Nacsinák Gergely András

FESTINA LENTE

FESTINA LENTE

Egy ökoszisztémában a fajok fennmaradásának kulcsát a sikeres alkalmazkodás jelenti az adott természeti környezethez, az ember számára azonban – miután a közvetlen környezeti hatások többségét javarészt kiküszöbölte – az egyetlen környezetet, amelyhez alkalmazkodnia kell, mintha az idő jelentené. Miután sikeresen függetlenítette magát a fizikai élőhelyek diktálta feltételektől, a modern ember az időt tette életterévé. Belakni, kiaknázni, hasznosítani az időt (akár a termőföldet, vizeket, az érceket), lehetőleg annak minden aspektusát, az évet, napot, órát, az utolsó másodpercig – mintha ezt éreznénk sürgető feladatunknak, az egyetlen valamirevaló kihívásnak. Legújabb hőseink már nem a teret győzik le, hanem az időt; újdonsült diktátoraink a pillanatot uralják. A szórakoztatóipar a fogyasztók idejéért verseng; a figyelem-kapitalizmus az idő-ráfordításon alapszik; szeretteink is „minőségi időre” tartanak igényt. Kormányok, cégek megbízásából időmérnökök és időkonstruktőrök csapatai igyekeznek érdekeiknek megfelelő mederbe terelni és újratervezni a biológiai és mentális időt. Az orvostudomány az előbbi lassítására törekszik, sőt, egyenesen megálljt parancsolna neki, miközben a tudatipar az utóbbi új meg új változataival, kitágításával, felgyorsításával, alternatív megtapasztalási lehetőségeivel rukkol elő. Az idő: tőke és erőforrás, nyersanyag és valuta. Korábban ismeretlen fogalmak születnek és halnak el gyors egymásutánban: szabad idő, én-idő, munkaidő, holtidő. Az idő immár olyan területekre formál igényt, ahol korábban látszólag nem volt jelen, tapasztalatunk mind több aspektusához rendelődve hozzá. Valaha például legitim választásnak számított az időből kilépni: a szemlélődő szerzetesek egyéb vagyontárgyaikkal egyetemben lemondtak az idő legtöbb szokványos formájáról is, és olyan ciklikus időbe vonultak vissza, amely monoton ismétlődése révén a lehetőségekig kiküszöböli az egyszerit és esetlegest, így aki abban rendezkedik be, segít túlemelkedni a kronológián, kivonva őt az átmenetiség uralma alól. Ma azonban úgyszólván az égvilágon mindenhez rendelhető szabványosított, pontos és a jelenhez lehetőleg kapcsolódó idő.

szárnyas lény

Idő-formákból persze korábban sem volt hiány: csakhogy a napórák, homokórák, vízórák, tűzórák, és egyéb leleményes szerkezetek mind saját, meglehetősen esetleges, laza és egyéni arculatú időket eredményeztek, amelyek leginkább adott cselekvésekhez, tevékenységekhez, folyamatokhoz rendelődtek (főzéshez, kódexmásoláshoz, nyilvános beszédekhez), ebből következően pedig alapvetően „egyedi” idők voltak. A Prédikátor Könyvének sokat idézett szakasza („Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak…” Préd. 3,2–8.) nemcsak úgy érthető, hogy a kronologikus folyamaton belül előbb vagy utóbb mindez bekövetkezik, hanem úgy is, hogy ezek mindegyike saját, kronologikusan nem kifejezhető „belső” idővel rendelkezik. Ezeket a „saját” időket bizonyos mértékig formálhatónak, megmunkálandónak tekintették, egyfajta értelemben elevennek is: az aktivitáshoz kapcsolódó idő, a görögök kairosza maga is szárnyas lény volt, szeszélyesen jövő-menő, de alkalmasint megragadható: a belső készenlét és a külső körülmények összjátékának szülötte, amely minden egyes megjelenésében sajátos karakterrel rendelkezett. Az alkalmas momentum és az időzítés, az isteni szándék és az emberi elhatározás egybecsengése. A kairosz tehát egy találkozás eseményét jelöli, világ és ember – valóság és tudat – alkalmi együttállásának idői vetületét, épp ezért a latin előszeretettel occasiónak is fordítja. Amilyen tehetetlen és kiszolgáltatott az ember a khronosszal szemben, annyira játszhat konstruktív szerepet a kairosz létrejöttében. A természeti, kronologikus idő a felismerés által, a cselekvésben lesz „kairotikussá”. A kairosz éppen azáltal lesz kairosszá – és válik le a khronosz gigászi tömbjéről –, hogy felismerhető: a cselekvő alany szándéka, kreativitása ölt benne testet. Az időnek lehet arca.

shutterstock 1636398838

Kairosz ikonográfiáját az i. e. 4. század közepén élt Lüszipposz mester egyik szobrára lehet visszavezetni, amely annak idején Sziküon város agóráján állt, és amennyire tudni lehet, előkelő véget ért: az olümpiai Zeusz-szoborral együtt pusztult el Konstantinápoly 475-ös ostromakor, Lauszosz szoborkertjében. Ez a Khronosz által elemésztett ábrázolás tekinthető valamennyi későbbi kairosz-képmás zsinórmértékének.[1] Vagy száz évvel a megfaragása után a költő Poszidipposz illesztett a szobor mellé egy magyarázó epigrammát: és ha a kő nem is, a vers fennmaradt, az abban foglaltak pedig összevethetők a római reliefekkel, amelyek az egykori szobrot másolták – innen ismerhetjük, habár közvetve, Lüszipposz remekművét. A kópiákon erőteljes ifjú látható: teste, akár a felajzott íj, ívben meghajlik, hajfürtjei a homlokába hullnak (hogy aki fölismeri, üstökön ragadhassa), ellenben hátul a koponyája simára borotvált (hogy megkésve már ne lehessen utána kapni). A bokáján és hátán szárnyak – a domborműveken, meglehetősen talányos módon, egy szfinx szárnyai. Mindez csaknem pontos ellentéte a Khronosz-ábrázolásoknak, amelyek többnyire helyben álló, részvétlen arcú aggastyánt mutatnak, inas kezében sarlóval, mely nem sok jót ígér. Szárnyak persze sehol.

vissza nem hozható

A kairosz-nak tehát van arca – de az nem a mi arcunk. A megragadható, formálható idő, az adandó alkalom nem a mi másunk, nem tőlünk függ, nem is parancsolhatunk neki: nem kizárólag miattunk és miértünk van. A kairosz a figyelem, a hangoltság, egyszóval az érzékenység ideje. Nyitottságban fogan és cselekvésből születik: egyszeri és egyedi vonásai vannak, vissza nem hozható, erőteljes és eleven. Éppen, amilyennek Lüszipposz mutatta. Kellünk ugyan hozzá, vagy legalábbis kell kéz, szándék, lélek, hogy a közönyös khronosz egy-egy szilánkjából kairosz formálódjon, de ez mégsem egyedül rajtunk múlik, ahogy semmilyen találkozás sem.

A khronosz mérhető tulajdonképpen bármivel, ami az elmúlást méri: a mulandóság bármely mértékegysége jelezheti, legyen az ránc, kopás vagy óramutató. A kairosz viszont nem: nincs hozzárendelhető mértékegység, sem szerkezet, amely előre kiszámíthatná vagy követni tudná. A megtapasztalt időknek, éppen, mert személyes vonásai vannak, kalibrált műszere nincsen.

shutterstock 2025250256

Csakhogy az órák által mért mechanikus idő se nem khronosz, se nem kairosz. Ernst Jünger, gyönyörű homokóra-könyvében egyenesen „képzelt időnek” titulálja.[2] Nietzsche így verselte meg:

„Mától nyakamba szőrzsinórra
akasztva ott lóg majd az óra:
mától a csillag és a nap,
árnyék s kakasszó elmarad,
süket lesz s néma, azelőtt
ami jelezte az időt –
a természet nem szól, ahol
törvény és óra tiktakol.”[3]

Az átlépés ebbe a képzelt, tisztán absztrakt időbe egyfajta hasadást eredményez a tapasztalati idő – legyen az akár természeti vagy pszichikai – és a mért idő között. Ha pedig ez a fajta idő csakugyan „képzeletbeli”, tehát intellektuális alkotmány, akkor az ilyen időt mutató szerkezetek sem pusztán jelzik, hanem egyszersmind elő is állítják, „termelik” ezt az időt. Az így keletkezett időt fel lehet ugyan használni – akár kreatív, egyedi módon –, de mivel „készen van”, átalakítani vagy ezzel párhuzamosan másfajta időket kialakítani már jóval nehezebb. A kultikus cselekvés, az ima vagy az elmélkedés például merőben más jellegű, más „szövetű” időket eredményez vagy kíván meg: nem az állandó előrehaladásban, hanem a megállásban, sőt, visszaáramlásban leledző időt. A mechanikus, később pedig a digitális időmérés precizitása, globális összehangoltsága olyan idő-hálót – vagy még inkább: időrácsozatot – alkot, amely a legkevésbé sem plasztikus: egyeduralmával az idő esetlegességének és játékosságának jórészt befellegzett, de bármiféle változatosságnak is csak ezen belül lehetséges megnyilatkoznia.

újra átélhetővé tenni

Ha egyszer az időtlenség mint luxus elérhetetlenné – pontosabban értelmezhetetlenné – vált, nem marad más lehetőség, mint kikísérletezni, hogyan lehetséges az objektív és egyforma mechanikus vagy digitális időt újra átélhetővé tenni: az általános tendencia ellenében ismét találkozássá formálni a személyes és a természeti idő között. A görögök szavát felelevenítve: a khronoszból átjárást találni a kairoszba.

Talán ilyen kísérletet fémjelez a humanisták kedvelt jelszava, a festina lente.

Habár nyugaton a könyvnyomtatás atyamesterét Gutenbergben tiszteljük, a könyvek magányos olvasásának kiváltságát a 15. század második felének Velencéjében működő Aldo Manuzio, alias Aldus Manutius mesternek köszönhetjük. Az általunk ismert kisformátumú, puhafedeles kötetek először az ő műhelyéből kerültek ki, sok egyéb mellett ő találta fel a kritikai kiadást és a kurzív szedést. És az ő kiadványainak emblémája volt a horgonyra fonódó delfin, amely közmegegyezés szerint az antikvitás óta a festina lente bevett jelképeinek egyikeként szolgált.

shutterstock 2033375006

Az itáliai humanisták a rómaiaktól örökölték ezt a különös szentenciát, a rómaiak pedig, mint annyi mindent, ezt is a görögöktől vették át. I. Cosimo de’Medici a jelmondatává választotta, Erasmus szintúgy; az előbbi inkább azért, mert Augustus császár is rendszeresen idézte politikai és hadászati irányelvként, az utóbbi a tanulmányokban kitartó, s közben alapos előrehaladást elérőre gondolt. „Siess lassan” – ám ez messze nem ugyanaz, mint a sokat citált „fontolva haladás” elve. Nem egyszerűen mértékletességre int, hanem arra, hogy a gyorsaságról és dinamizmusról nem lemondva haladjunk előre, ugyanakkor körültekintően és gondosan. Sietség nélküli mozgékonyság. Lomhaság nélküli alaposság. A Manutius-féle horgony és delfin talán a legtalálóbb embléma erre a paradox magatartásra – jóval találóbb, mint a tarisznyarák és pillangó kettőse, vagy a csigaházból kikandikáló nyúl, amelyek szintúgy forgalomban voltak. A delfin jelezte fürgeség és játékosság, a horgony mélység felé tartó mozgásával, megbízható súlyával párosítva. Világos, hogy az idő efféle paradox megtapasztalására szert tenni máshogyan nem is lehet, mint a természeti és belső idő határvonalán egyensúlyozva: ott, ahol telik is az idő, de futása játékosság, és nem megsemmisülés; meg ahol e futás közepette szilárd megállás, elmélyülés is lehetséges. Hérakleitoszként, aki a folyóba lépve testével egyszerre tapasztalja meg a folyó sodrását és mélységét, egyszerre vesz részt haladásban és megállásban: ahogy a szemlélődő filozófus bőrén végigsimít a szüntelen áramlás, vérét fölpezsdíti a mélység hidege. Mindenestül a khronoszban lenni, de a kairosz égisze alatt.

elmerül a szövegben

Ez a mélységre irányuló tekintet, amely nem rebben ide-oda, hanem elidőzik a felszín csillámló futásán: amely úgy pihen meg, hogy szakadatlan mozgásban van, és úgy száll le az értelem mélyébe, hogy egy pillanatra sem hagyja el a felszínt: nos, pontosan ez az a tekintet, amelyre szert tehetünk az olvasás aktusában. A szem fürgén fut át a betűk füzérein, simít végig oldalt oldal után fáradhatatlanul, miközben az értelem elmerül a szövegben, átengedve magát a jelentések és kérdések súlyának, a közlés mind lentebbi régióiban merítkezve meg. Az olvasás művelete maga a festina lente: másképpen nem is lehetséges, vagy nem érdemes olvasni. Mohón, de türelmesen, engedelmeskedve a könyv kairoszának. A könyv az átalakuló, alakítható idő-tapasztalat záloga – talán ezt belátva tette meg emblémájának a vasmacska és delfin párosát a körültekintő Aldus Manutius. Aki olvasva él, ha nem is a kairoszban van, de mindenképpen annak küszöbén: már kezében a felismerés, mérlegelés eszköze, már rendelkezésére áll a könnyedség és összpontosítás gyakorlata – már csak életté kell formálni mindezt, a könyv idejét világidővé forgatni át.

  1. A kairosz-ikonográfiát az antikvitástól a reneszánszig részletesen áttekinti: Cohen, Simona, Transformations of Time and Temporality in Medieval and Renaissance Art, Brill, Leiden/Boston, 2014, pp.199–244.
  2. Jünger, Ernst, Homokórák könyve, Bookart, 2012, p. 61.
  3. Lator László fordítása.
kép | shutterstock.com