint heves főfájással tért haza, annyira kimerítették a naphosszat tartó viták és csörték. Ehhez képest kissé furcsán hat, hogy Wittgenstein az építkezés – mindenki számára megkönnyebbülést hozó – befejezése után így ír: „A ház, amit Gretlnek építettem, kimondottan érzékeny fül és jó modor szüleménye, mélységes megértést (egy kultúráét stb.) fejez ki.”

vecteezy old lock background 23278774

Ugyan miféle érzékeny fülelésről és mélységes megértésről lehet itt szó? A dolog annál is különösebb, mert a legidősebb nővér is így nyilatkozott: „A ház úgy illett Gretl húgomhoz, akár a kesztyű, amint a maga sajátos módján berendezte, és megtöltötte a személyiségével. A ház egyszerűen személyiségének kiterjesztése, finom kisugárzása lett, ahogyan gyermekkorától minden, ami körülvette; mindennek eredetinek és nagyszabásúnak kellett lennie.”[2]

pontos és nagyvonalú gesztus

Itt már kapizsgálni kezdjük, miről is van szó. A küszöbről, hát persze. A kulcslyukról. A határpontról egyszóval, ami hajszálpontosan a titok (a kimondhatatlan) és a nyílt (a meghatározható) közt van. Ez a ház. Mivel a kifejezhetőség nem érvényes az „etikai” szférájában, az építész csak annyit tehet, hogy a számára nem-meghatározható életnek helyet biztosít. Fészket, a szenvedélyeknek. Teret, a létezésnek. Végül is nem rokonok-e a filozófia és az építészet abban, hogy a „hogyan kellene élni” kérdésére kísérelnek meg választ adni? Luki a házat nem magának építette, hanem Gretlnek, nem a maga filozófiáját konstruálta újra, még ha a maga filozófiája szerint épített is. Azt, ahogyan az épület bejáratát és annak arányait megtervezte, alapvetően befolyásolták Gretl kedvenc görög antik szobormásolatának, a Diszkoszvetőnek az arányai, és annak majdani elhelyezése a lépcsőfordulóban. A legutolsó részletnek is a helyén kellett lennie, pontosan és észrevétlenül (minél pontosabb és semmitmondóbb, annál észrevétlenebb), akár egy képkeretnek, de csak azért, hogy el lehessen feledkezni róla mindörökre; hogy eltűnhessen, helyet adva a másiknak, az ismeretlen életnek, egyetlen pontos és nagyvonalú gesztussal.

V.

Szabadon látni, de rejtve maradni – ez a kulcslyuk filozófiájának tanulsága. Szemlélődés, amely nem puszta illúzió (erre tanít Piranesi), és nem is rendszer (teszi hozzá Wittgenstein). Sem Piranesi, sem Wittgenstein művét nem lehetett besorolni saját koruk egyik ismert kategóriájába sem. Következésképp mindkettejüket csodálták, egyszersmind bolondnak tartották. Jellemző, hogy amikor gondolkodásából a Tractatus olvastán megmámorosodott ifjú filozófus-titánok rendszert akartak csinálni (és csináltak is később, ez lett a Bécsi Kör), meghívták maguk közé Wittgensteint, hogy vezetőjükként tartson előadást az eszméiről. Megkapták. Wittgenstein kiállt elébük, aztán egy hátraarcot csinált, és elkezdett szavalni valamit fennhangon: Rabindranáth Tagore egyik misztikus költeményét. Egy gesztust tett tehát. A többiek meg csak néztek, bizonyára tanácstalanul és elhűlve, és nem hittek a szemüknek, mint amikor valaki lehajol egy kulcslyukhoz, beleskel rajta, és valami teljes képtelenséget lát, teszem azt, hogy odabent van Sartre, és épp egy gyönyörű nővel szeretkezik.

  1. Idézi: Eilenberger, Wolfram, Varázslók kora, Scolar, Bp, 2021, p. 306.
  2. A fenti idézetek forrása: Macarthur David, Working on Oneself in Philosophy and Architecture: A Perfectionist
    Reading of the Wittgenstein House, in: Architecture Theory Review vol. 19, no. 2, (2014): 124–140.
kép | vecteezy.com