Nacsinák Gergely András

ÁRMÁNYOS EGYENESEK

ÁRMÁNYOS EGYENESEK

A tizennyolcadik század derekán William Hogarth, tisztességesen felvilágosult angol képzőművész lévén feltette magában, hogy márpedig ő egyszer s mindenkorra véget vet az évszázados zsibvásárnak és találgatásnak a szépség mibenlétéről: ízeire szedi, vegyelemzi és definiálja a szépséget, mert azt mégse tűrhetni, hogy csak üresfejű széplelkek hordjanak össze róla minden badarságot. Meg is írt egy jólnevelten unalmas munkát, amelynek az Analysis of Beauty címet adta. Mindjárt az előszóban felsorolásra kerülnek később kifejtett alapelvei – melyek olyasféle fogalmak mentén rendeződnek el, mint változatosság, arányosság vagy egyszerűség –, és már itt sem mulasztja el kritizálni az „elterjedt nézetet”, amely egy látvány szépségét, az emberi testet is beleértve, az egyenes vonalakra vezeti vissza. Nincs semmi, szögezi le Hogarth, ami távolabb esne az igazságtól. Művének teljes kilencedik és tizedik fejezetét a maradi egyenesség-doktrína cáfolatának szánja: kagylók, testrészek, csontok és izmok ábráinak egész seregével bizonyítja, hogy a hullámvonal, a görbület, a kecses ívet rajzoló ecsetvonás sokkal kellemesebb a szemnek, mert közelebbi rokonságot mutat a természet formáival. Ez utóbbit oly lényegesnek ítélte, hogy önarcképén is – mértéktartóan kopaszodó középkorú úr festőköpenyben – fontosnak tartotta elhelyezni: ha már a saját karót nyelt tartásával nemigen támasztja alá érvelését – hogyan is ülhetne egy gentleman modellt önnön eszményének –, legalább munkaeszközére: festőpalettájának legközepére rajzolta, mintegy hitvallásként, a kígyóvonalat. Végső érve pedig, hogy „ingóságaink is felettébb nélkülöznék az eleganciát”, ha csupa egyenes vonalból állnának; képzeljük csak el a kandallópárkányokat és a kéménykürtőket nélkülük.[1] Ennek az igéző vonalnak, amely lágyan hajló „s”-betűt idéz, külön elnevezést is alkotott: a Szépség és Báj vonala.

Bár talán a kandallópárkány az utolsó dolog, ami ennek kapcsán eszembe jutna.

beer street met dp825287

*

Bizonyítani ugyan nem tudom, de mérget vennék rá, hogy ama vonal ősképe a női derék és hát kecses íve, akárhogy kerülgeti Hogarth a forró kását. Fiatal hölgyek idomait nyilván nem ildomos példaként idézni: a szemléltető ábrák is jóval kevésbé hatottak volna szakszerűnek, a szerző pedig elfogulatlannak, így Hogarth kénytelen óratokkal és kéménykürtővel példálózni. Nem beszélve egyéb testtájakról a domborulatok képzeletbeli atlaszában, ahol a szépség és báj emblematikus vonala még megmutatkozik – hogy mást ne mondjunk, a nyak ívén, melyet a feltűzött haj alkalmasint látni enged, esetleg a frizura egy-egy rakoncátlan, a fésűk diktátumának sosem engedelmeskedő, incselkedő tincsén, és így tovább. Hogarth persze körültekintő: az efféle asszociációk csak elvonnák a figyelmet a felépített gondolatmenetről; arányosság és egyszerűség eszményi fogalmairól legalábbis mindenképp. Az Olvasónak esetleg nem is általános, hanem személyes, és a kelleténél konkrétabb emlékképek ködlenének föl, hajtincsek és nyakszirtek észérvekre fittyet hányó, diadalmas pillanatai, amelyek távol állnak az Elmélettől és Analízistől, ellenben közel esnek a sóvárgáshoz és a cselekvéshez. És itt most nem ez a lényeg, hanem kikezdeni az egyenesek abszolutizmusát, utat engedni a hajlatokban rejlő szépségnek.

*

Hundertwasser, az építész – csaknem pontosan száz évvel Hogarth után – még egy lépéssel tovább megy: álláspontja szerint az egyenes vonal nemcsak hogy nem szép, de kimondottan istentelen, ha ugyan nem egyenesen az ördög fundálta ki. Hasonlóképpen a síkot, a derékszöget, és általában az egész absztrakt geometriát, amelyet elgondolni ugyan gyönyörűség, ám benne élni: pokol. Ennek szellemében igyekezett is távol tartani magát tőle, amennyire csak lehetett. „Ma egyenes vonalak káoszában élünk, az egyenesek dzsungelében” – írja híres Penészkiáltványában. „Aki ezt nem hiszi, vegye a fáradságot és számlálja össze az őt körülvevő egyeneseket. Akkor megérti majd: mert soha nem ér a számolás végére. Egyetlen borotvapengén ötszáznegyvenhat egyenest számoltam össze… Nem is oly régen az egyenes vonal birtoklása nemeseknek, gazdagoknak és művelteknek kijáró előjognak számított. Ma minden idióta egyenes vonalak millióit hordja a nadrágzsebében. Az egyenesek e dzsungelét, amely egyre inkább úgy hálóz be bennünket, mint a börtönben fogvatartottakat, ki kell irtani. (…) Elutasítandó minden olyan modern építészet, amely a vonalzót vagy a körzőt csak egy másodpercig is alkalmazza, ha csak gondolatban is… Az egyenes vonal istentelen és erkölcstelen. Az egyenes vonal nem kreatív vonal, hanem reproduktív vonal. Benne nem annyira az Isten és az emberi szellem lel otthonra, mint a kényelmet áhító, agyatlan és formálatlan tömeg.”[2]

h1

Az elit egyenesekben tobzódott, a plebs pedig kénytelen volt beérni a többé-kevésbé egyenessel: kunyhóik falaitól tárgyaikon és vágyaikon át, testükkel egyetemben csak nagy ritkán részesülhettek a töretlenül egyenes vonalvezetés kiváltságában. Márpedig, „ha csak gondolatban is” – sőt mindenekelőtt gondolatban! – az emberi szellem mindig szívesen hódolt be az egyenes vonal despotizmusának. Platón tisztán geometrikus államról ábrándozott, mely csupa élesen megrajzolt társadalmi vonal, szellemi derékszög, síklapokkal határolt életút. Görög lévén tudta jól, hogy a párkák fonalat fonnak: márpedig a fonal foszlik, szakad, de mindenekelőtt gubancolódik. A természet slendriánságát és az istenek gondatlanságát jobb az ideák tiszta formáinak mentén szabni át: a platóni gondolkodás mindent geometrizál, becsvágya a lelket is, az emberi kapcsolatokat is ennek szellemében egyengetni el. Olyan szellemi borotvapengét alkalmaz, amely a szokások és vélekedések slampos, kirojtosodott szövetét egyetlen egyenes hasítással metszi át.

*

Az egyenes diktatúrája az európai művészetben alighanem a reneszánszig vezethető vissza. A romantika ebből a szempontból nem igazán számít: ott az egyenes nem elv, csupán architektonikai kényszer. A gótika már hajlandó valamiféle szellemi jelentést tulajdonítani az egyenesnek, de mintha közülük inkább a függőlegeseknek szentelne figyelmet, bennük látva megtestesülni a vertikalitás hitvallását. A fölfelé törekvésnek zavartalannak kell lennie, tétovázás nélkülinek, továbbá véglegesnek: ezért csaknem minden építészeti elem, gesztus, ornamens kristálylapokká fagyott állapotban leledzik, azokéhoz hasonló, láthatatlan növekedésben. Ha – főképp a kódexlapokon – ez a rend fellazul, a vonalak megbokrosodott szövevénye csak arra jó, hogy közülük annál nyomatékosabban bontakozzék elő az egyenes képe, az indák dúsan tenyésző káoszából az értelemhordozó egyértelműség. A reneszánsz festészetben aztán egyszerre több dolog is történik – és ugyan ki mondhatja meg, melyik közülük az ok, és melyik az okozat. Visszatérnek az antik istenek, a hajlékony, természeti formákat, mint illékony köntöst öltve magukra. Botticelli Vénuszának testtartása a line of beauty iskolapéldája. A szépségre addig használt, nemességet és kiválóságot egyaránt jelentő pulchrum-kifejezés átadja helyét a bellum-nak, ami a szépségfogalmat egyszer s mindenkorra a külalakhoz rendeli; a szót addig leginkább nőkre és gyerekekre használtak, és így közvetlen kapcsolatban áll a formák lágyságával és persze a kiszámíthatatlansággal.[3] Itt látszólag nem sok keresnivalójuk van az egyeneseknek. Pedig ott vannak, rejtetten és ellentmondást nem tűrően, a szó szoros értelmében háttérbe húzódva: a reneszánsz művészetben a lineáris perspektíva térhódítását követően minden a távoli, hipotetikus enyészpont köré rendeződik, és az enyészpont felé tartó láthatatlan – legfeljebb itt-ott, párkányokon, kövezeten, bútorok élén megjelenő – egyeneseknek rendelődik alá. A kép törvénye, a festő szakértelmének próbája, a rend letéteményese ez a rácsrendszer lesz, a kép tere, amelynek szentek, démonok, polgárok és istenek (magát a Teremtőt is ideértve) egyaránt alávetettek. Mindennemű redőzet, hajlékonyság, hullámzás, a dolgok öntudatlan tánca ennek függvényében juthat csak érvényre. A végtelen, ami addig elsősorban metafizikai fogalomnak számított, és Isten egyik neveként tartották számon, a világ sajátja, a kozmosz tulajdonsága lesz, és a feléje tartó egyenesek vezetnek el hozzá.

*

Hundertwasser alapvetéséből következik, hogy ő, amennyiben sikerrel kerüli el az egyenesek ördöngös kelepcéit, angyali építészetet művel. Ezen legelőbb Ezékiel próféta ütközne meg, akinek látomásában angyal hitelesíti mennyei mérőrúddal az Örök Templom makulátlan arányait. János apostol Égi Jeruzsálemének geometrikus üdve is fennakadna a Penészkiáltvány rostáján: ám ehhez kellett a közbeeső néhány évszázad, amelynek gondolkodása a reneszánszban megkezdett fordulat nyomán a kozmoszt, vagyis a természetet azonosította a tökéletességgel, és nem azon kívül remélte fellelni azt. Az egyenes vonal metafizikai aurája elpárolgott, a száraz eszme és absztraktum szinonimája lett, szemben az elevennel, a konkrétummal, vagyis a valóságossal. Valaha a reneszánsz festők megvesztek azért, hogy tökéletes egyeneseket festhessenek, és a végtelenbe tartó számtalan vonal közül minél többet és többet mutassanak meg; az ember néha él a gyanúperrel, hogy egy-egy Angyali Üdvözletet csakis azért vállaltak, hogy minél több rövidülő oszlopsort csempészhessenek a képbe, és tagadhatatlanul jobban foglalkoztatta őket a csarnok, melyben alkalmasint az angyal megjelenik, mint maga az angyal. Barokk festményekre ez már korántsem jellemző. Ugyan mit számít a tiszta tér, a szeplőtelen geometria – amelynek révén az egész kép tükrözi a Szűz tisztaságát –, ha egyszer van cselekmény is, márpedig a kép: történés, a történés letéteményesei pedig a testek. A léttel és egymással birokra kelő, megtöretett vagy éppen megtörő, szenvedő, vagy épp diadalmas, erőtől duzzadó, viharzó, összeomló, de mindenesetre sűrű testek. A világ: test–test elleni küzdelem a tér betöltéséért, örvénylő hús és feltépett égbolt. Az ember egy pillantást vet a barokk mennyországra: az sem lazúrkék, higgadt firmamentum, szent elcsöndesülés, hanem merő történés – felhők tornyosulnak rajta, fénypászmák szabdalják szét, égitestek kavarják fel. Ott is minden csupa test, márpedig a test nem ismeri az egyenest – és hasonlóképp a test igazsága sem. Amennyiben a kozmosz isteni attribútumokat nyer, és ha közvetlenül a természetben ölt testet az abszolútum – ami végül is a keresztény tanítás jámbor félreolvasása –, a természet organikus formáinak tagadása egyenlő az igazság tagadásával. Az egyenes vonal csak feltevés; olyasvalami, ami elméletben létezik, vagyis csak akkor, ha valaki törvénytelenül távolról szemléli az életet, ha kivonja magát belőle, valamely távoli ormokban reménykedve, ahonnan nézvést már nem látszik az egyedi – a maga gyarlóságában és tökéletlenségében –, csakis az általános. Ahol nem számítanak a kínok és örömök apró rovátkái, amelyek egyedivé vésnek egy-egy arcot. Ahonnét nézve már nem számít a név, csak a szám. Ez az illuzórikus magaslat a legtöbb filozófia talapzata, és a legtöbb diktátor keltetője: vagyis azoké, akik bármi áron ideáikhoz idomítanák a valóságot.

hogarth before

Az ördög kifésüli a létezés kacskaringóit, lecsiszolja a részletek göbeit, simává hazudja az egyenetlent. Típust állít elő az egyediből, általánosat a személyesből. Az élet felülete érdes, töredezett, egyenetlen; sérülésektől, ráncoktól barázdált. Ezeket a lélek és a világ közti állandó és elkerülhetetlen súrlódás állítja elő. Eltekinteni tőlük: hazugság, elnézőbben fogalmazva nosztalgia, visszavágyódás egy akadálytalan és kipárnázott létezés Paradicsomába; és mint minden nosztalgia, illegitim. Illegitim, mivel nem vesz tudomást az időről. Vagy, ha tudomásul is veszi létét, nem tulajdonít neki realitást: a körkörös idő víziója, az örök visszatérés igézete, a hipotetikus aranykorba visszatérés ínycsiklandó lehetősége, habár nem eliminálja az időt mindenestül, igyekszik hatástalanítani azt, nyomait eltörölni. Platón gondolatkísérletének újabb és újabb variációi: a geometria kiszámíthatóságával helyettesíteni a biologikum esetlenségét, a tudással a véleményt, az örök formák tiszta vonalaival az egyed elhajlásait. Minden olyan feltevés, mely szerint az ember voltaképpen angyal, vagy ha az nem is, hát tisztán szellemi természetű entitás – és mint ilyen, hibátlan. Az egyenes vonal ideális világot feltételez, és aki egyenesek mentén metszi el az életet, okvetlenül megcsonkítja azt. Bizonyos korokban egyes művészek ezért jobbnak látták – nagy-nagy óvatosságukban – mindenféle körvonalról lemondani, az alakokat foltokká mosni szét vagy pigmentpontocskákká porlasztani, felismerve, hogy az élet a tiszta lehatároltságot nemigen ismeri, és hogy minden, ami csak van – akár egyetlen, kitűzött időpillanatban is – pusztán átmenet.

*

Egyenes vonalat, úgy látszik, csak ketten használnak – az Isten és az ördög. Noha merőben másképpen használják ugyanazt az egyenest. Hundertwasser démoni egyenese a vonalzóval vont vonal. A kiszámított, előirányzott, mi több: előírt tökéletesség. Amihez képest minden esetlegesség csorbulat, makula, hiba. Az isteni egyenes a keresztfáé. Nem a diktátum, hanem az alávetettség egyenese. Áldozathozatal a világ megannyi elhajlása közepette. Kettejük privilégiumának tűnik tehát az egyenes vonal, mi pedig itt köztes tartományban, kacskaringók között élünk. Mindig girbegurba utakon, a rendezettség csalóka látszatát megőrizve arcunkon – de vajon a tiszta egyenes, amelyhez szíves-örömest igazítanánk az életünket, nem délibáb, csalóka látszat-e?

the first stage of cruelty the four stages of cruelty met dp835381

*

Az ördögi egyenes két pont közötti legrövidebb úttal, az átvágás lehetőségével, egyértelmű megoldásokkal kecsegtet; ami adott esetben praktikus, de nélkülözi a szépséget. Az antikok legtöbbször az arányosság fogalmában keresték a szépség kulcsát, számokra vezetve a varázslatot. A szépség számukra: rejtett szabály. Mi hajlamosak vagyunk a váratlanban és megjósolhatatlanban bízni, vagyis a varázslat pártján állunk, és nem hiszünk a relációkban rejtőző, kiszámítható és előre jelezhető, tehát univerzális szépségben. (Habár előszeretettel keressük annak forrását egy szűkebb egyetemességben, a biologikumban.) A váratlan pártján állunk, vagyis a felszínén, amely egy-egy kecses vonalban, kiszámíthatatlan fordulatokban, a megmozdult egyenesben rajzolódik ki. A szabálytalant szívesebben fogadjuk, mert az egyenes vonal sorokba, végtelen sorokba állított embereket idéz, sok kis pont alkotta egyenest, és talán a lövés hangját is, amennyiben valaki kilép – vagy kidől – a sorból. Mert a puszta linearitás személytelen. Ami széppé válik, mindenekelőtt annak köszönheti szépségét, hogy felszabadul a linearitás, az egyenes vonal kényszere alól, és ezt a legtágabban kell érteni: tehát magában foglalja az időtől való felszabadulást is. A szépség talán ez: kicselezni a legkíméletlenebb egyenest, az időt. Rávenni csellel, csábítással, hogy térjen le előre megszabott útjáról, vessen hurkot, hullámot, „időzzön el” és lehetőleg szűnjön is meg, de legalábbis tegyen úgy, mintha megszűnne. Függessze fel mindenesetre a maga egyhangú, egyenesvonalú menetelését. És a csábítás, csalogatás legavatottabb szakértői a szép nők, a line of beauty and grace felkent papnői, és persze, a gyerekek, akik nemigen érintkeznek az idővel, ők a csupa szabálytalanság, akiknek a bellum szót köszönhetjük, annak összes derivátumával egyetemben.

*

A Line of Beauty and Grace, amelyet Hogarth két fejezetnyi érveléssel támasztott alá és teoretikusan kivonatolt, mitől sem esik messzebb, mint a teóriától. Mintha sugárutak nyílegyenes nyomvonaláról vágyakozna gazverte ösvények szerpentinjei után. Olyan világban élünk, vette észre Hundertwasser is, amelyből nézvést sokkal elérhetetlenebbnek tűnik a szépség egy-egy spontán vonala, mint a kiszámított, platóni egyenes. Mindenki a kitérők nélküli életre törekszik, egyenletes vonalban futó karrierre, és irtózik a kacskaringóktól, buktatóktól, a sima felületeken jelentkező kátyúktól. Megbarátkozni a dűlőutakkal, mint Heidegger javasolta a maga bikkfanyelvén. A szépség és kellem vonala mindenütt ott van: így kanyarognak a dűlőutak, ezt idézik fel a női idomok, a folyók kanyarulatai és a tenger szertelen hullámzása egy-egy majdnem szélcsendes napon; ezt rajzolják a dombok az ég hátterére, és legszívesebben így halad a maga láthatatlan útján a lélek, kitérőkkel és kacskaringókkal, ha az ember végre hajlandó megkegyelmezni saját életének.

  1. Hogarth, William, The Analysis of Beauty, London, 1753. p. 49.
  2. https://www.hundertwasser.at/deutsch/texte/philo_verschimmelungsmanifest.php
  3. A bellum eredetileg a bonellum-ból, a bonum kicsinyítőképzős alakjából rövidült. Tatarkiewicz, Wladyslaw, The Great Theory of Beauty and Its Decline, in: The Journal of Aesthetics and Art Criticism, Vol 31, no2., pp 165–180.
kép | Hogarth metszetei, wikimedia.org