A TEST TEÁTRUMA

Az anyagbulla

„Mindegyiket felfújja a lélek, ezt kisebbre, azt nagyobbra, ezt kisebbre… de végzetük azonos: mindnek el kell pukkadnia” – mormolja Lukianosznál az alvilág sokat látott révésze, az embert a vízesések alján pezsdülő és gyorsan elpattanó buborékokhoz hasonlítva.^[1] Homo Bulla – „emberbuborék”: ez áll ama zászlón is, amelyet egy csontváz lóbál diadalmasan egy, a leideni bonctermet mutató 1609-es metszeten. A sceletum nincs egyedül: további daliás csontkollekciók társaságában – melyben négylábúak és szárnyasok is akadnak szép számmal – propagálja a biológiai élet tiszavirág-mivoltát, egy anatómiai prezentáció – egyszerűbben szólva: nyilvános boncolás – felfokozott légkörében. A terem dugig tömve a legkülönfélébb porhüvelyekkel, csontvázlovon csontvázdalia feszít, még egy Ádámot imitáló preparátum is kivehető, amint egy almapreparátumért nyúl. Mások, a pillanatnyilag még elevenek, úgy meresztik szemüket a műveletet végző orvosra, akár egy mutatványosra, aki mindjárt előrukkol a következő trükkel. Egyértelmű, hogy a nyilvános boncolások a 17. század elit látványosságai közé számítottak, amióta Jeszenszky János, magyar származású orvos először tartott efféle performanszot egy akasztott bűnöző hulláján, az Úr 1600. esztendejében, Prága városában.

a kiszemelt lator

A kiszemelt lator pedig még hálás is lehetett az újdonsült tudománynak, minthogy az ítélet-végrehajtást pár nappal elhalasztották a doktor bokros teendői miatt. Anatómiai tanulmányokat persze régóta végeztek többé-kevésbé nyíltan Európában is, tudományos és egyéb, kevésbé definiálható célokból egyaránt, de hogy a spektákulum szintjére emeljék az orvostudományt – mert abban biztosak lehetünk, hogy az ilyen jellegű eseményeken nem kizárólag köztiszteletben álló, az emberi biologikum kutatása iránt a végsőkig elkötelezett úriemberek gyűltek össze –, nos, az már kétségkívül az új idők jele volt. Jól látható ez a leideni metszeten is, ahol a csontvázakkal elegyedő sokaság inkább idézi egy bukmékeriroda hangulatát, mintsem a bonctermek steril és komor atmoszféráját.

A halandóknál kétségkívül higgadtabb preparátumok egyéb klasszikus bölcsességeket is zászlajukra tűztek, mint például hogy nosce te ipsum, ismerd meg önmagad, vagy pulvis et umbra sumus, por és árnyék vagyunk csupán; de az összeverődött kalaposköpönyeges kandi népség mintha ügyet sem vetne a veretes tanulságokra, minden figyelmüket a középen zajló művelet köti le: a kiterített tetem, és a fölé olyasféle gesztussal tornyosuló orvos, amilyent rendszerint a vallásos metszetek Atyaisten-ábrázolásainál látni. Mintha maga az Úr volna szíves itt tanulmányozni Ádám belső berendezését, miután az kötelességtudóan visszatért a porba, amelyből vétetett. Amúgy is van egynéhány közös vonás a leideni metszet és a kegyes lelkületet felszítani hivatott vanitas-képek közt (igaz, ez utóbbiakon mindössze egyetlen árva koponya szokta jelezni szemérmesen a földi hívságok illékony természetét), alighanem mert a nyilvános anatómiai előadások felajzott és némileg botrányszagú légkörét nem ártott ellensúlyozni valamivel. Ami Tulp doktor hírneves anatómialeckéjét illeti, az csak a jéghegy csúcsa: a becsvágyó orvosdoktor nem véletlenül rendelt Rembrandtnál kiváló propagandaanyagot a maga számára, minthogy máig is ő a legismertebb boncmester, az anatómusok ikonja.^[2] Ám az a festmény – és a mintájára készült többi hasonló – kizárólag a bölcs doktort, az elmélyült kutatót, a tudomány úttörőjét mutatta fel nem kevésbé elhivatott kollégái és tanítványai szűk körében; a jelenlévő hulla inkább csak afféle attribútumként, a mesterség bizarr címereként van jelen. Tulp és társai ábrázolása tehát a céhet mutatja be, a cég reklámja, ha úgy tetszik – nyugaton Németalföldön maradt meg legtovább, a 17. század végéig a céhes szerveződés, írja Vekerdi,^[3] s itt az orvosoknak is megvolt a maguk külön céhe –, ama bennfentes társaságé tehát, akik akkurátusan viszik előre a tudományt; míg a leideni metszet ehhez képest egészen másról beszél.

Új világrendről. Mert a képen nem egyszerű bonctermet látunk, válogatott szakemberekkel, hanem egy Theatrum Anatomicumot, vagyis Anatómiai Színházat.

De Humani Corporis Fabrica

Már az emberi anatómia alapművének számító Andreas Vesalius-féle 1543-as De Humani Corporis Fabrica, „Az emberi test felépítése” címoldalán is egy bonclecke szerepel. Ez, ha nem is volt nyilvános, láthatólag felfokozott érdeklődésre tartott számot: Vesalius doktor és a tetem körül kíváncsi sokaság tülekedik, még az ablakokon is lesnek befelé, az oszlopok mögül is nyújtogatják a nyakukat, és a boncasztal alatt is kúsznak; valaki egy majom kíséretében állított be, másvalaki épp kedvenc ebét igyekszik féken tartani. Ám a teatralitás itt még nem olyan nyilvánvaló és nem oly leplezetlen, mint fél évszázaddal később, amikor az egyetemeken sorra nyílnak az amfiteátrum módjára kiképzett bemutatótermek, ahonnét a körkörös sorokban – mint valami cirkuszi lelátón –, kényelmesen elhelyezkedve az anatómiai prezentáció minden egyes mozzanatát kiválóan figyelemmel lehetett kísérni.

praktikus megoldás

Az első ilyen jellegű látványtár 1594-ben létesült a Padovai Egyetemen, aztán két évre rá a leidenin, majd sorra a többin, Bolognától Uppsaláig. A körkörös tervezés nyilvánvalóan praktikus megoldás; csak hát így az egész inkább emlékeztetett arénára, mint előadóteremre. S ha ehhez még hozzávesszük a fantáziadús pózokban tetszelgő csontkollekciókat, a felsőbb emeleteken andalgó divatos hölgyeket és a tanulságos antik jelmondatokat, minden lépéssel távolabb jutunk a szigorú orvostudománytól, és közelebb az ember és a világmindenség új szemléletmódjához, amelyet, ezek szerint, a boncolással lehet a leghívebben jellemezni.

A mészárszék filozófiája

A Tulp doktor anatómialeckéjét boncolgató írások rendszerint nem mulasztják el megemlíteni, hogy a festmény készítésének idején, 1632-ben Amszterdamban tartózkodott René Descartes is, aki ez idő tájt épp Az emberről szóló értekezésén dolgozott. A cizellált anatómiai metszetekkel ékített munka – amely a rézkarcok stílusa miatt itt-ott inkább alkimista kézikönyvre hajaz – végül csak több mint egy évtizeddel szerzőjének halála után jelent meg; Descartes tartott attól – és alighanem joggal –, hogy az abban kifejtett nézetek kevés megértésre találnának egyházi körökben. Pedig semmi más nem állt benne, mint hogy az emberi test – a növényi és állati testekkel egyetemben – precíz és formatervezett gép, amelyet a nyilvánvaló mérnöki elhivatottsággal rendelkező Isten ötlött ki és szerelt össze. Descartes azonban óvatos volt, és a lelke mélyén hívő; ezenfelül tanult Galilei példájából, ezért téziseit kellő körültekintéssel fogalmazta meg, csak egy részüket téve közzé az Értekezés a módszerről fejezeteiben. Inspirációért nem kellett messzire mennie: Amszterdamban ugyanis a Kalverstraaton, a Borjús utcában lakott, ami manapság a világ egyik legdrágább bevásárlóutcája, ám ebben az időben még a marhavásárokat tartották itt. Csak pár lépés volt a lábasjószágokat konyhakészre daraboló mészárosok üzleteinek sora, ahová – levelei tanúsága szerint – a filozófus is rendszeresen eljárt, hogy olykor egy-egy szervvel vagy végtaggal térjen haza, „s otthon aztán kedvére anatomizálhasson rajtuk”. Egy másik, szintén nem gasztronómiai okokból visszatérő vendég a mészáros-soron maga Rembrandt volt, akinek két képe is fennmaradt a megnyúzott, felhasított, csontozásra váró ökörtetemekről. Az efféle zsánerképek – mások is festettek ilyet sertéssel, borjúval variálva a témát – első pillantásra profán feszületekként hatnak: a sötétbe olvadó háttér előtt oly világosan ugrik elő a felfüggesztett, kinyújtott tetem, mint a korabeli Golgota-ábrázolásokon a kivégzett Jézus halottfehéren tüzelő, megkínzott teste.

hipnotizáltan

Ezek a németalföldi jelenetek, jegyzi meg Herczeg János, „olyan közvetlenséggel szólnak az emberről, mintha pecsenyezsírral, törkölypálinkával, pipamocsokkal, sárral, izzadtsággal készültek volna”; a mészárszék csendjében, a félhomályos sarkokba húzódva olykor emberalakok bámulják hipnotizáltan ezeket az anatómiai hitvallásokat.^[4] Ecce homo.

Homo Objectivus

Robert Spaemann egy cikkében a modernitás szemléletmódját meghatározó alapelvek közt említi az objektivizmust, amely „elveti, hogy a természetet saját tapasztalatainkkal való hasonlósága alapján értelmezzük”, minthogy az ilyesmit az újkor tudománya megengedhetetlen antropomorfizmusnak bélyegzi.^[5] Ha pedig az embert pusztán a mechanisztikusan értelmezett természet részeként fogjuk fel, mondja Spaemann, végül oda jutunk, hogy az ember antropomorfizmusa sem megengedett: ha oksági folyamatok csomópontjaként nézünk rá, egy lesz azon „objektumok” közül, amelyre a modernitás hűvös tekintete kiterjesztheti vizsgálódását. Holt tárgy, dolog, aminek kiterjedése van – végső soron minden vizsgált objektum az vagy azzá válik.

Ez a pillantás az analitikus, részvétlen és az anyagtól descartes-i sebészkéssel gondosan elválasztott racionális szellem tekintete, aki res cogitans, s minden, ami rajta kívül áll (márpedig természetéből adódóan minden rajta kívüli), res extensa, kiterjedéssel rendelkező dolog, a felhőktől és csillagoktól az udvaron sarjadó gizgazon át önnön idegpályáiig. Ilyen körülmények közt a szellemtudományok művelői törhetik a fejüket, ugyan miféle furfangos módszerekkel lehetséges az embert – legalább hipotetikusan – visszailleszteni valami elevennek ható Nagy Egészbe. A Spaemann által előszámlált alapvetések közül néhány másik is közvetlenül ide kapcsolódik: a tapasztalat homogenizálására törekvés (a kísérletes természettudomány mániája, amelynek szóhasználatában az empíria nemigen jelöl mást, mint megszelídített, vegytiszta laboratóriumi körülmények közé terelt tapasztalatot), illetve ennek pandant-ja, a hipotéziseken alapuló gondolkodás (amely először tiszta modellt alkot, aztán igyekszik ehhez tapasztalatot illeszteni). Mindkettő a világosan elkülönített tárgyak és megfogalmazások híve, nem ismeri a kétértelműséget és az átmeneteket. Ez az az éles, hasító fény, amely a Megfeszített testére és a kibelezett ökrökre egyként és részvéttenül hull, és feltárja mélyen rejlő hasonlóságukat, különbségeiket elfedve. Az ember pedig ott áll, valahol oldalt és hátul, meghúzódva a maga számára készített félhomályban.

(Anatómiai) színház az egész világ

Totus mundus agit histrionem – „színjátékot játszik az egész világ”. Úgy tudni, ez a felirat állt a londoni Globe Színház kapuja fölött, amely mondat szegről-végről Petroniustól származik, azzal a csekély különbséggel, hogy ő hozzátette: csaknem az egész világ szerepet játszik.⁶ A Mester mindenesetre 1599-ben ezt választotta a társulat mottójául, s a szentencia még egyszer, a talán ugyanez évre datálható Ahogy tetszikben is visszaköszön. De már száz évvel korábban Rotterdami Erasmus is feltette a lakonikus kérdést A balgaság dicséretében: „Mert mi más is volna az emberi élet, mint egyfajta színdarab, mit különféle kosztümökben adunk elő, míg a rendező a színről el nem távolít?” S ha így van, miért épp a szóban forgó eltávolítás, a szerep legutolsó és legizgalmasabb jelenete, a halál volna kivétel a világ színházszerűsége alól, és hiányozna a globális színpadról? A glóbusz teátruma ez idő tájt izgalmasabbnál izgalmasabb élőképekkel szolgál: Shakespeare nemcsak a Globe-ot nyitja meg, de már írja a Szentivánéji álmot, Rómában máglyára küldik Giordano Brunót, El Greco megfesti a gyülekező viharfelhőket Toledo egén és Prágában – ahová ekkoriban érkezik meg Johannes Kepler – egy elítélt bűnöző várja sorsának beteljesedését, a nyilvános anatómialeckét. Az álszeméremmel éppen nem vádolható középkor egyszer már közszemlére tette az elmúlást, a színtársulatot haláltánc-láncolatban vonultatva fel a függöny előtt. A leideni boncszínházat mutató kép sem tér el sokban a klasszikus danse macabre-tól: van itt is csontvázvitéz, holt nemesúr, aki szkeletális mivoltában nem különbözik az akasztott lókötőtől, és persze van szentenciaáradat: de míg ott mindez valóságos és kérlelhetetlen és mindenkire egyként érvényes, addig itt, az Anatómia Teátrumában a nézők tekintete előtt előadás zajlik, finoman koreografált demonstratio, melyről mindenki szabadon távozhat – legalábbis egyelőre – „színlelni sírást, cifra temetőt”, ahogy Kosztolányi mondja. Kivéve egyvalakit.

templom is lehetne

Különös egy hely, méláz magában a tetem, míg az üres teremben a kezdésre vár. Amfiteátrum, de mégsem az, hisz a porond szűkös és hideg – és különben is, hol vannak az egzotikus állatok, a két lábon járó bodorított lovak, hol a csepűrágók? Templom is lehetne, de mégsem, hiszen az oltárasztalon mégsem illenék feküdnöm, habár az a szekrényke ott, a benne gondosan elrendezett furcsa eszközökkel: kalapáccsal, fúrókkal, vésőkkel nagyon is emlékeztet egy relikviás szekrénykére. Igazán különös. Mintha szerelésre várna itt valami – de miféle gépezetnek járna csodájára ennyi népség, akikre a helyek számából ítélve számítanak? Talán előadóterem – ám ha előadásra várnak, mi volna a szövegem? Lássuk csak…

Igen tisztelt Res Cogitans, akik voltak szívesek itt megjelenni, igazán megható, hogy egy magamfajta szerény elménc tiszteletére, aki mindazonáltal. Test és lélek problematikájáról. Mint azt már kifejtettem, hol is, az életszellemek, voltaképp tagjainkban cikázva, vérereinkben szánkázva szüntelenül működtetik és mozgásban tartják inaink huzalait és csontjaink emelentyűit… Micsoda szerkezet ez, tessenek csak figyelni… S itt külön kimutattam, hogy ha léteznének oly gépek, melyek valamely majomnak vagy más oktalan állatnak szerveivel s külső alakjával vannak ellátva, semmiképpen nem állna módunkban kitudni, hogy nem egyeznek meg mindenben ezekkel az állatokkal; ellenben ha oly gépek volnának, melyek a mi testünkhöz hasonlítanak s amennyire csak lehet, a mi cselekedeteinket utánozzák, mégis volna két biztos eszközünk kitudni, hogy azért mégsem igazi emberek. Először e gépek sohasem tudnának szavakat vagy egyéb jeleket egybekapcsolni s velük úgy élni, mint mi tesszük… Még csak az kéne… Másodszor pedig, ha mégoly jól (…) csinálnának is néhány dolgot, bizonyára elhibáznának másokat, amiből rögtön nyomára jutnánk, hogy nem tudatosan, csak szerveik elrendezésénél fogva cselekszenek. Míg ugyanis az ész egyetemes eszköz, melynek minden lehető esetben hasznát vehetjük, addig e szerveknek minden külön cselekvésre vonatkozólag külön berendezésre van szükségük, s ebből következik, erkölcsileg lehetetlen, hogy egy gépben annyiféle elrendezés legyen készen, hogy az élet minden eshetőségében úgy tudjon cselekedni, mint mi tudunk értelmünk segítségével… Igen, az ész világossága… kissé erős ez a fény és zavarba ejtő a körülmény, hogy így pőrén… no mindegy. Egyszóval az ész, igen, az értelem. Egyetemes eszköz. Az aztán ki vagyon találva, habár a test se kutya. Az óra is, mely csak kerekekből s rugókból áll, sokkal pontosabban tudja számítani az órákat s mérni az időt, mint mi minden okosságunkkal. De az csak res extensa, bárhogy töri magát. Az ész teremti az igazán hasznos gyakorlati filozófiát, mely a tűz, víz, levegő, a csillagok s a körülöttünk lévő egyéb dolgok erejével s működésével ismertet meg bennünket, s hogy ennek a gyakorlati filozófiának a segítségével ezeket az erőket s működéseiket, mint a mesteremberek a mesterségeket, mindenre fölhasználhatnánk, s a természet uraivá s birtokosaivá tehetnők magunkat. Nemde csábító perspektíva? Na de másrészt, ugye, még az ész is annyira függ a test véralkatától és szerveinek állapotától, hogy véleményem szerint, ha egyáltalán lehetséges módot találni, ami az embereket okosabbakká s ügyesebbekké teheti, csak az orvostanban kereshetni ezt a módot. Ügyesség, precizitás, az értelem helyes használata. Az orvoslás a jövő. Na. Valahogy furcsán érzem magam. Csak sugdolóznak és bámulnak és nem szólnak semmit. És ez az úriember itt, a főpap vagy porondmester, a lehetetlen szerszámaival egyre matat, csak nem elromlott valami már megint… Kilel a hideg ettől a közönségtől.

Kérdés?^[6]

Az Értekezés a módszerről szövegének darabjait Zemplén Jolán fordításában idéztem.

1. Lukianosz, Összes Művei. Helikon, Bp.,1974, p. 323. ↑

2. L. Kámán Balázs írását https://ligetmuhely.com/liget/tulp-doktor-es-a-megrendelt-halott/. Itt a szerző eltűnődik azon, miért is a bal alkar boncolását mutatja a festmény, amikor a műveletet, érthető okokból, mindig a hassal és a legromlandóbb lágy részekkel kezdték. Úgy látja, van valami groteszk abban, hogy a kar idegen elemként, mintegy „anatómiai atlaszból vett ábraként” van jelen a képen. A választ Vekerdi egyik könyvében találtam meg, aki elmondja, hogy Tulp a rendszeres anatómia úttörőjeként számon tartott Andreas Vesaliushoz kívánt hasonulni, aki könyvének elején önmagát épp egy impozáns alkar társaságában ábrázoltatta. (Herczeg János, Csillagórák Vekerdi Lászlóval. Typotex, Bp„ 2011, p. 100. és skk. ↑

3. L. uo. ↑

4. L. uo., p. 103. ↑

5. Tillmann J. A. fordítása, L: http://www.c3.hu/-tillmann/forditasok/tobbiek/spaeman.html ↑

6. Frye, Northop, Writings on Shakespeare and the Renaissance, 2010, p. 440. ↑

kép | Leonardo Da Vinci vázlatrajzai, wikiart.org