DÉLOSZI BÚVÁRKODÁS

Nézni a folyót, mely idő meg víz,
és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok is elfutnak, mint a víz.
(…)
Olyan, akár a végtelen folyó,
mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.
(Ars Poetica)^[1]

Borges műveiben nem nehéz egymásba nyíló ajtókra bukkanni.

Borges műveiben minduntalan egymásba nyíló ajtókra bukkanunk.

Borges életműve átjárók sokasága.

Mintha sokszobás kastélyban (stílusosabban: könyvtárban) közlekedne az olvasó, ahol a termek és szintek között az összeköttetés elmés, csalafinta, nemegyszer meghökkentően kivitelezett, és aki benne kószál, meglepő irányokból érkezve bukkan ki – talán – ugyanott. Csak épp az életműben nem termek – vörös tapétás szalon, kandallós szivarszoba – rendelkezik egynél több bejárattal, hanem bizonyos szavak, fogalmak, eszmék vagy irodalmi motívumok.

S az egyik ilyen csomópont kétségkívül Hérakleitosz neve.

*

A preszókratikusok közül miért éppen ő? Hölderlin például Empedoklészért rajongott, Borges választottja lehetett volna – teszem azt – Parmenidész, vagy későbbről, az ókor alkonyáról az isteni Plótinosz. De ők talán éppen rendszerük rendíthetetlensége okán nem jelentettek számára elég inspirációt. Hérakleitosztól, ami fennmaradt: izgalmas hiány, csupa forgács, mondatszikra, gondolattörmelék, és kétséges, hogy ennél több lett volna valaha is. Az önérzetesen felvilágosult, és ennél lekerekítettebb eszmékhez szokott német filozófiatörténet ezért végképp Hérakleitosz nevéhez ragasztotta az ókorban már fel-felbukkanó „homályos” jelzőt, ezzel alighanem akaratlanul is egy későbbi homály, Borges vakságának társává téve az epheszoszi szavait. Melyek különben nem homályosak, ellenkezőleg: tűzből készült, hevült kijelentések, acélos villanású mondatok. Már csak azért is, mert Hérakleitosz a világot rejtetten kormányzó logoszt tűztermészetűnek mondja. Ám Borges az irodalomban és filozófiában mindenütt tükörképek után kutat, elsősorban olyan eszmei tükörképeket keresve, melyekhez nem szükséges látnia, Hérakleitosz „homálya” otthonosnak tűnhetett számára, és ebben a homályban lesznek ők rokonok – Hérakleitosz sejtelmes, paradox, enigmatikus tételeiben, ebben a nem-látó látásban.

*

Szókratészről úgy tudni, olvasta Hérakleitoszt, és nagyra becsülte – „már amit meg lehet érteni belőle; mert déloszi búvárnak kell lenni hozzá, hogy az ember a mélyére jusson”, mondta állítólag Euripidésznek. Amennyiben az epheszoszi művét tengerfenéken szétszóródott hajóroncsként gondoljuk el, a hasonlat találó: emitt egy palánk, kettétört árboc, amott egy amfora, amely csodálatosképp őrzi még magában a bort vagy olajat. A tenger ez esetben természetesen a filozófiatörténet, amely ezeket a szilánkokat és cserepeket őrizte meg Hérakleitosz gályájából, szétszórva a gondolkodás aljzatán. A tengerfenéken pedig félhomály honol. Ám Szókratész gyaníthatóan arra értette a búvár-hasonlatot, hogy Hérakleitosz bölcsessége maga a tenger, amelynek mélyére hatolni sajátos képességet és képzettséget kíván. Így is, úgy is arról van szó, hogy Hérakleitoszt, a tűz filozófusát, aki az embert vezérlő szellemet, a világot kormányzó értelmet, és a lélek egyensúlyát egyaránt az égéshez kapcsolta, a későbbi korok konokul a vízzel asszociálják. S minderről egyvalami tehet: az a fránya folyó-hasonlat.

*

Hérakleitosz filozófusnak világos, csak rétornak homályos. Nem a jelenségek váltakozásai mögött keresi az állandót, az eredendő, közös nevezőt (a preszókratikusok arkhénak mondták ezt a feltételezett egyesítő elvet), hanem a változások, ellenétek egymásba fordulásában, a „visszacsapás” mozzanatában fedezi fel azt, az átfordulás momentumában ragadja meg az állandóságot. A világ állandó, mint a lánglobogás. A felszín a mély, az őselv a jelen, az arkhé: a pillanat. Ennek az egybeesésnek a megvilágítására pedig nincs is más mód, mint paradoxonokkal élni, ellentétharmóniákat felsorakoztatni: úgy lesz a legvilágosabb. Egész helyett töredéket mondani, azáltal lesz a leghívebb. Hérakleitosz tisztában volt vele, hogy ez a világosság és józanság nem mindenki számára érthető: a sokaság nem képes ilyen egybenlátásra, minduntalan szétbont, megkülönböztet, külön világokba vonul vissza az egyetemesből, akár az alvók zavaros álmaikba; a logosz tüzét nem, csak a tenyészet és enyészet sorjázását, a vegetatív, nyirkos körülményeket érzékeli, ahhoz tapad, abból táplálkozik. És hiába, hogy Hérakleitosz egyre-másra a tűztermészetű logoszról beszél, és a valóságról, mint e láng „módozatairól”, tiltakozva a gondolat elmocsarasodása ellen – a nevéhez ennek dacára egy folyóról tett kijelentés és az elfolyó víz képe kötődik, holott ez a másfélszáz fragmentumból mindössze kettőben bukkan fel.

*

Ahelyett, hogy botcsinálta déloszi búvárként kísérleteznénk a Szókratész-javallta merüléssel, nézzük meg inkább, mi mindent láthatott Borges a hérakleitoszi tükörbe pillantva. Vagy mit láthatna Hérakleitosz, Borges tükrében. Elsőnek ott egy ravasz kis vers, amely mindössze két sor, de a címmel és az (ál-)hivatkozással képes többszörösére tágítani önmagát, afféle „cseppben a tenger”-effektust hozva létre. (Már megint a víz.)

Le regret d’Héraclite

Én, aki annyi ember voltam, sose lehettem Az,
akinek ölelésében elalélt Matilde Urbach.
(Gaspar Camerarius, a Deliciae Poetarum Borussiae-ben, VII. 16.)

A verssel kimerítően foglalkozott magyar fordítója, Somlyó György, ezért itt mindössze pár gondolat erejéig időzzünk, mintegy Somlyó esszéjének kiegészítéseképp. „Hérakleitosz panasza. Ami éppúgy lehet egy bármely korban élt/élő költő verse Hérakleitoszról, mint magáé Hérakleitoszé, vagy mint – hitelesen/tévesen – neki tulajdonított. Annál inkább, mert a vers – a szerző (de ki a szerző?) ezt sejteti – egy latin nyelvű német antológiából került ide, származhat tehát a Luther előtti latin nyelvű német humanizmus köréből, de tartozhat a későbbi német barokkhoz is. (…) Mindebből az következik, hogy minél többet tudat művéről a szerző, annál bizonytalanabb lesz róla a tudásunk. A rövid szöveg többszöri pontosítása és biztosítása fortélyos módon többszörös bizonytalanságot támaszt.”^[2] Vagyis Borges – a Szerző, aki jó szokása szerint káprázatos filológiai bűvésztrükkel tünteti el magát a lehetséges szerzők sorában, ezzel illuzórikussá téve önmagát is – két rövid sorban megidézi a világirodalom tetemes részét. De miben is állna az ő – tegyük fel, Hérakleitosz – panasza, amiről a költemény tulajdonképpen szólna? Egy, a szerzőnél nem kevésbé talányos kilétű hölgy iránti beteljesületlen sóvárgásról. Olyasvalaki öleléséről, akit egy Hérakleitosz eleve nem ölelhetett volna semmi szín alatt, tekintve, hogy egy ógermán nevet viselő nőszemély iránti rajongás az antik Ióniában mindenképp valószínűtlen.^[3] Már csak azért is, mert neve beszélő név: a bach folyót vagy patakot jelent, az ur-bach „ősfolyam”-ként is fordítható, és így újból és megint csak a vizeknél kötünk ki.

egy félreértésnek köszönhető

A legszebb, hogy ebben a költeményben úgyszólván minden utalás – a címtől a hivatkozáson át a leírt szövegig – vagyis minden reflexió: tükröződése valaminek, ami ott sincsen. Nincsen Gaspar Camerarius nevű szerző, akinek persze nincs antológiája sem, nincsen Matilde (Borges bio- és bibliográfiájában egy sem), de voltaképp panasz sincsen, mert úgy sejtem, az is kultúrtörténeti utalás lehet, amennyiben Hérakleitoszt a festészetben rendszeresen „síró filozófusként” ábrázolták – párban a „kacagó” Démokritosszal –, mégpedig egy félreértésnek köszönhetően.^[4] A vers minden sora, alaposabban megnézve, illuzórikus: úgy van ott, hogy amiről beszél, amit felmutat, az voltaképpen nincsen. Akár egy tükörkép a vízen. És éppen ezáltal lesz hű tükörképpé, a hérakleitoszi gondolat tényleges tolmácsolásává; a költemény pedig ízig-vérig, minden szavával hérakleitoszi verssé.

*

Ott van aztán a „nagy” Hérakleitosz-vers, amely egy sétával kezdődik.

Hérakleitosz sétál a délutáni
Epheszoszban. S egyszerre ott találja
magát, anélkül, hogy akarta volna,
egy csendes és hallgatag folyóparton,
melynek sorsát s nevét nem ismeri.
Egy kő Janus meg néhány nyárfa áll ott.
Nézi magát a tünékeny tükörben
s egyszerre rábukkan a gondolatra,
mit az emberek nemzedékei
nem fognak elfeledni. Kijelenti:
Senki se lép be kétszer ugyanabba
a folyóba. Állva marad. Úgy érzi,
nagy ámulatára, szent borzadállyal,
hogy ő maga is folyó és futás.
Szeretné visszahozni ezt a reggelt
s az előestét, éjt. De nem lehet.
Elismétli, amit mondott. Kinyomva
látja, világos, jövendő betűkből,
Burnet könyvének egyik oldalán.
Hérakleitosz nem tud görögül. Janus,
a kapuk istensége, latin isten.
Hérakleitosznak tegnap vagy ma: mindegy.
Puszta jelenés, mit egy szürke ember
látott álmában a Red Cedar partján,
egy ember, aki jambusokat számlál,
hogy ne gondoljon Buenos Airesre,
s néhány szeretett arcra. Egy hiányzik.

Ő sétál a folyóparton, semmi kétség: nyárfák szegélyezik a lusta vizet, lankadt a délután. Egy faragott kőtömb, afféle herma áll a parton, amilyeneket keresztutakhoz állítottak, bajelhárítónak, mert a csomópontokon tartózkodni mindig kockázatos. Csakhogy a békésnek induló délutáni séta már az elejétől kizökken; a nyugodt jeleneten hamar repedések futnak végig. Hogyan, hogy Hérakleitosz nem ismeri a városa tőszomszédságában hömpölygő folyó nevét? Mit keres ott az epheszoszi parton egy latin istenség szobra? A szavak a költő (Borges) árulóivá lesznek – valahogy úgy, ahogy Magritte-nál árulják el az ábrázoltak az ábrázolást –, a szöveg felfeslik, pontosabban maga hazudtolja meg, bontja szét a szemünk láttára saját mondanivalóját. Hamisítatlan hérakleitoszi mozdulat. Mi pedig, valahányszori olvasásunkkal, mindannyiszor megismételjük ezt a műveletet.

A vers Hérakleitosza mindeközben a folyóhoz ér, és megpillantja benne tulajdon arcát: arcának mását a víz „tünékeny”, áramló tükrén. A víz fut, az arc marad. És felötlik benne egy gondolat, amely voltaképp nem is egészen az övé, hanem Borges gondolata, mert a hérakleitoszi töredékekben nincs utalás arra, hogy a filozófus összekapcsolta volna a folyó (tehát az idő) képét a szubjektummal, tehát önmagával – itt pedig erről van szó. A költő (Borges) megteszi azonban a szívességet, hogy ezt is beleírja a versbe. Maradva a bűvész-hasonlatnál: miközben a mutatványt végzi, le is leplezi saját trükkjét. A borges-i Hérakleitosz gondolata tehát a szubjektum és idő egylényegűsége, amely kimondottan nem hérakleitoszi gondolat.^[5] De végső soron akárki sétál is a délutáni Epheszoszban, a víztükörben – az idő tükrében – hirtelen ráismer önmagára: egyúttal azt is felismeri, hogy ez a bizonyos önmaga nem egyéb, mint tükröződés. A felismerés utat nyit a különféle tükröződések, képmások, visszhangok sokasága előtt: hol egy könyv lapjain, hol egy honvágytól gyötört Buenos Aires-i elméjében tűnik fel egy-egy hasonmása. Aki a mondatot kimondja, leírja, elismétli (ahogyan a folyóparton állva ő maga is), Hérakleitosszá válik (mert ez a tükröződés most benne tükröződik). Méghozzá, és ez ebben az egészben a lenyűgöző, nem „bizonyos mértékig”, vagy „bizonyos értelemben” válik Hérakleitosszá, hanem ő maga lesz az, hiszen láttuk: már ez az önmaga is reflexió (a víz színén), avagy „puszta jelenés”, ahogy a vers fogalmaz. Már csak azért is, mert amit „az igazi” Hérakleitoszból ismerünk, sem egyéb, mint a szó legszorosabb értelmében vett tükröződés. Műve nem maradt fenn (ha volt is), mondatait más szerzők idézik (ki tudja, milyen hűséggel), gondolatai mások gondolatai közül villannak fel, mások művében tükröződnek. Épp ezért nem is szükséges görögül tudnia. Hérakleitosz nem görög. Ebben az értelemben nem inkább, vagy nem kevésbé görög, mint az őt gondolók közül akárki más.

*

A folyó-hasonlat (mely Hérakleitosznál marginálisnak tűnik, még a híres „panta rhei” sem az övé) talán azért ejtette rabul Borgest, mert benne három kedvenc gondolata, három mániája egyesül: az idő, az emlékezés és a végtelen.

Amely Borges három nagy kétsége is egyúttal.

habókos összjáték

A folyó: idő és végtelen (avagy az idő: folyó és végtelen, ezek tetszés szerint variálhatók), ez tiszta sor. De az emlékezés fogalma azáltal adódik hozzájuk, hogy a hérakleitoszi gondolat épp Borgesben tükröződik, és e tükörkép a folyó képével együtt a szubjektum idő-, vagy folyó- vagy végtelen-szerűségét csillantja fel. A személy, az „én” (akármilyen nevet is viseljen) határai vagy határnélkülisége, paradox véges-végtelene, amely eltűnés és állandóság habókos összjátékának köszönhető, mindig is foglalkoztatta Borgest. (Hérakleitoszt viszont csöppet sem.) Az emlékezés ugyanis az a momentum, amely a tovafutás (állandósága) közepette a személy számára is biztosítja az állandóságot. Mondhatnánk úgy is, hogy az emlékezés aktusa az állandóság, e potenciális végtelen tükröződése a személyben. A középkori filozófia számtalan csodája közül itt meg kell említeni a teóriákat, amelyek idő és örökkévalóság viszonyát igyekeztek tisztázni és a kettőt összekapcsolni; különösen Boethius gondolatát, amely felveti tudatosság és öröklét szükségszerű, ontológiai összetartozását. De mindezt épp csak zárójelben.^[6]

Egy másik vers, amely címként ismét Hérakleitosz nevét viseli, talán az eddigieknél is közvetlenebbül épül az idő, a folyó és az „én” hármashangzatára.

A második alkonyat.
Az éjszaka, amely álomba mélyül.
Megtisztulás és feledés.
Az első alkonyat.
A reggel, amely a hajnal volt.
A nap, amely a reggel volt.
Megannyi nap, amelyből egy eltelt délután lesz.
A második alkonyat.
Az idő másik megszokása: éjszaka.
Megtisztulás és feledés.
Az első alkonyat.
A lopakodó hajnal és a hajnalban
a görögök felbolydulása.
Miféle történés ez a lesz, van és volt?
Milyen folyó ez, amelyen a Gangesz folyik át?
Miféle folyó, hogy forrása felfoghatatlan?
Miféle folyó, mely magával sodor kardokat és mitológiákat?
Még aludnom is hasztalan.
Álomban, sivatagban, egy pincében áramlik tova.
Egy folyó, mely magával sodor: és én vagyok az a folyó.
Alantas dologból lettem én: a rejtelmes időből.
Talán a tavasz is énbennem lakik.
Talán az én árnyékomból bújnak elő,
végzetesen és megtévesztően, a napok.^[7]

Ha az ember-lét anyaga voltaképpen az idő (folyó, amelynek tükrén az arc – Hérakleitoszé, bármelyikünké, mindegyikünké – megjelenik), akkor talán ez fordítva is áll: az idő anyaga is lehet az ember. Ez esetben már nem tehetetlenségről lenne szó, sorsszerű kiszolgáltatottságról az időnek, hanem egész másról, ami viszonyként, kölcsönösségként írható le. (Hérakleitosz szerint az ellentéteknek látszó dolgok ugyanazok.)

Érdekes, hogy ebben az áramlásból-szőtt létben – amely egyaránt „magával sodorja” Hérakleitoszt, engem és a mitológiákat, éppen az áramlás képe – a folyóé, amelynek partján a filozófus töprengve megáll – állandó. „Mintha semmiféle haladás nem volna, semmi sem változna számunkra évszázadok óta, mióta Hérakleitosz először ejtette ki szavait” – írja a metafora továbbélése kapcsán Borges. „Mindig Hérakleitosz vagyunk, aki a folyó tükörképében nézi magát, és arra gondol, hogy a folyó nem ugyanaz a folyó, mert a víz más; és arra is, hogy ő nem ugyanaz a Hérakleitosz, mert már valaki mássá vált, mióta először belépett a folyóba. Amit ezzel mondani szeretnék, hogy egyszerre vagyunk állandóak és tünékenyek. Lényünk lényegét tekintve: titok.”^[8] És ez a titok az, ami a szubjektum lényege; ez a titok az, ami megmarad:

Az idő vagyunk. A parabola, a híres,
mit a Homályos Hérakleitosz tanított.
Nem kemény gyémánt: sodró víz vagyok.
Nem végső nyugalom vár, de eltűnni végleg.
(…)
És mégis: valami bennünk nem múlik el.
Valami bennünk mégis panaszt emel.^[9]

1. A másképpen nem jelzett szövegek Somlyó György fordításai ↑

2. In: Somlyó György, A vers a versben, Jelenkor, Pécs, 2004. ↑

3. Matilde ehhez képest kitalált szeretőként utóbb szép pályaívet futott be. Egy Juan Bonilla nevű spanyol író ugyanis pár éve megírta (ál-)filológiai kutatómunkáját, amelyben nyomára akadt a kérdéses hölgynek egy, úgymond Borges által kedvelt fantasztikus regényben. Habár hivatkozásként cikke többek közt a Borges-művek kritikai kiadásába is bekerült, ezzel csak azt bizonyította, hogy a többi irodalomtörténész nem néz utána a forrásnak, amelyet idéz, s hogy nincs humorérzékük. ↑

4. Theophrasztosz „melankolikus”-ként jellemzi a filozófust, ez azonban akkoriban nem búskomort, hanem heves vérmérsékletűt jelentett. ↑

5. Egy másik versben: „Anyagod az idő, a szakadatlan. / Az vagy, ami ő. Minden pillanatban.” (Ők nem te vagy, Somlyó György fordítása) Hérakleitosz egyéb megjelenései Borgesnél összegyűjtve: Lesher, J. H., Borges’s Love Affair with Heraclitus, in: Philosophy and Literature, Volume 41, Number 1A, July 2017, pp. 303–314. ↑

6. Bővebben l. Geréby György utószavát, in: Aquinói Szent Tamás a világ örökkévalóságáról, Jószöveg, 1998. ↑

7. Saját fordításom. Hasonló áll – prózában megfogalmazva – Az idő újabb cáfolata záró szakaszában: „Sorsunk (ellentétben Swedenborg poklával s a tibeti mitológia poklával) nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó. Tigris, amely széttép, ám én vagyok az a tigris; tűz, amely elemészt, ám én vagyok az a tűz. A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.” (ford.: Scholz László) ↑

8. Idézi: Shlomy Mualem, Mazes and Amazements: Borges and Western Philosophy, Oxford: Peter Lang Series: Hispanic studies: Culture and Ideas 76, 2017. ↑

9. Borges: Vannak folyók (saját ford.) ↑

kép | adobe.com