A SZÓ TAGADÁSA
2013 augusztus
Ha egyszer nekigyürkőznék németül tanulni, csakis azért tenném, hogy Rilkét és Hölderlint eredetiben olvassam. Mostanra talán már elég idő telt el, hogy a gimnáziumi németórák fülledt unalma feledésbe merüljön, és a német szavak fölül végre szétoszoljék a negyvenöt percnyi hiábavalóság zsibbasztó aurája. Most jobb híján silabizálgatom csak a sorokat, de a versszakok többsége kevés kivétellel puszta szókazal marad. Rilkéből azért átjön a zene, Hölderlinből pedig a veretesség, de meglehetős időbe telik, amíg a szavak és mondatrészek közti kapcsolatok derengeni kezdenek. Ha nem tenném melléjük a magyar szöveget, semmire se mennék: így viszont, mintegy az ellenkező irányból olvasva a verset, üggyel-bajjal azért sikerül a fordításhoz passzítanom az eredetit, és itt-ott kitapogatni a kettő közti réseket. Arról ábrándozom, hogy ha ezzel a módszerrel sikerülne a versek behatóbb ismeretére szert tennem – ami őszintén szólva elég kétséges –, egész könyvet írok majd, amiben semmi mással nem foglalkozom, csak Hölderlin ősz-verseivel. Feltűnően sok pár soros verset írt ugyanis ezzel a címmel, főleg életének második – nagyobbik – felében, amit elborult elmével töltött egy tübingeni asztalosmester padlásszobájában. Elképzelt könyvemben függelékként szerepelnének Rilke őszhöz címzett művei, nemcsak azért, mert ő is egy toronyba vonult vissza élete vége felé, hanem mert költészetében sokat köszönhetett az antik léptékű elmeháborodottnak. Rilke állítólag akkor találta meg magának Hölderlint, amikor a Duinói elégiák előtt (és a Malte Laurids Brigge befejezése után) évekig szinte semmit sem írt – nem tudott írni. És akkor, annyi év belső csend és terméketlen vívódás után az adriai karszt-meredély ösvényein lépkedve tisztán és világosan meghallotta az Elégiák kezdősorát – amelynek hangvétele nagyon is hölderlini. Később egész költeményt írt kifejezetten neki címezve, amely tónusában, képeiben, de még témáját tekintve is olyan, mintha maga a tübingeni remete írta volna. Sorjáznak benne a jellegzetes hölderlini szavak: a szellem, a magasság, a szent, az isteni, a gyermek, a végtelen felé nyújtózó táj, és a fölötte bolygó hold. A himnikus hangütés magasztalása a messze-levőnek – és a vers mégis kétségbevonhatatlanul Rilke-vers.
ízlelgetem
De ez az egész rokonság-dolog – ami a szakavatott irodalomtörténészekre tartozik – inkább csak azért jutott eszembe, mert évek óta idézgetem-ízlelgetem magamban Hölderlin egyik ősz-versének néhány sorát, amelyeket legelőször Bernáth István fordításában ismertem és szerettem meg:
A föld felszíne ormokkal díszítve –
nem olyan, mint az elomló felhők esti színe.
Tündöklő ősz nap, merő arany;
a tökéletesség panasztalan.
Eleinte csak a két záró sor fészkelte be magát a fejembe, aztán az előtte lévő kettő, majd végül a teljes költemény, amelynek ez az utolsó versszaka. Akkor ütődtem meg először ezen a hasonlaton: „A föld felszíne ormokkal díszítve – / nem olyan, mint az elomló felhők esti színe.” Hogyhogy nem olyan? Hát akkor milyen?
Hogy lehet efféle „negatív hasonlat”-tal élni? Ha jól tudom, a költők a tizenkilencedik század elején még általában nem ódzkodtak, hogy megmondják, mi milyen, sőt – de a költészet ma is szereti a találó hasonlatokat, mély értelmű metaforákat, melyek új távlatokat nyitnak meg a nyelv előtt, és új pályákat jelölnek ki a gondolkodás számára. Akkor néztem meg alaposabban, hogy van még egy ilyen „negatív hasonlat” a versben, néhány sorral följebb:
A múlt sok képe a természettől ragyog;
nem úgy, miként a nyártól megfakult napok.
Itt ugyanazért torpantam meg: miért nem úgy? És ha már egyszer nem hoz más képet, amelyben az olvasó képzelete fogódzót találhatna, miért éppen ezt választja? Elvégre a múlt képei, ahogy a föld ormokkal díszített felszíne is jóval több mindenhez nem hasonlítható, mint amihez igen: miért éppen a felhők színére és a kora őszi napok fényére nem kell gondolnunk, ha érzékeltetni akarjuk milyenségüket? És egyáltalán: miféle költői eljárás ez, amely ahelyett, hogy szépen és szabatosan érzékeltetne valamit, éppen az érzékeltetés hiányára alapoz? Olyasmi talán, mint a misztikus szerzők némelyike által propagált apofatikus, tagadásokból épülő teológia, amely azzal jelöli ki a megfoghatatlan istenség határait, hogy elmondja, mi nem Ő? Vagy lehet ennek a teológiának az atyamesterére, Dionüsziosz Areopagitészre is gondolni, aki szépen kifejtette, hogy mivel Isten amúgy is megismerhetetlen, és az ő lényege nyelvileg kimeríthetetlen, hát jobb „nem hasonló hasonlatokkal” beszélni róla, amelyekben legalább az nyilvánvalóan látszik, mennyire távol is esnek tárgyuktól: ez esetben a Róla beszélő és gondolkodó legalább nem esik fogalmi illúziók csapdájába: ebből a szempontból Istent „féregnek” titulálni jóval bölcsebb dolog, mint „királynak” vagy „drágakőnek”. Lehet, hogy itt is efféle „nem hasonló hasonlattal” van dolgunk, az „apofatikus poétika” szárnypróbálgatásával? Csak épp ebben az esetben már közelebb lép hozzánk az Ismeretlen, nem éteri távlatokból porlasztva szét valamennyi hasonlatunkat és szóképünket, hanem mintegy az orrunk előtt, a mindennapi tapasztalat közegében mutatva fel a kifejezhetetlent? Persze az is elképzelhető – morfondíroztam –, hogy Hölderlin részéről mindez inkább nyelvi lelemény, ügyes és tudatos költői stratégia: azzal, hogy azt mondja, nem olyan, mint, megalkot egy hasonlatot és mindjárt vissza is vonja; használja ugyan a szavakat – költőként mi mást tehetne? –, de egyszersmind ki is oltja őket. Az ember lelki szeme előtt épp kezdenének kirajzolódni az esti fényekben szétomló fellegek, és már kénytelen is lemondani róluk. A költő így az egész mondatot félig-meddig a meghatározatlanban hagyja, ezáltal mintegy tágasabbá téve a verset: a valóság olyan térfelére visz át, ahol már nem lehet mindent szavakkal megragadni. Úgy látszik, van, amihez csak úgy jutunk közelebb, ha lemondunk mindenről, ami hozzá közelebb vihetne.
a tudatküszöb pereme alatt
A morfondírozás nagyjából ennyiben is maradt, valahol a tudatküszöb pereme alatt, aligha készen arra, hogy megfogható gondolattá legyen. Egészen addig, amíg egy tavaszi délutánon egy Rilke-versben olvastam:
Váltja az este lassanként ruháját,
mit régi fák karéja nyújt felé;
nézed: s otthagy a táj, kettőbe vált át,
egy ég felé tart s egy mély felé;
otthagy, egészen egyikhez se kötve,
nem oly sötéten, mint a néma ház,
s nem oly bizton esküdve az Örökre,
mint az, mely kél, s csillagként éjszakáz.1
Ez volt a pillanat, amikor nekiálltam mindkettőből előásni a német eredetit. Aztán a német eredeti mellé a föllelhető magyar változatokat. Aztán a szótárt. Most pedig itt ülök egy halom szöveggel az ölemben, némiképp tanácstalanul. Próbáljuk újra az elejétől.
Der Erde Rund mit Felsen ausgezieret
Ist wie die Wolke nicht, die Abends sich verlieret,
Es zeiget sich mit einem goldnen Tage,
Und die Vollkommenheit ist ohne Klage.
Ez Hölderlin versének utolsó szakasza. Még két magyar fordítást sikerült találnom hozzá, és kiderült, hogy mindkettő pontosabb, mint amelyiket megszerettem – pontosabbak, de korántsem olyan szépek. Eszes Boldizsár fordításában:
Sziklákkal ékesített a földkerek,
nem olyan, mint este a szétfoszló fellegek,
aranyló nappal ragyog fel az égen,
s nincs több panasz a tökéletességben.
Báthori Csaba is magyarította Hölderlin-könyvében, amelybe a költő elborult elmével töltött évtizedeinek dokumentumait gyűjtötte össze:
A föld kerekje tarka sziklasávja
nem mint a felhő este, nem vész el a tájba,
de újra megjelen arany napokban
egész panasztalan egészen itt van.2
Ez utóbbi fordítás, hasonlóan a kötetben szereplő többi verséhez, kissé szétesik – nem tudom, nem azért-e, mert az őrült Hölderlint mutatja be, aki a hozzá látogatókat hercegnek meg őszentségének szólította, beszédét értelmetlen szavakkal tűzdelte („pallaks, vurivuri, így volnánk, Felség”), régi barátait hidegen és közönyösen méregette, rendszerint Scardanelliként mutatkozott be, és egyáltalán – mindig szétszórtnak és zavarodottnak látszott. Akik nem innen közelítve olvasták és fordították a verset, jóval koherensebb szöveget hoztak létre – Bernáth István talán túlságosan is szép és túlságosan is koherens magyar szöveget. De ha a vers egészét tekintve Eszes Boldizsáré a leghűbb, az utolsó sort, a szívemnek legkedvesebbet mégis Bernáth találja el: „Die Vollkommenheit ist ohne Klage – A tökéletesség panasztalan”.
Viszont a negatív hasonlat után kutatva, amiért az egészbe egyáltalán belekezdtem, felemás eredményre jutottam. Nyersfordításban az első két sor sokkal konkrétabb képet ad:
A földkerekség, a sziklákkal ékesített
nem olyan, mint a fellegek, miket szétoszlat az est.
Vagyis: a földkerekség ormai megmaradnak, nem illannak el, mint ahogy szétfoszlanak az égen hasonlóképp tornyosuló felhők. A másik versszakban is hasonló történik:
A múlt sok képe a természettől ragyog;
nem úgy, miként a nyártól megfakult napok;
az ősz, ha már a földre visszatért,
az égre fölveti az ember szellemét.
Eredetiben:
Die Bilder der Vergangenheit sind nicht verlassen
Von der Natur, als wie die Tag’ verblassen
Im hohen Sommer, kehrt der Herbst zur Erde nieder,
Der Geist der Schauer findet sich am Himmel wieder.
Azaz (Eszes fordítását kissé még közelítve a német szöveghez):
A múlt képei nem hagyták el a természetet,
s ahogy a napok egyre halványulnak
a nagy nyárban, úgy köszönt a Földre újfent az ősz,
a zápor szelleme ismét az égben fenn időz.
Mert ez az, ami a Hölderlin-vers gravitációs pontját jelenti: a múlhatatlanság. Mondhatnánk, az eszmei tőkesúly, amely az egész szöveget tartja. Hogy a földkerekség igenis megmarad az estben, és legyen bármily látomás-szerű és időbe-vetetten múlandó is, mégsem porlik széjjel; hogy ami a mi szemünkben szertefoszlott, eltűnt a jelen törékeny felszínéről: az emlékképek vagy az első versszak „ősi mondái”, az voltaképpen, egy tágabb tekintettel fogva át a világot, nem múlt el nyomtalanul – és egyszer visszatér. A vég, ahogyan az ősz is, nem a megsemmisülés kezdete, hanem a beteljesedésé: a bőséges aratást hozza, ahol minden egyszerre adott, akár egy csordultig rakott szüreti kosáron. A „tágabb tekintet” pedig, amely az örökkévalóság körébe von mindent, amire rávetül, a Szellemé:
A legendák, mik eltávoztak a Földről,
a Szellemről szólnak, mely volt és eljövendő.
Az emberekhez térnek vissza, és sokat tanulunk
az időből, míg az sebesen emészti önmagát.3
(Ismét sokkal elegánsabban Bernáthnál: „Tanulság az idő, mely önmagát emészti”).
A Szellem – távlat. Ennek magasából lehet a földkerekség – elvontabban: a tér – és a múltak – azaz az idő – egészét átfogóan szemlélni, és megpillantani a tovatűnőben szunnyadó öröklétet. A földre az őszi záporral visszatérő Szellem (ez a vers háromszor is visszhangzó alapszava: kehren, „visszatérés”): ez volna a titokzatosan jelenlévő elmúlt és eljövendő: a Teljes, aki által az idő fájdalmas rohanásából a panasz nélküli tökéletességbe ragyog át az emberi tekintet. Természetes kifejeződési formája, epifániája pedig az ősz, amely maga is az idő lezárulása.
Ez így kétségkívül szép: ám a kiindulópontul szolgáló tagadásoknak a német textusban mindkét esetben sokkal egyértelműbb helye van, mint a Bernáth István-féle magyar változatban: szó sincs arról, hogy afféle „negatív hasonlat” volna.
szövevényes labirintus
Úgy tűnik, ebből a szempontból hiábavaló volt a vadászat. A fordítások meander-vonalakként gyűrűznek a német szöveg körül; olyanok, akár a római kori villák pompás padlómozaikjainak centrumában ásító gorgó-fők, amelyeket szövevényes labirintus vesz körül: ilyesféle kacskaringós utakon igyekeznek a fordítók egy másik nyelv igéinek és főneveinek útvesztőiben eljutni az egyszer már felismert jelentésig. Csak a kitérő, a kacskaringó lehet olykor több, máskor kevesebb.
De mi a helyzet Rilkével?
Váltja az este lassanként ruháját,
mit régi fák karéja nyújt felé;
nézed: s otthagy a táj, kettőbe vált át,
egy ég felé tart s egy mély felé.
Korábban már citáltam a verset, pontosabban csak az utolsó versszakát: így végződik: „s benned, ki hol meddő vagy, hol megértő / felváltva kő és csillagkép terem.” Ami megint csak azt mutatja, hogy jobban vonzódom a kevésbé pontos fordításokhoz. (Az eredetihez közelebb áll Nemes Nagy Ágnes változata, amelyből fent is idéztem: „benned ma fojtva, s értve másnap / váltja egymást a csillag és a kő”.) A negatív hasonlat – ha egyáltalán az – viszont épp a kettő között van, feleúton:
und lassen dich, zu keinem ganz gehörend,
nicht ganz so dunkel wie das Haus, das schweigt,
nicht ganz so sicher Ewiges beschwörend
wie das, was Stern wird jede Nacht und steigt –
hozzávetőlegesen:
… és otthagy, egészen egyikhez sem tartozva,
nem egészen oly sötéten, mint a ház, a néma…
Itt ismét megfoghatóbb a tagadás: mivel az egész vers a Között-et érintgeti, az eldöntetlenség, meghatározhatatlanság állapotát, amely Rilke szerint a látás, mármint a valódi látás előföltétele is („egészen egyikhez se kötve” lenni), így a hasonlat is erre irányul: a Látó az esti fények változása közepette ott marad ebben a köztes tartományban: nem annyira sötéten, mint egy csöndes – talán elhagyatott – ház, és nem is egészen oly biztosan esküdve az Örökre (vagy: „nem oly biztosan ígérve az öröklétet”). Sem ez, sem az – egyszóval itt is előkerül a Távlat: csak míg ez Hölderlinnél még egyértelműen a magassággal és a mennyeivel asszociálódik – hisz hol máshol is lehetne a Szellem lakhelye –, Rilkénél már, ha úgy tetszik, inkarnáció van, és a szellem helye nem a fennkölt fellegek tartománya, hanem a földközeli magány, amelynek köszönhetően a Látó voltaképp akkor is távol van, ha történetesen itt, miközöttünk időzik. Valahogy úgy, mint a sok lakott ház közt álló elhagyott, üres épület. Rilke számára éppen ez a köztes, definiálatlan, sem fölfelé, sem lefelé nem tartó, következetes potencialitás lehet az élet gyökere, a „szóval föl se fejthető” tartomány, ahol minden olyan, mint a fény azelőtt, hogy kísérletileg és egyértelműen hullám- vagy részecsketermészetűnek kívánnánk meghatározni.
Ahogy a csillag is puszta égi kő, ha az egyik oldalról nézzük, viszont minden egyes kődarab ott kint csillagnak is nevezhető, ha másfelől szemléljük. Abban a pillanatban, hogy egyiknek vagy másiknak nevezzük – sőt, már előbb is, amint a megnevezés egyáltalán felmerül a szemlélőben –, vagy egyik lesz, vagy másik: vagy kő, vagy csillag, vagy az ég felé tart, vagy a mély felé, és e pillanattól máris konkrét, szilárd, kikristályosodott világ vesz körül bennünket, ahol mi is konkrét, szilárd, kikristályosodott és változatlan énnel rendelkezünk, ahol vagy puszta kőként, vagy szikrázó csillagképként mutatkozik meg a világ, és ahol mi is éppen így érzékeljük önmagunkat. Pusztán „csak” Látónak lenni veszélyes. A Látó kiszolgáltatott: und lassen dich… otthagy téged… bang und riesenhaft und reifend – riadtan, érve, óriásnak. Nemes Nagy Ágnes írt szépen arról, milyen nehéz bánni Rilkénél ezzel az und-dal; hogy nemcsak a pontos felsorolás végett fontos, hanem legalább ennyire a zenéje miatt is: hogy olyan a szavak között, mint egy-egy mély harangkondulás. Itt a fordítók jó érzékkel ki is hagyták, alighanem éppen a zenéje miatt (mármint a magyar kötőszó zeneietlensége miatt). Látónak lenni tehát nemcsak kockázatos és nemcsak magányos, hanem minden szempontból kérdéses is: mert ha nem lép a definíciók körébe, ha úgy van jelen, hogy távol van, ha nem határoz meg sem mást, sem önmagát – akkor talán nincs is. Valahogy úgy, mint Hölderlin a toronyban. Pallaks, vurivuri, így volnánk, Felség.
minél hívebben vezessen tévutakra
A Rilke-versben, mondja egy barátom, ha alaposabban szemügyre vesszük, nincs is megszólaló alany. Valaki beszél ugyan, és szava költemény, de megszólító nincs, csak megszólított. Mintha végtelen távolságból szólna hozzánk, ahonnan a beszélő arca már kivehetetlen, és hangjáról is olyannyira lefoszlott minden sajátos megkülönböztető jegy, hogy akár a sajátunk is lehetne. Ez az, amit Nemes Nagy Ágnes a „költői én kiemelésének” nevez a vers középpontjából.4 És végső soron nem itt lakozik-e valahol a költészet? – a közös jelentések ama tartományában, amelyet nem igazán zárhatnak el tőlünk sem az idegen szavak, sem a nyelv vagy az idő más kelepcéi, mert a hangot, amely belőle szól, minden nehézség ellenére is megértjük és sajátunknak halljuk? Akkor viszont a fordítás is: nem ebből a nyelv-mögöttesből indul-e ki, és nem erre irányul-e, sokkal inkább ehhez tartva magát, mint a megfogható, lexikálisan és grammatikailag igazolható megfeleltetések sorozatához? A fordítás ilyen értelemben mindig – többé-kevésbé és óhatatlanul – a szó tagadása, ahogy a költészet is a nyelv tagadása: a jel felhasználása, de egyszersmind kioltása is, a jelentés fölerősítése a jel rovására. Ami nyelvészeti szempontól alighanem abszurdum. Mindenesetre a fordító feladata, hogy minél hívebben barangolja be ezt a távot, a meander-vonalakat, a Rémületest övező labirintust; ha tetszik, az a dolga, hogy minél hívebben vezessen tévutakra. Versről versre, nyelvről nyelvre egy kicsit másképpen oldódik meg a pontos hűtlenség kérdése, más és más rajzolatokon, eltérő nyomvonalon juthatunk el a középpontba, ahol mintegy varázsütésre eltűnik minden távolság. Mint afféle botcsinálta Odüsszeusz, a szerencsétlen fordító csakis úgy juthat el Ithakába, ha számtalanszor hajszálra mellette hajózik el. Vigasza legfeljebb az lehet, hogy a vers megírásakor alighanem a költő is ugyanezt csinálta: szavakkal vette űzőbe a szavak hálójába nemigen fogható jelentést. Talán egy hangot követett, amely akár a sajátja is lehet. Rilke legtöbb verse is pontosan ebből, a kimondhatatlanból táplálkozik; és ahogy a többiben, itt, az Estében is pontosan megjelölte a megismerésnek és definiálhatóságnak ezt a „vakfoltját”, amely reménytelenül meghatározhatatlan marad, akárhogy forgatjuk is a szavakat. Minden versében ott van egy cseppnyi „nincs”, amin viszont a vers egésze függ. Apolló szobrának hiányzó feje. A színtelen-szürke vak ember a Pont du Carrousel tarka forgatagában. Az Angyal, a Duinói elégiákban. Itt csupán egyetlen szó:
…nem oly bizton esküdve az Örökre,
mint az, mely kél, s csillagként éjszakáz.
Nemes Nagy Ágnes a tőle megszokott precizitással szúrja be ezt a sehová-sem-mutató névmást a versbe: a többi fordító viszont valahogy igyekszik inkább bánni vele:
S magad maradsz: egészen egyiké sem,
nem oly sötét, mint ez a néma ház,
s nem úgy az öröklét igézetében,
mint esti csillag, mely az égre hág.5
és nem maradsz egészen egyiké se,
olyan sötét se, mint a néma ház,
s az Örökkévalót sem úgy igézve,
mint éjjelente a csillag-varázs.6
… a német szöveg ellenben úgy is – és talán inkább úgy – olvasható, hogy nyitva marad:
nicht ganz so sicher Ewiges beschwörend
wie das, was Stern wird jede Nacht und steigt –
azaz: nem oly biztosan öröklétet ígérőn / mint az, ami csillag lesz minden éjjel, és fölemelkedik”. Ám hogy mi volna az, ami éjjelente csillaggá válik, jelzőtűzként kapaszkodva föl az égre, és az, ami az öröklétet is teljes bizonyossággal ígéri – nos, erre nincsen válasz; se főnév, se jelző, sem semmi. Csak épp tudomást szerzünk róla – s ez épp elég. Ebben a köztes tartományban, a mélyülő alkonyatban, amely nem nappal, nem is éjszaka igazán, ott maradsz, magadra hagy a világ, kívül kerülsz a fény és sötétség egymásba-játszó változásán, s az este
otthagyja (szóval föl se fejthető)
léted riadtan, érve, óriásnak,
úgy, hogy benned ma fojtva, s értve másnap,
váltja egymást a csillag és a kő.
Ki lehet-e mondani, hogy ez a meghatározatlan, ami csillagként ragyog felettünk, távoli rokonságot tart Hölderlin Zápor-Szellemével, amely az égben fenn időz?
Vagy inkább épp ez a kettő közti távolság, a távlat jelenti a szellem lakhelyét, és ma már azért is annyira idegen és értelmezhetetlen számunkra ez a szó, mert korunk azon munkálkodik igen ötletesen és a jelek szerint fáradhatatlanul, hogy lehetőleg mindennemű távolságot fölszámoljon, és egyúttal minden távlatot megszüntessen? Csak részvétel van és jelenidejűség, sűrített közellét és intenzív azonnalitás. Márpedig látni az lát, aki távolabbra helyezkedik, vagy legalább némileg kívülre áll a világ sebes fősodorvonalán. A távolság igenis termékeny. Aki elveszíti képességét, hogy gyönyörködni tudjon benne, alighanem képtelenné válik például a szerelemre. Bebarangolni a kettőnk közti távolságot: talán ez volna a szerelem. És, amint mondtam, alighanem ez volna a fordítás.
közös tapasztalat
Az istenektől elhagyott világ himnusza a Kenyér és bor – ezt a versét Hölderlin még a torony, Tübingen és Scardanellivé avanzsálása előtt írta. Az istenek jelentik a távlatot, az éppen megfelelő távolságot, azt a sem túl közeli, sem túlságosan távoli nézőpontot, ahonnét a létet szemügyre lehet venni anélkül, hogy az fölzabálná, magával sodorná a szemlélőt, de elkerülve azt is, hogy tőle elszakadva, terméketlen önmagába zárkózva kívül kerüljön mindenen. Ha nem ismerjük az istenit, nincs birtokunkban a távlat sem – ebben Rilke és Hölderlin is alighanem egyetért. Ezt fejezi ki közös szavuk, amit minden bizonnyal közös tapasztalatuk rögzítésére használnak: das Offene – a Tárt.
Jöjj hát! jöjj szemlélni a Tártat, s jöjj a Sajátot
föllelhetni, akármily messze van is.7
Most már óvatos vagyok, és inkább megnézem a német szöveget, mielőtt bármit gondolni merészelnék.
So komm! das wir das Offene schauen
das ein Eigenes wir suchen, so weit es auch ist.
A fordítás ezúttal a lehetőségekig pontos. Azt olvastam egyszer, hogy Rilke a Nyolcadik elégia híres Offene-jét innen vette át – akár így is történhetett, de ennek vajmi kevés jelentősége van. A Nyolcadik elégiában beszél arról, hogy a Tárt megtapasztalása, ami valahol egyenlő a valóság megtapasztalásával, számunkra, emberek számára szinte – vagy nem is csak szinte – lehetetlen. Mintha átok ülne rajtunk, mely csak a törést veszi észre a létben, és soha, semmiképp az egészet; csak repedések, elkülönülések nyomán látunk (nem a nyelv, a polaritásokon épülő fogalmi gondolkodás csapdája ez?), csakis azt érzékeljük, ahol egyenetlenség van és hiány, de sohasem a teltet, az egészet, és sose a harmóniát. Mintha valaki – mondja Rilke – kifordította volna a tekintetünket, az elmúlással terhelve meg, ami csak a széthullásban, az analízisben lel önmagára: „Ezt hívják sorsnak: mindig szemben, / és más semmi, szemben állani örökké!”8 A létben, folytatja, eredendően nincs törés, nincsen reflexió: az összetettséget és a szekvencialitást is, ami a múlt és a jövő tudatával töri meg a tiszta jelent, csupán mi visszük a létbe – már nem mondja ki, de éppen a nyelv által, melynek mindezek jellemző jegyei. Az állatnak csak tapasztalata van, de nem ismeri a reflexiót, ezt a visszájára-fordult, tükörszerű tekintetet, amely határokkal szabdalja szét a valóságot széthulló egységekre – épp ezért látása tiszta, egynemű, és nyílt:
… a lét neki
végtelen, osztatlan, nincs benne önmagára
fordult tekintet; tiszta, mint szeme.
Ahol mi Jövőt látunk, ő a Mindent,
s magát, a Mindenben, örökre gyógyultan.9
Az állati lét nem ismerheti a létbeli meghasonlottság tapasztalatát, mert nem adott számára annak első számú eszköze, a nyelv. Mi nemcsak ezzel gondolkodunk, de mintegy általa érzékelünk is: egész létezésünk is többé-kevésbé nyelvi természetű – benne születik meg az önmagára-vonatkoztatás, az „én”, rajta keresztül bontakozik ki a történet, amellyel azonosítjuk önmagunkat. (Ezért rémület és megrendülés mindenkor a misztika nyelv-elvetése: ezzel a mozdulattal ugyanis önmagunkat kezdjük el fölszámolni.) Ittlétünk nyelvi jellege átszínezi a tapasztalás egészét, valahogy úgy, mint amikor egyes neurológiai vizsgálatokkor kontraszt-anyagot juttatnak a vérbe, hogy azt megfestve láthatóvá váljon a keringés a legvékonyabb hajszálerekig: így színezi át a nyelviség az érzékelés hajszálereit, térképpé merevítve ki a Tártat, a végtelenbe tárulkozó és eleven valóságot. Talán a költészet az egyetlen hely, elkülönített temenosz, ahol a nyelv mintegy önmaga ellen fordul, saját természetével szembemegy: a költészet a nyelv aszkézise. A filozófia is, ha nem az analízis, hanem a szintézis felé közelít, előbb bölcseletté, aztán költészetté válik, még ha nem is szonett-formában nyilvánul meg vagy jambusokban. A vers a szó átalakítása. A távlat, amelyre helyezkedve a nyelv meghaladhatja önmagát (ezért is számított valaha a költészet afféle szakrális barkácsolásnak). A vers összeilleszti, ahelyett, hogy nyelvileg megfogható darabokra tördelné a valóságot. Nem nyugszik bele a tapasztalás és az élet szilánkos, csonka, szétporló voltába. Távolságot tart a nyelvtől, isteni távlattal kezeli. De mihez kezdhetni istenek nélkül? – kérdi Hölderlin a Kenyér és borban. Ha egyszer a szellem híján minden szavunk legfeljebb töredék és halandzsa. Nincs mit tenni – az istenek visszatértére addig is várakozni kell a nyelv tömlöcében, a szavak kalodájában, Muzot vagy Tübingen huzatos tornyában.
Pallaks, vuruvuri. Így volnánk, Felség.