AZ ANGYALKUPEC

Angyalokkal házalt: kézbe simuló, tenyérnyi angyalokkal. Uszadékfából, vén mosóteknőkből, eldobott szerszámnyelekből faragta őket, s a fa erezete csodálatosképp mindig előjelezte az angyal vonásait. Mindenütt képes volt észrevenni a rejtőzködő angyalt, és mindenhonnan elő tudta csalogatni őket.

Ábrándozni viszont örökösen másvalamiről ábrándozott. Nagy, emberméretű, de még inkább embert is meghaladó angyalokról, szobányi vagy annál is nagyobb, oszlopméretű kőangyalokról, épületek párkányzatát tartó, katedrálisok kapuzatát vállukon hordó angyalokról. Amelyeknek ezek, a fából faragottak, úgyszólván csak makettjei. Remélte, hogy a fából megmintázottak láttán a kanonokoknak, gyártulajdonosoknak, városatyáknak gusztusuk támad rá, hogy a katedrális, a városháza, a bank vagy az üzemcsarnok fölött egy-egy (vagy akár tucatnyi) ilyen teremtmény álljon őrt. Fáradhatatlanul járta a vidéket, városról városra, régi kúriákat, frissen épült ipartelepeket látogatott; aludt árokparton, padon, szénapadláson, kocsmaasztalon, várótermekben, és néha ágyban. Rendszeres időközönként a mi városunkban is megjelent, házalt az angyalokkal, meg az angyalokkal kapcsolatos terveivel. Az előbbieket általában szívesen fogadták, az utóbbiak süket fülekre találtak. Az emberek odavoltak az öklömnyi, bársonyos tapintású, göbös és göcsörtös, különös tekintetű angyalokért; az oszlopnyi, emeletnyi kőangyalok víziója viszont hidegen hagyta őket. Egyszer, mondják, egy másik városban sikerült egy bankárt valahogy rábeszélnie, hogy rendeljen tőle egy kapufelvigyázó angyalt, még a követ is leszállították: ám ahogy a munkának nekikezdett, a bankár meghalt. Állítólag a megkezdett sziklatömbből lett a sírköve. A népek az ilyesmit hajlamosak rossz ómennek venni. Ellenben a fából faragott angyaloknak továbbra is nagy keletje volt.

minden körülmények közt

Másfelől elég sok szenvedést okoztak neki ezek az angyalok. Nemcsak azok, amiket elkészítetlen hordozott magában, de még a tenyérnyiek is. A szenvedés oka az volt, hogy az emberekhez nem értett, csak az angyalokhoz. Volt ugyan családja, valahol – egy feleség, két gyerek, egy fiú meg egy kislány, akiknek a munkájáért járó pénzt mindig hazaküldte: de csak amolyan elnagyolt szavakkal beszélt róluk, amiből tudni lehetett, hogy nagy ritkán fordul meg otthon. Régimódi, vászon átalvetőben hordta magával a cókmókját: legfeljebb ha két váltás ruha, a faragóeszközei, pár csip-csup holmi fért el abban, és persze, főképpen angyalok. Köpcös alakját erről az ormótlan átalvetőről – na meg a bicegő járásáról, mert sántított kissé – minden körülmények közt fel lehetett ismerni: már messziről, ködben is, szürkületben is. Ahogy lekászálódott a hajnali vonatról, vagy ahogy szaporán bicegett végig a hosszú-hosszú úton, amely az állomásról a város szívébe vitt. Az utat akkor még óriás és hallgatag gesztenyefák szegélyezték. Rendszerint egy éjszakát maradt, megvizitálta vevőit, újakat környékezett meg, azután továbbállt. Ha jól ment az üzlet, vonaton: ha nem, tehervagonba felkérezkedve, ilyen-olyan járművek platóján, anyósülésén, végső esetben gyalogszerrel. Kézfeje olyan volt, akár két csomós faág: angyalt lehetett volna faragni belőlük. De átkozta is eleget a kezét, hogy semmi másra nem volt képes. Pedig hát a kéz sohasem tehet semmiről.

Szerencsés egybeesés – illetve ki tudja, szerencsés-e vagy egybeesés-e egyáltalán –, hogy az angyalos ember is épp azokban a csikorgó téli napokban szállt meg nálunk, amikor egy másik, jóval prominensebb vendég tette tiszteletét városunkban.

Mert ami azt illeti, egyszer megesett, hogy minálunk lakott – igaz, csak átmenetileg – az Isten. Tél derekán jártunk, senki nem is számított az érkezésére. Szobát vett ki özvegy Szanszkritnénál – néhai férje a keleti nyelvek tudora volt –, méghozzá reggelivel, egy kerek hétre. Mint mondta, szabadságot vett ki.

Általában roppant udvarias benyomást keltett, kérte, ne érezze magát senki feszélyezve a jelenlététől, ő most csak egyszerű szállóvendég; de azt nyomatékosan kikötötte, hogy sem a plébános úrnak, sem a tiszteletes asszonynak ne szóljon senki a jöveteléről, tekintve, hogy ez még nem az az Eljövetel. Kezeljék tehát diszkréten a dolgot. És félre ne értsék, tette még hozzá (amiből megint csak látszik, mennyire tapintatos volt), a világért sem a személyük ellen van kifogása, igazán jótét lélek mindkettő, csak hát a szakmai hév… Biztos, hogy merő kíváncsiságból naphosszat faggatnák, vagy ami még rosszabb, ittlétét arra kívánnák fölhasználni, hogy véget nem érő, évszázados teológiai vitáik végére pontot tegyenek. Értsék meg, ehhez ő momentán fáradt, mindössze kikapcsolódni vágyik, és legkevésbé a döntőbíró szerepét játszani. Eleve idegenkedik az ilyesmitől, mégis állandóan ezt várják tőle.

Özvegy Szanszkritné és a többi lakó a panzióban persze bólogatott, és megígérték, hogy respektálják a kérést. Szívesen tették, mert az Isten különben jó társaság volt – ha belejött, órákig tudott mesélni pikáns történeteket az ótestamentumi időkből, amiket a máskülönben nem szívbajos izraeliták is vonakodtak följegyezni.

úgysem hiszi el senki

Ennek ellenére, ahogy az lenni szokott, a dolog valamiképp kitudódott, habár mindenki becsületszóra állította, nem szólt egy szót sem senkinek. Az Isten ehhez is hozzá lehetett szokva, mert csak sóhajtott és legyintett. Nem igazán számít. Tudta jól, hogy néhány félnótáson kívül úgysem hiszi el senki. Azt is jól gondolta azonban, hogy a szakmai önérzet – ezen felül a télközépi unalom – előbb-utóbb a helybéli papságot is idecsalogatja.

Szerencsére nem lett különösebb galiba a dologból: a tiszteletes asszony meg a kanonok úr egyszerre jelentek meg egy kora délutáni órán; lerázták cipőjükről a havat, udvariasan bemutatkoztak, és úgy tettek, mintha mindebben semmi rendkívüli nem volna. Mint kiderült, a világért sem akartak alkalmatlankodni, az indiszkréció meg különösen távol állt tőlük, igazán csak egyetlenegy kérdést szeretnének föltenni, és már itt sincsenek. Bár nem bánnák, ha akadna a házban némi keksz és egy csésze forró csipkebogyótea.

Az Isten és Szanszkritné egyszerre sóhajtottak fel.

Gyaníthatjuk, hogy az Isten el volt készülve a legrosszabbra. Hogy esetleg magyarázatot kell adnia a Fiú és a Szentlélek látszólagos távollétére, vagy hogy végre be kell számolnia róla, hol a pokolban volt három napig. De semmi ilyesmi nem következett. Az atya is, a tiszteletes asszony is gyakorlatias szemléletű emberek voltak, s mint ilyenek, a rájuk bízott kicsiny nyáj – praktikusan két nyáj – pásztorolásának gondjai kötötték le őket. Elsősorban az, hogy mit kezdjenek azzal a fránya mitológiával.

Ugyanis egyikük sem szenvedhette a városunk határán túli erdőkben, csalitosokban, a szántóföldek közepén meghagyott ligetek védelmében tanyázó antik szerzeteket: driádokat, logogriffeket, a forrásoknál kacarászó nimfákat, néreiszeket, de főleg Pán újra meg újra felmekegő, gátlástalan hahotájától rázta ki őket a hideg, még ha ez utóbbi csak nagy ritkán hangzott fel, és akkor is messziről. Most, télvíz idején persze nyugalom van, magyarázták az Istennek, de enyhüljön valamicskét az idő, induljon meg az olvadás, ezek a szemtelen lények megint hírt adnak magukról. Ezért bátorkodnának, ha már egyszer minden mennyei és földi lények koordinátora tette tiszteletét nálunk, előhozakodni a kérdéssel: hogy ez az egész különös – és morálteológiai szempontból kissé feszélyező – berendezkedés ugyan mi végre. Mert az mégiscsak felfoghatatlan – tette hozzá a hevesebb vérmérsékletű tiszteletes asszony – hogy az ókor félistenei mit keresnek egy tisztességes, adófizető város közvetlen közelében. Még akkor is, ha semmiféle gazdasági kárt nem okoznak. És ha már itt tartunk, bátorodott neki a kanonok úr is, adja magát a kérdés, hogy amíg a Mindenható a szabadságát tölti, ki menedzseli az univerzum ügyes-bajos dolgait? Melyekből hihetőleg számtalan van. Mert azt ugye, joggal remélhetjük, hogy nem hajította a gyeplőt a lovak közé…

Ezen a ponton azonban a lelkésznő oly pontosan és rezzenéstelen arccal találta telibe a kanonok úr sípcsontját az asztal alatt, hogy az jobbnak vélte, ha elhallgat. Az Úristen azonban láthatólag nem vette rossz néven. Felhörpintette teáscsészéjének aljáról az utolsó rózsás cseppeket – a két klerikus megfigyelte, hogy az Úr cukor nélkül issza a teát, kevéske mézzel, ezt megjegyezték, hátha később jól jöhet –, és nyájasan nézett vendégeire. Nos, rendben van – mondta. – Ha már így állunk, elárulok egy titkot. De kérem, ez maradjon köztünk.

Isten szolgái buzgón bólogattak.

Mint kisült, az Isten nem véletlenül határozott úgy, hogy kevéske szabadságát épp a mi városunkban óhajtja eltölteni. Meg akart ismerkedni valakivel. Méghozzá a lélekbúvárral, aki hosszú évtizedek óta nálunk praktizált. Igaz, sok dolga nem akadt, városunk polgárai többnyire példamutató önuralommal kezelték a mégoly váratlan helyzeteket is: egy-két gyászterápia, néhány vásott kölyök, unatkozó feleségek fülledt álmai – ilyenkor rendszerint a férj jelentkezett, megmagyarázhatatlan bélpanaszokkal –, praxisa mindössze ennyiből állott. Sok időt mindez nem emésztett fel, ezért is lehetősége nyílt, hogy egy újszerű, és a szakmában egyedülálló – vagy sarlatán – iskolát dolgozzon ki: tudniillik a theoanalízis módszertanát. Véleménye szerint az istenek, kevés kivételtől eltekintve, szenvedélybetegek. A halhatatlanok egytől egyig a beteges függés tüneteit mutatják a halandóktól: mániákusan követik pályájukat, mint a szerencsejáték-függők kedvenc lovaik futamait, és ők is nagy tétekben fogadnak rájuk; Zeusz erotikus fixációja közmondásos, Aphrodité nimfomán és így tovább: mindenesetre az olümposzi derű helyett állandóan idelent sertepertélnek, ennek pedig valami oka kell, hogy legyen. Következésképp az antik mitológia adekvát megközelítése a theoanalitikus olvasat: az isteneket ki kell gyógyítani a halandókból – törődjön mindenki a maga létszférájával, ami egész sor galibának vehetné elejét. Vegyük csak észbe példaként a trójai konfliktust és a nyomában járó vérfürdőt.

a kekeckedők kifogásai

A megközelítés kétségkívül újszerűnek hatott, noha pszichoanalitikus körökben állítólag nem aratott osztatlan sikert – hogy diplomatikusan fogalmazzunk. Mindenekelőtt az előfeltevést kritizálták: hogy az antik mitológiával egy mai lélekelemző oly közvetlen viszonyt ápol, hogy terápiába kezd vele – persze ők mit sem tudtak városunk sajátos adottságairól. Mások nem találták eléggé empirikusnak a megközelítést. Akadtak, akiknek metafizikai kifogásaik támadtak. Röviden: lélekbúvárunk rövidesen partvonalon találta magát, amit nem is nagyon bánt: így legalább kedvére finomíthatta elképzeléseit, és nem kellett a kekeckedők kifogásaival bíbelődnie. Az sokkal inkább zavarta, hogy a cégérfestő, aki rendelője számára készítette az utcára szánt feliratot, a „lélekbúvár” szó utolsó szótagját véletlenül távolabb helyezte a többitől, ekképp sajátos, melankolikus jelentéstöbblettel ruházva fel a táblát. Egy szó, mint száz, az Úristen őutána érdeklődött a meghökkent egyházi képviselőktől.

Pár nappal korábban havazott: a háztetők még fehéren világítottak a szürke ég alatt, de a füstöt eregető kémények körül itt-ott már előbukkant a cserepek barnája, pirosa; az utak latyakosak lettek, a csupasz faágak nedvesen feketélltek: kövér hólécsöppek tottyantak róluk az ember fejére, kóbor macskák fülére, mindig tévedhetetlen pontossággal. A tömött felhőkből azonban újabb havazás ígérkezett.

Az Istennek igazán vigyáznia kellett, hogy az útra lépve el ne csússzon, orra ne bukjon a girbegurba járdaszegélyen. A lélekbúvár rendelője – egykori trafikból átalakított házikó – ugyanis kijjebb esett a városközponttól, ahol a házak már távolabb húzódtak az úttesttől, változatos méretű és állapotú palánkkerítések sorának adva helyet. Az Úr, bárhogy restellte, nem is ért oda a megbeszélt időre – Szanszkritné a részletek említése nélkül volt szíves telefonon időpontot egyeztetni –, nem akarván kockáztatni egy hanyatt esést. Mégis, hogy venné ki magát, ha a mindenek teremtője lucskos kabátban, sajgó üleppel mutatkozna be a neves szakembernek. Szerencsére sikerült elkerülni ezt a kellemetlenséget.

Így viszont késve érkezett. A lélekelemző cseppet sem orrolt meg emiatt, és amikor újdonsült páciense bemutatkozott, még csak meghökkentnek sem látszott. Sőt, azt találta mondani:

– Már számítottam önre. – És behívta a kissé átfagyott Istent.

A házikóban jó meleg volt: a kerek vaskályha három tacskólábon állt, körben a falakon antik istenekről készült nyomatok, régi térképek, egy csálé könyvespolc, nyilván az e tárgyban aligha bőséges szakirodalom számára, középen a két obligát karszék, egymással szemben. Az egyikbe telepedett a doktor, a másikkal vendégét kínálta: lábát keresztbe vetve, ujjbegyeit akkurátusan egymáshoz illesztve, várakozásteljesen nézett okuláréja fölött a szemlátomást feszengő teremtőre. Az helyet foglalt, és egy ideig merően, szinte hitetlenkedve nézte önnön teremtményét, de azért csak belekezdett.

– Annak oka, hogy itt vagyok, természetesen szegről-végről ugyanaz, ami miatt mindenki idekeveredik.

– Úgy érti, hogy a traumák? – vonta fel rutinos mozdulattal szemöldökét a szakember.

– Úgy értem, hogy a szerelem.

Analitikusunk – mint ezt majd emlékirataiban kifejti – elkészült rá, hogy az Isten egyszer hozzá illő méretű lelkifurdalással állít be hozzá a keresztesháborúk, az inkvizíció vagy minimum az egyhangú hittanórák és bornírt teológiai tankönyvek miatt. Lélekelemzői készségének horizontját így beárnyékolták a monoteizmus történeti akadályai. Erre a mondatra nemigen készült, de gyakorlott terapeutaként tüstént bólogatni kezdett, mint akinek számtalan hasonló esettel akadt dolga már. Jobbnak látta, ha térdét átkulcsolva beszélni kezd, hogy segítsen oldani páciense tartózkodását.

– Hát persze, a gond, amelyben mindnyájan osztozunk. A szerelem. Gondolhattam volna, elvégre egymás képmásai volnánk bizonyos értelemben. Előre kell bocsátanom, az én szakterületem a politeizmus, azon belül is az európai antikvitás, ahol ugyebár ez a kérdéskör merőben speciális értelemben tűnik fel, a test problematikájaként, fókuszban a promiszkuitással. De ha jól sejtem – dőlt előre karszékében, jelezve, hogy lényeges ponthoz ért –, az ön esetében a dolog más fénytörésben jelenik meg.

A Jóisten bólogatott, hogy jól sejti. Ezért a lélekelemző nekibátorodva folytatta.

– Nem hiszem, hogy okolnia kellene magát ezért. Minimum egyszer az életben mindannyiunkkal megesik, hogy választani kényszerülünk szakmaiság és személyes érintettség között. Nem is kell magyaráznia. Nyilván szép volt az a júdeai leány, szép és fiatal. A tanár–diák kapcsolatban is megfigyelhető hasonló mintázat, és ott is bizonyos értelemben a diák a tanár teremtménye, ugye. Na most, ami a liliomtiprást illeti…

– Nem erről van szó – szakította félbe az Isten. Az analitikusnak torkára forrt a szó. Alighanem túl messzire ment. Hagyni kell a másik felet kibontakozni. Hogy saját szavaival. A saját tempójában. Visszarendeződött a kiinduló testtartásba.

– Nem csak róla van szó – pontosított az Isten.

A pszichológus nyelt egyet. Mi mindenre derülhet itt ma fény?

A gyilkosokról van szó, mondta az Isten. Az iszákosokról, irigyekről, vakon hívőkről, elkeseredettekről, az öngyilkosokról, a túlbuzgókról, a közönyösökről, a lángoló szívűekről, a gyereket verőkről, a képmutatókról, haszonlesőkről, önfeláldozókról, mártírokról és hóhéraikról, a sikeresekről és sikertelenekről, azokról, akiknek merő kudarc az élete, és akiknek bejött az élet; a nyálukat csorgató idiótákról, a finnyás karrieristákról, az elkényeztetett sarjakról, a cserbenhagyottakról, az aggodalomtól szürke arcú apákról és anyákról, az elhagyott csecsemőkről, továbbá narcisztikusokról és pszichopatákról, a jövőjüktől, jelenüktől, múltjuktól megfosztottakról és azokról is, akik megfosztották mindezektől őket, szóval mindenkiről szó van, aki valaha volt és valaha lesz, sorolta az Isten, mert ő, mondta, kivétel nélkül mindenkibe, értsd minden egyes lénybe, minden lélekbe kivétel nélkül szerelmes, de még a méhekbe és kőtörőfüvekbe is, minden rovarba és minden virágba egyenként és általában is; a szélbe, a tengerekbe és a csillagmiriádokba, a sünökbe és a szőlőfürtökbe, mondjuk ezek sok vizet nem zavarnak, mert őbennük nem hasad meg a szív, ők kívül-belül azok, amik, de az emberben igenis meghasad, és vele hasad az egész létezés széltében-hosszában, ezért, mondta, merő fájdalom az Isten, egyszerre merő fájdalom, seb és örvendezés. Mit lehetne ezzel kezdeni.

– Attól tartok – nyelt egyet a pszichológus –, hogy a mai ülés ideje lejárt. Vissza tud jönni a jövő héten?

Már erősen szürkült odakinn, holott még csak délután három óra felé járt. A városra jószerivel ráhasaló hófelhők azonban előrébb hozták a téli estét. Pislákoltak az utcai lámpák. A hunyorgáshoz csatlakozott az Úristen is, aki próbálta kivenni, kiféle alak sántikál az állomás felőli bekötőúton, és miféle iszákszerűség imbolyog a hátán. Ha a hólé és locspocs miatt nem érkezik késve a találkozóra, amely így, a negyvenöt percet aggályosan tartva, szintén pár perc késéssel zárult, alighanem elkerülik egymást ők ketten, az Isten és az angyalkupec. Így viszont éppen összetalálkoztak a sarkon. Együtt baktattak tovább, kis párafelhőket szuszogva. Egy sarokkal odébb megeredt a hó. Nem úgy, ahogy szokott, egy-két kósza, észrevétlen pehely után lassan, hanem szép, telt hópamacsok szállingóztak komótosan, mintha nagyot sóhajtott volna egy felleg odafent.

– Öt-hat éves koromban úgy képzeltem – törte meg a csendet a bicegős ember –, hogy a hó az angyalok álma. Akkor kezd havazni, amikor az angyalok felébrednek odafenn, az égboltra terítik dunnáikat szellőzni, és megpaskolják, rázogatják, ahogyan nagyanyámtól láttam. És akkor kiszállingóznak belőlük az álmok pihéi, és kristályokká dermedve szitálnak le a földre. Ha sok hó esik, mély és nyugodt volt az álmuk. Ha viszont csak pilinkézik, okoskodtam, az Úristen sok feladatot bízott rájuk, nem hagyott nekik lustálkodásra időt – mondta az angyalkupec, a mellette ballagó alakra sandítva. Az nem szólt semmit. Folytatta hát.

– Az angyalok álma, úgy gondoltam gyerekként, makulátlan fehér. És mindig hideg, mint a tiszta szellem. Mert a harag és a féltés heve még nem járja át, hogy összepiszkolja és megolvassza. Csak a földközelbe érve hígulnak meg ezek az álmok, az embervilággal keveredve. Amit mi a hó ropogásának hallunk a talpunk alatt, valójában ezer meg ezer, törmelékké zúzódó hókristály, az angyalok széttiport álmai. Ezért vártam is a hóesést, meg rettegtem is tőle. De azóta tudom – fejezte be mondókáját az ember –, hogy nincsenek angyalok, leszámítva azokat, amiket a pakkomban hordok, és amelyek lenyúzzák a hátamról a bőrt.

Eddigre éppen a panzió elé értek. Szanszkritné az étkezőben nagy elánnal port törölt, látni lehetett a jókora, kivilágított ablakon át, mint jár kezében a tollseprő. A bejárat előtt volt egy talpalatnyi száraz hely, az ember lezuttyantotta oda az átalvetőt. Most, hogy nem nyomta a vállát, kiegyenesedhetett, és látszott, éppen akkora termetű, mint az Isten. Így könnyebb volt a szemébe nézni. Meg is tette.

– Vedd el tőlem az angyalokat – szólt kemény hangon. – Megkeserítik az életemet, torkig vagyok velük. Tedd, hogy ne is vegyem észre őket többé, tedd, hogy a két kezemben másfajta erő lakozzon. Akkor hazatérhetek majd a családomhoz és nyugodtan élhetek.

Hosszan, tűnődve nézett rá az Isten. Az ember nem kért, hanem parancsolt. Követelt. És megtehette: minden joga megvolt hozzá, tudta jól. Mégis megrázta a fejét.

– Nem tehetem – mondta szelíden. – Nem tehetem, mert azok a te angyalaid, nem az enyémek. Én csak a saját angyalaimnak parancsolhatok.

De az ember nem érte be ennyivel. Tudta ő, kivel áll szemben.

– Akkor vedd el tőlem a családomat! – mondta még keményebben, még elkeseredettebben. – De úgy, mintha nem is lettek volna! Soha ne jussanak eszembe, soha ne is emlékezzek rájuk! Töröld ki belőlem őket.

Hanem az Úristen megint a fejét ingatta.

– Ahhoz el kellene törölnöm, mindenestül, az időt. És vele a nyomokat, amelyet milliónyi láb és milliónyi szárny hagyott a létezésen. El kellene törölnöm ezt a várost, Szanszkritnéval együtt, aki talán nemsokára hanyatt esik a sámliról portörlés közben és kificamítja a csuklóját, és el kellene törölnöm ezt a hóesést, és vele az angyalok álmait. És mindezzel együtt önmagamat is. Ezt sem tehetem.

– Akkor mégis, mi az, amit megtehetsz? – nézett rá nekikeseredve az angyalkupec.

Az Úristen tűnődött egy darabig, mondja, ne mondja?, majd kibökte:

– Hát, éppenséggel… Kivehetek neked itt egy szobát ma éjszakára.

Csönd szállt közéjük. Az ember fontolóra vette a dolgot. Befelé sandított, a meleg és fényes szobák felé. Egy éjszakára. Végül is nem olyan rossz ajánlat.

Bólintott, és belépett a kapun, épp abban a pillanatban, amikor Szanszkritné lába alatt veszélyesen billent egyet a rozoga sámli.

kép | vecteezy.com