Nacsinák Gergely András

BALLADA

BALLADA

Most hát egyedül vagyok végre, gondoltam eleinte optimistán.

De hogy magányosan is, csak később jöttem rá.

Aztán a magány maradt, az egyedüllét meg távozott, habár megvizitál még néhanap, tiszteletét teszi átmenetileg. A másik, azt hiszem, társamul szegődött, ideje megszoknunk egymást.

megkopott arcú névtelenek

Vajon ez a két hallgatag alak kéz a kézben jár, vagy külön utakon? Testvére, fogadott társa, szülője, szeretője egynek a másik? Egyedül lettem, mert magányos voltam. Vagy éppenséggel fordítva? Mert? Bár? Hiszen? Melyik szó illenék ide, melyik a pontos megfogalmazás? Nincs feltétlen egyedül az, aki magányos. Tömve vannak magánnyal az éttermek és irodák, méghozzá harsány és buzgó magánnyal, ez a magány siet az utcán száz meg száz alakváltozatban mintha dolga volna, holott régen nincs már, a hírmondóba meghagyott kiskocsmákban pedig megkopott arcú névtelenek poharazgatnak vele kettesben – ha ilyesmi lehetséges volna, és lám, nem is lehetetlen. Nők és férfiak egymást ölelve védekeznek az egyik, a könnyebb léptű ellen, aki jön-megy, mint holmi nyári zápor, és aki voltaképp ajándék – holott a másik ellen kéne védekezniük. Csakhogy azzal szemben tehetetlenek. Mert a magányra sohase gyógyír a társaság.

De még az ölelés sem.

Akkor talán a szerelem? – vetődik föl bennem esténként. Elvégre annyian hittek benne, nem lehetett mind sültbolond. Valami mégis azt súgja, hogy a szerelem magányos műfaj. A látszat ellenére. Valami, ami akkor bontakozhat ki és maradhat életben, ha a másik elérhetetlen távolságban van. Ezért mondták a misztikusokat Isten szerelmeseinek. Ők, akik egész lényükben megrendülve fogták fel ezt a végtelen távolságot, talán épp ezáltal: a szerelemben lettek misztikussá. Ki tudja. A szerelmet nő és férfi közt mai formájában a középkor találta ki, midőn az áhított úrnő a trubadúr vagy lovag számára de facto megközelíthetetlen volt: egyrészt társadalmilag, másrészt mivel rendszerint már másvalaki nejeként funkcionált. Az, hogy a költők később gyereklányokért rajongtak, akiket meg is lehetett volna kapni, már csak afféle bohém mutatvány volt, virtuóz és nem is veszélytelen produkció, és különben a költő ezeket a lecsúszott istennőket igyekezett minden erejét megfeszítve és minél előbb visszaemelni az őket megillető és biztonságos magasságba. Ha volt szíves hamar elhunyni, mint Beatrice, annál jobb.

05221

Mert akkor beteljesedett a magány. Vagyis a szerelem. Akinek van társa, legföljebb szereti, utálatok és megcsömörlések besszeivel tarkítva, de igen körmönfont pszichológiai manőverek szükségesek, hogy ugyanakkor szerelmes is legyen belé. Legalább időnként. De elképzelhető ilyesmi egyáltalán? Szeretet és szerelem összjátéka? És ami ugyanez: egymásra találni és megközelíthetetlennek maradni? Vagy ez csak amolyan eszményi dolog, mint a pont a geometriában vagy a párhuzamosok találkozása a végtelenben?

Talán a Scarborough Fair a lehető legpontosabb dal a szerelemről. Ha ugyan. Középkori angol ballada, és apránként, nagyjából a tizenhetedik századra alakult olyanná, amilyennek ma ismerik. Sokban emlékeztet egy talán még nála is ősibb skót balladára a Tündérlovagról, aki egy szépséges szüzet fenyeget azzal, hogy elragadja, miközben, ha jól értem, a szépséges szűznek ez ellen a legcsekélyebb kifogása sincsen, és a végén még ő eszel ki feladatokat a tündérlovag számára, egészen képtelen, teljesíthetetlen próbatételeket, amilyeneket rendszerint a nők szoktak. És közben, természetesen, refrénszerűen zúg a szél.

ígéretekből emelnek falat

Ez a félig misztikus ballada szelídült egy apró észak-yorkshire-i kikötőváros piacán tervezett randevúvá. A tündér és a szűz elmaradtak valahol Skóciában, itt már férfiról és nőről van szó, egykori szerelmesekről, akik ugyanilyen képtelen feltételeket szabnak egymás számára, amelyek egyszerre tennék lehetővé, de ugyanilyen mértékben lehetetlenné is az együttlétet. Ígéretekből emelnek falat maguk közé. Méghozzá közösen, vagyis külön, de a legnagyobb egyetértésben. Emez – történetesen a férfi – patyolat-inget kér, amelyen nincs varrás vagy vágás, továbbá, hogy azt egy kiszáradt kútban mossák tisztára, melyben nincs sem forrás, sem esővíz. A leányzót sem kell félteni, a maga részéről egy hold földet kér a tenger és a szárazföld között, beszántva, borsszemekkel bevetve. És legfőképpen a süvítő szél is elmaradt, a refrént pedig négy növénynév vette át, ezeket ismételgetik mindketten, minden egyes strófa közepén: parsley, sage, rosemary, thyme – vagyis petrezselyem, zsálya, rozmaring, kakukkfű. Hogy ez a négy miképp kerül oda, és miért éppen ezek, a folkloristáknak nem kevés fejtörést okozott.

Ami azt illeti, mindmáig okoz. A ballada refrénje ugyanis koronként és vidékenként variálódott valamicskét, úgy tűnik, régebben így is énekelték: Sober and grave grows merry in time, meg emígy: Every rose grows merry with time. Vagyis: Komorság és gyász idővel örömre vált, és A rózsák idővel mind vidáman virítanak. Félrehallás lehet az oka, találgatják, hogy a grows merry egyszer csak rosemary lett, a time meg thyme. Vagy a tájszólás. De a petrezselyem? Üsse kő, legyen igazuk, azért én mégis úgy hiszem, oka lehet annak, hogy ez a négy fűszernövény oly makacsul gyökeret eresztett a ballada szövegében, hogy egy idő után minden egyéb növényt kiszorítottak onnan, a rózsát is beleértve, pedig annak elméletileg több jussa volna egy szerelmi énekben. Akik elégedetlenek a nyelvi magyarázattal, a kelta folklórban és középkori füveskönyvekben kutakodnak magyarázat után. A petrezselyem: elveszi az étel keserű ízét. A zsálya: erőt ad. A rozmaring: szerelemre indít. A kakukkfű: felbátorít. Mások szerelmi bájital obligát összetevőit ismerik fel bennük. Megint mások arra jutottak, hogy mindegyik növénynek köze van a túlvilággal való kapcsolathoz – a ballada ősében a tündérlovag sem e világi lény, ugyebár –, és a szerelmesek azért nem lehetnek egymáséi és azért nem találkozhatnak Scarborough patinás piacterén (ezt a lehetetlenséget tükröznék a lehetetlen feladatok), mivel egyikük már halott. Így hát joggal szólnak múlt időben a szerelemről: For once she was a true love of mine. A füveskönyvek viszont sokfélék. A petrezselyem az alvilág és boszorkányság emblematikus növénye is lehet, a zsálya a bölcs, boldog és hosszú életé; a rozmaring felkorbácsolja a vágyat, viszont a kakukkfű annak segít, aki éteri társát keresi. Vagyis a két szerelmes a növények örve alatt merőben ellentétes dolgokat kíván a másiktól, mégpedig egyidejűleg, és igazából ebben sincsen semmi meglepő. Már az elején szóltam, hogy a Scarborough Fair talán a legpontosabb dal a szerelemről.

05222

És mi van, ha a négy növény minden herbáriumot sutba dobva egyszerűen az, ami? Petrezselyem, zsálya és rozmaring és kakukkfű. Levesbe, sültekhez, teához való. Az a négy zöld, ami úgy általában minden konyhakertben megtalálható. Ez esetben a szerelmesek nem lehetetlen, hanem egészen mindennapi dolgokat emlegetnek, a varrás nélküli ing, meg a borssal bevetett tengerpart mellett. A négy fűszer minden magyarázat nélkül keveredik a fantasztikus megpróbáltatások közé, és makacsul vissza-visszatér, mint egy varázsige. Négy mindennapi dolog. Meghitt látvány, ismerős íz, minden levesben, kiskertben, viszonyban ott van. Valami azt súgja, hogy igazából ez az, amit a másiktól kérnek. Hogy ott legyen.

varázsfőzettel

Egyedüllét és magány dolgában sem találok pontosabb formulát. Kiszáradt kútban megmosott ingek, felszántott föld, amelyet elmos az első dagály. Mi a cél vajon? Hogy a puszta egyedüllét magánnyá fokozódjék a szerelem alkímiájában, vagy hogy a magány egyedüllétté szelídüljön? A legfurfangosabb bájital segítségével, ha máshogyan nem, varázsfőzettel, amely a négy legközönségesebb növényből áll, s amire épp ezért senki sem gondol: petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű: ezek alkotják a jelenlét italát. Eddig tehát megvolnánk. De vár-e valaki ott, Scarborough piacán?

kép | pxhere.com