A NEVEK VÁROSA
2008 július
„Utazás közben veszi észre az ember, hogy a különbségek eltűnnek: minden város hasonlítani kezd valamennyi városhoz, a helységek felcserélik formájukat, rendjüket, távolságaikat, formátlan porréteg lepi el a kontinenseket. A te atlaszod érintetlenül őrzi a különbözőségeket: az értékeknek azt a készletét, amely olyan, mint a betűk a névben.”
*
Derse-adet, Mikalgard, Carigrad, Constantinopolis, Basileusa, Nea Roma, Byzantion: ugyanaz a hely arabul, normannul, oroszul, görögül, latinul, thrákul. Vajon ugyanaz a hely-e? Mert csaknem biztos, hogy ha ugyanazokat a falakat, kikötőket, tornyokat és piacokat látták is a varég hajósok meg a ruszföldi fejedelmek, nem ugyanazt jelentette számukra az Aranyváros, mint amazoknak a Császárok városa; ami az araboknak a Boldogság Kapuja, a latinoknak egyszerűen az Új Róma. A várost annyiféleképpen nevezték már, hogy idővel valamennyi név elkopott, hasznavehetetlenné vált, és a város – azt tapasztaltam –, nem hallgat egyikre sem. Az atlaszokban most épp Isztambulként jelölik, de helyesebb lesz, ha egyszerűen csak úgy hívom, ahogy egykor nevezték, jelzők és tulajdonnevek nélkül: a Város.
*
Szándékosan nem vittem magammal térképet: a Városra bíztam, hadd vigyen, amerre akar. Ha egyszer elvetődsz erre, egy napon, amikor már leróttad a kötelező ámulat köreit, javaslom, tégy te is hasonlóképpen: meglehet, alkonyatra zúgni fog a fejed, és táncot járnak veled az égtájak, de így talán a város titkos belső térképébe is bepillantást nyersz. Ezt nem emberek, hanem az elemek rajzolták meg: egy domb hajlatának vonala, az öböl egy szakaszának íve, a magas és mély váltakozása és kapcsolatuk határozzák meg az emberi elmében születő és a mesterek keze által végül megvalósuló tervrajzot is, ahogy a hexameter ritmusának szavak nélküli, ősi lüktetése az egész Odüsszeiát.
*
Az utcákat járva, meglehet, hasonló tapasztalatra jutsz, mint én: hogy a város lényegét nem tudod megragadni, mert nincsen benne semmi egységes. Az egyik sarkon még anatóliai falunak mutatja magát, aztán hirtelen Béccsé vagy egyenesen Pestté változik; egy lépcsősor, és Párizsban találod magad, de leereszkedvén rajta már londoni házsor tárul eléd. Akár egy bizarr álomban: minden ismerős valahonnan, de amikor jobban szemügyre veszed, mégsem az. Mintha minden szüntelenül átalakulna körülötted, te pedig egyre bizonytalanabbul lépdelsz ebben a képlékeny forgatagban, mert az utcák gyors sodrású folyóknak és patakoknak bizonyulnak, amelyek úgy ragadnak magukkal, mint letört faágat, és lezúdulnak veled a tenger felé, te meg egyre nehezebben találsz kapaszkodót a köveken. És ahogy egyre kevésbé tudod meghatározni az irányokat és a korokat ebben a szédületben, önmagadat is egyre nehezebben találod, hiszen emlékezetből épülünk fel, és ha az egyenes vonalú kronológia megtörik, ha az idő váratlanul hurkot vet, és Möbiusz-szalagként viselkedik, vagy fragmentumokká esik szét, és mintegy véletlenszerűen rendeződik újra – nos, akkor támpont híján vagy megadod magad ennek a törékeny, szokatlanul dinamikus valóságnak, vagy szembeszállsz vele, és bédekkerrel a kezedben próbálod újrarendezni magadat. Márpedig pontosan ez történik körülötted: a pogány templom kövei a bizánci katedrálisból kifordulva arabos ívvé alakulnak újra egy kút kávája körül; a kertek virágai előbb stilizált ornamensekké merevednek a mozaikokon, majd visszatérnek a növényi lét rugalmas formáihoz a mecsetek kupoláiba festve; a török és a görög nyelv az itteniek ajkán egymásba játszik és elkeveredik, furcsa rímeket és kentauri ragozásokat alkotva. Olyan a város, akár egy időt és teret kombináló kaleidoszkóp: új és új alakzatokba rendezi az emberi kozmoszt, emlékeidet és hiedelmeidet, minden elképzelhető variációval eljátszva, akár egy hóbortos mesterszakács, aki nem hajlandó kétszer ugyanazt a fogást elkészíteni. Minden átváltozóban van: mintha a szemed előtt válnának cseppfolyóssá, és szilárdulnának ismét megfoghatóvá a dolgok; mintha a város maga sem tudná eldönteni, mivé legyen – vagy mintha épp ebben a folyamatos változásban találná meg önmagát. Ezért kérdezni sem tudod: mert mire válasz érkezne, a kérdezett eltűnik, és a helyében másvalaki felel.
*
Lehet, hogy ez a monstrum csak így képes egyensúlyban maradni: lehet, hogy az itt található idők és kultúrák valamennyi elképzelhető kombinációja megvalósult már valamelyik szegletében, és ebben az állandó, eleven lüktetésben minden újabb pillanattal új lehetőségek sokasága jön létre. Emitt Byzantion, ott Nea Roma, majd Constantinopolis, Isztambul, Hamburg, Párizs vagy Horászán, Kairó és Génua, Velence, Bagdad, Szófia, mindnek minden volt és épp bekövetkező korszakában. Aki Európa felől közelíti meg – valóságosan vagy épp gondolatban –, hajlamos keleti városnak látni, de aki Anatóliából vagy Egyiptom felől érkezik, mindjárt nyugati városnak titulálja. Mondják, hogy a város két kontinensen fekszik – valójában nem fekszik egyiken sem, nem európai város, de nem is közel-keleti; nem jellegzetesen török, de semmi egyebet sem lehet rá mondani – leginkább azt, hogy külön helyet foglal el a térképeken, és valamennyi jelzőt rá lehet aggatni, mert az egyik éppúgy megfelel, mint a másik.
*
Túl sokféleképpen írták már le, túl sokan áhították, túl sokan szerették volna a maguk képére formálni. Ám a város megmakacsolja magát. Úgy viselkedik, akár egy mitikus szörny valami középkori bestiáriumból: ha megpróbálják becserkészni és rácsok mögé dugni, kegyetlen játékba kezd üldözőivel, mert sokkal ravaszabb és öregebb a rá leselkedőknél. Mielőtt észrevennéd, a maga képére formál: vele mozdulsz, a benne megfogant gondolatokat gondolod, belélegzed, az ereidben érzed keringeni. A város megszüli fiait, ezt a jellegzetes embertípust, aki török és mégsem az, görög, és mégsem az, örmény, láz, zsidó, kurd, és mégis más, mint mindenkori kor- és sorstársaik. Ez a bizonyos karakter jól felismerhető, noha manapság elveszni látszik az anatóliai bevándorlók milliós tengerében. Igen, a város két külön kontinensen létezik, ám ezek egyike nem található a földi térben: a füstből, zsivajból, kövekből és színekből összeálló törékeny valóság mögött mindjárt ott húzódik az a láthatatlan tartomány, amelybe a város mélyeszti gyökereit: az emberi emlékezet határvidéke, a város valóságos kiterjedése, amihez képest a látható dolgok csak annyira tűnnek valóságosnak, mint a Szeráj kupoláinak és tetőinek tükörképe a Boszporusz jajkék vizében.
*
A Város a vizek teremtménye. Ez persze többé-kevésbé valamennyi városra igaz, hiszen többségük a víz (forrás, folyó, torkolat, öböl, sziget) és a domborzat (magaslat, kiszögellés) összjátékából született: emberi igényekre fordítva ez szomjat és félelmet jelent. Ez a város is a dombok fúgaszerű váltakozásán, s még inkább a vizek játékán alapul, olyannyira, hogy a város ősi nemtője, a régi mitográfia szerint Poszeidón tengeristen fia volt. Byzast, akinek anyja az Aranyszarv-öböl nimfája, a város alapítójaként tartották számon; szentélye ott állhatott a Sergalio-fok közelében, ahol egykor az Akropolisz, ma pedig a Topkapi Szeráj látható. Alighanem Byzas a város örök daimónja, aki valamennyi későbbi keresztény és mozlim teológián fölül áll; benne jut kifejezésre, hogy a Város tulajdonképpeni teremtőereje a víz: a Boszporusz friss áramlatai, a Márvány-tenger nyugodt tükre, és az édesvizű erek és patakok, amelyek tucatjával fakadnak a partoldalban, a sziklák között.
*
Ez a víz táplálta, növelte, duzzasztotta mind hatalmasabbá a Város népességét: vonzotta, hozta ide a hátán Európa és a Közel-Kelet szinte valamennyi emberfajtáját, színes mozaikot rakva ki belőlük a források köré; ebben állt a Birodalom valódi ereje, legyen szó római vagy török korszakáról – hogy minden különbség ellenére valahogy évszázadokig kibírták, éltették, és néha még értették is egymást. A város különféle nevei ebben a korban akaratlanul is összenőttek: az Isztambul szó a görög eis tin Pólin, „a Városban” kifejezés ismétlése, törökül. Amikor pedig arra került a sor, hogy minden birodalom elvesszen, az újsütetű török nacionalizmus vakbuzgósága elsöpörte ezt a törékeny mozaikot: egyszeriben monokultúrát kívánt meghonosítani ott, ahol a termékenységet éppen a változatosság biztosította. Akkor borult a városra a veszteségnek és melankóliának az a különös elegye, amit a huszadik századi török írók a Város legjellemzőbb tulajdonságának tartanak: a hüzün, a szomorúság, befelé fordulás, elhagyatottság és elválás fölött érzett fájdalom szülte szépség.
*
Tizenhétmillió embernek képtelenség egy városban lakni. Tizenhétmillióan lakhatnak ugyanazon a közigazgatási területen belül, de nem alkothatnak egyetlen közösséget; ez túlesik a városiasság ember által még befogadható határain. Ekkora lélekszámnál már okvetlenül kisebb elemekre kell tagolódjon a megalopolisz – a város földrészként kezd viselkedni: sivatagok, oázisok, termékeny alföldek, kietlen perifériák, helyi központok jelennek meg benne, városok a városon belül. Már a régi időkben is emberi léptékkel mérve túl nagynak számító területet öleltek körbe a falak, így a város sohasem volt mindenütt egyformán sűrűn lakott: kertek, mezők, ligetek váltakoztak a külvárosok épületeivel. Mára látszólag túlnőtt önmagán. Látszólag, mert ez az indusztriális burjánzás az ősi városmagot, a falakkal körbezárt vidéket nem érinti végzetesen; a csoda ma is ott, a roskadozó védműveken belül található: egy elhagyatott udvar kapujára vésett alakzatban; a parázson sülő kukorica illatában, amely alig észrevehetően üli meg az utcákat; egy sikátor cikcakkjainak furcsán ismétlődő ritmusában.
*
Hogyan is lehetne egy és ugyanazon névvel illetni a pátriárkák gyertya- és tömjénillatú, szentek csontjaival megrakott városát, a pribékek kerületekre és kaszárnyákra osztott városát, a szultánok rabszolgáinak selyemvánkos-tapintású városát, a hivatalnokok rémálomnak is beillő paragrafusainak városát, és a bevándorlók halízű és hideg kövekből kirakott városát; a régészek palimpszeszt módjára olvasható városát; a kóbor ebek sült birkahústól szagos városát; a turisták üvegből és képeslapokból felfűzött városát, no meg a régi fényképek megfakult és foszladozó városát? A nevet, melyet nem lett volna szabad, kimondták. E név őrizte minden várfalnál, bástyánál, görögtűznél biztosabban. Én, amikor itt állok, a szent nevet már nyugodtan kimondhatom: a paloták, kolostorok, földmélyi ciszternák sorsa, amelyeket a név láthatatlan szálakkal fűzött össze, már beteljesedett. Az utca, a fal, a lépcső mind-mind egy régebbi és egy eljövendő utca, fal, lépcsősor árnyai. És a név: Anthúsza.
*
„A tekintet úgy futja át a várost, mint teleírt könyvoldalakat: a város elmondja mindazt, amit gondolnod kell, elismételteti veled mondanivalóját, és miközben azt hiszed, Tamarával ismerkedsz, egyebet sem teszel, csupán megjegyzed a neveket, amelyekkel önmagát és minden részletét meghatározza. Hogy e jelek sűrű burkolata alatt milyen is valójában a város, mit tartalmaz vagy rejteget – az utazó anélkül hagyja el Tamarát, hogy ezt megtudta volna.”
*
Természetesen minden város hasonlít Velencéhez, ahogy ezt Marco Polo a Nagy Kán tudtára adta; és minden város hasonlít Tamarához, Párizshoz, Pekinghez, az összes képzeletbeli városhoz: Utópiához, Borges és Calvino képzelt városaihoz: a nézőponttól függően ugyanaz a város sokféle formát ölthet, megsokszorozódhat, vagy sok város hasonulhat egymáshoz, olvadhat eggyé az emberi elmében, így minden város hasonlít a Városhoz, és valamennyi részlete torz vagy szépítő tükörképe valamely más város hasonló részletének. Csakhogy a Város önmagához is hasonlít: Konstantinápoly emlékeztet az egykori Byzantionra, Isztambul a régi Konstantinápolyra – ez a folyamatosság teszi hasonlóvá a várost valami élő organizmushoz, amelyben az öröklődés és változás bonyolult törvényeit kísérheti figyelemmel az utazó.
*
„Óvakodjatok közölni lakosaival, hogy különböző városok alakulnak így olykor ugyanazon a területen, ugyanazon néven, megszületnek és meghalnak anélkül, hogy ismernék egymást, nem kerülhettek egymással kapcsolatba. Néha a lakosok neve is ugyanaz marad, azonosak maradnak a hangsúlyok és az arcvonások is; de a nevek mögött és a helységek fölött lakozó istenek egyetlen szó nélkül eltávoztak, és idegen istenek fészkelték be magukat a helyükbe.”
*
Bolyongásaim során hallott félmondatokból, sikátorok mélyén részegek zagyva locsogásából, könyvtárak fóliánsainak kitépett lapjairól, elhallgatott utalásokból és végrendeletek záradékaiból bogarásztam össze a Városnak ezt a töredékes elíziumi topográfiáját. A Városról mindenki hallott legalább egyszer: talán épp a hajón beszéltek róla ismeretlen nyelven a szomszéd asztalnál, talán a bérház falára volt felskiccelve egy hevenyészett térkép, vagy az a szajha tudhatott valamit, aki az imént a kapualjból hívta, és egy titkot ígért egy félóráért, meg némi készpénzért cserébe. De nincs senki, akinek ne kínálkozott volna alkalom. Aztán úgyis eltévedünk a kacatok, jelképek és rejtjelek erdejében.
*
„A távol nem más, mint negatív tükör. Az utazó felismeri azt a keveset, ami a sajátja, miközben felfedezi azt a sok mindent, amit nem ért el, és nem ér el soha.”