Nacsinák Gergely András

BIZONYOS KÉNYSZERKÉPZETEK MAKACS AKTUALITÁSA

[TÖRTÉNETEK A FOLYÓN TÚLRÓL]

BIZONYOS KÉNYSZERKÉPZETEK MAKACS AKTUALITÁSA

A homokóra-múzeum nyitvatartási rendje nem volt időhöz kötve.

Legalábbis városunk egyezményes idejéhez biztosan nem. A látogatók kétségkívül tapasztaltak valamiféle rendet a nyitvatartást illetően, csakhogy ez a rend követhetetlen volt – következetes viszont abban, hogy nem a főtéri óratorony jelentőségteljes kongatásához igazodott, hanem a gyűjtemény legöregebb darabjának szeszélyes ritmusához. Egy igazi homokóra-matuzsálemhez, amelynek, mint minden vénségnek, megvoltak a maga bogaras szokásai; a homok hol lassabban, hol sebesebben pergett egyik öblös tartályból a másikba, de előfordult az is, hogy feltorlódott és megrekedt a szűk nyakban. Ilyenkor a múzeum nyitvatartása is hosszabbra sikeredett. Az idő muzeológusa, amennyiben észrevette az elakadást, diszkréten köhintett, mintha a torkát köszörülné, vagy lábával toppantott, mintha szemtelen egeret igyekezne elkergetni, s ez rendszerint elég volt, hogy a homok újra szitálni kezdjen. Már ha egyáltalán észrevette a felhőjáró elméjű, a tudománynak élő fura szerzet – és akkor még számításba se vettük, hogy a tudomány, amelynek élt, tulajdonképpen nem is létezett. Ha esetleg mégis, akkor ő lehetett annak egyetlen mívelője – ez pedig a fennkölt magány auráját vonta köré, és e magányt úgy ízlelgette napról napra cseppenként, mint valami ritka borpárlatot. Az is igaz viszont, hogy nem mindig volt ennyire visszahúzódó: felesége halála óta azonban elhatalmasodott rajta eredendő hajlama a csöndes visszavonultságra. Egy szem leányával élt, egy hosszú ház macskajárta hátsó traktusában, ahol a felcseperedő lány naphosszat várta haza apját, tolószékben ülve, merthogy járni nem tudott. Ritka rendellenességtől szenvedett ugyanis: lábában a csontok – így mondta a doktor – üvegből voltak. Továbbá nem szenvedhette a zajokat: a reggeli madárdal vagy a zápor dobolása a tetőcserepeken volt a legtöbb, amit érzékeny füle elviselt. Távolból hallatszó zongorajáték, egy-egy dal foszlányai vagy ha a városi zenekar nyitott ablaknál próbált – ebben mérhetetlen gyönyörűségét lelte. Minden nehézsége dacára mégis példás gondot viselt a háztartásra, körülményesen intézve mosást, főzést, portalanítást. Ügyesen bánt továbbá mindenféle tűkkel, úgyhogy lakásuk ablakában, asztalain, polcain, a karszékek háttámláin leheletfinom csipkeholmik pompáztak, mintha áttetsző felhők és jégvirág-bokréták érkeztek volna vendégségbe. És mindenekelőtt tehetséges olvasó volt – mert nem mindenki válik olvasóvá a puszta ténytől, hogy nem analfabéta: a tehetséges olvasót mindenekelőtt az különbözteti meg a dilettánstól, hogy idejét nem elveszik, hanem megsokszorozzák a könyvek. A könyvkereskedő a főutcáról minden hó elsején elküldette neki süketnéma inasával az újonnan érkező kötetek jegyzékét, s a leány biztos kézzel választotta ki a valamirevaló műveket. Apja munkaideje viszont a vén homokóra szeszélyétől függött; esténként nemegyszer megbőrödzött már az asztalra készített étel, mire a muzeológus előkerült.

a múzeumot kirabolták

Nem csoda hát, ha a leány neve a gyanúsítottak névsorában is szerepelt – méghozzá előkelő helyen –, amikor a múzeumot kirabolták. Azaz ki éppenséggel nem rabolták, mert a gyűjtemény úgyszólván érintetlen maradt, de egyetlenegy tárgynak mégiscsak lába kélt: a rakoncátlan homokórának. A rendőrfőnök, buzgó látogatója lévén a múzeumnak, maga vette kézbe az ügyet. Hiszen jóformán törzsvendégnek számított: minden második hét szombat délelőtt pontban tíz óra tizenöt perckor megjelent talpig civilben, makulátlanra suvickolt nyikorgós cipőben, ünnepélyesre kefélt bajusszal. Ebben az időpontban neje kézimunka-kört szervezett odahaza, ahol városunk emblematikus, de mindeddig meg nem épült látványosságait hímezték a társasági élet szempontjából jelentékeny hölgyek, nem egészen körvonalazott jótékony célból. A rendőrfőnök ezalatt, mint aki inspekciót tart, megtekintette a kiállítást, mindig ugyanazt az útvonalat járva be kimért léptekkel, összevont szemöldökkel – de a szája sarkában ott vibrált valami titkolt, gyermeki gyönyörűség. Érthető, ha a betörés híre szíven ütötte: rögvest felöltötte leghivatalosabb rendőrfőnöki kabátját és tekintetét, és a helyszínelők után sietett. Szája sarkából hiányzott bárminemű mosoly.

nga1

A szóban forgó homokóra tagbaszakadt darab volt: úgy uralta a múzeum belső terét, mint valami pocakos-turbános beglerbég. Közelébe érve az ember ösztönösen halkabbra fogta a szavát, mintha előkelő rokon szundikálna mellette a hintaszékben. Talán azért is keltett ilyesféle benyomást, mert mindenki tisztában volt vele – felirat is figyelmeztetett rá –, hogy az óra a leégett kastélyból került ide, és ez a tény önmagában méltósággal ruházta fel. (Azért beszélek róla ennyit, mert valami azt súgja, ennek a történetnek voltaképpen ő a főszereplője: néma és mozdulatlan főhős, de akkor is. Persze nem lehetek egészen biztos benne. A történetek szeretik maguk kiválasztani főhőseiket. Álláspontom csupán egyetlen vélemény a sok közül.) Mindenesetre e pillanatban mindenki szokatlanul hangosan tárgyalta a bűntény körülményeit, a közegek fesztelenül járkáltak fel s alá, hiszen a terem közepén lévő tárló üres volt. Üres, de ép. A hivatalos talpak alatt nem ropogtak üvegcserepek, a többi vitrint karcolás sem érte. Az aprólékosan megmunkált kiállítási darabok, tojáshéjnál vékonyabb üvegből; dupla- sőt triplatartályú homokórák aranyozott, gótikus keretbe foglalva; a barokkos pazarlással kivitelezett példányok mellett feszengő esetlen parasztórák; aztán a memento mori jegyében készült komor szerzetesi órák halálfejnek megmintázott alsó résszel, valamint egy sereg színes, különféle lágyságokra kalibrált tojásfőző-óra – egytől-egyig a helyükön voltak. Az elkövető a múzeum másik két kuriózumára sem vesztegette az idejét: a homokórára, amelyet finomra őrölt meteorit-porral töltöttek meg („a mindenség órája”, mondogatta róla a muzeológus), sem egy másik, repedt üvegű, szúette kis alkotmányra, amelyet felirata szerint talán még maga a chartres-i Liutprand barát eszkábált. Pedig ez a kettő volt a legértékesebb, amennyiben érték és ár között korrelációt tételezünk fel. Mintha csak és kizárólag egyetlen cél motiválta volna az elkövetőt – amint a rendőrfőnök a helyszínelés befejeztével lényeglátóan megfogalmazta az ott tébláboló hírlapírónak –, ám a miértre a nyomozásnak kell fényt derítenie. Az ajtókat kifeszegették, a zárakat feltörték, de mint a parancsnok sajátszeműleg megállapította, igen esetlenül; aki ilyen munkát végez, szakmájának legfeljebb kisinasa lehet, semmi szín alatt sem mestere. A gyanú ezzel már el is terelődött a mestertolvajok céhének tagjairól, akik a Geller nevű kiskocsma különtermében üléseztek minden hónap első péntek délután, négy órától – efféle kontár munkához ők nem adnák a nevüket, és joggal kérnék ki maguknak, ha bárki ezzel hozakodna elő.

Hanem akkor kicsoda?

betöréstechnikai szempontból

Vagy kicsodák! – jegyezte meg komor pillantással a porig sújtott muzeológus. – Az üvegbúra maga több tíz kilót nyom. Annak idején, mikor az órát a leégett kastélyból ide szállították, két markos hórukker tudta helyére installálni. Meglehet, betöréstechnikai szempontból barbár, mégis szervezett támadás volt ez az idő ellen! – kiáltott fel patetikusan.

A rendőrfőnök eltöprengett ezen. Intelligens férfiú volt, s mint ilyen, észrevette saját korlátait, amikor már előttük állt. Eladdig eszébe sem jutott, hogy ilyen szempontból vizsgálja a helyzetet.

– Délután várom önt rendőrfőnöki irodámban – dörmögte a bajsza alatt. – Addigra állítson össze egy listát a szerfelett gyanús személyekről; én is összeállítok egyet, és a közös metszetből indulunk majd ki a nyomozás során! Addig térjen haza és pihenjen egyet – tette hozzá mintegy atyai hangvétellel. – A múzeum ma nem nyit ki!

– Persze, hogy nem nyit ki – tördelte kezét a muzeológus. – Hiszen ki tudja, mikor kellene bezárni?!

De azért megfogadta a tanácsot.

*

Városunk épületei – a fennállók, a még meg nem épültek és a már elpusztultak egyaránt – a hosszú, nyár végi alkonyatokon mutatták legszebb ábrázatukat. A gesztenyefák levelét finoman megpörkölte az ősz közelsége, ám a napfény még nem fakult meg, és semmi máshoz nem fogható, esztendőhosszat szunnyadó karmazsinvörös, hortenziakék és kankalinsárga színeket csalogatott elő a homlokzatokból. Ilyenkor a színek felserkentek és teljes pompájukban tündököltek, mint tavasszal az orgonák és bokrétafák. A vízköpők, kariatidák és atlaszok valósággal megifjodtak, de még a bumfordi gipszstukkó-puttók is megelevenedtek a lombokon át villódzó napfény játékában: merev tartásuk engedett, feszülő izmaik megpihentek, faragott tógáik, ágyékkötőik meg-megrebbentek, ahogy ráncaik közt langyos szél babrált. Városunk polgárai ezeken a különlegesen szép alkonyatokon előszeretettel öltötték magukra legprímább öltönyeiket, különleges alkalmakra tartogatott ruhakölteményeiket, kényelmetlenül passzentos fejfedőiket, és mintha színházba vonulnának, korzózni indultak az utcákon és tereken; a város fényes színpaddá lépett elő, ők pedig egyszerre nézőivé és szereplőivé egy ismeretlen rendező rögtönzött darabjának. Egy effajta látványosság más városok esetében kíváncsiskodók egész regimentjét vonzaná, pár napig megtöltve a panziók szobáit és vendéglők teraszait, de a mi városunk, lakói szemérmességének köszönhetően kivétel ebben is. Mint említettem, e spektákulumból nemcsak a mostani épületekben szendergő színek és formák veszik ki részüket, hanem az egyszer volt és majdan felhúzandó házak némelyike is. Ez pedig különösen érzékenyen érinti polgártársainkat, tekintve, hogy a hajdani kapualjak, allék és utcasarkok az ő letűnt ifjúságuk meghitt vagy kellemetlen epizódjait idézik, s az ilyesmit nem tartják illendőnek nagydobra verni. Különben is, mit látnának mindebből a kandi tekintetek? Az érett színek tobzódása közepette felsejlő alakzatokat, amelyek jobban odanézve – mintha csak a napfény incselkedne az alkonyattal – nincsenek is ott. Ami pedig az eljövendő épületeket illeti: azok is csak miránk tartoznak, ráadásul hasznosak, amennyiben inspirálják a kézimunka-kör hölgyeit.

nga2

Egy ilyen nyár végi estén ballagott a muzeológus a kapitányság felé, görnyedt vállal, zárkózottan, ügyet sem vetve az ébredező színekre. A vendéglősök friss abroszokat suhogtattak asztalok felett, kannákból locsolták a teraszt, hogy később, ha naphaladattal az utolsó bíbor ciráda is ellobbant az óratorony csúcsán, friss levegővel fogadhassák a korzózásban és emlékezésben megfáradt andalgókat. A muzeológus pontban hét órakor lépett be a rendőrparancsnokság párhuzamosok uralta épületébe, mely a maga részéről túlontúl kedélytelen volt, semhogy részt vegyen e karneválban. A parancsnok tulajdon irodájában fogadta, és sherryvel kínálta, mellyel azonban a tudomány embere nem élt; azután nekiültek, hogy összevessék a bűnüldözői, illetve történészi szempontból szóba jöhető gyanúsítottak körét. Az altiszt szerint – aki azon az estén a bejáratnál teljesített szolgálatot – a konzultáció bő egy órán át tartott, és a legcsekélyebb eredmény nélkül zárult. Mint várható volt, a parancsnok és a muzeológus listája egyetlen ponton sem egyezett. Az előbbin többek közt a muzeológus lánya, az utóbbin a kapitány úr neje szerepelt, hasonló – féltékenységre utaló – indokkal. Miután áttekintették egymás névsorát, pironkodva kihúzták mindkettőt. De ettől még a két halmaznak egyetlen közös eleme sem képződött. Valamivel fél kilenc előtt mindketten csalódottan hagyták el a rendőrség épületét, és kiléptek a meleg nyárestébe, amely a szokásosnál is lazábban gombolta magára az égbolt könnyű blúzát. Csak a legközelebbi szökőkútig sétáltak együtt, aztán ki-ki hazafelé kanyarodott: mögöttük összezárult a tücsökzene függönye.

*

Akik szerint minden csoda három napig tart, alighanem alábecsülik a világfolyó sodrásának iramát. A harmadik napon az újságban csupán egy nyúlfarknyi, apró betűs hír szerepelt (az ötödik oldalon!) arról, hogy a nyomozás szisztematikusan, ám mindeddig fejlemény nélkül halad. A címlapon már a feltaláló újonnan kifundált madáretetői pompáztak, amelyek a levegőben lebegtek zsineggel kipányvázva, különböző magasságokban, lehetővé téve a szárnyasoknak, hogy a földre szállás kockázatától és kiábrándító tapasztalataitól mentesen jussanak élelemhez. A muzeológus, átlapozva az újságot, vigasztalhatatlan volt. Ragaszkodott elméletéhez, mely szerint a rendőrség rossz nyomon jár, mivel félreérti – illetőleg nem érti – a gazfickók indítékait. Ő a maga részéről meg van győződve, mit meggyőződve, a nyakát tenné rá – magyarázta a hírlapárusnak, aki a főtéren lakott a hírlapos bódéban –, hogy a homokóra elrablása a temporalisták társaságának ármányos bosszúja.

az eternalizmus tudománya

És itt ismét kénytelenek vagyunk megakasztani a történet természetes folyását. Ez olyan elbeszélői baklövés, amit képzett tollforgatók aligha engedhetnek meg maguknak: e helyt ugyanakkor kidomborodnak az amatőrizmus előnyei. Tudnunk kell tehát, hogy a muzeológus úgy tartotta, ő az eternalizmus tudományának legnevesebb művelője. Nem volt nehéz dolga, ő lévén az egyetlen – és egyszersmind legnevesebb – művelő. Bár ezt a diszciplínát nemigen jegyezték a lexikonok, városunk jóhiszemű polgárai annál büszkébbek voltak a muzeológusra, hogy ilyen rendhagyó stúdiumokban ilyen sokra vitte. Elvégre a lexikonok sem tudhatnak mindent. Mármost emberünk azt is képzelte, hogy kibékíthetetlen szakmai ellentét áll fenn közte és a temporalizmus hívei között. Elméletét nem habozott szabatosan és ismételten kifejteni a múzeum látogatóinak, ha úgy látta, az eternalizmus axiómái iránt fogékony érdeklődőkkel van dolga. A kiszemeltek legtöbbször azt sem tudták, eszik vagy isszák a nevezett fogalmat, és ez a felvilágosító expozé után sem változott számottevően: hanem a muzeológus olyan parázs lelkesültséggel adta elő szeretett tudománya nézeteit, hogy legkevesebb négy és fél perc után mindenkit magával ragadott – s a múzeum látogatói máris az eternalisták táborát gyarapították, mintegy akaratukon kívül, ám készen arra, hogy lefitymáljanak minden útjukba akadó, vaskalapos és retrográd temporalistát. Ez a veszély azonban egyelőre nem állt fenn, mert a temporalizmus hívei közül ugyanúgy nem volt szerencsénk senkihez, ahogy egy szál eternalistához sem, mármint a muzeológuson kívül. Akár így, akár másképpen, abban mindenesetre igaza lehetett, hogy a két szekértábor között feloldhatatlan ellentét feszül, minthogy nézeteik alapvető ponton tértek el egymástól, mégpedig az idő természetét illetően. Amennyire hallgatósága meg tudta ítélni, a muzeológus mint radikális eternalista, amellett kardoskodott, hogy idő voltaképp nem létezik, míg egy megveszekedett temporalista szerint igazából semmi más nem létezik, csakis az idő. Első pillantásra meglepő tétel ez olyasvalakitől, aki az idő múzeumában dolgozik, és élete jelentékeny hányadát szenteli a homokórák gyűjtésének, restaurálásának és rendszerezésének, de a muzeológus, éles elméjű férfiú lévén, készen állt a magyarázattal. A magyarázat – megvilágító erejűnek szánt – kulcsa pedig egy valamelyest avítt értekezés, az Aszklépiosz isten nevét viselő hermetikus irat harmincegyedik paragrafusa volt.

nga3

Az önmagában mozdulatlan örökkévalóság mozogni látszik, mégpedig az idő révén, amelybe önmaga is belekerült, és amelyben mindennemű mozgás benne foglaltatik. Ebből következően az örökkévalóság állandósága is mozgásba jön, s az idő mozgékonysága is mozdulatlanná válik a változás szilárd törvénye szerint. Így az is elképzelhető, hogy az Isten is mozog önmagában, miközben megmarad mozdulatlannak. Mert mozdulatlanságának mozgása mozdulatlan: és ez nagyságában rejlik, ugyanis nagyságának törvénye maga után vonja a mozdulatlanságot.”

– Hát mi lehet ennél világosabb?! – kiáltott fel rendszerint a citátum után, melyet fejből idézett. A hallgatóknak persze tüstént ezeregy, ennél világosabb dolog jutott eszükbe, de nem hozakodtak elő velük, mert nem akarták megbántani szegény muzeológust, akinek lelkesült előadása az idő nemlétéről a szívük mélyén valahogy megvigasztalta őket – habár maguk sem tudták, miért.

a végtelen jele

Talán csak egyetlen ember értette ezt az okfejtést: nevezetesen az altiszt, aki a betörés napjának estéjén a rendőrség bejáratánál posztolt, s az emeletről, a szélesre tárt ablakon át hallotta a kapitány és a muzeológus eszmecseréjét. Az utóbbi persze ezúttal is vesszőparipájával, a temporalizmus és eternalizmus antagonisztikus ellentétével hozakodott elő, ám ezt a rendőrfőnök nem találta meggyőzőnek: ő haszonszerzésben, érzelmi felindulásban és az emberi mohóság más megnyilvánulásaiban gondolkodott, nem ontológiai klisékben. A muzeológus néhány további, odavetett megjegyzésével kiegészítve az altiszt elméjében azonban mindez egységes egésszé kerekedett. Maga is számos alkalommal megvizitálta már a Homokóra-múzeumot (többek közt minden muzeológus rémálma, az elemi iskolai kirándulások keretében), de most először értette meg, mit is látott. Hiszen mindez mintha egyenesen a homokórákhoz fűzött lábjegyzet volna! Az önmagában mozdulatlan örökkévalóság, amely mozogni látszik! Hogy az idő szemcséinek pergésében sohasem kevesbedik maga az idő! Hogy az időtlenség nem feltétlenül azt jelenti, idő nem létezik; az örökkévalóságban az idő még jelen is lehet, csak éppen nem mozdul, van ugyan, de nem telik. Az oldalára fordított homokóra: a végtelen jele. Az óra használatakor látszólag bekövetkezik valamifajta változás, de csak a homokszemek léptékében, mert az egész nem fogyatkozik, hanem megfordul, újra és újra, önnön tükörképébe váltva, mindörökké. Nagyjából ezek ötlöttek fel az altiszt elméjében. Odakint, a fasoron túl növekvő alkonyatban felizzottak az első látomásos színek, és az épületek megkezdték lassú keringőjüket az idővel. Az altiszt a szeme sarkából látta, amint az utcasarkon alakot ölt egy rég elbontott kioszk, melyre még gyerekkorából emlékezett, de nem kopottan és rozsdafoltosan, hanem mint fénykorában: mohazölden, makulátlan rézsisakkal, az ablakban színes nyalókák, dohányáru, sajtótermék mozaikja. Később pironkodva vallotta be, hogy ez volt a pillanat, amikor eldöntötte: saját szakállára nyomozásba kezd, mert megérezte, hogy a muzeológusnak valamiképpen igaza van. Ez a megérzés utólag – igen helyesen –, érdemei elismerése mellett egy rendfokozatába került.

*

A rablást szombat éjjel követték el; vasárnap délutánra befejeződött a helyszíni vizsgálat; a muzeológus hétfőn és kedden az ágyat nyomta heves migrénnel, a zárakat szerda délutánra sikerült kijavítani, a nyílászárókat csütörtökön erősítették meg külön e célra tervezett vaspántokkal. Pénteken a rendőrkapitány sikertelenül győzködte a muzeológust, hogy a kiállítást újból nyissa ki, így szombaton kénytelen volt tíz óra tizenöttől mintegy két óra hosszat a bezárt múzeum előtt sétálni föl-alá, s ez meglehetősen morózussá tette. Igyekezett fölidézni a termekben minden alkalommal bejárt útvonalat a lépések számával együtt, az egyes tárlók előtt merengéssel töltött időt is belekalkulálva, de a számítás sehogyan sem jött ki: már háromnegyed tizenegykor a körséta végére ért, és kis híján felborított egy arra közlekedő babakocsit, amikor kikerült egy nem létező vitrint. Vasárnap mélabú vett erőt rajta, és feleségét vacsorázni vitte. Hétfő reggel pedig ráripakodott a muzeológusra, hogy nyisson ki, elég az anyámasszony katonája-sóhajokból. A muzeológus sóhajtva beadta a derekát, és kinyitott. Az átlagnál jóval többen jöttek megtekinteni a homokóra-matuzsálem hűlt helyét, a muzeológus pedig szorongva várta, hogy hatot üssön a tekintélyes toronyóra. Az óraütések fémes hangja ezúttal különösen indiszkrétnek tűnt. A hosszú udvarba lépve viszont már a kapualjban kellemes illat csapta meg az orrát: a szoba-konyhában hívogatón gőzölt a leves az asztalon, lánya pedig ragyogott az örömtől. Az eternalizmus bajnoka ideiglenesen megenyhült.

nga4

E hét leforgása alatt az altiszt, akkurátus ember lévén, beleásta magát az időmérő-eszközök, azon belül is a homokórák készítésének történetébe. Tisztában volt vele, hogy az alapoktól kell kezdeni, ha meg akarja érteni az időrablás bűntettében testet öltő szimbolikus aktust. Gyanúja, hogy voltaképp erről van szó, egyre megalapozottabbnak tűnt: máskülönben miért nem az értékesebb és könnyebben mozdítható darabokra vetettek szemet a gazfickók? Liutprand mester művére vagy az aranyozott támívekkel díszített gótikus órákra? Mi tagadás: magával ragadta az olvasmányaiból kirajzolódó homokóra-univerzum. Mindjárt a tény, hogy egyes darabokban sivatagi homok található, amelynek szemcséi különösen finomak és egyforma méretűek: lelki szemei előtt ilyenkor megjelent a vándorló, percről percre változó homokdűnék sora, és elbűvölten gondolt rá, hogy ez a végtelen tér a homokórában végtelen idővé változik; de azért igyekezett tárgyánál maradni. Legelsőnek mindjárt azt kellett tisztázni magában, vajon mit is loptak el itt tulajdonképpen? Időt vagy örökkévalóságot? Hiszen ettől függően két, merőben különböző út kínálkozik a nyomozásban. Netán – borzongott meg a gondolatra, amikor emlékezetébe idézte az Asclepius sorait: „mert mozdulatlanságának mozgása mozdulatlan: és ez nagyságában rejlik” – csak nem magát az Istent? Ez ugyan meglehetősen elszabadult gondolatnak tetszett, de nem zárhatta ki mint eshetőséget. Inkább csak jegyzeteinek legaljára biggyesztette apró betűkkel, kérdőjelek kalitkájába zárva.

*

Kedden délben különös dolog történt: a rendőrkapitány előállíttatta a mestertolvajok céhének egy tagját „garázdaság és betörés alapos gyanújával”. Az illetőt zónapörköltje mellől zavarták fel a közegek, ezért nyűgös volt és kevéssé kooperatív. Kijelentette, hogy az úgynevezett „alvilág” – amely városunkban mindössze néhány rossz döntésben és zseniális csínytevésben manifesztálódik – semmit sem tud az eltűnt homokóráról, de az újságban megjelent fényképek alapján ő úgy tippelné, hogy az elkövető egy rinocérosz lehetett. Így nem szokás zárakat feltörni. Több mondandója nincs, viszont sietne, mivel a pörkölt már így is kihűlt. Ezzel a kapitányságon mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy a rendőrfőnök nyomozása zsákutcába jutott, és a mestertolvajt csupán tanácstalanságból hívatta magához. Amikor az illető, szalvétával a nyakában sértődötten távozott, a kapitány szitkozódva az asztalra csapott, és zilált bajsza remegett a felindultságtól. Szerdán nem történt semmi különös. Csütörtökön pedig kézre került a valódi tettes.

*

Azon a csütörtökön véget ért a nyár, hűvös és szürke reggelre ébredtünk. Ki tudja, mikor és hogyan kerültek ezek a felhők a város fölé, hiszen szél se rebbent, a nyári fények mintegy varázsütésre mégis kialudtak, és helyükbe az ősz tompa színei költöztek egyetlen éjszaka leforgása alatt. A muzeológus rossz bőrben volt: szinte csak vánszorgott, hiába hogy időben hazaért és korán feküdt le mostanság, bendőjében meleg vacsorával. Kinyitotta ugyan a múzeumot, de csak ímmel-ámmal, válla fölött sűrűn hátra-hátra pillantva: napok óta úgy érezte, követi valaki. És hát követte is természetesen, a filozófiai indíttatású bűnügyek jogosságáról (avagy a bűntett alapvetően filozófiai természetéről) végképp meggyőződött altiszt, saját szakállára. Amelyet állhatatosan növeszteni kezdett, inkognitó gyanánt. Hanem a muzeológuson úrra lett a kényszerképzet, hogy a temporalisták rejtőzködő ügynöke figyeli minden mozdulatát. Ebből is látszik, hogy a magasabb régiókban biztonsággal közlekedő elmék milyen esetlenül csetlenek-botlanak, ha talajszinten kell eligazodniuk.

nga6

Kora délután a muzeológus úgy érezte, a világ pár ujjnyit kimozdult szilárd helyzetéből, tartószerkezete meglazult, és inog: szédülés fogta el. Lázra gyanakodott, idegesen megvárta, míg kegyetlen fémdongással kettőt nem üt az az átkozott toronyóra: akkor vadonatúj kulcsaival sorra bezárta a vadonatúj zárakat, és zakóját állig gombolva, viseltes táskáját hóna alá csapva hazaindult. Az altiszt, tisztes távolból, utána. A szíve mélyén ugyan biztos volt benne, hogy a muzeológus nem ludas a dologban, de úgy számolt, hogy mivel az ő megközelítése visz a helyes irányba, előbb-utóbb körülötte, személyével összefüggésben történik majd valami, ami közelebb visz a valódi elkövetőkhöz. Intuíciója helyesnek bizonyult – csak épp nem úgy, ahogy várta.

a temporalisták rátaláltak

Végigláboltak a fázós és morcos városon, amely már ismét csupán önnön jelen idejében létezett; a nyárnak egyenként intettek búcsút a fák, a balkonok alatt görnyedő atlaszok redőzött homlokkal vették tudomásul ismét az épületek és a bennük zajló életek kronologikus súlyát. A belváros többszintes házai mögött terült el az a majdnem-belváros, ahol a többé-kevésbé elegáns, de kopott homlokzatok mögött prózai lakások sorakoztak: fakorlátos körfolyosók, gaztól felvert udvarok, végükben fáskamrákkal, tyúkketreccel. Az egyik ilyen kapualjba fordult be a muzeológus, nyomában a sajátszakállú nyomozóval. Az utóbbi még épp elérte a nehéz fakaput, mielőtt az becsukódott volna. Betette lábát a résbe, elnyomott egy fájdalmas szisszenést, azután számolt tizenötig, hogy feltűnés nélkül osonhasson be: ez idő alatt a muzeológus már elérhetett a lakásáig, az udvar túlfelén. Ám amikor kinyitotta a kaput, visszahőkölt. A muzeológus ott állt az ajtaja előtt, mint akibe villám csapott, csaknem az udvar közepén: táskája a földön, belőle papírlap-kazal kandikál ki, térde reszket, a szája tátva. És csak bámul az ablakon át, befelé. Minden óvatosságot sutba dobva, az altiszt futásnak eredt: alighanem látta, hogy mindjárt elájul a szerencsétlen. Közben a muzeológus, a csizmás léptek dobogását hallva erőnek erejével elfordította szemét az ablakról, és meglátta a feléje öles léptekkel közeledő, borostás, villogó tekintetű fickót. Immár biztos volt benne: a temporalisták rátaláltak. A szeme kerekre tágult, akár egy zsebóra számlapja – aztán arccal a földre borult, mint aki végképp megadta magát a valóság rettenetének. Fejére húzta a zakóját, és egyszer s mindenkorra szélnek eresztette ép eszét.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy minderről nem egyedül az altiszt tehetett: ő tényleg csak jót akart. És javára legyen mondva, hogy amikor odaért a reszkető kupachoz, ami pár perccel azelőtt még az eternológia tudományának szakavatott művelője volt, és segélykérőn bepillantott az ablakon, maga is azt hitte, megháborodott. Mert odabent, a szobában – mint egy mesebeli zúzmaramezőben – a csipketerítős asztalon ott állt a kolosszális homokóra, ráérősen pergetve alá okkersárga szemcséit, és körülötte táncolt, szökellt, keringett az üvegcsontú leány. A könyvkereskedő süketnéma inasa a sarokban ült, és szikrázó szemmel, elragadtatott mosollyal figyelte őt.

*

Az altiszt haladéktalanul letartóztatta az inast. A leány ott helyben összeesett, amikor a közeg berontott a szobába: lábában az eséstől csilingelve hasadtak üvegszilánkokká a csontok. Nagy ribillió lett: kiszállt a rendőrség, csaknem a teljes állomány: akit kellett, kórházba vittek, akit kellett, szanatóriumba, kit pedig a rendőrség fogdájába. És beletelt némi időbe, míg az eseményeknek ebben a kócos szingularitásában sikerült felállítani – a hírlapíró hathatós segítségével, kinek szakmája a linearitás – valamiféle logikára emlékeztető rendet. Anélkül, hogy különösebben a részletekbe bocsátkoznánk – az ilyesmire áhítozók bőséggel tájékozódhatnak városunk napilapjának ősz eleji számaiból –, a helyzet a következőképp festett. A tettes az inas volt. Mindig az inas a tettes, jegyezték meg erre a vezércikk olvastán a krimikben jártas előfizetők. Mentségére mindössze a muzeológus leánya iránti lángoló szerelme szolgálhatott, ám a bíróság vonakodik az ilyesmit enyhítő körülménynek elismerni. Annál inkább az írásos beismerést. Az inas tehát mindössze három hónapot kapott. Az altiszt szóbeli dicséretben, majd írásbeli megrovásban részesült, a hatékony, de engedély nélkül foganatosított felderítés miatt. A vallomásokból kiderült, hogy a leány érzékeny füle, amely a madárdalt is csak csukott ablakon keresztül tudta elviselni, a vén homokóra szemeinek surrogását a legtisztább dallamként érzékelte: az egyedüli zeneként, amely eléggé diszkrét és könnyed volt lelkét úgy fölemelni, hogy lába ne is terhelődjön. Ugyanakkor az inas, valami érthetetlen oknál fogva és minden süketsége dacára képes volt meghallani ugyanezt a finom hangot, bárha dallam nélkül – a dallamot a leány tánca adta hozzá a számára. Még kisgyerekként neszelt fel rá először, amikor szülei a homokóra-múzeumba vitték; és fejében idővel tanyát vert a gondolat, hogy a vén homokóra valamiképp kívül esik a szükségszerűségen – akárcsak a leány iránti, mind hevesebb szerelme. Csak idő kérdése volt, hogy életének e két ajándéka egymásra találjon. A könyvraktározásban és kézbesítésben edzett izmai lehetővé tették, hogy az üvegburát elmozdítsa, és a robusztus homokórát elemelje: de pusztán e tény – mint arra a mestertolvajok is szakértelemmel rámutattak –, még nem tette őt betörővé. Azért a három hónap letöltendő, már csak figyelmeztetésképpen is, vitán fölül kijárt neki.

*

A kiszabott idő elteltével az inast szabadon engedték. A leány a fogház kapujában várta, hajnalok hajnalán, tolószékében ülve. Mosolygott – már nem voltak fájdalmai. Hazamentek együtt, a hosszúkás, macskajárta udvar hátsó traktusában megbúvó lakásba. A muzeológus már nem lakott ott: orvosai nem tartották biztonságosnak hazaengedni. Ami azt illeti, soha többé.

nga72

E három hónap alatt sok minden megváltozott. Például a vége felé járt már az ősz, aprószemű köd szitált, a Homokóra-múzeumnak pedig új kurátora volt.

Az altiszt ugyanis kilépett a rendőrség kötelékéből, hogy maradéktalanul hódolhasson új szenvedélyének: idő és időtlenség kutatásának. És persze a homokóráknak. Már maga a gondolat, hogy az időnek – de hogy ráadásul az időtlenségnek is! – története lehet, rabul ejtette. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a muzeológus képtelen lesz újból ellátni munkakörét, a városatyák kerestek valakit, aki a múzeumnak továbbra is gondját viseli. Hirdetést tettek közzé, az állást betölteni, és választásuk az egykori altisztre esett. Az is tény, hogy ő volt az egyedüli pályázó.

szörnyű pillanat

Hamar hozzálátott, hogy olvasmányai nyomán újragondolja a tárlatot. Elődje iránti respektusból nem eszközölt komolyabb változtatásokat – épp csak annyit, hogy korábbi felettesének némi fejtörést okozzon (nem ez volt a cél), és az kénytelen legyen újragondolni szombat délelőtti sétáinak mintázatát. Ugyanakkor megszállottan bővítette a gyűjteményt: arról álmodozott, hogy az épület tetején üvegezett toronyszobát rendez be, ahol napórák kapnának helyet (ahogy azt a rendőrkapitány úr nejének egy színpompás gobelinjén látta volt). Az eternalizmus eszméjének feltétlen híve lett: talált egy elég meggyőző gondolatmenetet Boethiusnál, a Consolatio Philosophiae-ben, amely bizonyította, hogy a világ teremtett mivolta és időbeni végtelensége korántsem zárják ki egymást; rájött, hogy már Calcidius is ilyesmire célozgatott valamikor a negyedik század elején. Kedves elfoglaltsága lett, hogy látogatásokat tegyen a szanatóriumban, beszámoljon a múzeum ügyes-bajos dolgairól, és a muzeológustól szakmai kérdésekben iránymutatást kérjen. Természetesen ügyelt rá, hogy mindig frissen borotvált képpel érkezzen, nehogy a találkozás véletlenül is a szerencsétlen emlékezetébe idézze a szörnyű pillanatot, amikor világa, akár egy üvegbura, szilánkokra tört. Ám idővel rájött, hogy a szelídülő tekintetű öregemberrel nem könnyű zöldágra vergődni, mert az időtlenség kérdései már hidegen hagyják azt, aki nap mint nap saját bőrén kénytelen megtapasztalni az idő valóságának kérlelhetetlen igazságát.

Így alighanem városunk büszkélkedhet a világ első temporalistájának kitüntető jelenlétével is.

kép | adobe.com