FORMOSIANA
2013 szeptember
„De legszebb mégis mind közül a Meg-Nem-Lelt Sziget…”1
Ama régmúlt időben, amikor az itt elbeszélt különös eseményeknek híre ment, még nem létezett a földgolyót mértani pontossággal körülkerítő háló, melynek köszönhetően a mai glóbuszok többsége úgy fest, mintha egy megvénült isten cekkerbe pakolta volna a világot az univerzumok hétvégi piacán; mi több, még a távírók és villanyvezetékek huzalrengetege sem csíkozta keresztül-kasul az eget, hogy az ember föltekintve egy kolosszális műszaki rajz segédvonalai közé szorulva érezze magát, és a vasutak sínpárjai sem verték béklyóba a mezőket és a hegyeket. A világ valósággal tobzódott a távolságban, versenyt futott az úttal, szomjasan olvasta, hallgatta és adta tovább a fregattok vitorláinál is széllelbéleltebb utazók vert csipkék módjára kidolgozott, kacskaringós beszámolóit. Minden dolgok kérlelhetetlen röghöz kötője, a hosszúsági körök roppant koordináta-rendszere ismeretlen volt tehát akkoriban: az útmutató csillagok ugyan az óraművek megbízhatóságával jártak az égbolton, éppoly simán és nesztelenül, akár fémből öntött másaik az armillárisok rézpályáin, de a föld idelenn még igencsak rakoncátlannak mutatkozott: különösen a távol eső déltengereken, ahol a navigátorok precíz fokbeosztás híján legfeljebb az Egyenlítőhöz mért távolságot tudták megbecsülni, hajóik pontos helyzetét kelet-nyugati irányban viszont már nem. Így lehet, hogy egyszer véletlenül fölfedezik, majd több száz évre ismét szem elől vesztik a Salamon-szigeteket; hogy bizonyos szigeteket kétszer is megtalálnak, és különböző nevekkel illetnek, de ennek köszönhető az is, hogy Ceylon például a kelleténél többször is szerepel némely korabeli atlaszban. Viszont akadtak még itt-ott sárkányok, kik a régi térképek szélein meregették karmukat és düllesztették szemüket a biztonságos, jóllakott kontinensek felé; a kadmiumkék víztükör színén itt is, ott is felhőket pöfögő, vérszomjas cethalak vicsorogtak a nagy műgonddal rajzolt hajókra, s a fehér habok időnkint még bizarrabb, hártyás-pikkelyes-sörtés fenevadakat, vagy teltkarcsú sellőket köptek ki magukból: a kartográfusok lázálmait. Ama szabadabb korban a kisebb-nagyobb szigetek még kedvükre sodródhattak a világóceánokon, hol itt, hol meg ott bukkanva föl, hanyag eleganciával nevet és alakot cserélve két vizitáció között, és senki se kérte számon a száraz geográfiai tényeket. Isolae Perditae – az „elveszett szigetek”, amelyek épp hogy csak feltűnnek a horizonton, hogy aztán tüstént elnyelje őket a pára és felitassa őket a köd; a láthatáron olykor tisztán kivehető a hatalmas aranyvárosok sziluettje, és éjszakánként a szél a tengerészek füléig sodorja a távolból a parti sokaság énekét – nos, ezek az elveszett szigetek könnyen válnak Isolae Promissionis, az ígéret Szigeteivé.
De legszebb mégis mind közül a Meg-Nem-Lelt Sziget:
a portugál királyról szállt a spanyol királyra,
írást is küldött róla a hű unokatestvér,
és gót-latin, pecsétes bullát adott a pápa.
A nagyvárosok tisztes polgára akkor is előszeretettel tekintette magát fölvilágosultnak és kiábrándultnak, tűzhelye mellől világjárónak és karszéke mélyéből is mindentudónak, de posványos lelke mélyén épp úgy áhítozott a csodára és a megismerésre, mint manapság; és pontosan olyan sokáig tudott rágódni az egzotikum mócsingjain, melyeket a valódi utazók vetettek elé két behajózás között, mint mai ükunokái. A távolságnak nagy volt a keletje, és a különlegességnek magas az árfolyama: bizonyos időszakokban csaknem az igazgyöngyével ért fel, a megbízható hír értéke pedig a selyemével vetekedett. Akkor, az ezerhétszázas évek elejének Londonjában igazi ínyencfalatnak számított hát a művelt és keresztény hitre tért tajvani nemesifjú érkezése, aki nemcsak meghökkentő szokásaival hívta fel magára a figyelmet, de remek társalgónak is bizonyult, sőt, mi több: fáradságos munkával megalkotta szülőhazája akkurátus leírását, amellyel még az oxfordi professzorok érdeklődését is felcsigázta oly fokig, hogy egy tajvanológiai tanszék felállítását fontolgatták a nobilis intézmény falai között. A szóban forgó mű, a Formosa Történeti és Földrajzi Leírása először 1704-ben látott napvilágot, s ezt a nagy érdeklődésre való tekintettel 1705-ben már követte is a bővített második kiadás; ugyanekkor Amszterdamban franciául is megjelent, majd hollandul, és – mintegy tíz évvel később – németül. A tajvani herceg (akit a sziget portugál nevéről a többség csak „a formosai bennszülöttként” ismert) az anglikán egyház szertartása szerint kiszolgáltatott keresztségben Britannia védőszentjének, Szent Györgynek a nevét kapta, vezetéknévnek pedig valami okból az Ószövetségben említett asszír király, Szalmanasszár elferdített nevét választotta, aki a rossz emlékű Hóseás király idején az Úr haragjának eszközeként fogságba hurcolta Izráel népét. Így a szerző George Psalmanazar néven vált ismertté a korabeli értelmiség számára: még Swift is megidézi alakját a Szerény javaslat című pamfletjében, ahol is ökonomikus megfontolásokból az Ír-sziget éhező lakóit csecsemőik húsának értékesítésére biztatja. Swift azzal mentegeti magát, hogy ötlete a formosai idegentől származik, kinek elmondása szerint „ha egy fiatal szigetlakót halálra ítélnek, a hóhér rendszerint különleges csemegeként ajánlja fel a tetemet előkelő uraságok számára. Példaként hozta fel egy tizenöt esztendős dundi szűz esetét, akit a császár elleni merényletkísérletért keresztre feszítettek, és akit közvetlenül a bitófáról porcióztak ki az előkelőségek számára, a miniszterelnöknek és egyéb magas rangú mandarinoknak, több mint négyszáz korona értékben. Nem állítom, hogy nem szolgálná a köz javát, ha hasonló módon hasznosítanánk a mi gömbölyded kisasszonyainkat, akik általában egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe megélhetésükért…”2 Psalmanazar időnként valóban meghökkentő, és az európai fül számára hihetetlennek tetsző dolgokat mesélt távoli hazájáról, s ezek hamar legendákká, délibábos históriákká nőtték ki magukat a londoni társasági életben.
mintha tejüvegen át
Formosa szigete akkoriban délibáb módjára terült el, még csak nem is az ismert világ peremén, hanem egy fél gondolattal már azon is túl. Japán, ha zárkózott volt is, de többé-kevésbé ismert; Kínával a Nyugat emberemlékezet óta kereskedett ilyen-olyan közvetítők révén, hol tengeren, hol meg teveháton – de Tajvanon az ezerhétszázas évek elejéig alig néhány holland és spanyol kalmár vetette meg a lábát (meg a velük érkező protestáns prédikátorok és hitbuzgó jezsuiták maroknyi csapata), és ők is csupán a partvidéken. A két kolónia aztán hamar csetepatéba keveredett egymással, hogy néhány évtized múlva, 1661-ben a kínaiak kiebrudalják a szigetről mindkettőt.3 A híradások ezért szórványosak voltak, elnagyoltak és kissé ködösek, mintha tejüvegen át próbálnánk egy tájkép részleteit kivenni; mindenekelőtt pedig mélyen hallgattak a partvidéken túli világról, a hegyekkel tarkított, országnyi sziget szemérmesen elzárkózó belsejéről. A Historical and Geographical Description of Formosa első mondatai is éppen ezt panaszolják fel: „Midőn először érkeztem Angliába, mindenki kíváncsinak mutatkozott, hogy elbeszélgessen velem saját hazámról; s minthogy az én beszámolóm róla tökéletes újdonságnak bizonyult, kötelességemnek vélték azt közzé tenni, tanácsukat követve tehát készséggel összegyűjtöttem ezeket, mind a mások, mind pedig a saját magam megelégedésére. Ám minekutána annyi Romantikus Történettel találkoztam ama messzi Keleti Országokat – mindenekelőtt pedig saját hazámat – illetően, melyek kétségtelen Igazságként és egyetemesen elfogadottként lettek önöknek tálalva, magam is elbizonytalanodtam, folytassam-e Leírásomat; mert bár az Igazság szét kell, hogy oszlassa ezen mesés Beszámolók felhőit, nem tudtam nem kérdőre vonni magamat: vajon kárhoztassam-e arra önöket (hallgatásom által), hogy tudatlanságban maradjanak, avagy félreértésektől megtévesztve hittem a magam elengedhetetlen kötelességének Formosa hívebb leírását mindazoknál, amelyekkel eleddig alkalmuk nyílt találkozni.” 4
És következik negyven fejezet, melyben színes epizódok és tudós fejtegetések köntösében a művelt olvasó megelégedésére a déltengeri ködök és hagymázak eloszlatásra kerülnek: a Romantikus Történeteket néprajzi leírások, kultúrhistóriai megfigyelések, történeti áttekintések váltják fel. Olvashatunk az ünnepi szokásokról és viseletekről, a kereskedelemről és a forgalomban lévő pénznemekről; betekintést nyerünk a születések, házasságkötések és temetések ceremóniáiba, megleshetjük a papság és a közemberek öltözködésének titkait, értesülünk a törvénykezési reformokról, amelyeket újabban Meryaandanoo király vezetett be, továbbá a hajózásról, dohányzásról, alvásról, oktatásról, hangszerekről, kegyszerekről, ékszerekről, fegyverekről, a jezsuiták japáni gaztetteiről, bevezetést kapunk a tajvani nyelvtanba, majd mindezt egy hosszú teológiai értekezés fejeli meg a második könyvben, amely a szerző conversióját (az anglikán hitre) járja körül. A jóravaló brit olvasó így abban a biztos tudatban tehette le a könyvet, hogy ha Formosa-szakértővé nem is vált, de intellektusa már biztosabban igazodik el a Föld ama távol eső tájain – elvégre a felvilágosodás korában volnánk, amikor épp kezdett szárba szökni a meggyőződés, hogy a tapasztalatok apró morzsáiból a józan ész fényénél világos következtetéseket levonva a világ megismerhető, osztályozható és áttekinthető; imigyen pedig mindennek szükségszerű helyzete és pillanatnyi állapota egyszeriben világossá válik, például nekem e karszékben itt, Psalmanazart olvasva, aki a természeti és társadalmi folyamatok öntudatos eredőjeként egy fizikai törvény magabiztosságával ülök és pipázom, míg értelmem Hátsó-lndia tengerein szárnyal. Ha akarom, még a Miatyánkot is elmondhatom formózul, mert Psalmanazar volt olyan szíves, és művében közölte az ima és a hitvallás szövegét anyanyelvén (melyek hamarosan utat is találtak az akkoriban igencsak divatos, lehetőleg mind több nyelvet felvonultató Miatyánk-gyűjteményekbe):
Amy Pornio dan chin Ornio vicy,
Gnayjorhe sai Lory, Eyfodere sai Bagalin, jorhe sai domion
apo chin Ornio, kay chin Badi eyen,
Amy khatsada nadakchion toye ant nadayi,
kay Radonaye ant amy Sochin, apo ant radonern amy Sochiakhin,
bagne ant kau chin malaboski, ali abinaye ant tuen Broskacy,
kens sai vie Bagalin, kay Fary, kay
Barhaniaan chinania sendabey. Amien.
A bökkenő mindössze az, hogy a fenti pár sor nem tajvani nyelven van: egyáltalán semmilyen nyelven sincs. Sőt, mi több: az egészből egy árva szó sem volt igaz, mindet Psalmanazar találta ki, Meryaandanoo királyon kezdve a pénzérmékig, a vallási szokásoktól a konyhakertekig. A könyv Psalmanazar saját kezű rajzai alapján készített tizenhat metszetén szereplő öltözékek, amulettek és jelenetek éppúgy, mint a formosai ábécé betűi egytől egyig a szerző agyszüleményei, s az égvilágon semmiféle valós alappal nem rendelkeznek. Psalmanazar, aki egyébként kesehajú és világos szemű, szép szál fiatalember volt, mindezt részletesen elbeszéli életrajzának második verziójában, mely hatvan évvel az első után, immár posztumusz látott napvilágot, és a következő címet viseli: Memoirs of****: Commonly Known by the Name of George Psalmanazar, a Reputed Native of Formosa – azaz: **** emlékiratai, aki George Psalmanazar néven, Formosa híres szülötteként volt közismert. Hogy voltaképpen kinek az emlékiratai ezek, máig sem tudható. 5
S az Infáns, a mesés vidék nyomában útra kelve,
a Boldog Szigeteket: Junoniát, Gorgót és Hérát elfeledve,
áthajózott a Sargasso vizén, s átkelt a Sötétség Tengerén,
ahol a szigetnek lennie kellett; …ámde az nem volt a helyén.
A 18. századból több intellektuális imposztort is ismerünk: bizonyos Charles Bertram a római kori Britannia hamis térképeit tette közkinccsé, Richard Evans maga készítette herculaneumi freskókkal házalt, egy Tom Chatterton nevű tehetséges ifjú pedig sok száz lapnyi középkori kéziratot produkált, mielőtt tizenhét esztendős korában leleplezte volna önmagát. Vagy ott van mind közül a leghíresebb, James Macpherson, az ossziáni dalok mestere, akinek köpönyegéből bújt elő az angol romantika: közös vonás ezekben az úriemberekben, hogy az egzotikum, a távoli – noha esetükben az időben távoli – ígéretével csalták lépre közönségüket, akik még hálásak is lehetnek a szívességért, hogy olyan remek antik falképekkel és ős-gael szövegekkel találkozhattak, amilyenekre nem is számítottak. „Ki jő itt borultan a zajgó tenger felől, mint az ősznek bús fellege? Karjában halál reszket, szemei szikrázó tűz-üszkök” – hát mi ez ahhoz a csekélységhez képest, hogy nem eredeti skót-felföldi balladával van dolgunk?6 „A misztifikáció előnye az eredeti fölött, hogy jobban alkalmazkodik a kor ízléséhez” – írja Szerb Antal Macpherson-ról szólva: és ez a megállapítás ugyanúgy érvényes George Psalmanazarra is.7 Psalmanazar azonban mindőjüktől eltér abban, hogy nem a megszépítő időbeli, hanem az inspiráló térbeli távolságot aknázta ki: mert az ilyen akciók sikerének elsődleges forrása, az az elem, amelyből varázsukat merítik, éppen a között – az „innentől” „odáig” húzódó meghatározatlan tartomány, a csodáló és a megcsodált közti szakadék szédítő mélysége. A hamisítás – vagy szelídebben: fikció – esetében csak az egyik összetevő, és talán nem is a legfontosabb elem az úgynevezett hitelesség látszata, legyen az korhűség vagy tényszerűség; legalább ennyit számít, hogy a hamisító mennyire pontosan méri fel ezt a távolságot; mennyire ismeri jól a „jelen” tekintetét, azt a szemet, amellyel bírálói művét majd megítélik. Mert csakis ekkor, e két koordináta birtokában: a régi vagy távoli események szélességi köreinek és a kortárs elvárások hosszúsági fokainak metszéspontját meghatározva lehet pontosan kiszámítani az imposztor ideális pozícióját; a „most” és az „akkor” közti üres teret, inspiráló távolságot a lehető legjobb módon kitölteni, ami Osszián esetében például oly sikerrel történt, hogy még vagy fél évszázadon át őrizték e csodás ál-eposzok, a Fingal és a Temora irodalmi és nemzeti reputációjukat. (Macpherson keserves kísérletei, hogy az ál-fordításokat visszaültesse a gael „eredetire”, így prezentálva az Ur-textet, kínosan ügyefogyottak maradtak.) Psalmanazarnak mindenesetre jó időbe telt, míg e bizonyos „kellő távlatra” rátalált: Emlékirataiban nyomon követhető, hogy imposztorságának első évei, mint egy jó festőnél, a megfelelő távolság és megvilágítás keresésével teltek, s hogy eleinte hol túl közelre, hol meg túl távolra állította fiktív identitásának fókuszát, míg végül az ideális helyzetre – némi baráti segítséggel – rá nem lelt. Történt ugyanis, hogy zsenge ifjúkorában valami hosszabb utazás alkalmával, a felmerülő költségeket enyhítendő, elemelte egy szerzetes csuháját, és üldözött ír zarándoknak adta ki magát – ám időnként azzal kellett szembesülnie, hogy rajta kívül más ír zarándokok is vannak, nálánál sokkal eredetibbek, valamint számosan megfordultak már Írországban, ami időnként kényelmetlen perceket okozott. Így amikor csatlakozott egy holland ármádiához, melyben hol zsoldosként, hol kávéárusként szolgált, a tanulságokat levonva már japánnak adta ki magát, méghozzá látványos sikerrel. Japánnál alig valami lehetett messzebb, ezen felül az 1630-as évek vége óta külföldi kereskedők nem tehették be oda a lábukat; ami pedig ennél is biztatóbb volt, hogy nemigen akadt holland katona, akit valaha eleven japánival hozott össze a sors, így Psalmanazar osztatlan sikert aratott. A nagyobb nyomaték kedvéért hevenyészett egy kis könyvet is, mindenféle krikszkrakszokkal teli, amelyről azt állította, hogy afféle pogány breviárium, és odaadó lelkesedéssel énekelt belőle himnuszokat a Naphoz és a Holdhoz, ezzel végképp eloszlatva a regruták utolsó kétségeit. Az egyetlen, akivel nem boldogult, a sereg skót káplánja, Alexander Innes tiszteletes volt, aki átláthatott a szitán, minthogy egy alkalommal arra kérte a nyalka japán közlegényt, ugyan fordítana le anyanyelvére egy pár sort Cicerótól. Psalmanazar ezt készséggel teljesítette is, nyelvtani glosszákkal látva el a bekezdést, ám Innes, miután megkapta a papírt, újfent odaadta neki a szöveget, hogy ismételné meg a fordítást. Az eredmény csúfos kudarc volt, ám a jó káplán, ahelyett hogy nagy garral leleplezte volna a csalást, arra intette a fiatalembert, legyen körültekintőbb és mindenekelőtt következetesebb; így amikor – immár ketten – áthajóztak a Csatornán, hogy Innes ismeretségeit fölhasználva bevezessék a meggyőzően egzotikus távolkeleti fiatalembert a társasági életbe, japán helyett formosaiként mutatkozott be, mely álca a japán identitás összes előnyét bírta, annak hátulütői nélkül. Tajvanról ugyanis még sokkal kevesebb valós adat és leírás állt rendelkezésre, mint Japánról, amelyről a jezsuiták viszonylag sok beható ismeretet szereztek, míg 1597-ben a sógun parancsára keresztre nem feszítették őket; e kisebb, déli szigetről ellenben jó ha két-három munka jelent meg, szintén misszionáriusok, tollából, s ezek nemigen voltak elérhetők – Psalmanazar például egyiket sem olvasta.8 Teljes biztonságban mindamellett még így sem tudhatta magát: amikor például 1704 februárjában (immár második alkalommal) meghívást kapott a Royal Society (Királyi Társaság) ülésére, Sir Edmund Halley, a neves asztronómus, nekiszegezte a kérdést: vajon Formosán megfigyelhető-e olyan jelenség, hogy a kéményen át egyenest a tűzhelyen függő kondérba tűz a Nap, s ha igen, mikor? Psalmanazar rövid tétovázás után nemmel válaszolt; Halley pedig diadalmasan felkiáltott: imposztor! Hiszen Formosa tudvalevőleg a Ráktérítő alatt fekszik, minek köszönhetően évente egyszer, a napforduló idején épp függőlegesen áll a sziget fölött a Nap, fénye pedig a kondérba tűz! El vele! – ám Psalmanazar nem látszott zavarba jönni, és higgadtan elmagyarázta, hogy mindössze a kérdésre válaszolt, s a világért sem kívánna e jeles tudóssal csillagászati ügyekben csörtébe bonyolódni; mindazonáltal Sir Halley nem tudhatta, hogy Formosában a kémények nem egyenesek, hanem csavarosak: fűtéstechnikai és architektonikai okokból a füstjáratok több kanyart is tesznek a falban, mielőtt kibukkannának a tetőn – ám kétség sem férhet hozzá, hogy ha egyenes vonalúak volnának, úgy évente az említett alkalommal igenis fényt derítene a kondérok tartalmára a nyári nap.
tudományoskodó hangnemben
Ebből a rövid intermezzóból is kitűnik, hogy Psalmanazar komolyan vette Innes figyelmeztetését a konzekvens meséket illetőleg: saját maga felállította kategorikus imperatívuszához pedig, mely szerint soha nem mond ellent önmagának, s nem helyesbíti vagy vonja vissza saját korábbi állításait (amint erről maga tesz vallomást emlékirataiban), minden körülmények közt ragaszkodott. Ha felmerült, hogy ázsiai bennszülöttként miképpen lehet hamvas fehér bőrrel és szőke hajjal megáldva, azonnal készen állt a válasszal: a formosai nemesség a föld alatt lakik, s így egyáltalán nem égeti őket szénné a trópusi napsütés. Ha valaki azt kérdezte, hogyan beszélhet barbár létére oly perfekt latinul, elég volt az indonéz katolikus missziókat említeni. De megjelenései a Royal Society ülésein a legkevésbé sem zajlottak zökkenőmentesen, minthogy ezekre egy idős jezsuita szerzetes, Jean de Fontaney atya is meghívást kapott, aki pedig Psalmanazar pechjére hosszú éveket töltött Kínában, és a maga csöndes módján nem volt rest egynémely ponton kételyeinek is hangot adni. A Royal Society jegyzőkönyvei szerint például az imént említett, február 4-i ülés is a szokott mederben zajlott: a bizottság szemrevételezte egy oposszum péniszét, néhány cisztát, csontot és légpumpát, majd megvitatták Psalmanazar állításait.9 Az érintett visszaemlékezései ugyanakkor jóval kevésbé tűnnek higgadtnak az estét illetően; viszont legalább tisztába jött vele, kiktől ajánlatos óvakodnia: a tudósoktól meg a jezsuitáktól. Úgyhogy készülő művében pontosan e két csoport hiteltelenítésére törekedett, méghozzá oly sikeresen, hogy bár a Királyi Társaság kevéssel utóbb már minden kétséget kizáróan meggyőződött a tajvani herceg állításainak légből kapott voltáról, mégis óvakodtak ezzel kapcsolatban nyilvános kijelentéseket tenni, látszólag tétlenül térve napirendre a dolog fölött. Szintúgy mélyen hallgattak a jezsuiták. És ehhez mindössze annyit kellett tenni, hogy a Herceg hitbuzgó anglikánnak mutatkozzék, elutasítva a Halley-féle modern szabadgondolkodókat, és tovább erősítve a katolikusnál is katolikusabb jezsuiták rossz hírét. Azaz: helyesen kellett felmérnie azt az átlagos, távol-keleti dolgokban járatlan, ám jóindulatúan érdeklődő, hazafias és nagyon angol tekintetet, amellyel a nagyközönség a beszámolóját olvasni fogja. A szkeptikusok, ugyebár, a kereszténység ellenségei, akik nem átallják gyanús műszereik segítségével tízévenként átrendezni az univerzumot; a Jézus Társaság pedig még ennél is rosszabb: az Anglikán Egyház és a protestáns lelkület vaskalapos ellenfele. Nem volt más hátra, mint hogy a szerző minden frusztrációját beledolgozza a készülő műbe, amelyben mindjárt az első oldalakon megírja – fiktív – gyermekkorának sokkoló eseményeit: miként keveredett szülőhazájában egy magát japánnak álcázó (!) francia jezsuita hatása alá, aki felbiztatta, hogy az elemeket bálványként imádja, ellenben a kereszténységről egy szót se szólt neki. Szegény fiú nem is tudott arról, hogy az illető szerzetes, amíg az fel nem bujtotta őt, hogy lopjon pénzt apjától és tartson vele Franciaországba; csak az avignoni jezsuita rendházba érkezésükkor derült ki számára az igazság. Ami a tudományos akadékoskodást illeti, azokra Psalmanazar elvárhatóan tudományoskodó hangnemben felelt a rövidesen megjelent második kiadás második előszavában, pontokba szedve, sorra véve az ellenvetéseket és cáfolatokat, játszi könnyedséggel mutatva ki a szakemberek aggályai mögött a szobatudósi szőrszálhasogatást. Elvégre mit mondhat érdemben olyasvalaki, aki sosem járt Formosán.
Psalmanazart tehát éleslátása és következetessége tartotta a felszínen jó ideig; bár abban is különbözik a többi, álságos meséket kiötlő haszonlesőtől, hogy fiktív személyiségének happening-jellege volt; nem ál-antik freskókkal vagy gyanúsan sokat érő régi kódexekkel házalt, hanem maga volt egyszerre a mester és a mű. Psalmanazarnak így nehezebb meg könnyebb dolga volt, mint kollégáinak vagy sorstársainak, minthogy a hamisítvány, melyen dolgozott, ő maga volt, folyton csiszolható, és az aktuális elvárások szerint alakítható; formosai hercegként viszont, a figyelmet és megbecsülést nem számítva, összehasonlíthatatlanul kevesebbet keresett, mint Evans a pompeji falképekkel, vagy Macpherson, aki kizárólag jelentős előlegek birtokában indult újabb és újabb gyűjtőkörutakra a gael borongások nyomában, a kietlen Felföldre – nem beszélve arról, hogy tajvani önazonosságát nem is lehetett félretenni egy időre, mint a kéziratokat vagy az ossziáni bús isteneket, míg az ember jól kipiheni magát.
És persze ott voltak Psalmanazar elképesztő meséi, és egész karakterének színessége: időnként maga is meghökkenve tapasztalta, milyen biztosan igazodik el az általa kreált földrészen. Kétségtelen nyelvi tehetsége is segítségére volt ebben: például olyannyira konzisztens ál-tajvani nyelvet sikerült kiötlenie alig pár hónap alatt, amely – amellett, hogy egy komplett keresztény katekézist is írt rajta, sajnos, ez elveszett – a mai nyelvészek elismerését is kivívja, noha modern szemmel nézve semmi ázsiai jellege nincsen, de hajaz az ógörögre és a latinra. Akkor viszont nyelv-szerűnek hatott, benne az ismétlődések és véletlenszerűségek kellő arányban képviseltették magukat, és egyáltalán: az egzotikumnak ugyanaz az aurája fénylett körülötte, mint Psalmanazar alakja körül. Mert Psalmanazar mindenekelőtt jelenség volt.
egy kevés egzotikum
Ahogy a nyelv, amelyen folyékonyan beszélt és írt (visszafelé) „nyelv-szerű”, úgy egész fellépése „idegen-szerű” volt: nem tökéletesen más és ismeretlen, csak européer módra, még épp elfogadható mértékben különös. Az átlagpolgár számára Formosa csupán egy név volt, semmi több; egy sziluett, amely arra várt, hogy harsány színekkel kitöltsék; üres keret, amelyből még hiányzott a kép. De a név már megvolt, s ez éppen megfelelt: annyira és úgy lehetett valóságossá és életszerűvé tenni, amennyire akarták. Nem volt több semleges geográfiai fénynél, amely már van, de valójában még nincsen: ezért a róla tett minden állítás igazság és hazugság demarkációs vonalán kapott helyet, azon a senkiföldjén, amely az eldönthetetlen kérdések tenyészhelye, s ahol mindenre többféle magyarázat is érvényes. Ilyen esetekben a közönség annak hisz, aki a – talán saját maga számára sem teljesen nyilvánvaló – elvárásainak megfelel, és ki nem mondott előföltevéseit igazolni képes. Psalmanazar pedig, úgy látszik, tudta, amit hallgatósága sem tudott önmagáról: úgy találta telibe olvasóközönsége ízlését, ahogy a tapasztalt csapos is ráérez a vendégek ízlésére, épp megfelelő arányban adagolva nekik a realitás és irrealitás bódító koktélját. A tényszerű állításokat mindig megfűszerezte egy kevés egzotikummal, ügyesen keverve el a mesét a valósággal és annyi obligát barbársággal, amennyi a hitelességhez a civilizált angol szemében mindenképp szükségeltetik. Ő volt az, akire a Nyugat oly régóta várt: az indus mesék Hercege, a Művelt Vadember, az Esemény; tálcán kínált találkozás a Különlegessel, maga a karnyújtásnyira került Horizont; a Barbár, aki nem jelent fenyegetést a polgári kényelemre, minthogy szülőhazája elég messze van – éppenséggel a Glóbusz túlfelén –, s minekutána egy szál egyedül érkezett, és sem hadsereg, sem éhenkórász hordák nem kísérik. Ő a két lábon járó kockázatmentes Kaland, a konyhakészen szállított keleti Csemege. Az meg aztán különösen is hízelgő lehetett, hogy a Herceg a Jézus-társaság fondorlatain átlátva és szívében mindent gondosan meglatolva végül nem a római Curiához, és nem is a német ajkú reformátorok hagymázas ideáihoz tért meg, hanem fölismervén az Anglikán Egyház mértékletes szellemét és kikezdhetetlen igazát, alávetette magát annak. Mi mást is lehetne mondani – pazar.
És a hátborzongató történetek az ördögimádásról és emberhús-lakomákról, amelyek hallatán-olvastán a Ms.-ek és Mrs.-ek bizonnyal diszkréten lúdbőrözni kezdtek a selymek alatt; a tizennyolcezer gyermekszív, amit bizonyos alkalmakkor égőáldozatként ajánlottak a vérszomjas isteneknek; az éjjel fellángoló halotti máglyák, az állati alakban újjászülető lelkek s a mérgeskígyó-lakomák – még épp a hihetőség határán, jobban mondva az elképzelhető határán, mely már alig várja, hogy végre elképzelje és kimondja valaki. Rövid ideig Psalmanazar lehetett a Barbár, akire vártak – és aki nélkül minden oly sivár és kilátástalan, amint azt később Kavafisz is megénekeli majd.
Hiába már az öblös vitorlák repülése,
hiába rejtegetnek titkon fegyvert a gályák,
a sziget elrejtőzött a pápa ellenére,
spanyolok s portugálok mindmáig nem találják.
„A messzi távolban van egy ország – kezdi Micaela von Markard a 18. századi Árkádia-mániáról szóló fejezetet rokokó-könyvében s minden kor és korszak embere vágyódva keresi. Vastag ködfüggönybe burkolózva rejtőzik fantasztikus messzeségben, a varázslatos vidék csak sejthető a valószerűtlenség fátyola mögött. A távolságot a vágyakozás határozza meg, és csak a képzelet győzheti le.”10 A vágyott birodalom mindig messze van: a vágyakozás mértéke fokozza a távolságot, a távolság pedig inspirál a vágyódásra: e kettő egymást teremti, egymást generálja. A „messzi, távoli ország” igen gyakran sziget, vagy legalábbis elszigetelt, ezt az elzártságot és a velejáró idillt igyekeztek reprodukálni a kor kertművészei a kastélyparkokban, és a vidéki kúriák zegzugos ösvényei mentén. Egy olyan világ, mint az elképzelt paraszti létforma, vagy a távoli, esetleg archaikus civilizációk csábítóan amorálisnak tetsző, és társadalmi kötelességeket nélkülöző világa, melyben a vallás és az etikett nem köti gúzsba az egyéniséget – mindennek már a puszta ábrándja vagy művészi megjelenítése is csillapítótag hatott az egyre rozogább abszolutisztikus gépezetek fogaskerekei közt rekedt művelt vagy félművelt rétegek idegeire. A sziget – bármely sziget – mint afféle zárvány-világ, különben is mindenkor ideális hátterül szolgált az utópiákhoz és a politikailag inkorrekt mesékhez: Utopia, Bensalem és Prospero szigete egytől-egyig menedékhelyek, legyenek bár a józan ész vagy épp a varázslat utolsó mentsvárai a világban.11 Szigeten lenni azt jelenti, hogy a fikciók rezervátumába érkeztünk, ahol legitim a képzelet és a valóság máskülönben törvénytelen házassága: és Psalmanazar meghallva a Sziget hívását, beteljesíti azt.
üresen maradt körvonalak
Fantáziájával kiegészíti a félbehagyott térképeket, s az üresen maradt körvonalakat harsány színekkel tölti ki. Formosa persze nem volt Árkádia, egy csöppet sem volt az. Psalmanazar ügyelt is rá, hogy ne legyen. Mint minden ügyes hamisítónak, gondja volt rá, hogy közönsége elvárásainak megfeleljen, de ne túlságosan. Hogy bizonyos pontokon ellentmondjon neki. Hogy polemizáljon, és újító színben tűnjön fel. Műve szabatosan követi a korszak ismeretterjesztő irodalmának kliséit, modorában, nyelvezetében, fejezet-beosztásában, a szemléltető ábrák használatában – egyszóval magabiztosan hozza a természet-históriák és útleírások külsőségeit: mert, mint általában az emberi kommunikációban, itt sem annyira a mit számít, sokkal inkább a hogyan. Ma talán alternatív valóságnak hívnánk, amit alkotott, Tajvan egy lehetséges verziójának valamely párhuzamos univerzumban. A „távoli sziget” és „messzi ország” súlytalan watteau-i ideálképe helyett kézműves-precizitással kimunkált, részletgazdag metszettel állt elő, amelynek súlyát épp az adja, hogy amit ábrázol, nem Árkádia, és nem a glóriás Küthéra, lakói nem is illenek a noble savage-ről alkotott divatos képbe. A kétkedő nyárspolgár így ugyanis minden ponton igazolva látta magát: életmódját, kultúráját, beidegződéseit, előítéleteit, vagy legalábbis megnyugodhatott afelől, hogy máshol se jobb. A díszletszerű, csermelyes-girlandos műküthérákkal a középosztály amúgy is torkig lehetett, afféle úri huncutságnak, francia módinak tekintve – némi joggal – az efféle aranykori hóbortot és ködpárás nosztalgiákat, melyeket ugyanakkor mérhetetlenül irigyelt. Aki nem tehette, hogy vidéki birtokára mű-romokat és kies grottákat telepítsen – az idilli helyen szakmányban elmélkedő, bérelt remetével vagy csak józanul és gyakorlatiasan szemlélte a glóbuszt –, azaz etnocentrikusan, ha ennek nem is volt tudatában –, nos, azt az embert némi megelégedéssel tölthette el a természeti, távoli, és az egzotikus lét árnyoldalainak bemutatásával sem fukarkodó psalmanazari ópusz.
A benne megnyilatkozó álláspont ugyanis fölöttébb kiegyensúlyozottnak tűnt, minthogy sem az egyes lapokon felbukkanó vérgőzös borzadály nem ment a csábos egzotikum rovására, sem a Kelet balzsamos illata nem hagyta feledtetni a primitív és visszataszító epizódokat. Közben az egészet átjárja valami barokkos pompa: a felvillanó témák sokfélesége; a virtuozitás, amellyel ezeket kezeli; az egyes epizódok kidolgozottsága, mely pontos és finoman árnyalt, akár egy rézkarc. Papok vonulnak el lelki szemeink előtt, bíborköntösökben, égszínű mitrával a fejükön. A Tíz Csillag áldozópapjának fehér kalpagjára a csillagok képét hímezték; amúgy vörös köpenyben jár, és kezében kardot tart. A nemesek úszó falvakon hajóznak egy bővizű folyón; a királynak tengeren ringó, szépséges hajó-palotája van. A négyszögletű, könnycseppalakú és virágkelyhet formázó pénzérméken – Colan, Riaon, Rochmo – turbános nemesek, szablyák, és patáik közt Napot-Holdat tartó bikák láthatók. „S ha valaki azt kérdezné, miképpen lehetséges ily sok különféle szokást emlékezetemben tartani és leírni, azt felelem, hogy Róma, vagy bármely más pápista ország szülötte is számot tud adni a szerzetesek és barátok különféle rendjeiről és lefestheti őket. Az ok pedig egyszerű: hiszen mindez születésünk óta nap nap után a szemünk előtt volt, s így elménkbe vésődött, ameddig csak életünk tart.”12
szigetutánzatok
Az ezernyi részlet azon túl, hogy hitelesíti a beszámolót, éppenséggel el is zsongítja, egyik ámulatból a másikba ejti az olvasót, akár a barokk falképek miriád aprósága, melyek tökéletes perspektívában és körültekintő árnyékolással mutatják be testetlen lények egész garmadáját. A vágyakozás a kihívást jelentő másmilyen után végül minden szkepszisnél szívósabbnak bizonyul; a varázslat iránti nosztalgia pedig gondtalanul triumfál a legfelvilágosultabb érákban is, hiszen „minden embert vonz ez a mennyei hely, ahol még a paradicsomi törvények uralkodnak, mert mindenki vágyik, többé vagy kevésbé őszintén, az egyedüllétre, legfőképp pedig az elíziumi könnyelműségre. A tömegek most először akarnak kiszabadulni a városból; egész társaságok indulnak útnak a tenger-nyaldosta földdarabokra, de a szárazföld belsejében, a szigetektől távol is keresik őket, mert a képzeletük határtalan: nem átallanak palotákat nyilvánítani menedéket nyújtó szigetnek, ahol kiélhetik természetes vágyaikat. Az ilyenfajta szigetutánzatok társadalmi szempontból az úszó földdarab topográfiai státusára tartanak igényt: szabadok mindenféle kötöttségtől és kötődéstől… A törvények itt nem érvényesek, itt egyes-egyedül az egyén akarata számít” – olvassuk tovább von Marcard-nál.13 Márpedig Psalmanazar alakjában – midőn legjobb formáját hozza – kétségkívül van valami szigetszerű: a megszemélyesült távlat ő, aki emészthető formában szállította hallgatóságának a vágyva vágyott ismeretlent. Olyasvalaki, aki egyaránt ajnározható és lenézhető, mert ismeretlenek számára az udvariasság és etikett bevett formulái; ellentmondásos, nehezen követhető, a kulturális konvenciók koordináta-rendszerén kívül álló. Minden bizonnyal nem is tehetett volna nekik nagyobb szívességet, mint hogy előítéleteik és fantáziáik készséges alanyának mutatkozott, és formát, sőt: arcot és nevet adott képzeletük, kíváncsiságuk és mélyen rejlő sznobériájuk kielégítéséhez. Mert mi is tehetne jobb szolgálatot az újkori, kicsinyes időkben egy félig-meddig fiktív szigetnél, amely van is meg nincs is, amelyről mindenki tudni vél valamit, de voltaképp senki sem tud semmit? S ha kételyek merültek fel, hát elég volt a távolságra hivatkozni, a Földgolyó miénkkel átellenben lévő pontjára, s a bámuló szemek előtt máris megjelent az európai lét tükörképe, amely minden szokást és irányt felcserél: ahol a húst nyersen eszik és ülve alszanak. Már csupán a bevett viselkedés kifordítása, „antipodálása” is jó kiindulási alap lehetett egy, az ismert normák ellentétein nyugvó távol-keleti személyiség fölépítéséhez, márpedig Psalmanazar ideális arányban egyesítette magában a különöst és az ismerőst: és ez bőven elég volt, hogy a kuriózumra kiélezett figyelem gravitációs pontjává váljék.
Ám hogy valaki efféle követhetetlen, meglepetésekben gazdag „szigetként”, szabadon úszó földdarabként jelenjen meg, csakis addig lehetséges, amíg valahol az óceánok hátán is vannak Lebegő Szigetek, Elveszített Szigetek, Űzött Szigetek; amíg van Ismeretlent rejtő horizont; ameddig a globális térélmény elég nyitott ahhoz, hogy helyet adjon az efféle besorolhatatlan egzotikumoknak. Amíg a hosszúsági körök vonalait nem fektették keresztbe a szélességi körök sávjain, ezáltal mintegy gombostűvel rögzítve (akár a döglött lepkéket) minden egyes partot, öblöt és szirtfokot a Földgolyón, addig valahogy a tudat belső térképén is maradt elegendő hely az efféle kuriózumoknak – legalábbis ideig-óráig.
Van ily sziget valóban. Feltűnik néha messze,
Palma és Teneriffa között, titok takarja.
A Kanári-sziget jó lakosa fent a Teyde
csúcsán az idegennek időnként megmutatja.
Az elbeszélések jól bevált felosztása igazra és hamisra, tényre és fikcióra, amely minálunk szinte már gépies és magától értetődő, évszázadokon át korántsem volt ilyen egyértelmű: mert mi tényeket sorakoztatunk egymás mellé, térképeket, méréseket és adatokat, de a nyugati kultúra hosszú időn át nem annyira adatokon, inkább történeteken és szövegeken épült fel, auktorok és locusok olyan szövevényén, amelyet ma már elképzelni sem igen tudunk. Mi a felvilágosodás óta inkább a cezúrát és a határvonalat látjuk – vagy láttuk, a virtuális valóságok spektákulumának térhódítását megelőzően –, míg az antikok és középkoriak inkább a szövegek összejátszó, egymást tartó és erősítő hálózatát. Ez a szövegvilág a mai intertextualitásnál jóval kevésbé volt dinamikus és demokratikus: az alapvető tekintélyek – mint a Szentírás vagy Arisztotelész – sarokkövein épült fel, a másodlagos tekintélyek és a hozzájuk kapcsolódó (azokat kiegészítő vagy velük polemizáló) szerzők hierarchikus rendje által. A szövegek értékét elismertségük, idézettségük és régiségük, azaz: a kultúra épületében betöltött hagyományos helyük is meghatározta. Ma is egy sok szempontból hasonló, hivatkozásokon és idézettségen alapuló kultúra van kibontakozóban, de immár szilárd alapelvek és egységes textualitás híján, melyben a szöveg kora épp ellenkező előjellel számít: a régi és bevett jó eséllyel megbízhatatlan, és csaknem biztosan elavult. Psalmanazar már az új éra kezdete, vagy legalábbis nagyon szeretne annak látszani: felvilágosultnak, empiristának, analitikusnak; ennek szellemében sohasem hivatkozik a keletjáró klasszikus elődökre. Afféle tanult vademberként nem is feltétlen illett ismernie őket: hitelességének pecsétjét éppen újdonsága, radikalizmusa, a korábbi „mesés történetek” tagadása jelenti. Művének összeállításakor mindent egy lapra tesz föl: hogy tudniillik mostantól az ő személye legyen hivatkozási alap, az általa elbeszélt fantasztikus világgal egyetemben, minden más pedig antikvárius ócskaság. Száraz tények helyett viszont új mesékkel gazdagon érkezett: mert a világ alapvetően csodás mivoltához nála sem fér kétség, s ez a mesélőkedv játszik össze sajátos módon a születőfélben lévő „birodalmi tekintettel”, amely a század végére majd minden egyebet elmos, és mindenekfelett meghatározóvá válik. Gyanítom, hogy ha valóságos tajvani bennszülött érkezett volna potyautasként az egyik óceánjáró gyomrában Londonba, őt sokkal hamarabb nyilvánítják imposztornak – bőre minden sárgás árnyalata ellenére, mint Psalmanazart, aki tudta, milyennek kell lennie egy formosainak, a szerencsétlen meg csak lett volna valamilyen, tekintet nélkül a keletiséggel szemben támasztott elvárásokra. S ha némely tudósok hittek is volna az „ellen-formosainak” – mondjuk a jezsuiták vehemens támogatása ellenére –, akkor is Psalmanazar vághatta volna ki a végső tromfot: a sárgás kis jöttment nyilván a partvidék szülötte, ám a szárazföld belsejében egészen másképpen zajlanak a dolgok. A mesés udvarok, birodalmak, császárok, emberáldozatok titokzatos Formosája mindig a következő hegyláncon túl feküdt, antipodális távlatokban. Még az akkurátus Jean-Baptiste Du Halde is kénytelen azt írni egy emberöltővel Psalmanazar tündöklése után kiadott nagy Kína-könyvében (Description géographique, historique, chronologique, politique et physique de l’empire de la Chine – 1735), hogy Formosa bennszülött lakosságáról, amely a kínai bevándorlók lakta parti régiók mögött él, szinte semmit sem tudni, mindössze azt, hogy alapvetően nem különböznek a Nyugat-lndiák vadjaitól, s hogy a sziget ismeretlen keleti felén, a hegyvonulatokon túl van a hazájuk, amelyet még a legújabb térképek sem jelölnek.14 Psalmanazar tehát bátran építhette magát ezekre az elérhetetlen messzeségben lakozó bennszülöttekre, annál is inkább, mert voltaképp mai támpontjaink, kategóriáink, identifikációs sémáink egyike sem állt még készen, és felvilágosodás, empirizmus, gyarmatosítás ide vagy oda, ezek hiányában bárki vademberi személyazonosságát csak jóval körülményesebben lehetett kétségbe vonni, mint elfogadni. S ha mindez nem volna elég, azt is számítsuk hozzá, hogy a barokk és a rokokó korának embere amúgy is túlérzékeny volt az identitás kérdésére: az elitkultúra a maszkok, cserélhető szerepek, színházak bűvöletében élt, tudatosan mosva el a határvonalat jelmez és ruha, alakoskodás és őszinteség között.15 A barokkot mint stíluskorszakot a látszat uralmaként szokás jellemezni, ahol a küllem, és annak csalóka, próteuszi mivolta a művészet állandó vesszőparipája.
állandó bizonytalanság
Az embert körülvevő világ számukra időnként épp oly díszletszerűnek hat, mint a színpadi kulisszák, vagy mint a templomok felhőktől és szentektől roskadozó mennyezetfreskói: lenyűgözőnek, mégis illuzórikusnak. Ebben a korban mintha az emberi személyiségben is volna valami építészetileg kiszámolt: a tüntetően dús homlokzat csak arra jó, hogy elfedje a hátsó traktusok sivárságát. Maga Psalmanazar is ijesztően emlékeztet egy jól berendezett színházra, amelyben minden annak az egy darabnak alárendelt, amely folyamatosan színen van, kijelölt kezdet és meghatározott vég nélkül. Az embernek az a benyomása támad, hogy az akkoriakat állandó bizonytalanság kínozza a világ és önmaguk határait illetően: a személyiség belső teátrumát is újra kellett rendezni, akárcsak a világszínpadot: és a barokk éppen ennek a hosszúra nyúlt díszletcserének az ideje. A szív és a józan ész, mint két magára hagyott főszereplő, azóta is becketti tanácstalansággal ténfereg, nemigen lelve helyüket az új felállásban, s így az olyan mellékszereplők, mint a fantázia, a babona, vagy épp a mechanisztikus racionalitás parancsolnak a színen. Ha pedig az ember nem biztos maga felől, szerepekbe menekül, mert a maszk megóv és fölszabadít: a rokokó bálok, a hónapokig tartó velencei karnevál, a szerelmet színlelő csábítók kultusza egytől egyig erről tanúskodnak. Illúzió és valóság elválasztásáról, hamis és igaz megkülönböztetéséről abban az értelemben, ahogy róluk ma gondolkodunk, ekkor aligha lehet beszélni. Az álruhák és álarcok, a tettetés művészetének átszivárgása a mindennapokba alighanem összefügg az individuum autonómiájának kérdésével: a korábban adott és magától értetődő kontextusok – szociális, családi, vallási vagy nyelvi háttér – egyre kevésbé tűntek alkalmasnak és használhatónak a személyiség definiálásakor. Az Én megalkotása – legalábbis bizonyos körökben – kihívássá és izgalmas feladattá lesz (más, higgadtabb köröket pedig a gutaütés kerülget ennek láttán), amelyhez éppúgy lehetőségek garmadája áll rendelkezésre, ahogy a jelmezek regimentje sorakozik egy színész öltözőszekrényében.
A kor darabjai csakugyan tele vannak átváltozásokkal, szerepcserékkel, összetévesztésekkel; színház a színházban, darab a darabban, szerep a szerepben: megsokszorozva, egymás ellen kijátszva, mint két szembefordított tükörben. A hős folyamatos átalakulások közepette rohan végig a színen; s a nemekkel és a nevekkel úgy dobálóznak, mintha az identitás elemei szabadon összeállíthatóak lennének, akár egy tízfogásos ünnepi menü. A társasági élet harsány és teátrális, és lassan a teatralitás kezd kultúrának számítani, és ez az, amit a felvilágosultabb gondolkodók oly sok malíciával szemlélnek, és írásaikban nem restek pellengérre állítani.
Megjelenni, és egyáltalán: lenni, csaknem művészet. Ennek legnagyobb művésze pedig kétségkívül az imposztor, aki semmi akadályát nem látja, hogy végérvényesen más legyen, és maszkját maga dolgozza ki. Az igazi Én az átváltozás mestere; csak a látszatokban tettenérhető. Insula Perdita – a Meg-nem-talált Sziget. Vagy olyan, mint ismert földeknek az az arca, melyet eddig még senki sem mutatott meg: az a bizonyos keleti part, amely felől Jean-Baptiste Du Halde sajnálatára a legkorszerűbb leírások is hallgatnak.
Végül is minden azon múlik, honnan közelítjük meg a Szigetet, melyik égtáj felől pillantunk rá: s ha egyszer Ceylon több példányban is szerepelhetett a régi térképeken, amelyeken jól megfért egymással a valódi, és annak az Indiai-óceán különböző pontjain felbukkanó szellemképei, miért ne létezhetett volna egypár évig Formosának is ez a változata, ahol szőke és kék szemű bennszülöttek élnek; ahol alkalmasint a császár ellen lázadó szüzek testét osztották szét a bitófáról desszert gyanánt, s amely fölött különös, sosem-látott csillagképek forogtak?
Jelezte a kalózok térképe hajdanában.
… Leld-meg-szigetnek hívták? Vagy tán Bolygó-szigetnek?…
Ez a varázs-sziget, mely úszik a tengerárban,
a hajósok időnként közelébe eveznek.
Psalmanazar, kétség sem férhet hozzá, az utolsó pillanatban érkezett, amikor még dús színekkel megfesthette semmihez sem fogható Formosája képét. 1714 nyarán Angliában megszövegezésre kerül a Földrajzi Hosszúsági Törvény, amelynek értelmében húszezer font, a királyért számított váltságdíjjal egyenértékű összeg illeti azt, aki hatékony módszert dolgoz ki a hosszúsági körök meghatározásához: a John Hamison által kifejlesztett első tengerészeti órák, amelyek végül a megoldást jelentették, már néhány évtized múlva kipróbálásra kerülnek, még ha elterjedésük várat is kicsit magára. A tévedhetetlenül mért, objektív idő pedig az objektív teret is magával hozza: a hozzávetőleges becslések és találgatások századai után beköszönt a megbízható térképek és a magabiztos utazók kora.
a személyiség újfajta szemlélete
A 17–18. században a fokról fokra mind tisztábban kirajzolódó globális térkép nemcsak a kultúrát, de magát az elmét is átformálja, midőn rávetül: az újonnan kidolgozott filozófiai módszerek birtokában a mindinkább köddé váló „lélek” helyébe lépő autonóm „én” szisztematikus feltérképezése is megkezdődhet. Az új kartográfiai eljárásokkal szinte egy időben születik a személyiség újfajta szemlélete, amely az eddigieknél pontosabb, átláthatóbb és határozottabb körvonalakkal kívánja megrajzolni az Ember portréját, csaknem olyan precizitással, ahogy a navigátorok követik a kontinensekét. A kartéziánus filozófia léptékváltásával a valóság sokrétűsége mindössze két, akkurátusan elkülöníthető szubsztanciára soványodik, élesen elválik egymástól a res extensa és a res cogitans territóriuma, s az egykor oly büszke és rátarti lélek maga is kissé haloványan és megfogyatkozva, jobbára a reflexió és az absztrakt elmélkedés birodalmába száműzetik. A rejtélyes anima ettől kezdve csak „gondolkodó dolog”, amely kizárólag tudattartalmainak tükrében pillanthatja meg önmagát.16 Felállításra kerül a mostanság sokat emlegetett „kartéziánus színpad”, amely nyugaton hosszú időre a mentális világról gondolkodás alapmetaforája lesz, s amelyben a tudat örökös bérlettel rendelkező nézőként szemléli az ideák által bemutatott előadást az elme színpadán.17 Ebben a tekintetben Descartes hű követője az angol empirista John Locke, akit épp Psalmanazar londoni felbukkanásának esztendejében szólított magához észérvekkel alaposan aládúcolt istene. Locke-nál a belső mivolt alapismérve a tudatosság, akárcsak Descartes-nál; ezzel az „elme” visszavonhatatlanul az „én” szinonimájává válik. A karteziánus színház azonban ízig-vérig barokk teátrum, s erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni: a színre lépő ideák ugyanis bármilyen szerepet képesek eljátszani – Locke felfogásában minden tudattartalom egységesen ideaként tűnik fel, legyen az benyomás, érzet, eszme, téves vélekedés, Isten vagy ördög –, és segítségükkel bármilyen előadást színpadra lehet állítani.
Amikor Locke felvázolja a tételt, hogy az identitás kulcsa csak és kizárólag a tudatosságban keresendő, öntudatlanul is megnyitja az utat Psalmanazar előtt. A személyiség kiléte ugyanis mindenestül a racionális felfogás függvénye lesz: a tudatosságot alkotó ideák meghatározott mintázata. Az alany olyasvalaki, akinek önmagáról tudomása van, és olyan, amilyennek tudja magát. A locke-i elgondolás értelmében teljesen mindegy, miféle aktuális szubsztancia hordozza ezt a tudomást: elvileg akár több különböző színpadon is futhat ugyanaz a darab. E teória következetes alkalmazása persze, ahogy az lenni szokott, a legszórakoztatóbb irracionális eredményekre vezet, hiszen például – ahogy Locke maga mondja – „ha az ébren lévő s az alvó Szókratész nem osztoznak ugyanabban a tudatosságban, akkor az éber és az alvó Szókratész nem ugyanaz a Személy”.18 Ha tehát végső soron „a tudatosság teszi a személyazonosságot”, akkor a tudat átalakításával a személyazonosság is cserélhető: nem álságos vagy pusztán felszínes módon, hanem a szó lehető legszorosabb értelmében. Locke ezzel megelőlegezi az ego új típusú szemléletét, hiszen a személyiség a modernitás számára lényegében a reflexió fogalmával azonos: a folyamatosan zajló belső beszéddel, amely minden pillanatban rögzíti az Én állapotát, és megfogalmazza világban elfoglalt helyzetét.
többen legyenek ugyanaz
Ez a fajta belső beszéd pedig, mint újabban fejtegetik, nem egy adott eseménysort tükröz, hanem párhuzamos elbeszélésváltozatok sokaságából áll össze, valahogy úgy, ahogy a Selyemút vagy a keletre vezető hajóutak sem egyetlen konkrét útvonalat jelentettek, hanem lehetséges ösvények nagyjából egy irányú sokaságát.19 Innen pedig már csak egy lépés a kognitivista szemlélet, amely a személyiség változatlan, kemény magvának tétele helyett egy lágyabb énkép, a személy „narratív modellje” mellett érvel, ahol is a változatlan és örök „lélek” képének statikusságát felváltja a folyamatokon és eseményeken alapuló „narratív azonosság”. „Önmagunk maradhatunk anélkül is, hogy ugyanazok (idem-identitas) maradnánk, mint akik voltunk; az önazonosság (ipseite)… nem igényli tehát, hogy lényünknek legyen valamiféle magva, amely minden változás közepette megőrződik; nem vonásaink állandósága, jellemünk szilárdsága és nem is meggyőződéseink változatlansága teszi, hogy önmagunk maradunk, hanem hogy minden átalakulás, amelyen életünk során keresztülmegyünk, egyetlen egységes történet keretei között elbeszélhető”.20 A narratív reflexió nemcsak eszköz, amelynek segítségével az Én megérti önmagát, hanem olyan eljárás is, amely által a belső tekintet megteremti ezt a megérteni kívánt „önmagát”. Az elbeszélés általi identitásteremtés tétele pedig egyszeriben utat nyit a fikció, az imagináció – szélsőséges esetben az őrület – előtt. Locke felfogásában nincs akadálya, hogy többen legyenek ugyanaz a személy – lévén az ideák szubsztanciafüggetlen dolgok, egyazon történetből elvileg számtalan Én kovácsolható. És hasonlóképp nincs akadálya, hogy ugyanaz az ember több személy lehessen: adott esetben Franciahon szülötte meg tajvani herceg. Ha a két tudatosság folyamatos és önmagában koherens, továbbá egymástól tökéletesen elválasztott, akár két különböző identitás is tenyészhet ugyanazon testben: a színészé és a szerepé, s a kettőt csak igen nehezen lehet megkülönböztetni, ha az előadásnak nincs meghatározható vége. Az utópisztikus szigetek jellemzője, hogy csakis elszigeteltségükben állnak meg: saját territóriumukon belül a végletekig koherensek, ideálisan egységesek és önszervezők: a megszokott társadalmi berendezkedés, és ezzel együtt a hétköznapi tudat alternatívái. Ilyenek az utópisztikus személyiségek is. És az őrültek.
Az utópisztikus helyek és az utópisztikus tudat a lehetséges világok és életek mozaik-darabjaival gazdagítanak bennünket: a lebegő, folyvást sodródó szigetek, és mindeddig föltérképezetlen partok ígéretével, sohasem-érzett illatokkal, ismeretlen ízekkel, csodálatos, új bestiákkal ajándékoznak meg – az emberi lehetőségek kitágításával kecsegtetnek. A sziget pedig, ha egyszer valaki keresni kezdi, máris itt van, szinte karnyújtásnyira: alighanem épp a láthatár mögött.
Már-már a boldog partot súrolják, hol merengő
virágok közt a pálmák hajlongnak meghatottan,
illatozik az élő, sűrű isteni erdő,
a kardamomum könnyes, gumifák nedve csorran.
Ameddig Psalmanazar esemény maradt, azaz néhány esztendeig, amíg az Indiák oxigéndús levegője vette körül, számot tarthatott a közérdeklődésre. Aztán megszokták. Oxfordban mégsem nyílt meg a formozita nyelv- és irodalom tanszék. A meghívások elmaradoztak. Az áltajvani halandzsán írt katekézis kéziratban maradt, majd elkallódott. 1705-től Innes is eltűnik a színről, és a Herceg magára marad. Tesz még egy erőtlen kísérletet, hogy a tudós körök kegyeibe férkőzzék, és állításait alátámasztandó kitalál egy lengyel nemest, Johannus Albertus Lubomirszkijt, akinek alakját ugyanolyan részletesen és nagy műgonddal építi föl a semmiből, mint korábban a sajátját. Eszerint Lubomirszkij franciskánus hittérítő volt Kínában, és késznek bizonyult Psalmanazar igazát a széles nyilvánosság előtt alátámasztani; továbbá közzétesz még néhány értekezést a maga igazolására – mindez azonban már senkit sem érdekel. 1708-ban japán stílusú, lakkozott csecsebecsék értékesítésében segédkezik, még mindig formosaiként. Az üzlet annak rendje-módja szerint befuccsol. Aztán latintanításra fanyalodik, mint ifjúkorában, mielőtt szélhámos-karrierjébe kezdett. Aztán újfent hadi szolgálatba lép. Aztán legyezőfestéssel próbálkozik. Aztán megtér – immár másodszor, és ezúttal úgy tűnik, igazán. 1728-tól –, amikor is kezébe kerül William Law tiszteletes Komoly elhívás az ájtatos és szent életre című könyve, 1763-as haláláig a héber nyelv és az ótestamentumi stúdiumok szaktekintélyévé képezi magát, 21 kötetes világtörténetet ír, és menetrendszerűen részt vesz különféle enciklopédikus vállalkozásokban. Mindezek dacára – ha nincs is mit csodálni rajta – egyetemi berkekben sohasem lesz igazán elismert. Már csak azért sem, mert a George Psalmanazar névtől a továbbiakban sem válik meg, és még emlékirataiban, ahol pedig rendre elbeszéli az egész különös históriát, még ott sem közli valódi nevét, sem származását: akik ismerték őt, akcentusa és külleme alapján rendszerint franciának gondolták, talán valahonnan Languedoc vidékéről – ő azonban soha egy ujját nem mozdította, hogy kortársai kétségét eloszlassa. Aggályosan ügyelt rá, hogy minden nyelvet – legyen az angol, latin vagy francia – ugyanazzal a meghatározhatatlanul idegenszerű kiejtéssel beszéljen, kivéve az általa teremtett álformosait, amelybe, úgy tűnik, remekül begyakorolta magát, úgyhogy, mint memoárjában írja, „még a legkörültekintőbb ítész számára is lehetetlen volt bármi egyöntetű hasonlóságot fölfedezni benne bármely európai nyelvvel”.21 Úgy tűnik, Psalmanazar álcájának lényege éppen a szisztematikusan fölépített formosai nyelv. Hogy szórendje tüntetően latinos, betűi pedig itt-ott a görögre hajaznak, nem igazán keltett gyanút; ő maga is elismeri, hogy idővel mind több vonást kölcsönzött ezekből, halandzsáját fokozatosan nyelvvé, spontán krikszkrakszait pedig betűírássá dolgozva át, hogy olvasói számára nyilvánvaló legyen: mindezek a nyelvek „eredetileg mind ugyanegy forrásból eredhetnek”.22 S ezzel már el is érkeztünk a felvilágosodás századaiban dúló másik mániához, a Tökéletes Nyelv lázálmához, amely főképp filológusok és filozófusok közt szedte áldozatait. A 17. században Descartes, Leibniz, John Wilkins, Athanasius Kircher, George Dalgarno és mások azon ügyeskedtek, hogy egy esetlegességektől mentes mesterséges nyelv segítségével a gondolkodást is hasonlóképp tévedhetetlenné és minden kétértelműséggel szemben kellőképp fölvértezetté tegyék. Ki a gondolkodás kategóriáin alapuló lulliánus kombinatorikára esküdött, ki a külvilág rendjét tükröző analitikus teóriákra. Egy ilyen, filozófiailag korrekt nyelv kiküszöbölhetné végre a bábeli átkot, amelynek folyományaképp az emberiség ma szétszórva, elbutulva, esetleges grammatikák rabságában sínylődve kénytelen tengetni napjait: ellenben az elme belső rendjét vagy a természet fölépítését hűen utánzó nyelv egész csomó félreértéstől és ezek következményeitől – háborúktól, vallási csetepatéktól – szabadíthatná meg az amúgy jóravaló emberi nemet. Még régebbre, minimum a középkorig nyúlik vissza a másik elképzelés, az egykor létezett, ám az idők során feledésbe merült Tökéletes Nyelv, vagyis az Ősnyelv álma, amelynek maradványait általában a héberben vélték fölismerni. A biblikus látomásban minden későbbi nyelv ennek az Ursprache-nek az elfajzott leszármazottja, melyet koronként és népenként más-más úton igyekeztek újra elérhetővé tenni, nyomait pedig, a nyelvek eredeti összetartozását igazolandó, minden természetes nyelvben igyekeztek kimutatni.23 Ott voltak aztán a „nyelv fölötti nyelvek”, a különféle angyali dialektusok, amelyeken időnként a misztikusok nyilatkoztak, hogy a démoni, még az emberi nyelvnél is sokkalta korruptabb megnyilatkozásokról, a pokol grammatikájáról ne is beszéljünk. Ha Psalmanazar misztikus lett volna, nyelvét tatán Hildegard von Bingen „égi beszédével” lehetne rokonítani, amely szintén bonyolult, bár nem tudatosan konstruált nyelvnek tűnik az utókor számára, noha a szóban forgó apátnő a legkevésbé sem értett volna egyet a besorolással: ő a maga részéről mindössze lejegyezte, amit égi elragadtatásban hallott. Psalmanazar nyelve is automatikus és aszemikus nyelvként indult a németalföldi regiment táborában, hogy aztán – a kényszerítő körülmények hatására – gyorsan szabályokat és törvényszerűségeket ássanak elő a mélyéről. Mindenesetre sebtiben konstruált formóz lingvisztikája túlélte őt, és még szerzője nyilvánosnak szánt gyónása után évtizedekkel is felfelbukkan, mint echte tajvani nyelvjárás.24
az utolsó pillanatban
Mai szemmel olvasván történetét, ugyancsak különös, hogy egy jellegzetesen europid fiatalember éveken át alakíthat többé-kevésbé sikeresen egy ázsiait. Akkoriban viszont a rasszok leírása és osztályozása korántsem tett még szert akkora jelentőségre, mint akár fél évszázaddal később; az első, tudományos precizitásra törekvő taxonómia bő harminc év múlva lát napvilágot az állatokat is előszeretettel osztályozó Linnétől, aki elsőként sorolja be az emberpéldányokat az általa felállított négy nagy kategória, a Homo Europaeus, Asiaticus, Americanus és Afer valamelyikébe. Psalmanazar idején az egyetlen általánosan elfogadott támpont az volt, hogy az Egyenlítőhöz közelebb élő népek bőrét feketére pörköli a Nap, és –mint láttuk – e felvetésre a nemes formosai minden kétséget kizáróan megfelelt. A rasszokra tagolás híján az identitás legbiztosabb indikátora a ruházkodás és a viselkedés mellett mégiscsak a nyelvhasználat lehetett, minthogy az emberiség korábbi, vallások szerinti osztályozása ekkorra elavult – elsősorban az Európán belüli vallásháborúk és a kereszténység belső szakadásai miatt. Hiányzott továbbá mindennemű keret az egyes Európán kívüli kultúrák elkülönítéséhez, vagy egyáltalán: szabatos meghatározásához. A nagy jövő előtt álló nemzeti elv, az „egy ország egy nép” elve még gyerekcipőben járt, és vele együtt a kolonizáció is, amely majd elvezet a Said-féle orientalizmus-problémához. Psalmanazar alighanem az utolsó pillanatban érkezett, amikor a nyugati befogadó reakcióit az előző századok beidegződései alapján még döntően a furcsaság, az ismeretlen, és a csodálatos fogalmai határozták meg, amelyből nem hiányozhatott a szörnyűséges sem; amikor a szkepszisen még épp felül tudott kerekedni a kíváncsiság és a naivitás (persze nem a Royal Society tagjainak esetében). Ez a hozzáállás, amely az idegenben a meseszerűt ismeri fel legelébb, olyan időkből ered, amikor a világ osztályozására nem egy, de számtalan lehetőség kínálkozott, s a reneszánsz csodakamrákból kinőtt első múzeumok elefántagyart és teknőspáncélt épp oly büszkén tudtak gyűjteményük darabjai között, mint különféle méretű sellőfarkakat. Psalmanazar műve ezért mai szemmel nézve inkább olyan útleírásokkal rokon, mint az – állítólagos – Sir John Mandeville lovag keleti utazásairól szóló könyv, amely a 16. században hallatlan sikert aratott Európa-szerte, és amely hemzseg a kuriózumoktól: egylábú emberek tartanak árnyékot egyetlen hatalmas talpukkal a napszúrás ellen, a Gangesznél meg lehet szemlélni az Ördögök Völgyében a pokol egyik bejáratát, és Taprobané – azaz Srí Lanka – szigetén az aranyhegyeket, amelyek a rajta nyüzsgő óriáshangyák miatt csak bajosan megközelíthetők, hogy végül a távolban, minden földek végén, egy pillantást vethessünk János pap édeni országára. Ahogy útja során Mandeville a Szentföldtől mind keletebbre tart, úgy járja át elbeszélését is mind jobban a mesék fűszere, hogy végül, amit mi tényként és valóságként tisztelünk, kibogozhatatlanul elkeveredjen a fantázia szüleményeivel. Művének zárófejezetében a fiktív lovag mintegy elő is készíti az utat a megénekelt csodás vidékek jövőbeni látogatói számára, akik nyomában járva, elbeszéléseinek varázsától indíttatva kelnek majd útra, hogy még bámulatosabb és meghökkentőbb tapasztalatokra tegyenek szert: „Számos ország és sok csodálatos dolog van még, amelyet én magam nem láttam, s amelyekről így nem beszélhetek hűséggel; de azokon a tájakon is, ahol megfordultam, van sok bámulatra méltó dolog, amikről nem szóltam, mivelhogy túl hosszú volna számot adni róluk. Meg aztán nem is szeretnék többet mondani azokról a csodákról, melyek ott föllelhetők, hogy a többiek, akik arrafelé elvetődnek, maguk is találhassanak majd új dolgokat, melyekről nem tettem említést. Mert sokan vannak, akik vágyakoznak, s nagy örömöt lelnek abban, ha valami újat hallanak; így hát nem is mondok többet arról, mit láttam ott, s így azok, akik útra szeretnének kelni ama földek felé, elég sok újat találhatnak majd elbeszélni mindazok megnyugvására és felüdülésére, akik örömet lelnek a meghallgatásukban.”25
Így indult el a Psalmanazarként ismert férfiú is a nemes lovag nyomdokain járva, Don Quijote-i makacssággal a nemlétező keletre, ahová a kalmárok és geográfusok sehogysem találják az utat: hogy magából is egzotikumot faragva beléphessen ama „csodálatos földek” kapuján, és onnan hallatlan történetekkel megpakolva térjen vissza „mindazok megnyugvására és felüdülésére, akik örömet lelnek meghallgatásukban”.
A Meg-Nem-Lelt Szigetről jelt a dús illatár ad,
akár egy kurtizánról… de ő elérhetetlen,
ha bárki közeledne, szétfoszlik, mint a látszat –
a messzeség azúrját magára festi menten.
A transzóceáni hajóutakon az újonnan fölfedezett kronométer használatával, s ennek eredményeképp a hosszúsági fokok és fokpercek minden eddiginél precízebb beosztásával idő és tér egyszerre összhangba kerül: már nem járja mindegyik a maga kiszámíthatatlan és szeszélyes útját. A tengerészeti órák segítségével első ízben sikerül az időt egyértelműen térré konvertálni, s mindkettőt egységes koordináta-rendszerbe illeszteni, amely azután nemigen ad helyet a korábban oly gyakori geográfiai metamorfózisoknak és kínos meglepetéseknek.26 A hajózás biztonságosabb lett: immár nem kellett cikcakkban bolyongani a végtelen és semmiféle támponttal nem szolgáló óceáni vizeken szigeteket és védett kikötőket keresve, vagy attól rettegve, mikor bukkan fel a ködpárás semmiből váratlanul a part, hogy pozdorjává zúzza a hajótesteket. Ez ideig az Insulariumoknak nevezett atlaszok segítségével kellett kibogarászni valahogy a szirtek és szigetek személyazonosságát – a módszer sokban hasonlított ahhoz, amikor a kárvallott rendőrségi fotók alapján igyekszik azonosítani támadóját: az Insularium is afféle sziget-katalógus volt, a keresett földdarabok személyleírásával, jellegzetes sziluettjével, fontosabb ismérveikkel, valamint utolsó ismert tartózkodási helyükkel.27 A hosszúsági és szélességi körök hálózatában az utazó már nincs efféle esetlegességekre utalva, minthogy a sziget-atlaszokban rögzített látvány igencsak esetleges: időjárástól, nap- és évszaktól, de még az útiránytól függően is változik – ellenben a fokok, fokpercek metszéspontja ugyanaz marad, míg világ világ. Mindennek eredményeképpen „a tér közölhetővé vált” – ahogy von Marcard fogalmaz –, ami annyit tesz: kódokkal és jelekkel leírható. A tér-élmény a konkréttól az absztrakt felé tolódik. A hosszúsági körök megállapításával a végtelen nagyon is végesnek bizonyul, hiszen minden gond nélkül számokra lehet váltani az addig behatárolhatatlan vízsivatagot: a tudós navigátorok saját kézjegyükkel látták el a glóbuszt, és meggyűrűzték a földgolyót, mint valami kozmikus vándormadarat.
a tökéletes nyelv keresése
A valóság elemei egyre inkább objektív kategóriákhoz kötődtek: csillagászati adatokhoz, asztrolábiumok, körzők és órák tévedhetetlen számításaihoz. Visszatekintve úgy tűnik, a körülmények esetlegességeitől való függetlenséget nevezhetjük a felvilágosodás nagy álmának, a meghódításra váró ígéret Földjének – s ez az emberi meghaladására tett kísérlet. Az abszolút idő keresése – amely fagytól, hőségtől, hullámveréstől függetlenül is pontosan járó óraszerkezetek képében ölt testet –, a tökéletes nyelv keresése – amely egy gép precizitásával fejezné ki mindenkor ugyanazt a gondolatot –, a tér egységesítése – a méter-etalon megalkotásával, a súlyok, mértékegységek összehangolásával amely végül is a térképszéli sárkányok eltűnéséhez vezetett: mindezek egytől egyig a felvilágosodás mechanikus vágyálmának szülöttei, amely összehangolt fogaskerekek miriádjainak látta maga körül a világ elemeit. Csakhogy ez az ábrándkép a horizont válságához vezetett: s a felnövekvő nemzedékek kénytelenek voltak konstatálni, hogy egyszerre eltűnt a láthatár varázsa.
Évtizedek múltán a művészet és a gondolkodás az eltűnt távolság nyomába ered: ki a régmúlt korokban keresi, mint a romantikusok, ki Tahitin, mint Gauguin, ki meg szintetikus mennyországokban, miként Baudelaire. „Mert sokan vannak, akik vágyakoznak”, Mandeville-el szólva: okkultisták, spiritiszták, őskeresztények, neoprotestánsok, expresszionisták, futuristák, forradalmárok forgatják föl a világot, hirdetik annak végét vagy elejét, mindezt az elpárolgott távlat és a sekéllyé vált mélység után kutatva. Tibet fennsíkja, az egyenlítői dzsungelek, a csendes-óceáni atollok morzsái egy ideig még menedéket nyújtanak a képzeletnek – utóbb már azok sem. Mit nem adna a polgárosodott és iparosított nyugat valakiért, aki a világ távoli sarkából érkezve hitelt érdemlően egylábú emberekről ad hírt, vagy föld alatti városokról, amelyekben ősi népek élnek békén és elfeledve! Mi azonban, akik szinte semmiben nem tudunk hinni és mindig tudjuk, hol vagyunk, végtelenül hálásak lennénk a térképek Tajvanja helyett egy talpalatnyi Formosáért.