Kazinczy Gábor

MŰTEREMBEN

2006 január

MŰTEREMBEN

Az éjjel bőgött a szarvas (egy ideje minden éjjel, augusztus végétől október elejéig), rekedt tülökhangon vagy inkább sófárhangon, ami nem azért jutott eszembe, mert a hangszer neve a sóvárgást sugallja, hanem mert hallottam már vészjósló sófárhangot – és a bagoly is huhogott, vagy inkább belerikoltott a szürke tülkölésbe egy-egy párizsi kékbe hajló lilát. Félálomban, a tudat alatti lesen, látom a hangokat. (Álmaim egyébként fekete-fehérek vagy monokróm árnyalatúak, máskor színesek.) Ennek az indulatokkal telített éjszakának ködös smaragdzöldje és meleg barnája körülölelte a csendháborítást, egy régi Picasso-kiállítás plakátjának harmóniájával.

A nemi vágyakozás hangjai ilyenkor erősebbek, mint a kielégülésé, hisz a hangerő alapvető funkciója a távoli vetélytársak kihívása.

Pszeudoikon. Első hallásra ez utalás a bizánci ortodox szentképek műfajára, de számomra gyűjtőneve mindannak, aminek köze van a szakrális művészethez, kortól, etnikumtól függetlenül, a sámándobtól, a múmián és annak szarkofágján, a frigyládán és a tibeti mandalán keresztül a keresztény aszkézis „szkeleton-morfikus” ábrázolásáig. Az eredeti tárgyi anyag többnyire kopott, rongált, erodált formában maradt meg, ezért sokkal izgalmasabb és titokzatosabb, mint az érintetlen mű. Olykor csupán töredék. …Szeretem a töredéket, hisz tartalmazza az időt, tisztelem az enyészetnek a művészi értéket módosító (növelő) hatását. A művészi metamorfózis, mely a tárgyakon végbemegy, a lírai archaizmus nevű irányzat elindítója; ez technikailag és koncepció szempontjából új lehetőségeket kínál a művésznek. Többek között a mesterséges, más szóval pszeudo-szakrális töredék készítésének kalandját.

A szakrális művészet alkotóinak tehetsége és szenvedélye nem lett volna elég. A művek létrehozását végtelen energiával megtöltő vallásos hit volt alkotómunkájuk katalizátora, melyhez mérhető áhítatot kevés mai művész tud felmutatni, annak ellenére, hogy vallásunk mostanság is a Művészet és szentélyünk a Természet. Istenünket, sorsunkhoz hasonlóan, belül hordjuk, ám jelenlétét ritkán éreztetjük.

élő erődítmény

Lovas kompozícióval foglalkozom. Mint mindig, előjönnek az elődök s velük a művészettörténet: a képzőművészetben sűrűn előforduló állatok – a kutya, macska, ló, kecske, juh (kos, berbécs), bika, szarvas, bagoly, sas, fácán, kígyó – közül az ember után (vagy vele együtt, lásd: kentaur) a ló személyesítette meg leginkább a kor hangulatát, a műalkotásban jelentkező lelki állapotokat. Ezért, akárcsak az embert, a lovat is sokféle módon jelenítették meg, különféle mozgásban, magatartással és „mimikával”. A harci szekér elé fogott asszír lovaknál a néző felé eső első ló volt fontos, a többi amolyan stb.-ló. Az ógörög ló heroikus volt, de a hősiességet sportszerűen űzte, teljesítmény-centrikusan, esztétikusan, stilizáltan. A középkor lovai körhintalovak voltak, kivéve az azonos korban, a keleti művészetekben ábrázolt mokány mongol lovakat. A reneszánsz ló a csata aktív részvevőjeként nemcsak rúgta, de harapta is az ellenséget és annak lovát, és ha megsebezték, fájdalmasan nyerített. Picasso innen merített például a Guernica stilizált kétségbeesést produkáló lófejéhez… A reneszánsz lovas szobrok viszont megtestesítették a méltóságot, az erőt, de olykor az érzékiséget is (Rubens korának nőideáljához hasonló, dús formájú brabanti lovai). Az olaszoknál a ló élő erődítmény volt, a hősnek is önbizalmat adó hipposzaurus. Ilyen értelemben Mátyás király lova Kolozsváron szintén reneszánsz ló. A klasszicista ló elegáns volt és kimért. A romantikus ló akrobatikájával is kifejezi az érzelmeket. E kor művészeinek kapóra jött a ló természetes ágaskodása, mely a kiszáradt, öreg fák tragikus pózát utánozva merevedik drámai attitűdbe, megfelelő viharos-felleges háttérrel. Aztán van még rokokó és biedermeier ló, viktoriánus ló, valószerűtlenül, perspektivikusan elnyújtott Lautrec-féle derby-ló és az azt továbbnyújtó, Kukrinikszi-féle karikatúra-ló, Pegazus, Rocinante… De vannak kék lovak, vörös lovak is… ja, és a szürrealista ló, melynek teste a fellegek közt lebeg, de lábai olyan hosszúak, hogy egészen a földig érnek.

kazinczy2 2006 1

Ben_Kerckx, pixabay.com

A mai lovak hol ilyenek, hol olyanok. Különböző korokban gyökereznek. Hogy van-e modern és posztmodern ló, az majd később kiderül.

Vannak népszerű, közhasználatban előforduló szakszavaink. Valahogy el kellene érnünk helyes, logikus használatukat, mert nemcsak a képzetlen ember, de olykor bennfentesek, sznobok, vagy modoros embertársaink is elkövetik a nem éppen súlyos, de a vájtabb fülűeket zavaró hibát, és a francia gobelinnak írt goblent, kvázi németesen goblejnnek ejtik. Lehet ezt szőrszálhasogatásnak is nevezni, de számomra az előbbi, a goblen, a textilművészet egyik alap-műfaját jelenti, amiről Aubusson haute-lisse technikájú csodái jutnak eszembe, míg a másikról a kispolgári unaloműzés „remekmű”-másolatai, meg az előrerajzolt vásári etamin-vásznak.

a szűzfelület érintetlensége

A másikat, a graffitit eredetileg Brassai teremtette, szintén franciául, a házak falára firkált-karcolt, sokszor szellemes rajzokat és irományokat jelölő kifejezésül. Valószínűleg a görög grafomaiból (írni) eredeztethető olasz sgrafittóból mint karcolt-vájt murális eljárásból született. Tehát mindenképpen a görög-latin kultúrában gyökerező, európai kifejezés, amely a partizán-falfestmény műfajával együtt Amerikába telepedésével amerikanizálódott greffitivé. Magyarul graffitiként mindenképpen jobban hangzik. Egyébként a falra rajzolás az emberré válással együtt jelent meg. Úgy látszik, ha az ember falat lát, rögtön magáévá akarja tenni, meg akarja törni a szűzfelület érintetlenségét, vagy csak rájön a közölhetnék, a nyom- vagy jelhagyás ingere, mások számára, hogy „itt jártam” (nomina stultorum, ubiquo locorum).

Ezzel mi, vizuális művészek is így vagyunk. Olyannyira, hogy ha nagy sima falfelületet látunk, mindjárt városképben, ország-képben, sőt földrészképben gondolkodunk (Lásd.: Le Corbusier, Hundertwasser vagy Christo).

Nem tudom, helyesen tesszük-e, ha zsarnoki módon arra kényszerítünk másokat, hogy a mi szemünkkel lássák környezetüket. Mert, ha egy utca egyik házának fala eddig fehér volt, mostantól pedig vörös, ugyanúgy megszokjuk, sőt megunjuk, mint a régit, és elvárjuk, hogy újrafessék. Még jó, ha az időjárás viszontagságai besegítenek, és időnként lekoptatják a megunt színeket. Másképp áll a helyzet a belső terekkel, pl. Pompei, Villa dei Misteri.

Mert az magánlak, tehát magánügy. Ezek a vörös falak nem mindennapi látványt kínálnak, lenyűgözők.

Az emberi szellemet a giccs teszi tönkre. De a giccset az emberi szellem teremtette. (A gondolkodás nagyjai olykor giccses ízlésűek voltak.) Polgári giccs, forradalmi giccs, plebejus-proletár giccs, arisztokratikus giccs… Talán a falusi-paraszti giccs még a legelfogadhatóbb, mert előbb-utóbb folklórrá válik. Igaz, a városi is, városi folklórrá. Viszont a falusiból, eldugottabb helyeken, hiányoznak a kozmopolita információk és a sznobizmus is naivabb. Az egyszerű, elszigetelten élő ember öntörvényűen alakítja, „formatervezi” környezetét, tárgyait, még ha ízlése giccses is. Legfeljebb eredeti, jópofa, humoros lesz.

kazinczy3 2006 1

WikimediaImages, pixabay.com

Az ókori giccs, például a tanagra, számunkra már érték. Hátha egyszer a kerti törpe is az lesz. Alátámasztja ezt Enrico Baj is: „Arra a következtetésre jutottam, hogy a mai idők tükörképe kizárólagosan a giccs. Nincs mese, korunk valódi stílusa a giccs, az aranyozott rosszízlés kifejezője. Szentimentalizmus. Hamis jóérzés. Szép gyümölcs és virágkosarak, az erogén zónákban lefátyolozott meztelenségek (látszanak is meg nem is). Egyfajta szemét-egyveleg.”

Az a kompozíció (ha sikerült), amibe utólag már semmi sem fér, de el sem lehet venni belőle semmit. Nem azért, mert annyira zsúfolt, vagy annyira híg, hanem mert a képalkotó elemek ritmusa tökéletes, esztétikai funkciójuk által olyan pozitív és negatív foltokat, formákat képeznek, melyek dúsítása vagy hiánya nem az eredeti mű javított változatát, hanem új művet eredményez.

A zenében a szünetnek is komoly szerepe van, akár a deklamálásban.

a tudatalattiból eredő

Kétféle komponálás van: az improvizáció, a spontán, a véletlenekre, az azonnali felismerésekre alapozott, a tudatalattiból eredő és a tudatos, a racionálisan irányított, vagy előre kigondolt-átgondolt, képzeletben fejlesztett, forgatókönyv alapján felépített. A harmadik változat a vegyes, az ellenőrzött spontán, a tudatalattiból eredő, racionálisan fejlesztett. Mindhárom lehet jó és rossz, a végén kiderül.

A kompozíciós készség olyan, mint a színérzék: születési „hiba”. Vannak jó, tudományosan kispekulált kompozíciós sémák, de az igazi az, amit nem kell tanulni. Egyébként latin eredetű a kifejezés: con positio (együttállás).

Vannak valódi véletlenek és vannak mímeltek. Pszeudo-véletlenek. Utóbbiak hihetővé tétele az igazi kunsztstikli. A vizuális művészetek, elsősorban a festészet alapja többnyire a mimézis. Az embert, állatot, tárgyakat ábrázoló festő virtuális térbe vagy síkba helyezi motívumait és a naturalizmustól a fotórealizmusig élethűen, szemfényvesztőn jeleníti meg ezeket. Volt idő, amikor egy quodlibet nevű átverős játékkal szórakoztak az emberek, a valóság látszatát keltő összeállítással. A véletleneket mímelő képek lehetnek lemásolt valóságdarabok, így a quodlibet esetében is, és lehetnek mű-valóság darabok, háromdimenziós, gyártott elemek: mű-erózió, mű-kopás, mű-töredék, mű-gyűrődés.

Raul Dufy mondta: „A kép nem azonos a motívummal (a valósággal), de valóság-értéke van”. A realizmusban mindenképpen ezzel lehet mérni a mű művészi értékét.

kazinczy4 2006 1

Jlaatz, pixabay.com

Tárlatnyitók értelmén tűnődöm… gyakran a megnyitók utáni, kijózanító csendben. A tárlatnyitó eufóriás, ünnepélyes pillanatokkal tűzdelt képmutató rituálé, mely az alkotó előzetes „kínszenvedéseiért” hivatott elégtételt, némi kárpótlást nyújtani, a közönség jóindulatáért esedező szöveggel párosítva. Eredetileg a kirakodóvásár kezdetét bejelentő és a portékát dicsérő reklámszöveg, melynek funkciója az anyagi haszon növelése. A mai tárlatokat megnyitó személyek szerepe: magyarázni az alkotó szándékait, eredményeit, eligazítást adni, a megközelítési útvonalat kijelölni, a nézőket ráhangolni a művek hullámhosszára. Sok változata van, ahány bevezetőt, méltatást mondó személy, annyi. Lehet egyszerűen csak vázolni a szerző életpályáját, vagy hatásos csattanókkal felkelteni az érdeklődést művészete iránt stb.

De tudjuk: kettőn áll a vásár. A másik a közönség, a fogyasztó. Azt is tudjuk, elhunytról és az éppen kiállító művészről vagy jót, vagy semmit. Ilyenkor a közönségből ömlik a gratuláció, a dicséret, a semmitmondás. Mert úgy illik. Hisz kevés az értő, s a naiv laikus attól fél, hogy hozzá nem értésével megsérti az ünnepeltet. Viszont sok a sznob, ami nem baj, sőt. A sznob idővel értővé – szerencsés esetben talán gyűjtővé is válik, hisz fontos neki a tárlatok nyilvánossága, és közben, észrevétlenül, közelebb kerül a műértéshez.

Egyébként érdemi párbeszédre tárlatnyitón sem lehetőség, sem partner, vagy csak ritkán. A művész nem csak a beavatottakhoz szól, viszont kétségtelen: a művek dekódolásához a befogadónak szüksége van némi műveltségre és főleg érzékre.

tragikomikus alakok

Olykor indulatosan drámai, expresszionista vagyok, majd racionálisan szerkesztő, mértani fegyelmet kedvelő, ébren álmodom, vad szür-dolgokat, abszurd helyzetekbe élem bele magam, és groteszk, tragikomikus alakokat fedezek fel magamban és magam körül.

Naponta vagyok cinikus, flegmatikusan közönyös, szangvinikus lázadó, patetikus és depressziósan melankolikus, hisztérikusan kolerikus, álmodozó széplélek és gonosz képzeletű bosszúálló, paranoiás és szkizofrén, idegroncs és a nyugalom blazírt szobra, rezignált és gyötrődő, önemésztő és önironikus, másokat gúnyoló és másokkal együtt érző, a kispolgári életmódot előnyben részesítő, de a kispolgári mentalitást elvető plebejus.

Végül is varietas delectat. Mindezek nélkül unalmas lennék, lennénk. Én is, az élet is.

felső kép | MichaelGaida, pixabay.com