Bécsy Ágnes

MUTABOR

2008 június

MUTABOR

Elöljáróban óvintézkedésképpen emlékeztetni szeretném az egybegyűlteket[1] a felejtés olyan kínos alkalmaira, melyekben a tudat esendő hősei hajszál híján pórul jártak. Mai, számítógépekkel és más digitális ketyerékkel teli világunkban különösen méltányolhatjuk azokat a történeteket, melyekben minden egyetlen jelszón múlik. A passwordöket és PIN-kódokat el szokás felejteni, és a Szezám nem tárul. A mesék valamivel engedékenyebbek, mint a digitális valóság, és a véletlen szerencse segedelmével visszabocsátják a magukból kizáródott hősöket abba a honba, melyből elindultak, de erre azért az ember – így minden mesén kívül – jobb, ha nem vesz mérget. A bagdadi Haszid kalifa és Manzor nagyvezír például majdnem gólya maradt a gólyák világában, amikor elméjük megcsökte magát, és nem volt képes visszaidézni a szippantós átváltozó-porhoz elmormolandó varázsigét. Feledték ugyanis a varázsszó használatához rendelt nehéz kritériumot, nevezetesen, hogy az átváltozás egész ideje alatt nem szabad nevetniük. Ők azonban egy magát illegető gólyalányt meglesve önfeledt vihogásban törtek ki, s így csak annyit tudtak eldadogni, hogy „mu-mu-mu”. Kéretik tehát gólyalányok produkcióján nem esni önfeledésbe, és már csak azért is megőrizni minden komolyságot és odaadó figyelmet, mert ha az arabusok nem tudnak latinusul, jobb, ha tisztába jönnek vele: MUTABOR annyit tesz, hogy „át fogok változtattatni” – ez pedig nem gyerekjáték és nem bohó mese, hanem szentül komoly dolog.
a féltett emlékezet
Aki a felejtésről szól, az emlékezetről fog beszélni, s ha az emlékezetről beszél, a felejtésről szól. De sokféleképp és sok értelemben szólhat, mert egyik sem olyan egyértelmű jelensége bonyolult tudatunknak, mint azt a kognitív tudományok és kísérleti pszichológiák legújabb, megmérhetetlen terjedelmű, ám annál sivárabb kötetei alapján vélhetnénk. A felejtésről például úgyszólván nem is vesznek tudomást. Mindenük az a féltett emlékezet! Nem tudom, hogy vannak vele, de nekem mindig gyanús kicsit az effajta megszállott buzgalom…

b7e868d0-f15a-455b-84b9-d3b0d497cd64

Az emlék szótári értelemben az a mentális kép vagy tudattartalom, amit a már nem jelen levő időben volt tárgyról egyszer rögzítettünk, megőriztünk és a jelenben visszaidézni tudunk. Lényegében mindegy, hogy ez a tárgy mi – fogalom, képzet, dologi vagy emberi entitás, netán önmagunk -, az emlékezést az én (itt-most) és a más (máshol-máskor) viszonyaként, az emlékező szubjektum és az emlékezett objektum térben-időben elkülönült szembenállásaként fogjuk fel. Éppen ezért különös, hogy nyelvünkben – s a legtöbb ismert nyelvben – az emlékezet fogalma mind a végeredményre, mind magára a procedúrára, mind az azt lefolytató személyes tudat képességére utal: az emberi emlékezet (vissza)emlékezik, s így őrzi meg a múlt személyek és dolgok emlékezetét. A felejtés – nemcsak szótári értelemben, hanem a tudós urak szerint is – egyszerűen ennek a kvalitásnak, procedúrának és tárgynak a különböző fokú defektusát jelöli: a feledékeny embert gyötri a feledés, hibázik az emlék rögzítésének, tárolásának, visszahívásának folyamatában, tehát sok mindent felejt, hiányos és torz vagy felismerhetetlen paca a már nem jelen levő tárgy képe, amely így a feledés martaléka lesz.
emléktelen tudat
Igen ám, de ha emlékezet és felejtés működését egy jól funkcionáló vagy tönkrement fényképezőgép reflexszerű működéséhez hasonlónak képzeljük – ahogy jobbára szoktuk –, sajátos problémába ütközünk: nevezhetjük-e felejtésnek azt az elméletileg elgondolható szélső esetet, amikor egyáltalában nem jelentkezik semmifajta kép vagy tudattartalom, semminő szándék és aktivitás a visszaidézésre, mert nem tárolódott semmi, hiszen semmi sem rögzült, mert kifejezetten nem volt szándék sem rá, következésképp a személyes tudat – az adott alanyi, tárgyi és predikatív vonatkozásban egyaránt – a puszta semmivel van tele? Hiszen ha a puszta semmi idézhető csak vissza az emléktelen tudatba, akkor se tárgyról, se alanyról, sem a felejtés esetéről nincs értelme beszélni. A felejtéshez legalábbis annak tudati konstatálása szükséges, hogy volt valami (odakint, ott, akkor), amit tökéletesen elfelejtettünk, amiről már sejtelmünk sincs, hogy mi volt az. Felejtésünk a szó szoros értelmében csak addig van, amíg legalább valami létre, s ezzel kapcsolatban valami bennünk gerjedt akarati impulzusra emlékezünk, vagyis amíg emlékszünk a felejtés tényére. Ezzel az emlékezés utolsó nyomával, vagyis a felejtettség emlékével együtt a felejtés maga is szőröstül-bőröstül megszűnik – s vele szűnik az odaveszett emlékezés valódi értelme is. Megelőzheti-e tehát a felejtés az emlékezést?

Ha mentális képeink és tudattartalmaink csak ego-identitásunk belügyét képeznék, a kérdés nem volna oly kínos. De ha két személyes tudat összetalálkozik, és X azt állítja, hogy Y elfelejtett valamit, amire viszont Y álmélkodva azt feleli, hogy de hiszen semmit sem felejtett, mert nem is volt „ott” semmi, akkor már kétségkívül vérfagyasztó. Felejtésről ugyanis – szubjektíve – szó sem lehet: X és Y egyaránt becsületes tanú, abban tudniillik, hogy a dolog ott volt, illetve hogy egyáltalán nem volt ott semmi. Mi van akkor tehát magával a „dologgal”? Volt vagy nem volt? S ha igen, hogy volt? Ki tudhatja? – A válasz ősidők óta ugyanaz: Tudj’isten! (S milyen igaz! már Szent Ágoston szerint is a Teremtő örök emlékezetében tartja a teremtettet, amely amúgy is benne foglal helyet.) Következésképp X és Y vagy vállat von, és békés rezignációval továbbáll a maga teremtményi meggyőződésében, vagy öntudatosan agyonverik egymást. Hogy melyik megoldást választják, az a mindkettejük reflektáló tudatán kívüliként tételezett „dolog” státuszán lényegében semmit sem fog változtatni – hogy volt is meg nem is, ilyen is meg olyan is. Mindez azonban az X és Y közösségében felépülő kultúrára, arra, hogy a „dologhoz” és egymáshoz való viszonyulásuk egylényegűségre törekvő impulzusa rendezi számukra a létet, s azt tulajdonképpen egyikük sem vágyik tönkretenni – nos, a válasz nem lényegtelen befolyást gyakorolhat, és a „dolog” ügyének alakulására is kihat.

b79efa73-3298-4075-9244-9e288799c438

Rögtön világosabb lesz ez, ha arra gondolunk, hogy X és Y emlékezeti vitája adott esetben olyan külső tárgyra vonatkozik, mely hozzájuk – volt-ként – merőben hasonlatos szerzet, amennyiben ön-tudatos ego volt a már elmúlt időben, amikor is a Z nevet viselte. Feltételezhetjük, hogy titkon ő volt Y apja. Mindenesetre Z most már nem döntheti el a vitát a maga volt létéről és minéműségéről, mint valami békebíró, mert mindenekelőtt önmaga számára nincs már: meghalt. Viszont Y makulátlan nem-emlékezete, melyben ő még a felejtés gyanújaként sem idéződik meg e jelenbe, Z számára a felejtés (feledettség) maga. Z immár csak annyiban és annyira rendelkezhetne saját emlékezettel (önmagáról) itt és most, amennyiben és amennyire Y, X és a többi jelenvalók emlékezetében meg-jelenülhetne. Amennyiben ez – Y ré-vén – egyáltalában nem következik be, annyiban Z – Y révén – csupán a feledést „tartalmazza” saját emlékezeteként, s ezzel nem egyszerűen halott, hanem eleve semmis voltát. Ám ha Z tartalma merőben a feledés, akkor Y-nak a Z-ről mit sem tudó, szubjektíve ártatlan nem-emlékezete éppen ezt jeleníti meg, vagyis a feledés eleve semmissé tevő mozzanatát – az egyedi lét semmisségéét! Y öntudata ebből az eredendő feledésből fakad föl, méghozzá egyszerre a genitivus subjectivus és genitivus objectivus, vagyis az ön- és tárgyfeledés értelmében, s mindenekelőtt az egyéni létezésre vonatkozó feledő feledettség kapcsolja Z-hez, a múlthoz, a maga eredetéhez, sokkal szorosabban, mint a belőle föleszmélő, esendő személyes emlékezet. – Félelmetes, amit beszélek? Pedig mintha volna benne valami isteni… Mert hát vajon mire emlékezhetett a Teremtő, mielőtt nekilátott teremteni?
a Nagy Feledkezés
Ahelyett tehát, hogy sötét megvetéssel sújtanánk Y-t, kiben a legteljesebb feledés már-már a legteljesebb emlékezettel egy, figyelmeztessük X-et, hogy ne örüljön túl korán: ha Z-re történetesen emlékezik is, mindenre, mindenkire neki sem fog sikerülni, hacsak nem ő a Teremtő személyesen. Y eredendő vétlen bűnében X is és mindenki, az ábécé összes betűje osztozhatik. Mi is. A tudatos én, az ego eleve egy grandiózus (ön)feledkezésre alapított: a maga eredetének – eredeti magának – feledésére. Arra, hogy a személyes tudat megszerzésével, a diadalmas én kivívásával egyre inkább úgy konstatálja a lét – az ő teljes léte – azon vele korábban szerves mozzanatait, hogy azokat immár tőle magától idegen, külső valóságként, csak tárgyaként reflektálja. Hogy a szerves lét teljességköre, melyből magát e lét tudatosításának szerveként kiküzdötte, a számtalanféleképpen elgondolt isten-szellem-e, vagy Gaia, vagy az ember nem kevésbé sokszínűen elgondolt társadalmisága, az természetesen nem egészen mindegy nekünk, ám e változatok aligha a feledés-lényeget érintik, inkább csak az ego-tudat kiépülésének és a lét egészétől elidegenülő öntudatának fejlődéstörténetét őrző emlékezet szimbolikus sémái – vagyis a Nagy Feledkezés archeológiai rétegei.

A helyzet azért korántsem oly zord, mint felszínén látszik. A Nagy Feledkezés archeológiája talán éppen az ősi tanítások hirdette misztikus visszateremtés útját, a Nagy Visszaemlékezés teleológiájának térképét rajzolja ki befelé, az ego önnön mélye felé. Mondják, ha ezen az én a legtisztultabb tudatosság koncentrációban végighalad, hogy kozmikus létesülése eseményét a belső reprezentáció sémáiban újra végrehajtsa, s az összes lehetséges életlehetőséget és tapasztalatot alanyilag átélje, magába fogadja, akkor fölismerheti, újrateremtheti mindenütt jelenlevő, mégis megfoghatatlan, a konkrét létezéstől – s múlandóságától – érintetlen azonosságát, a maga halhatatlan – isteni – egyetemességét. A biológiai, pszichikai, szociális lét fölé tornyosuló emberi tudat, a kiteljesült egónak ugyanis – mint abban nemcsak az ősi tanítások, hanem a mai egzakt elmék is egyetértenek – két elképesztő tudománya van: az ön-distancírozás és az ön-transzcendencia képessége. Önmaga tárgyaként tud magára tekinteni, és a végességbe kizárult létét folyamatosan feloldani tör azzal, hogy tudatos lényegét, önnön értelmét mindig az önmagán túliban ismerje fel, és akaratával abban realizálja. Az önmagát is reflektálni képes tudatosság az önmagán túli (neki tárgyiként megjelenő) önlényeg folytonos bekebelezésében nyilvánul meg mint a Teremtő művet az egóban folytató, terjeszkedő aktivitás.

d14bb6df-7870-4ccd-b8f0-2d5facd1ee6c

Korántsem mindegy azonban, hogy az ön-distanciában mit pillant meg – mit vél megpillantani – az én, és önmaga értelmeként miféle tárgyakat kebelez be. Mert hiszen tudjuk: ételünk az életünk, s amit eszünk, vagy – az Isteni Vándor szerint – hiszünk, azzá lesz változásunk. Napjaink világa már úgyszólván kizárólag a tárgyi lét állhatatlan anyagi felszínét kínálja reklámozva élelem és értelem gyanánt, lényegünkként a korlátlan materiális expanziót. Többre alig futja az önmagát távlatból is csak az anyag felszínére tapadt kétdimenziós maszkként megpillantó tudat eltompult látásából és foncsorozott emlékezetéből, mely a léha és megbízhatatlan érzéki megidézés tartományait odahagyva egyre inkább a fogalmi tudásként rögzült verbális memória egyetlen „delete”-gombbal törölhető információhalmazára szűkül. Emlékezetünk mélyéből hovatovább kihullott minden mélységes felejtés sugallata, s az elfutó anyagi felszínt tükröző tarka képeit a sekély nihil hordja hátán. Mintha emlékezetünk egyre inkább e sehovaságba futó értelmetlen végesség tükre volna csupán, maga is semmit-érő. Ezért kapunk hát utána oly kapzsin és mohón? mert oly állhatatlanul elfutó… Csakhogy a sóvárgás egyre gyötrőbben elégületlen marad, míg a teljesületlenség és szorongás embere minduntalan az anyagi lét felszíni tárgyaira, pontosabban: mennyiségeire vetíti ki önlényegét! Minden megújuló kísérlet vége: a letargia. (Jegyezzük meg a szót, hallunk még róla!) – Nem volna tanácsosabb farkasszemet nézni a fáradsággal kiküzdött öklömnyi öntudatot szorongva markoló félelemmel, és mindenestül feledve ezt a talmira ráfeledkezett létet, visszaindulni a valódi lényeget feltáró emlékezésbe – mely végeredményben a Nagy Feledkezés képét tárja elénk? – De vigyázat! Veszélyes. Tudják: nem szabad nevetni. Ami talán mégsem oly nehéz, tekintve, hogy csak egyesegyedül hajthatjuk végre: egyes szám első személyünkben, magunkban.
az ego-világ
Az eredményhez nyilván nem lehet elég a bősz kogitálás és a memóriában őrzött verbális információ, a jobbára bemagolt szemantikus emlékezet állománya. Ehhez szükség van a jobb-féltekés képi emlékekre, az ábrándosan és olykor sunyi módon feledékeny és képzeletdúsan hazudozó önéletrajzi emlékezetre, a nem tudatosult rutinjainkban élő emlékekre s a teljes érzéki megidézés részleteihez az érzékszervi emlékek delejezően értelmetlen szemétdombjára, arra a milliárdnyi, kérészéletű, mert értelmező összefüggéseit vesztett s az öntudatlanba zuhant, minduntalan kitörlődő és újratermelődő eleven érzéklet-morzsára, amivel hús-vér életet adunk a rítusok, mítoszok, szimbólumok és metaforák acélszerkezeteinek, s életre keltjük a költői képzelet műveit. Mi több, szükség volna arra is, hogy vissza tudjuk fogni ego-ista fölényességünk ön-hitt nevetését mindazon bizarrságokon, amiket önmagunkból kipislogva látunk, végestelen végig az időkben és a terekben az őshomályba vesző feledett eredetig, s minden szenteskedő nagyképűség nélküli józan alázattal fogadnunk, ami bölcs értelmet történetünk ott elébünk tár. Sosem csak verbális emlékként, annál elementárisabban az érzelmi és intuitív felismerést támogató hangzati, képi, mozgásos és érzelmi sémákban. Hiszen nemcsak „hinnünk s vallanunk” kell, vagy csak „kritikailag kritizálni” a múlt tarka meséit és az értelem bontakozó képzet-konstrukcióit, főképp pedig nemcsak tudományosan értenünk, hanem ráismerni bennük arra, amiből vagyunk: tat tvam asi (te vagy az) – valódi önmagunkra. És az ego-világban minden elementáris ráismerés a test eseménye. Benne lakik a legteljesebb éberség. Amire szükség is lesz, mert amit a művészi fantázia teremt, nem csalhatatlan. S nem csalhatatlan az olvasó sem. Csakis mi magunk lehetünk csalhatatlanok, ha döntenünk kell.

A múlt kínálta bizarr konstrukciók száma nem végtelen, de sok – elegendő egy életre -, én itt most csupán egyetlen példát merítek búcsúzóul: a feledés és az emlékezet vizeiből. Az újgörög nyelv emlékezete igen hosszú. A feledés neve ma is ugyanaz (írásmódjában változatlan, csak kiejtése módosult): léthé/líthí. Az emlékezeté: mnémé/mnímí(?). De mníma jelenti a síremléket és mnímoszünó a gyászmise. A két szógyök ősi, s a két név – Léthé és Mnémoszüné – se sokkal fiatalabb. Kerényi Károlytól azonban tudjuk, hogy bár számunkra a mitológia klasszikus képzetkincséhez tartoznak, a klasszikus kor még nem ismerte a két istennőnek s forrásaiknak azt a takaros ellenpárját, amit az utódok ránk hagytak. Megpróbálom önöknek felidézni, mit is mesél Kerényi Károly, mert számomra elég zavarosan teszi, elmesélem továbbá annak bizonyságául is, hogy az emlékezet, szerencsére, sosem pontosan azt adja vissza, ami „ott volt”, hanem azt az interpretációt, ami a célja itt és most.

Léthé eredendően nem folyó volt, hanem kietlen, sivatagos mező, illetve „ház” – bizonytalanul meghatározható hely -, ahol a halottak tartózkodtak, s magának a szónak a jelentése sem egészen „feledés” volt, hanem „elrejtőzés”, „rejtve levés” értelmű, a halotti állapot elrejtettségére, „nem észrevett” voltára utalt („látens”, „latencia” szavunk is erre a tőre vezet vissza). A halottiság valami kietlen, végleges, megrekedt, statikus állapot, melyhez a felfakadó víz képzete valóban nem kapcsolódik. (A Léthének leginkább megfeleltethető lelkiállapot neve is a szógyökből ered: léthargosz.) A folyó képe majd Platónnál tűnik föl a Léthé sivatag síkján, az Állam tizedik könyvében, A pamphüliai Ér látomása végén, miután a lélek téren és időn kívüli preegzisztenciáját alátámasztó mítosz elbeszélte az Ananké planetáris orsója alatt már áthaladt, s így a földi lét törvénye alá visszatérő lelkek sorsválasztását, s kimondta a Szókratész számára legfontosabb tan parancsát („az a felelős, aki választ, az isten nem felelős”). Az újjászületés utolsó feltételeként kell a viszszaindulóknak inniuk e folyóból, mely azonban az Amelész nevet viseli, ami ugyan rokon a Léthé értelmével, de valami földiesebb „gondtalanság” értelmet, sőt, gondatlanságot sugall, s a funkciója ezzel vág egybe: a víz feledést hoz, s a lelkek, midőn isznak belőle, valóban gondtalanul és józan eszüket feledőn mohóvá válnak, ezzel aztán túlságosan is, sokan bizony tökéletesen elfeledkeznek az ideákról. E szomj, az észveszejtő s a lelket megvakító szomj összefügg a Léthé síkjának forró és fojtogató aszályával, s ugyanakkor valami nagyon földies értelmű vágy – a „fölfakadó” életszomj képzete is társul hozzá. Platónnál azonban korántsem azzal a számunkra érthetőbb, pozitív hangulattal átjárt értelem ez még, amivé a következő századok formálják – a búfeledtető ital, a mámoros feloldódás, békítő álom és végtelen vágy útján – ellenkezőleg. Ez a víz az elfutó, az átfolyó, a feltartóztathatatlan és meg nem tartható áramlás képe, az örök üresség, amit valóban csillapíthatatlan szomjúságként lehet csak átélni. Az élmény akkor, azáltal lesz elviselhetetlenül kényszerítő – észveszejtő -, ha abbamarad ez az áramlás: a Léthé elapasztó forróságú mezején. Platón szerint az Amelész vizét „semmiféle edény nem tudja magában tartani”. Kerényi Károly bemutatja e képzet kapcsolatát több Platón előtti ábrázolással és a Gorgiász „feneketlen hordó”-jával, melyek a lyukas edényben hordott víz képzetét – a Danaidák korsójának értelmét – előszeretettel kapcsolják a Léthé világában elrejlő léthez, méghozzá egyfajta alvilági büntetés értelemben, a balga lélek büntetéseként. Az orphikus hagyomány „lyukas lélek”-nek nevezi a beavatatlant, s az újjászületések „gyászos körébe” száműzöttek mind „szitában hordják a vizet”. Az eleusziszi misztérium beavatottja által megpillantott telosz – a beteljesülő lét átélő megragadása – világít rá talán a legélesebben a Danaida-lélek szomjúzó beteljesületlenségére. A Léthé síkján átfolyó víz, a gyötrő életszomj nem tesz lehetővé beteljesült létet, nem ismer teloszt.

6214d483-ab17-436a-9962-4f9d6ddb1aa1

A holtak mellé útmutatóul helyezett aranylapocskákon épp ekkoriban – a Léthe síkján átfolyó víz első megjelenésekor – tűnik föl két forrás, melyek nincsenek ugyan megnevezve, de Kerényi Károly a halotti könyvek töredékes tanúságai alapján azt bizonyítja, hogy a bal oldali – s baljós, a lélektől kerülendő – forrás Léthé vize, a választandó jobb oldali pedig, mely fölött egy női alak őrködik, Mnémoszünéé. Neki, az istenektől született titánlánynak, kivel Zeusz világalapító tetteinek egyikeként a Múzsákat nemzette, s akitől származik minden – misztikus és nem misztikus – emlékezés, már az archaikus időkből eredő kultusza volt és gazdag forráshagyománya. Fő kultuszhelyét Hésziodosz azonosította emlékezetesen Lebadia közelében, a Helikonnal szemben, az Eleuthér hegy lejtőjén. Nála azonosul először Mnémoszüné a forrással – a felfakadó életvízzel – a negatív áldás révén, amit ő és leányai, minden pozitív adományukkal együtt is, jelentenek: hogy „ők hoznak feledést a bajokra” és „nyugalmat a gondban”. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása nem tudja visszaadni, de Kerényi Károly épp erre hegyezi ki gondolatmenetét, hogy Hésziodosz a múzsai feledés kifejezésére a Léthé szótövéből egy Mnémoszüné nevét idéző alakot képez: lészmoszüné. Ez a megszemélyesedő „Lészmoszüné” lesz bizonyíték arra, hogy a Léthe későbbi enyhet adó és érzelmesen vágyott forrásvize honnan fakad: a Múzsák és az emlékezet forrásából.
életszomj
Mnémoszüné klasszikus mitogémája, úgy tűnik tehát, annyiban is nagyon görög találmány, hogy tündöklő isteni alakja mélyén önnön alvilági ellenpólusát rejti magában: az örökös céltalan elfolyást, tovatűnést, a halálos és végtelen feledést. „Az ellentéteknek ez a pozitív uralma alatt való egysége” jellemezte volna Kerényi Károly szerint a görög vallásosságot, melyből aztán – következtetem én – az emlékezetben és a múzsákban is ott kísértő feledés során létrejött az életszomj igazolását szolgáló megoldás: a nehezen összeegyeztethető két emberi lehetőség szétválasztása – az emlékezet istenítésével s a feledés szorongó elutasításával, amit az örök elfolyót szomjazó végtelen, nosztalgikus sóvárgás kísér.

Igaz ez így? – kérdezhetném -, hiszen az emlékezőt mindig az igazság (s a jóság és szépség) telosza hajtja. – Bizzák rám, mit válaszolnék magamnak. De azt azért elárulom, hogy a görögök hogy hívták és hívják máig az igazságot: alétheia/alíthía. Egyetlen fosztóképzővel a elrejtettség honából, Léthé mezejéről emelik föl a napvilágra. Manapság húsvétkor így köszönnek: Alíthósz. Vagyis: „Valóban. Valóban feltámadott.”

[1] Az írás a VAN FOGALMAD? címmel rendezett fogalomértelmező előadás- és vitasorozatra készült – a FELEJTÉSről
kép | Lori Vrba, lensculture.com