Nacsinák Gergely András

AZ ÁLLOMÁSFŐNÖK HAZATÉRÉSE

[TÖRTÉNETEK A FOLYÓN TÚLRÓL]

AZ ÁLLOMÁSFŐNÖK HAZATÉRÉSE

Városunk életének nyugalmát úgyszólván egyetlenegy dolog volt képes megbolygatni: a szép nők felbukkanása. Márpedig ez időről időre bekövetkezett, mert az esti vonattal a keleti szőnyegárusok, nyugalmazott galambászok és légoltalmi ügynökök mellett olykor dekoratív hölgyek is érkeztek, akik valamely távoli, élő vagy holt, vagy vélelmezett rokonuk látogatása címén tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig körünkben. Szerencsére a nyomukban járó felbolydulás után az élet rendszerint hamar visszazökkent a megszokott kerékvágásba, és ilyenkor a nyugalom, ha lehet, még áttetszőbb lett: az emberek szemében a vihar utáni égbolt barátságos derűje csillant. Rá is fért városunkra a felhőtlen kedély, a gyanakvás és kétely szűk pillantásokkal kísért napjai után.

három ínyenc léhűtő

Egy időben – éppen a viharkárok mérséklése érdekében – rendőrparancsnokunk komolyan fontolóra vette a szép nők rendeleti úton való kitiltását városunk területéről. Elgondolása két okból hiúsult meg: egy inkább elméleti és egy prózaian gyakorlati okból. Első lépésként szűrőállomás felállítását tervezte ugyanis, mindjárt a vasútállomáson. A feladatra legalkalmasabbnak a három ínyenc léhűtő látszott, mivel így is, úgy is naphosszat az állomáson lebzseltek, támasztották a különböző falfelületeket, s ha bárki kérdőre vonta őket, szentül állították, hogy ők a vasútnál dolgoznak; hanem azt az állomásfőnök úr sem tudta megmondani, pontosan milyen minőségben. Ha pedig ennek kapcsán az érdeklődő hangot adott kételyeinek, oly vérig sértve helyezték kilátásba azonnali és testületi felmondásukat, hogy az illető haladéktalanul visszakozott, ki tudja, hátha tényleg nélkülözhetetlenek, és senki sem akarta kockára tenni azt a napi egy vonatot.

nga2

A parancsnok tehát kinevezte őket szűrőállomásnak, ám hamar észlelnie kellett, hogy bizony a hivatalos státusz ellenére sem működnek elvárható precizitással. Tegyük fel példának okáért, hogy a vonat vaslépcsőjéről sikkesen lelép a peronra két, szarvasbőrcipőbe bújtatott láb. A cipő zárt, nem kihívóan magas sarokkal, rézcsatja azonban karcsú boka alatt záródik, amely kecsesen ívelt lábszárban folytatódik, és fagylaltgombócot idéző térdkalácsokban kulminál. „Bámulatos!” – rikkant fel ilyenkor az Első Ínyenc Léhűtő, és már iktatná is rögvest a tüneményt. A Második Ínyenc Léhűtő azonban lefogja a kezét. „Csak lassan a testtel!” – dörmögi rendkívül stílusosan ideillően. – „Nem látsz a szemedtől? Csípeje nyiszlett, válla csapott, keble amorf”. „Nyaka pedig úgyszólván nincs is” – tromfol rá a Harmadik Ínyenc Léhűtő. És ez így ment. Ha a Harmadik Léhűtő lelkesedett a húsos ajkakért, a Második Léhűtő feltűnő fogyatékosságot állapított meg deréktájon; ellenben ha ő ragadta magához a hivatalos irkát, a másik kettő óbégatni kezdett, a csapott rüsztöt és a tartás esetlenségét róva fel, vagy a szemekből hiányolva a bűverőt. Mintha minden alkalommal három különböző hölgyet láttak volna végiglejteni a peronon, és nemcsak hogy nem született pecsétes egyetértés, de mire az illető az állomásépület ajtajában eltűnt, rendszerint hajba is kaptak. A másik akadály, mint mondtam, gyakorlatibb volt, habár az elsőtől nem egészen független. Városunk tábla- és cégérfestő mestere képtelen volt egyértelmű „szép nő” piktogramot tervezni, amelyet egy vörös vonallal keresztül lehetett volna húzni, és a bevezető utakon, mindjárt a település nevét jelző tábla alá kihelyezni. Pedig akadt is volna még egy hely a többi nemkívánatos elemek – úgymint: uzsorások, spekulánsok, próféták és elefántok – belépését tiltó ábrák alatt. Így a zavarba ejtő szépségek továbbra is szűretlenül, minden hatósági korlátozás mellőzésével közlekedhettek keresztül-kasul a városon, átmeneti dagályt okozva az italmérésekben, és apályt a hitvesi szobákban. Aztán, akár a hold, eltűntek a horizontról, a közhangulat pedig, mint a víztükör, lassan elsimult.

Kivételt képezett a sellő érkezése.

apró csillámokká porladva

Úgy esett a dolog, hogy az őszelő valamely harmatosabb reggelén a Három Ínyencek magányosan veszteglő vasúti kocsit pillantottak meg a mező szélén állani. A se vége-se hossza tehervonatok egyikéről csatolhatták le, amelyek éjszakánként kivilágítatlanul, titokzatos rakományokkal róják az országot, ám nappal láthatatlanok. Hogy miért csatolták le és húzták mellékvágányra épp ezt az egy vagont, sohase derült ki. Ósdi, vaslapokból összeszegecselt teherkocsi volt, és amikor a kotnyeles léhűtők elhúzták a rozsdafoltos tolóajtót, meglepetésükben még a lélegzetük, ez a súlytalan páternoszter is megakadt, és néhány pillanatig se fel, se le. Mert ugyan ki számítana rá, hogy egy vagon ajtaja mögött az óceánnal nézzen farkasszemet. Az opálos, kavargó, hipnotikus, mélységes óceánnal. A síküvegfalon megtörtek a fátyolos napsugarak, aranyglóriát rajzolva a lomhán örvénylő vízbe. Majd egy arc bontakozott ki a víztömegből, egy meglepett, kíváncsi, de cseppet sem ijedt arc: a sellőt odacsalta a hirtelen beszűrődő világosság. Rámosolygott a három, tátott szájú léhűtőre, majd kecses félfordulattal eltűnt a homályban. Néhány pillanattal később újra felbukkant, lentről felfelé ívelő lendülettel, látni engedve tökéletes felsőtestét és elegáns farokúszóját. Az üvegtartályt, melynek vizét állandó mozgásban tartotta a sellő hullámzó teste, percről-percre több világosság árasztotta el: a vízben napspirálok forogtak, fénypászmák keresztezték egymást, apró csillámokká porladva a sellő nyomában. A három léhűtő, ismét lélegzethez jutván, sarkon fordult, és hanyatt-homlok futásnak eredt.

nga3

A sellő érkezésének természetesen még aznap délelőtt híre ment, a mi kis városunk tempójához képest hallatlan gyorsasággal. Hogy a kíváncsiskodók tódultak volna, mint mondani szokás, azt nem lehet állítani. Szállingóztak inkább. Volt, aki hivatali kötelességből szemrevételezte a vasúti kocsit, ilyen volt az állomásfőnök, a polgármester, a líceum igazgatója és igazgatóhelyettese, valamint természetesen a három léhűtő is ide sorolta magát. Voltak, akik leplezetlen, ám kérészéletű érdeklődéssel vetettek egy pillantást a jövevényre, úgyszólván lokálpatriotizmusból, csak hogy elmondhassák: semmi sem hagyja őket hidegen, ami városunkban történik. Akadtak meglett korú családfők, akik csak néhány napos ráhagyással, úgymond bokros teendőik ellenére vizitálták meg a vagont, és fejüket ingatva, szájuk sarkában szivarral tárgyalták, hogy azért mégsem vesztegelhet itt ez a vagon, míg világ a világ, előbb-utóbb szükség lesz a mellékvágányra. Mások kisebb csoportokba verődve, többnyire az italmérések zárórája után ténferegtek az állomás felé, és általában sokkal odaadóbb figyelmet szenteltek a sellő csinos felsőtestének, mint a rendhagyó folytatásnak. Iskolásfiúk szökdöstek el a nagyszünetben, hogy megnézzék, ott van-e még a vagon. Egyszóval a város lassan, de biztosan haladt a teljes felbolydulás felé. Mint a földmélyi rengések, amelyek lassan találnak utat a felszínig, hogy ott jószerivel észrevétlen hajszálrepedések képében jelezzenek előre közelgő katasztrófákat, úgy kezdte el fejét ingatni az újságosbódéban élő hírlapárus, a közhangulat e páratlan szeizmográfja. A sellő mindeközben töretlen kíváncsisággal és pártatlan kedvességgel szemlélte az elébe zarándoklókat; és amikor néhány csibész jómadár fagyasztott heringet dobott be neki, gurgulázó kacagással jutalmazta a tréfát, szemlátomást csöppet sem véve zokon a modortalanságot: farkának egyetlen erőteljes mozdulatával messzire röpítette a merev haltestet, amely csillogó ívben röpült a töltésen túlra a kék ég alatt.

Igaz is – azt például senki sem tudta, mit eszik egy sellő.

némi fáziskéséssel

Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy némi fáziskéséssel ugyan, de a gőzhold feltalálójának füléig is eljutott a tengerrel telt vagon híre. Nem is habozott: ahogy volt, hajadonfőtt és házipapucsban, mindössze egy sálat a nyaka köré dobva indult nagy sebbel-lobbal a vasútállomás felé. Ehhez rézsút át kellett vágnia csaknem az egész városon, aminek folyományaképp a járókelők összesúgtak a háta mögött: lám, ennek is elment az esze végképp – sálat venni ilyen időben, hisz jóformán nyár van még! És igaz, ami igaz, a csípősebb hajnalt és alkonyt leszámítva kellemes langymeleg volt azokban a napokban. De azért többen is a nyomába szegődtek, hiszen a feltaláló nem szokta csak úgy a semmiért elhagyni mechanikus kuckóját.

Kifulladva ért az állomásra, mert benne járt már a korban: ómódi cvikkerén át sűrű pislogással vizslatta a csöndes víztartályt. Talán aludt a sellő. Ha képesek egyáltalán aludni az efféle szerzetek. Jó néhány perc is eltelt, míg végre lassan, nagyon lassan kibontakozott a vízhomályból a sellő szilfid alakja, mintha nem is úszott, hanem lebegett volna. Akik a jelenet szemtanúi voltak, később azt állították, hogy megállt az idő: az órák tiktakkolása is szünetelt, míg a feltaláló kotorászni nem kezdett felöltője számos zsebében, ahonnan végtére csálé, pecsétes, viharvert irkát halászott elő. Reszkető ujjakkal lapozta oda-vissza, majd egy pillanatban megállapodott, tekintetét a sellőre szegezte, száját eltátotta, és sziszegő és gurgulázó hangokat adott ki magából, mint egy horpadt kávéfőző. A sellő pedig, mintha megértette volna – válaszolt: szájából buborékfüzér tört a felszín felé, és amikor a víz színére ért, az iméntihez hasonló – de azért sokkal csengőbb – hangok pukkadtak szét a levegőben. Az idő ismét nekilódult, a szájtátiak pedig álmélkodtak. A gőzhold feltalálója beszél a vasúti sellővel! Persze ez az álmélkodás sem tartott fél napnál tovább. Ugyan ki más volna képes szót érteni egy efféle szerzettel, legyintettek a higgadtabb polgárok (akik nem is voltak jelen az idő átmeneti felfüggesztésénél), ha nem éppen ő, ez a holdkóros. Mert – és ezt meg kell vallani –, amilyen nagy becsben állt egykor a feltaláló a mi kis városunkban, annyira leáldozóban volt a csillaga mostanság.

nga4

Ez az úriember annak idején azzal tett szert bizonyos mértékű hírnévre, hogy – romantikus hajlamú férfiú lévén – szerkesztett egy gőzmeghajtású holdkaréjt, amelyet ki lehetett bérelni lovagias célokra (mert valamelyes praktikum sem volt tőle idegen). Teszem azt: ha szerenád vagy leánykérés zajlott, vagy egyéb olyan esemény volt napirenden, amihez holdvilág dukál, ám a hold jelenléte az égen épp nem volt esedékes (netán felhőkbe burkolódzott), akkor az elmés gőzhold-masina, feltalálójával együtt a kívánt hely közelében az égbe emelkedett, és igény szerint ott is maradt (de legfeljebb másfél órát). Fénye fölöttébb emlékeztetett a hold fényére – megalkotója erre nagyon kényes volt –, és igazán nem volt zavaró a gőzmasina hangja sem, vagy legalábbis meg lehetett szokni.

Érthető, ha a találmány a maga idején rendkívüli népszerűségre tett szert a város bohémiára hajló fiatalsága körében, amit az is tetézett, hogy kiötlője igazán jelképes összegért bocsátotta rendelkezésre a holdat, jószerivel a maga mulattatására. Szerette figyelni ugyanis, ahogyan a szerelmesek egymásra találnak vagy kibékülnek, szerette a meghitten színpadias jeleneteket: cvikkere ilyenkor kissé bepárásodott, és pipájából dauerolt füstkarikák bodorodtak, míg ő lábát lógázva üldögélt privát holdkaréján a tetők felett. Csak a házőrző ebek vadultak meg a látványtól, és nyüszítettek az üres égre még órákkal azután is, hogy a gőzholdat lekapcsolták. De nem ez vetett véget a masina karrierjének; hanem amikor egy jöttment házaló előállt egy jóval takarékosabb – ámbár fantáziátlanabb – változattal: egy kivilágítható, madzagról irányítható kerek lampionnal. Még holdkrátereket is festett rá. A kispénzű gavallérok hamar átszoktak az egyszerűbb kivitelezésre, ez meg ráadásul telihold volt, úgy érezték, többet kapnak a pénzükért. A gőzhold lekerült a napirendről és az égről: ott ette a rozsda a ház oldalához nőtt düledező sufniban (annak idején nagyképűen „hangárnak” nevezték), a házaló megszedte magát és továbbállt, a gavallérok pedig megházasodtak, és részükről nem mutatkozott igény további szerenádokra. A feltaláló attól az időtől csak néhanap mutatkozott a városban. Kétségkívül ügyködött valamin, többek szerint okvetlenül korszakalkotó masinérián, netán szimultán több korszakalkotón is, de az érdeklődőknek hamiskás mosollyal mindig csak annyit felelt: „Majd a maga idején!”. Így hát az érdeklődők és kotnyelesek is elkoptak lassankint.

igazi úriemberek

Most azonban előbújt vackából, és a mellékvágányon, csálé füzetében lapozgatva társalkodott a sellővel. A gurgulázás és sípolás közepette szemlátomást kimelegedett, sálja kibomlott, és lassan a bokájáig ereszkedett. A Három Ínyenc Léhűtő közelebb óvakodott. Mit mond? – kérdezték. Hangjukban nyoma sem volt a szokott pökhendiségnek. – Hogy jól érzi itt magát – válaszolt kurtán a feltaláló. – Hogy milyen kedvesek az itteni népek. És hogy maguk hárman: igazi úriemberek.

A Három Ínyenc Léhűtő csak nyelt egyet – a hárman összesen hármat –, és nem szóltak egy szót sem.

Mit mondott? – kérdezték megbátorodva a távolabb állók is.

Hogy itten mi vigyázunk rá, és mindenki tisztuljon hátrébb a kocsitól! – felelte a három közül az, amelyiknek először jött meg a hangja. – Legyenek szívesek – tette hozzá jóval csöndesebben a második. Persze a feltalálót kivéve – sietett pontosítani még vékonyabb hangon a harmadik. Ez megtette a hatását: valamiért minden bámész hátrált pár lépést. A sellő kedvesen mosolygott rájuk. Arca nem volt különösebben szép, már az emberi nők bejáratott szépségéhez mérten: volt benne valami távoliság, de a mosolya, meg kell hagyni, lefegyverző volt. Akkor még nem tudtuk, hogy sellőmosoly nagy dózisban: mérgező.

nga5

A feltaláló attól a naptól egy nyitható horgász-sámlival fölszerelten minden délelőtt kimasírozott a pályaudvarra. Vitt töltőtollat meg egy vadonatúj füzetet is, nyilván sellőnyelvi ismereteit bővítendő. A napok észrevétlen rövidültek és hűvösebbek lettek, hamarosan csakugyan elkelt a könnyű sál. A hold, mármint az igazi, fogyásnak indult az égen, és ahogy fogyott, úgy lettek mind harmatosabbak a reggelek, úgy koppantak mind sűrűbben a promenádon a vadgesztenyék, virultak kócosabban az őszirózsák. A feltaláló minderre rá se hederített: hanem késő délutánonként, amikor összecsukta horgász-sámliját, és régimódi meghajlással, egy búcsúbugyborékolás kíséretében elköszönt a sellőtől, növekvő aggodalommal tekintgetett a fogyó holdra. – Szeretném, ha ma a vagon mellett éjszakáznának – közölte aztán egy estébe hajló délutánon a Léhűtőkkel. – Mire föl? – kérdeztek vissza nyomban azok. – A hold miatt – intett kezével az este irányába a feltaláló. Többet nem mondott, de állítólag aznap éjjel a három semmirekellő a peronra terített jutazsákokon aludt. Legalábbis nincs rá más magyarázat, hogy másnap miért harmattól lucskosan, rumot követelve zörgettek be napkelte után, nyitás előtt a Bakterítő nevű közeli csapszék ajtaján.

merő zagyvaság

Aznap éjjel hallottuk először a sellő énekét. A hold az utolsó negyedbe lépett. Mintha egy tengerben heverő kagyló mélyéről, mintha a foszladozó időből szállt volna fölfelé a hang, amely úgy oszlott el a város felett, akár a feledékenység. Voltak, akik a hűvös éjszaka ellenére is nyitott ablaknál ülve hallgatták; mások szorosan berigliztek ajtót-ablakot, és fejükre szorított párnával színleltek alvást. A kóbor macskák a háztetőkre telepedtek és nem mozdultak – csak a szemük fénylett, mint tűzhelyek hamujában a zsarátnok. Másnap az egész város röstelkedve ásítozott. De mit volt mit tenni: attól kezdve, hol hosszabb, hol rövidebb időre, de minden este felhangzott a sellő éneke, beférkőzött a szorosra gombolt kabátok alá, fodrozta az alvó szökőkutak vizét, a kockakövekre hóharmatként szitált. Kínt és színeket lopott az emberek álmaiba, akik kezdték megszokni az éneket, és hallatára elszunnyadtak. A Három Ínyenc Léhűtő már külön kérés nélkül is jutazsákokon éjszakázott. Ahogy a hold fogyott, úgy vált hosszabbá és összetettebbé az ének. Szépnek ugyanúgy nem lehetett mondani, mint a sellő arcvonásait, legalábbis az emberi dallamok ismerős szólamaihoz képest, de határozottan megvolt benne az a távlat, ami hallgatóit bizonyos fokig saját maguk számára is idegenné tette. Városunk zenekarának karnagya ezeken az éjszakákon toronyszobájának ablakában állva megszállottan igyekezett lekottázni a hallottakat, de még ha éjnek évadján úgy is érezte, hogy egyik-másik részen sikerrel járt, reggel kiábrándultan kellett konstatálnia, hogy merő zagyvaság az egész. Amikor pedig – fél évre rá – megpróbálta nagyzenekarral eljátszatni a letisztázott végeredményt, kényszergyógykezelés lett a vége. De ne szaladjunk ennyire előre.

A feltaláló attól fogva csak ritkásan mutatkozott az állomáson. Valamiben mesterkedett. A városatyák is mesterkedtek valamiben: betelt a pohár, szavaztak, telefonáltak, sürgönyöztek, vontatná el végre valaki a vasúti kocsit a mellékvágányról, az lehetetlen, hogy ne volna tulajdonosa, az égvilágon minden dolog valakié, de a sok telefon, sürgöny és tanácskozás végén csak oda lukadtak ki, ahol a karnagy úr is: hogy tudniillik merő zagyvaság az egész, bürokratikus zsákutca.

nga6

Amikor már csak egy vékonyka karéj látszott a holdból az őszi alkonyatban – nem több, mint holmi szórakozott ecsetvonás –, a léhűtők és a feltaláló, az állomásfőnökkel kiegészülve gondterhelten álldogáltak az egyes számú peronon a hűlő levegőben, és nézték a magányosan veszteglő tehervagont. Aztán, mintha összebeszéltek volna, sarkon fordultak, és lépteiket a Bakterítő felé irányozták. Megálltak az ébenfekete pultnál, mely a legendás, tíz kart számláló sörcsap mentén húzódott, mint valami vége-hossza nincs móló, és grogot rendeltek. A nem kevésbé legendásan szűkszavú csapos végignézett a társaságon, és csak annyit mondott: Ma este az urak a vendégeim.

Az ablakon át beszűrődött a sellő szokatlanul lágy éneke. Hosszú éjszakának ígérkezett.

a kentaurok békés népség

Az ezt követő eseményekre ma már csak az állomásfőnök – kronológiailag meglehetősen képlékeny – beszámolója deríthet valamelyes fényt. A feltaláló, grogtól puha nyelvvel állítólag azt magyarázta, hogy az újhold napjai akár végzetesnek is bizonyulhatnak a sellő számára. Ha eltűnik a hold az égről, a kentaurok bizonyára átkelnek a folyón, és igyekeznek megkaparintani maguknak. Felajzottságukban nem ritka, hogy áldozatukat, vágyakozásuk tárgyát széjjeltépik, mindenik magának akarván megszerezni az áhított testet. Mesebeszéd ez, vetette közbe az egyik léhűtő. Tudvalévő, hogy a kentaurok békés népség: évek óta ott élnek a folyó túlpartján, a dombok mögött, még sohasem merészkedtek át az innenső oldalra, és mindig is nyájasan viselkedtek; ő is számtalanszor látta már, milyen békésen poroszkálnak cseverészve a lankákon – a vágányok mögötti mező ugyanis a folyóig ért, jól kivehetőek voltak a szemközti dombok. Így igaz, mondta a feltaláló, csakhogy a sellő éjszakai éneke köztudomásúlag megőrjíti őket. Napok óta hallani, hogy patáik alatt dönög a föld. Amint kialszik a holdfény, át fognak kelni a gázlón, megrohamozzák a teherkocsit, és ezt a sellő is tudja. Akkor mi a fenének énekel? mordult át a sörmóló túlfeléről a csapos. Miért nem hallgat inkább?

Nem tudnak nem énekelni, közölte mélabúsan a feltaláló.

Szerencsésnek mondhatják magukat, akik mindjárt a kórházból való távozása után első kézből hallhatták az állomásfőnök beszámolóját, amikor még nem nélkülözött némi koherenciát. Idővel ugyanis a beszámoló kaleidoszkópszerűen átrendeződött, kikoptak belőle az oksági viszonyok, szereplők tűntek el és bukkantak fel meglepetésszerűen, és egyáltalán: az elbeszélés mind kevésbé hasonlított önmagára. A Bakterítőben töltött estéig nagyjából követhető az események fonala, inkább a rákövetkező éjszaka történtek során gubancolódott reménytelenül össze. Miután a társaság hazatért – aznap éjjel senki sem maradt a teherkocsi mellett, bár az állomásfőnök úr az irodájában éjszakázott és hajnalig válogatott lidércnyomások gyötörték – a nap békésen, annak rendje-módja szerint virradt fel, nyárfák hosszú árnyait terítve az utakra és mezőkre. A kofák fölszedték a krumplit és ládákba pakolták a maradék szőlőt a másnapi piacozáshoz. Délben kicsengettek, és páros péntek lévén a könyvtáros sétapálcájának ütemes kopogása a főtéren át nem balra, a porcelánház felé, hanem jobbra, a kávéház irányába kanyarodott. A háziasszonyok délután hozzáfogtak a nippek portalanításához. A feltaláló álló nap nem mutatkozott, a Három Ínyenc Léhűtő pedig kelletlenül és kéretlenül instruálta a vasútállomáson megfordulókat, miközben nyugtalan, lapos pillantásokat vetettek a mezőn túlra, a folyó irányába. Az állomásfőnök nyomott hangulatban volt, tányérsapkája alá vizes zsebkendőt illesztett, és szidta a rendszert. Pedig nem is volt semmiféle rendszer.

nga7

Amikor az utolsó, aznap esedékes szerelvény is átrobogott az állomáson, az állomásfőnök úr (mert a pályaőr már korábban hazabiciklizett) kulcsra zárta az íróasztal fiókjait, és induláshoz cihelődött. Az irodaajtón kilépve látta a három léhűtőt, amint komor képpel téblábolnak a vasúti kocsi körül, markukban csákányt, ásót, szívlapátot szorongatva. Intett nekik, és az állomásépületet megkerülve hazafelé vette az útját.

A beszámoló innentől próteuszi jegyeket ölt. Tény, hogy a vasúti kocsi a sellővel együtt reggelre eltűnt a mellékvágányról. A legészszerűbb magyarázat szerint a vasúttársaságnál végre feltűnt valakinek a vagon hiánya, és az éjjel rákapcsolták egy arra haladó tehervonatra. Viszont tény az is, hogy a három léhűtőnek is nyoma veszett; a mező füve pedig reggelre kitaposva, hosszú sávokban legázolva, kifordult rögökkel kornyadozott, és alvadt sárfoltok pettyezték a fényes síneket. A beszámoló egyik verziója szerint az állomásfőnök hazatérését egy pohárka szilvórium – de tényleg csak egyetlenegy – akasztotta meg ideiglenesen a Bakterítőben. Másik verzió szerint a művelet teljes egészében zátonyra futott, és minden, ami innentől következik, egyetlen másnapos lázálom. A később burjánzásnak indult verzióktól tekintsünk el, igyekezvén a lényeg szkeletonjára koncentrálni, amennyiben ez egyáltalán lehetséges. A dübörgésre és csikorgásra csak kevesen riadtak fel. Szemtanúként jöhet számításba a karnagy úr, aki toronyszobájának ablakában, kottás füzettel az ölében várta a sellő aznap esti dalát. Ehelyett fémes nyikorgást hallott, egy konzervdoboz tetején megcsúszó konzervnyitó hangját ezerszeres erősítésben, és minthogy ezen nemigen volt mit kottázni, fölnézett. Látta, amint ifjúságának hű kísérője, a gőzhold fújtatva feltántorog az égre: kétségkívül ugyanaz volt, csak kissé halványabb fénnyel, grünspan-foltokkal tarkítva, horpadásosan. Kezelője cvikkeresen, régimódi fejfedővel, nyaka köré vetett sállal, de hajdani pipájával a foga közt igyekezett egyensúlyba hozni a vén masinériát, míg az néhány kiszámíthatatlan manőver után imbolyogva megindult nagyjából a folyó felé, mint valami kapatos krakéler. A karnagy úr, az őt megrohanó szép emlékek hatása alatt bágyadtan intett utána.

valami fekete vihar

Az állomásfőnök saját bevallása szerint azért indult el a Bakterítőből visszafelé, az állomás irányába, mivel ott felejtette a zsemlét meg a parizert, és a pohárka szilvóriumtól roppantmód megéhezett. Már majdnem odaért, amikor a víztorony fekete tömbje mellett megpillantotta a gőzholdat veszettül keringőzni az égen: alkatrészeinek fülsértő csikorgása ugyanakkor a valaha hallott legszebb énekkel párosult, és a kettő együtt olyasvalamit adott ki, ami ugyanolyan közel állt a teljes kakofóniához, mint a szférák zenéjéhez. Az épületet megkerülve visszahőkölt: amit eddig a vér dobolásának vélt a fülében, az most lábdobogássá artikulálódott, és valami fekete vihart látott örvényleni a töltésen túl. A fal mellett araszolva igyekezett irodája biztonságába jutni; a kulcsokat keresve kotorászott zsebében, de csak az órája akadt az ujjai közé. Ösztönösen rápillantott, hogy leolvassa róla a valóságot – de a zsebóra nem járt.

nga8

A moraj erősödött, nemkülönben a csikorgás, meg az énekszó. Már bánta, hogy nem egyenesen hazafelé indult, kánya vigye a zsömlét meg a parizert. A kulcsok is a kocsmában maradhattak. Hátrapillantott a válla felett: a gőzhold pontosan a vasúti kocsi fölött dülöngélt, fénykörén túl sistergő sötétség. A vagon tetején három komikus figura hadonászott és kiabált. Abban a pillanatban egy lánc végén függő vasmacska repült le a masináról, gyomron találva hármójuk egyikét, aki azonnal lebucskázott a holdudvaron kívüli éjszakába. Az állomásfőnök összecsipegette minden maradék kurázsiját – elvégre az ő alkalmazottairól van szó, ha minden igaz –, és megindult kifelé a peronon. Pár lépés után valami gyors és nagy magával sodorta.

eszméletének foszlányai

A töltés kövein ébredt zúgó fejjel, deres bajusszal, zúzódásokkal tele. Tányérsapkája sehol. Egyenruhája rongyos. A reggel derűs és tiszta volt – az égbolt, akár a frissen súrolt fazék, gondolta. Erről eszébe ötlött, hogy csak haza kéne menni már. Könyökére támaszkodva körbepislogott. Sehol senki. A járás nem igazán ment, ezért négykézláb indult el az úton a város felé. De már félúton, a Bakterítő magasságába érve igen elfáradt. Erőtlen és makacs zörgetésére nagy sokára megjelent a rosszkedvű, csipás csapos. Szorult belé némi emberség, úgyhogy a szerencsétlent odatámasztotta a söntéshez, míg orvosért telefonált. Aztán poharakat kezdett törölgetni. Az állomásfőnök, csak hogy megőrizze eszméletének foszlányait, igyekezett pontos, ám értelmetlennek ható mondatokkal összefoglalni a tegnap estét, nem mintha bárki kérte volna erre. Amikor befejezte, az első napsugarak már a koszos ablaküvegen tapogatóztak befelé. Várt valamiféle reakciót. Ehelyett a következő, a körülményeket figyelembe véve meglepő szavak hangzottak fel a csapos szájából:

Jer, kedves Puck: emlékszel-é,
hogy egyszer ültem kinn a szirtfokon,
hallgatva egy delfinen lovagló sellő énekét;
oly édes és összhangzó dallamot,
hogy hallatán a zord tenger lecsöndesült,
és némely égitest, pályáját feledve, lesietett,
csak hogy hallja muzsikáját a tengeri szűznek…

Ez volt a pont, amikor az állomásfőnök megfogadta, hogy kérvényezni fogja a nyugdíjazást, és elájult.

nga9

A gőzhold darabjait mérföldekkel odébb találták meg, a folyó túlpartján, egy domb tövében. A feltalálót még ott sem. Az állomásfőnök úr egy hétig nyomta az ágyat a kórházban, mielőtt végre hazatérhetett. Addigra valami csibész festékkel odamázolta a Három Ínyenc Léhűtő szedett-vedett alakját az állomás épületének falára, ám rejtélyes okból senki sem vesződött azzal, hogy eltávolítsa. Mire a hold ismét felhízott az égen, az emberek újra képesek voltak aludni énekszó nélkül is.

Mindenesetre a város közigazgatási határán, a településnevet cirkalmas betűkkel hirdető tábla alá a biztonság kedvéért kikerült egy „kentauroknak belépni tilos”-piktogram, amelynek megfestése a cím- és cégérfestő számára nem okozott különösebb fejtörést. És így legalább minden hely betelt.

kép | adobe.com