A DARWINIZMUS FOGADTATÁSA A 19. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON
2010 január
1. Darwinizmus a magyar közgondolkodásban
A darwinizmussal a magyar olvasóközönség hamar megismerkedhetett. Jánosi Ferenc az 1860. évi Budapest Szemlében a könyv megjelenése után fél évvel ismertette A fajok eredetét. 1864-ben pedig Rónay Jácint írt Darwin műveiről. A főbb munkákat magyarul először a Királyi Magyar Természettudományi Társulat adta ki. 1873-ban Dapsy László fordításában A fajok eredete a természeti kiválás útján; 1884-ben Török Aurél és Entz Géza fordításában. Az ember származása és az ivari kiválás – ezt 1897-ben Seress László újra lefordította.
új elmélet
Magyarország szellemi légkörére jellemző, hogy Darwin hamarabb részesült nálunk elismerésben, mint Angliában. Csak 1879-ben tüntette ki a cambridge-i egyetem, a Magyar Tudományos Akadémia viszont már 1872-ben tiszteletbeli tagjának választotta, s 1875-ben a neves magyar zoológus, Margó Tivadar otthonában kereste fel. Margó tanítványai és munkatársai a középiskolai oktatásba is beépítették az új elméletet. Elsőként Pap János, a budapesti kegyesrendi főgimnázium tanára 1875-ben „a középtanodák felső osztályainak használatára” írott tankönyvébe írt egy fejezetet Darwin elmélete címmel.
A darwinizmus magyarországi gyors megjelenésében, népszerűségében nagy szerepe volt az ország történelmi helyzetének. A forradalom és szabadságharc leverése megsemmisíteni látszott a nagyra törő terveket és eszméket. Az ország katonai igazgatás alá került, legjobbjaink menekülni kényszerültek, bujdostak vagy börtönökben sínylődtek. Általános volt a kiábrándultság – és a kijózanodás. Jogosult-e a bukással végződő forradalom? Nincs-e ellentét forradalom és történelmi fejlődés között? Ezek a kérdések gyötörték az értelmiséget. S ahogy a nyugati polgári fejlődés ellentmondásai nyilvánvalóvá lettek – többnyire a munkásmozgalmakról, az utópista szocializmusról szóló híradások formálták a közvéleményt –, még távlattalanabbnak tűnt a kép.
Kiutat kellett keresni az eszmei válságból. A politikai kudarcok után a természettudomány ígért megnyugvást, megerősödtek a természettudományos történelemszemlélet egyes elemei. Hiszen a természettudomány „örökérvényű” igazságokat kínál, hitet erősít, hogy a történelmi remények szertefoszlása idején is egyetemes érvényű a fejlődés, a haladás.
A magyar tudományos életben uralkodóvá vált az elképzelés, hogy a tudósnak saját hazája felemelkedésén kell fáradoznia, mert munkássága így az egész emberiség javát szolgálja. Tudomány és nemzet, polgári átalakulás és tudomány elválaszthatatlan. A nép tudatlanságának megszüntetése csak a természettudományos neveléssel, a tudás közvagyonná tételével lehetséges – az áhított, szellemi virágzásnak és a hozzá társuló anyagi jólétnek is ez a feltétele.
Bár az evolúciós eszme különféle változatokban meghonosodott a hazai természettudományokban, a darwinizmus széles körű elterjedése csak a kiegyezés után tapasztalható. A hazai kapitalizálódás gyors kibontakozására reflektálva hamar megjelent a szociáldarwinizmus is, amelyben a szabadversenyes kapitalizmust a természettörvények mintájára értelmezik. Müller Kálmán 1879-ben, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XX. Nagygyűlésén tartott beszédével azonnal az érdeklődés középpontjába került. A „struggle for life” elvet markáns szociáldarwinista formába öltöztette a szerző, természetessé, sőt, erkölcsössé téve: „A gyáros például nem tör vetélytársa élete ellen – de halálának hasznát sem venné, mert ketten is elfoglalnák helyét –, hanem azon lesz, hogy jobb árukat készítsen. Az egyenes károsítás szándéka nélkül mindenki vetélytársát iparkodik túlszárnyalni, használva magának és a köznek, mert csak a versenyben rejlik a haladás csírája.” A munkáskérdést is a kiválasztódás törvényének megsértése nélkül kell megoldani: „Mindazoknak, kiket a munkások kérdése idegesekké tesz, kik azt erőszakosan elfojtani vélik, a természettudományok egy tanáccsal bátorkodnak szolgálni: tanulmányozzák a létért való küzdelmet; s meg fognak győződni, hogy van a munkásnak nem egy panasza, amely jogos, hogy két keze legszorgalmasabb munkájával sem képes a feltételeknek megfelelni; de meggyőződnek egyszersmind arról is, hogy a munkásnak megfeszített ereje azért meddő, mert oktatva, különösen szakában oktatva nincs.” Az oktatás visszahat az államra a munkás jobb alkalmazkodóképességének biztosításával. Müller a záró részben megismétli: „… a társadalomtudomány tárgya voltaképpen nem egyéb, mint a társadalom darwinizmusa”.
ismeretterjesztés
Buzinkay Géza (1985) áttekintette az 1870-es évek hetilapjaiban megjelenő Darwin-képet. A Vasárnapi Újság, valamint a Magyarország és a Nagy Világ (később Ország-világ) ún. „enciklopédiai” lapoknak nevezték magukat, mert célkitűzéseik között szerepelt az ismeretterjesztés. Az „enciklopédiai” lapok 1871–72-es évfolyamaiban 3 Darwin-portré, 3 könyvszemelvény (Az ember származásából és Darwin első művéből), valamint a darwini tanokról szóló két elmélkedés is megjelent. 1873-ban 3 részletet adtak közre A fajok eredetéből és szintén 3 részletben ismertették A kedélyhangulatok kifejezése az embernél és az állatoknál című művet. Ezekben a hetilapokban néhány év alatt a darwinizmust átfogóan ismertették. Később, 1877-ben Darwin egyik újabb cikkéről, 1881-ben pedig egyik botanikai munkájáról írtak. 1882-ben két lapban jelent meg Darwin-nekrológ.
A Vasárnapi Újságban 20 darwinizmust ismertető cikk jelent meg – a lapra egyébként is jellemző volt az angol-orientáció. Ráadásul itt csoportosultak a Természettudományi Közlöny szakemberei is (pl. Dapsy László, Petrovics Gyula, Kvassay Jenő).
A darwinizmus forradalmasította a világszemléletet, óhatatlanul felvetette vallás és tudomány viszonyát. A magyar közművelődési lapok is így értékelték. Már az 1871-ben megjelenő első Darwin-interpretációnak is ez volt a fő mondandója. Dapsy fontosabbnak nevezte tudományos szerepénél világnézeti vonatkozásait. „A darwini tanoknak ugyanis szerintünk nem abban rejlik fő horderejük, hogy a fajoknak nem külön teremtését, hanem egymásból származását, s így az embernek is szükségképp egy hozzá legközelebbi alantibb állatfajból való kiválását szándékszik bizonyítani; hanem abban, hogy mind e nagy változások tényezőiül a 100 000 évekre terjedő időt és a körülmények összhatását állítva fel, nézeteinket a teremtés kora és módja iránt tetemesen megváltoztatják.”
A Vasárnapi Újság egyeztető szellemű volt: a darwinizmus elfogadásával együtt fenntartotta a vallásos létértelmezést is. A Magyarország és a Nagy Világ inkább materialista nézeteket hangoztatott. A legmagasabb igényű, a természettudományi szakértelmiség tájékoztatását szem előtt tartó Természettudományi Közlöny a darwinizmust átfogóan, számos képviselője munkásságának tükrében, különböző területeken jelentkező eredményeinek és következményeinek számbavételével ismertette. Az „enciklopédiai” lapok már csak a legfontosabb vagy legérdekesebb eredményekről és néhány darwinista tudós működéséről számoltak be. Spencerre is csupán egyszer történik hivatkozás, az Ország-világ 1883-i évfolyamában. Ez erkölcstani megjegyzés volt, utalva Spencer 1875-ben magyarul is megjelent pedagógiai munkájára. A Képes Családi Lapok nem csupán a darwinista tudósokról, de magáról Darwinról vagy tanáról sem szólt. Bár néha közhellyé egyszerűsített célzásokat közölt.
elismerték és elfogadták
A Természettudományi Közlöny szerzői elfogadták természettudományos eredményeit is, materialista következtetéseit is. Az „enciklopédiai” lapok természettudományos szempontból nem elemezték, hanem elismerték és elfogadták, világnézeti vetületét beillesztették a keresztény vallásfelekezetek által képviselt hagyományos világképbe – vagy legalábbis nyitva hagyták ennek lehetőségét. Az egyeztető magatartás azokat az írásokat jellemezte, amelyek közvetlenül Darwinról és tanairól szóltak. Azok a cikkek, amelyek Darwin megnevezése nélkül ismertették tételeit, többnyire egyértelműbben pozitivista, materialista nézeteket vallottak. E jelenségek egyik magyarázata Buzinkay szerint, hogy a darwinizmus ellen feltámadó harc felszínes volt, szavakra és jelszavakra épült, és csak a közvetlen megnevezésnél ismerte fel az ellenfelet. A Képes Családi Lapok viszont, ha egyáltalán megemlítette Darwint vagy tanait, tudományos értékéről is szkeptikusan szólt, naiv érvek alapján.
Darwin és a darwinizmus megjelent az élclapokban is. A „majomtól származás” alkalmas vicc-témának tűnt, a Borsszem Jankó Darwin halálakor így emlékezett: „Az emberiség egyik legmakacsabb és legveszedelmesebb ellensége múlt ki az imént Angliában, ahová a bölcs természet internálta. (…) behozta a ‘létért való küzdelmet’, melyet ő előtte nem ismertek, s ezáltal az összes emberiség létét fölöttébb küzdelmessé tette. De még evvel sem érte be, hanem az ember eredetét is a majomra vezette vissza, ami gyávaság, mert az élőktől félvén azoknak őseit szidta majmoknak. (…) az állatok arckifejezéséről is írt munkát, bebizonyítván, hogy az igazán emberi érzelmek az állatoknál, az igazán állatiak pedig az embernél fordulnak elő. (…) Mint hiteles forrásból értesültünk, a pokolban Darwin számára külön Siemens-féle kályhát állítottak föl, mely egészen új rendszerű fűtéssel bír és 475 fok hőséget bír kifejteni.” Mégis – a közhiedelemmel ellentétben meglehetősen kevés „Darwin-karikatúrát” találunk ezekben a lapokban.
2. Egyházi viták
Darwin tanait az eredeti műből készített jegyzetek alapján egy Benedek-rendi szerzetes pap, Rónay Jácint János mutatta be a magyar olvasóközönségnek – londoni emigrációból küldött cikkeiben. Győr megye papi biztosának a szabadságharc leverése után menekülnie kellett, „népszónoki” és politikai tevékenységéért így is elítélték. De nem csupán politikai tevékenysége sodorta el hivatásától, hanem a kételkedés magvának kicsírázása is, miután az emigrációban szoros kapcsolatba került az angol tudományos élettel. „Megdöbbentünk. Hogyan egyeztessük ezt meg azzal, amit tanultunk? S ha elfogadjuk e tant, melyet máris a félvilág magáénak vall, hogyan nyilvánítsuk, hogy adjunk meggyőződésünknek kifejezést?” – írja naplójában.
A legjellegzetesebb próbálkozás hit és tudás alternatívájának megszüntetésére Greguss Ágosté. 1884-ben A haladás elvéről tartott akadémiai beszédében az ember „kettős természetéből” indul ki: az ember teste anyagi, fejlődése anyagi okokkal magyarázható, míg az ember igazi lényege, szellemisége testetlen és Istentől eredő. E dualista felfogásból vezeti le a haladás „valódi” tendenciáját: a haladás szellemi haladás, az ember lelkének, eszméinek emelkedése „a mindenség öntudatos gondolójához”. A természettudomány és a vallás tételeit úgy olvasztja „magasabb harmóniába”, hogy e haladás végső forrását, hordozóját a transzcendenciába utalja.
Pór Antal, a Benedek-rend főapátja kényelmetlen helyzetbe került, amikor az Akadémia felkérte, hogy emlékbeszédet tartson Rónay Jácintról. A rend számára kevésbé kínos megoldást választva a Greguss neve alatt megjelenő értekezést Rónaynak tulajdonította.
A reprezentáns természettudományi folyóiratok, különösen a Természettudományi Közlöny, következetes darwinista álláspontot képviseltek, de amikor ugyanazok az alkotó természettudósok vándorgyűlésre jöttek össze, másképpen nyilatkoztak. Bár a nagygyűlések jelentősége csökken a szaktudományok fejlődésében hatékonyabb fórumok és szervezetek kiépülésével, azért az elhangzott előadások hatása a résztvevők sokrétű összetétele és nagy létszáma miatt mégsem elenyésző. A gyűlés helye és főleg az elnökök, a patrónusok személye meghatározta, hogy a természettudományok eredményeiből mennyire merész konzekvenciákat vonnak le. Az egri, majd a győri gyűlésen, ahol Bartakovics Béla egri érsek, illetve Kruesz Krizoszton pannonhalmi főapát elnökölt, a darwinizmusról nem eshetett szó. A jegyzőkönyv tanúsága szerint Krizoszton elnökként a természetbúvárok tudtára adta: „… e helyt és e pillanatban óvást teszek azon vád ellen, mellyel a kath[olikus] egyházat szokták illetni, mintha a természeti tudományoknak nem volna barátja. Nem a tudomány ellen nyilatkozik az egyház, hanem azon vélemények ellen, melyek célzatosan gyártatnak, hogy az egyház tanításának megdöntésére eszközül szolgáljanak.” Ugyanő a főrendiház 1868. decemberi első ülésén így szólt: „… a természettudományok valóságos tárházzá váltak, honnan a kinyilatkoztatott vallás elleni támadó fegyvereket szedegetik; ma nap a kátét Laplace és Darwin elméleteinek, a Bibliát Humboldt Kosmosának forgácsaival perzselgetik”. Általános vélekedés, hogy a természettudósok maradjanak a tudomány adta keretek között. „A természettan alatt pedig értem az ismeretek mindazon rokon ágait, melyek az érzéki világgal foglalatoskodnak, a tüneményekkel, melyeket látunk, hallunk és érzünk; szóval az anyaggal. (…) Ezeket kell a természetbúvárnak kutatni, ezeket kell megneveznie, összehasonlítania, összekötnie, elosztania, hogy ezek által túlemelkedjék azokon annyira, hogy azon rendet bizonyítsa be, melynek szolgálnak: tehát abba igyekszik behatni, amit természet törvényének szoktunk nevezni. (…) Jelentse ki meggyőződését, hogy tudománya a természet mélységét még nem merítette ki, de mindig csak ezen mélységekre lesz irányozva minden igyekezete, s nem tovább. Ahonnan kiindult, ott végződnie is kell, azaz: az anyagban. Soha nem sikerülend neki, hogy az anyag világából a szellemibe hidat verjen!”
nyilvánvalóan képtelenség
Különösen 1865-től sűrűsödnek a természettudósok elleni kirohanások a katolikus sajtóban, még az egyháztörténeti profilú Magyar Sionban is. A legjellemzőbb, hogy a materialista természettudósokat, köztük Darwint is dilettánsnak titulálják a szerzők. „Darwin határozottan lejáratja magát”. A „darwinizmus karikatúrája a természettudományoknak”. Gyakori a háborús metafora is: „A természettudományok úgynevezett vívmányai többnyire nem egyebek támadó csapatoknál, melyek az egyház hitcikkelyei ellen indíttattak csatába, de melyek egyszersmind, ha közelebbről megtekintetnek, mindig csak igen ábrándosan felszerelt verébijesztőknek mutatkoznak, melyekért néhány év múltával közönségesen maga a természettudomány is szégyenelni szokta magát.” „A természet egy nagy csoda, egy nagy titok. A természettudományok megfejtik (részben) a csodát, leleplezik (valamennyire) a titkot, míg a csoda, a titok megismerésére vezetnek, eljuttatnak közvetve annak megismerésére, csodálatára is, ki a csoda természetet oly régen alkotta, oly bölcsen fönntartja. És ez a kenetessége, ez a zománca a természettudománynak, melyet lerontani akarni annyit tesz, mint véteni a természet ellen, úgymint mely a szemlélőt maga vezeti Istenhez. Isten nélküli, Istent kizáró természettudomány valóságos blasphémia, meghamisítása a természetnek, meghamisítása az írásnak, melyet Isten maga vésett eltörölhetetlenül a természetbe.” A természettudósok – állítják –, akik „lealacsonyítják az embert az állat fokára”, „aláássák a lélek halhatatlanságába vetett hitet”, és a sátánhoz válnak hasonlatossá: „Tagadni nem lehet, hogy van az ez irányba írt könyvekben sok csábító, sok behízelgő, sok vonzó. Hasonlók a paradicsomi kígyóhoz, mely sima külsejével s hamis érveivel elcsábította ősszüleinket.” Ugyancsak sokszor érvelnek amellett, hogy az ember nem származhat az állatvilágból. „Mi minden nem volt már az ember ’a vallási nyűgből emancipált tudósok’ előtt. Anyag, szellem, semmi, isten, nyálka, hüllő, gép, majom! A modern tudós, úgy látszik, minden inkább akar lenni, csak egy nem: Isten képére alkotott eszes és lelkes teremtmény.” Alapvető különbség van ember és állat között, vélik a szerzők. Az állatok csak eszesnek látszanak, valójában ösztöneik hatására cselekszenek. Példát hoznak az állati viselkedésre, mely anélkül is tökéletes, hogy okítani kéne az állatot. Az embert viszont tanítani kell. Ebből az következik, hogy vagy magasabb értelmet rendelünk az állatnak, ami nyilvánvalóan képtelenség, vagy kijelentjük, hogy az állatnak nincs esze, míg az embernek van. Egy másik érvrendszer szerint az állatot a természet kényszerei vezérlik, vagyis nincs szabad akarata, így esze sem. Nem ritka a gunyoros hangvétel. „Nem irigyeljük sem a gratzi cs. Egyetem e.i. nagyságos rectorának, sem egynémely magyar akadémikusnak azon magasztos öntudatát, melynél fogva a majomtól származtatják önmagukat. És ez ismét újabb bizonyíték arra, hogy az ember igen majommá válhatik, holott ellenkezőleg, be vagyon bizonyítva az, hogy a majom emberré nem válhat.” Olykor csak azért cáfolják a darwini elméletet, hogy a vitató természettudósok műveit mutassák be. Vagy ha az elmélet önmagában nevetséges, annál jobb, akkor nem csupán Darwin, hanem a modern természettudomány is lejáratható. A Magyar Sion 1888-as számában a Rövid közlemények rovatban például Tornier elméletét ismertetik, aki az embert a medve rokonának tartja, azon az alapon, hogy mindkét faj szereti a mézet, és a kisgyermekek az ujjukat szopják, míg a kismackók a talpukat nyalogatják. Tornier „beismeri, hogy a darwinizmus nem képes minden oldalról megvilágítani a szerves világ kifejlődését, ezért kiegészítésül: ‘a táplálékkal való küzdelmet’ hozza fel”. Az ember húsevő, így nem származhat a növényevő majomtól.
De megjelenik egy-egy békítő hang is: a darwinizmus nem mond ellent a vallásnak. „Ki fogná tagadni az órást, ha esetleg feltalálta az órában a rugótollat?”, kérdezi valaki a Magyar Sion Vegyes rovatában 1876-ban.
Darwin halálakor békülékenyebb a hangvétel, noha a természettudósokat továbbra is elítélik, sőt, antiszemitizmustól sem mentes a vádaskodás. Egyesek például azzal próbálták mentegetni Darwint, hogy ő maga nem volt ateista, csak a tanítványai „… hirdették belőle az atheizmus codexét, s ebbe kapaszkodnak mind, kiknek jólesik, ha a mindenségben uratlan ebek gyanánt barangolhatunk, feloldva minden kötelességtől, félve csak a rendőrségtől. Darwin óvást is tett e lehozások ellen, de utóvégre belenyugodott. Az örök létért való küzdelmet (struggle for life) nem folytatta. Immár tíz év óta hitetlen tudósok is bebizonyították, hogy a természeti kiválás (natural selection) egészen új fajok keletkezése nem bizonyos; mégis a hitetlen, főleg zsidó sajtó, mely minden iránt rajong, ami keresztényellenes, folyvást zúgja, hogy Darwin elsüllyesztette az evangéliumot, megdöntötte a keresztény vallást. Örülünk azon, ha mentül többen elvetnék azt, amit eddig imádtak, s mentül többen az atheismusba rohannának, mert utolsó elemzésben oda vezet a darwinizmus.” Egy évvel Darwin halála után viszont már szó sincs mentegetésről. „Darwinról híre futott, hogy az angol egyház kebelében halt meg, s hogy oda lelkileg is tartozott. Azonban kitűnt, hogy ha tettleg nem is lépett ki a kereszténységből, hitetlen volt.” Meg kell azonban említeni, hogy a húszmilliós országban a katolicizmus újságainak még az 1890-es években is csupán 40000 előfizetője volt. (Összehasonlításképpen: a többi nyugati országhoz – elsősorban Németországhoz – képest az osztrák katolikus mozgalom is elmaradottnak számított, Ausztriában a kilencvenes évek elején hat katolikus napilap jelent meg, összesen mintegy százezer példányban. Ezen kívül kiadtak tíz – heti két, illetve három alkalommal megjelenő – újságot és tizenhat hetilapot.
a hit megrendült bástyái
Magyarországon általában másként reagáltak a protestánsok és a katolikusok. A katolikus neotomista doktrínák szerint az igazi tudás csak a hittel harmóniában képzelhető el. A megismerő embernek a természetben az isteni bölcsességet és tudást kell szemlélnie, így a tudomány és a vallás egy, minél többet tudunk, annál többet tudunk Istenről. Már az Aeterni patris (1879) enciklika előtt megkísérlik kisajátítani a tudományt, annak eredményeit keresztény szellemben értelmezni. Kiegyenlítésre törekedtek, ugyanakkor kárhoztatták az újkori természettudományokat istentelenségük és feladatuk félreértése miatt. A protestáns teológusok egy része számolt a tudományok hatásával, s hogy régi módon, régi érvekkel nem lehet megerősíteni a hit megrendült bástyáit. A hit és tudás területeit elválasztó teológiai irányzat egyik első magyar képviselője, Dósa Dénes így írt: „Az ember nem valamely külön teremtés műve, hanem a természetben életre ébredt erők magasabb jelensége.” A hitet vigaszként, Istenhez fűző érzelmi kapocsként és az erkölcs vallási alapjaként kell őrizni. A tudás maradjon meg a tények kijelölte határok között. A protestáns teológia nem a hitnek tulajdonítja a határkijelölő szerepet, hanem a természettudományok igazságeszményét használja fel, hogy a vallás létjogosultságát megteremtse. A tudománynak „nem szabad egy percig sem elhagynia az inductio útját vizsgálódásaiban. E határok lefelé: a szerves élet keletkezése, fölfelé: a lélek előállítása” – hangsúlyozta Révész Bálint református püspök elnöki megnyitó beszédében az 1882-es debreceni vándorgyűlésen.
Az ember származása ugyancsak megosztotta a vallásos társadalmat. Megint csak a protestáns teológusok bizonyultak elfogadóbbaknak. Kovács Albert (1870), a pesti református teológiai akadémia tanára úgy vélte, hogy a „közös eredet szellemi létünkkel nincs ellentétben, sőt, magának e szellemnek is elfogulatlan vizsgálata e nézetre vezethet”. Az ember kettős természetének újfajta értelmezései születtek meg. Olyan nézetek láttak napvilágot, hogy az ember testi tulajdonságai a fejlődés termékei, míg halhatatlan lelke Isten által teremtetett.
Mivel magyarázható a protestánsok nagyobb fokú nyitottsága az új tanok iránt? Buzinkay az újságokban megjelenő darwinizmust elemezve figyel fel a tényre, hogy a Vasárnapi Újságban jelent meg az ismertető cikkek többsége. Úgy véli, az újság református színezetű lap volt, s szemléletbeli rokonság áll fenn a kálvini predestinációs tan és a darwini elmélet egyes részletei között, főként a természetes kiválasztásban rejlő determinációban. Nem a református egyház magatartására gondolt, hanem hogy a református nevelésben részesülő, az ehhez a környezethez tartozó, de már laicizálódott felfogásúak számára sokkal elfogadhatóbbak voltak a darwini tanok, mint egy katolikus számára. Ezzel szemben én úgy vélem, a magyarázat inkább a két egyház szervezeti felépítésében rejlik. Míg a katolicizmus hitelveit a Vatikánban a pápa határozza meg, s az minden katolikus számára kötelező érvényű, a protestánsok vallási életét nem egy központi szerv vagy akarat irányítja. Jóval nagyobb a mozgástere a különféle nézeteknek. A protestantizmus is kitermelte a szélsőségesen elutasító magatartásformákat, ugyanakkor az engedékeny, békülékeny, elfogadó hozzáállás is megjelenhetett.
A protestantizmus és a tudományok iránti nyitottság azonban jóval szélesebb történelmi keretbe ágyazható. Míg a katolicizmus nagy általánosságban a Habsburg-dinasztia, az osztrákok, a magyar főurak vallása volt, s így összekapcsolódott a konzervativizmussal, a magyar függetlenségi mozgalmak bázisát a Rákóczi-szabadságharc előtt a protestánsok alkották – ezért is szakadt ketté az akkori magyar társadalom, ebből eredt a magyar történelmi tudatot és közgondolkodást sokáig meghatározó „kuruc–labanc” ellentét is. Így a katolicizmus sokáig (lényegében az első világháborúig) a Habsburg-pártiság és vele a konzervativizmus letéteményese volt, míg a függetlenségi elképzelésekkel együtt járt a haladás, a modernizáció eszméje, az ország fejlődésének, a nemzet anyagi és szellemi fölemelkedésének prioritása. Noha a közgondolkodás politikai és kulturális mintáira, illetve a meghatározó történelmi hagyományokra általában érvényesnek gondolom ezt a magyarázatot, a konkrét történelmi személyek kivételek lehetnek – Rákóczi Ferenc éppúgy mélyen hívő katolikus volt, mint Széchenyi István.
tudományosan is lehet
A katolikusokról szólva még egy személyről kell megemlékeznünk, akinek életútja ugyan meghaladja a 19. századot, de nagyon fontos szerepet játszott a magyar katolikus vallási élet fellendítésében, modernizációjában. Prohászka Ottokár püspök egyike – ha nem egyetlen alakja – volt azoknak a katolikus papoknak, akik a századfordulón igyekeztek megbirkózni a modern tudomány által felvetett kérdésekkel. Prohászka Darwintól Nietzschéig és Bergsonig tanulmányozta kora új eszméit, és a szabadelvű városi polgárság szinte még áhítatosabban hallgatta őt, mint a vallásos hallgatók: reveláció volt számukra, hogy ilyen pap is akad, hogy tudományosan is lehet a vallás, az egyház tételeit képviselni. Az elszántan liberális Budapesti Napló, mely rendszerint megvetéssel bélyegezte meg a papság klerikalizmusát, és éveken át agitált a jezsuiták hazai tevékenysége ellen, Prohászka Ottokárban ünnepelte az új szellemet. amelytől a magyar problémák európai szintű megoldása, a polgárosodás meggyorsítása remélhető. Prohászka elismerte és elfogadta a természettudomány haladásáról kialakult világképet. Elfogadta, hogy a Biblia genezisét nem lehet szó szerint értelmezni, hiszen az emberiség maga teremtette a múltja évezredeit összefoglaló és mítosszá sűrített legenda-folyamot. A túlvilág, a perszonifikált istenkép az emberek lelkében élő valóság, hit és támaszték a természetnek éppen felfedezett végtelenségével szemben. Néhány évtizeddel a pápai infallabilitás dogmává emelése után Prohászka leírja: „… hibák, tévedések csúszhatnak be az egyházba. Elterjedhetnek az egyházban téves nézetek, történeti hibák.” A modernnel kialakított kiegyensúlyozott párbeszéde miatt püspöktársai feljelentették a római Szent Inkvizíciónál, amely Prohászka néhány művét 1911-ben indexre is tette. Az igazság másik oldala, hogy a valódi ok vélhetőleg nem dogmatikai eltévelyedés volt, hanem az a tény, hogy megürült a prímási szék Magyarországon, és félő volt: a rendkívüli népszerűségnek örvendő Prohászka kezébe kerül a magyar egyház ügyeinek intézése, amit elsősorban a jezsuiták elleneztek. Ekkor tért vissza a hatalomba a konzervatív-liberális Tisza István is, aki részleges gazdasági liberalizmusa mellett a feudális tradíciók védelmezője volt, és szívesebben látta a Prohászka-ellenes főpapokat, akik nem vezettek modernista, és egyben térítő kampányokat, és nem hirdettek még látszatra sem veszedelmes (értsd: szocialistagyanús) eszméket, mint a szociális érzékenységű Prohászka. Vagyis Tisza a konzervatív főpapsággal együtt a nagybirtok-rendszert védte.
3. Darwinizmus a politikában: a magyar nacionalizmus retorikája
A politikai közéletben az evolúciós eszme két formában jelent meg. Egyrészt a szociáldarwinizmussal és a fajelméletekkel összeszövődve nacionalista, soviniszta eszmeként, ugyanakkor az evolúciós gondolkodás egy fiatal értelmiségi csoport, a magyar szociológia alapítóatyáinak tudományos munkásságát inspirálta. Ők a feudális, elmaradott magyar társadalom megváltoztatására készültek.
A fajelméletek retorikáját alkalmazó politikusok és közírók megszólalásaiban nemigen találkozunk Darwin nevével. Köztudott azonban, hogy a fajelméletek jóval korábban megjelentek az európai gondolkodásban. A földrajzi felfedezések, a gyarmatosítás, majd a rabszolga-kereskedelem kialakulása felerősítette az emberi csoportokban mindig is jelenlévő klasszifikációs igényt, amellyel ki-ki megkülönböztette magát a többi néptől. Az ember eredetének kutatása is a faji osztályozásnak kedvezett.
Georges Cuvier francia anatómus 1800-ban alkotta meg a „fajok” fizikai jellemzőire vonatkozó elméletét: fehérekre, sárgákra és feketékre osztotta az emberiséget, és azt állította, a fizikai jegyek határozzák meg a kultúrát. Charles Hamilton Smith Cuvier elméletét követve agyuk kis terjedelmével magyarázta a „négerek” alacsonyrendűségét. Joseph Arthur de Gobineau szerint a világ civilizációi a különböző „fajok” alkotásai, és a „fajkeveredés” elkerülhetetlenül az emberiség romlásához vezet. A „fajról” szóló „tudományos” elképzelések a társadalmi gondolkodás részévé váltak már a darwinizmus megjelenése előtt. Darwin munkássága és a belőle levezetett szociál-darwinizmus révén a „fajtudomány” csupán megszilárdult, „tudományos alapokra helyeződött”, a közgondolkodás szerves részévé vált. Ráadásul a magyar politikai elitet már a reformkor óta megfertőzte az anglománia. Az angliai eszmei áramlatok gyorsan követőkre találtak, így a szociáldarwinizmus rövid időn belül itthon is megjelent. Lehetetlen is megállapítani, hogy a fajelméleti retorikát alkalmazó politikusok és közírók milyen mértékben támaszkodnak Darwinra, mennyiben kerülnek az akkoriban kibontakozó szociáldarwinizmus hatása alá, vagy mennyiben maradnak a hagyományos fajelméleteknél. Valószínű, a különféle elképzelések egymást erősítve, összekeveredve élnek; ezért még ha megtehetnénk, akkor sem volna értelme szétválasztani az irányzatokat. A magyar nacionalizmus tudományosított retorikájának kialakulásában a biológia mellett kiemelkedő szerepet játszott a jogtudomány, azon belül pedig az ún. „közjog”-koncepció. Alapját Hajnik Imre vetette meg 1867-ben megjelent „Ungarn und die feudale Europe” című tanulmányával. A középkori magyar rendi képviseleti rendszert azonosította a modern polgári parlamenti képviselettel, s azt állította, hogy az ősi magyar „alkotmány” a parlamenti demokrácia legrégibb alkotmánya Európában. Társként maga mellé, vagy inkább mögé csak Angliát engedte a Magna Chartával. Eszerint a magyar feudalizmus nem magánjogi, hanem eredendően közjogi szellemű volt, így eleve kiküszöbölte a fejedelmi despotizmust és a feudális anarchiát, s megalapozta a magyarság minden népet felülmúló politikai érzékét, kivételes államalkotó képességét. Elismerte a polgári liberalizmus értékeit, és ezt igyekezett a múltba visszavetíteni, bizonyítandó, hogy a magyar nemzet különösen kondicionált a polgári liberalizmusra. Mégis ez volt a polgári korszakban az első, méghozzá általánosan elfogadott és a politikai gondolkodás mindennapi kenyerévé vált koncepció, amely erőszakosan kiemelte és idealizálta a sajátos magyar fejlődést.
Magyarország soknemzetiségű ország volt, ahol a nemzetiségi kérdés állandó politikai problémát jelentett.
két külön faj
Az 1868-as új nemzetiségi törvény biztosította a nemzetiségek nyelvhasználatát a közéletben. Az alsófokú iskoláztatás nemzetiségi nyelven történt, magyar nyelvet még tantárgyként sem kellett tanítani. A nemzetiségek által követelt kollektív jogokat, vagyis az autonóm területek szervezését viszont megtagadták. Úgy fejezték ezt ki, hogy Magyarországon politikai szempontból csak egy nemzet létezik, a magyar. A „nemzeti állam” eszméjét valamennyi politikai párt (kormánypárt és ellenzék egyaránt) magáévá tette, hiszen ez a magyar szupremáciával, hegemóniával való egyetértést jelentette. Ugyanakkor a fogalom súlyos ellentmondást is takart, mivel Ausztriával szembeni elkülönülést fejezett ki, miközben a hazai nemzetiségek elnyomását is igazolni kellett. Jellemző példa a paradox helyzetre Beksics Gusztáv író, történész, 1874-től a Szabadelvű Párt képviselőjének attitűdje. Beksics fejtegetései során igyekezett kimutatni, hogy a „magyar faj” mennyire felette áll a román, szlovák stb. nemzetiségnek. Az osztrák szociáldarwinista Ludwig Gumplowicz nyomán úgy vélte, a magyarok és a románok faji különbségeit meghatározzák a kultúra és a történeti fejlődés különbségei. A románok és a magyarok tehát két külön fajt alkotnak. Mindketten a fejlődésükért és uralmi pozíciójukért küzdenek. A magyarok azonban előrébb tartanak. Mint legfejlettebb faj, nemzetet alkotnak, míg a románok, akárcsak a szlovákok, a szerbek és a ruténok csak fajok, nemzeti tekintetben még fejlődniük kell. A faj tehát kezdeti stádiuma egy hosszú folyamatnak, melynek vége a nemzetté válás. Egyidejűleg szenvedélyesen vitatta azoknak a német szerzőknek az állításait, akik – hozzá hasonlóan – a német fölényt bizonygatták más népek rovására. Érvelése velük szemben liberális, majdhogynem „demokrata”, ti. ez esetben azt állítja, hogy minden faj egyenlő. Vagyis ha magyarok és németek (osztrákok) összevetéséről van szó, a fajok különbözőségéről szóló nézetek hamisak, ha azonban magyarokról és nemzetiségiekről, a liberalizmust máris nacionalista gőg váltja fel.
Gumplowiczot visszhangozva Beksics azt állította: a fajok küzdelmében a kultúra és vagyon mellett egyenlő rangú, vagy még hatalmasabb tényező az őserő, amely az anyatermészet áldása gyanánt egyes fajokban létezik. A történelem összes tanúsága bizonyítja, hogy azon fajok, amelyekben a hatalmasan működő őserő nem létezett, elbuktak a létért folytatott küzdelemben. A faji erő épp úgy a fajokkal születik, mint az egyes tulajdonságok az egyénekkel.
A század utolsó éveiben a magyar nacionalizmus függetlenségi, hazafias elemei fokozatosan halványodnak, majd elhamvadnak, helyüket az elnyomó, hódító törekvések foglalják el. A század végén állami és társadalmi programmá válik az erőszakos magyarosítás, a magyar jelleg kidomborítása. A nacionalizmus fő célkitűzése, hogy „a magyar faj államalkotó képességének” erejével stabilizált állami rendet teremtsen. Ezt a missziót hirdeti a soviniszta Rákosi Jenő, amikor arról a „világtörténeti hivatásról” – Európa Keletjének meghódításáról – beszél, amelyért „az isteni gondviselés minket Ázsiából kihozott”, s amelynek teljesítésére a magyar ezer éven át minden másnál alkalmasabbnak bizonyult. Ezt propagálja szenvedélyesen Hoitsy Pál is, nyíltan kimondva, hogy a magyarok előtt a védekezés és hódolás, illetve a hódítás és terjeszkedés alternatívája áll.
A 19. század végi Magyarországon az olyan kifejezések, mint „Magyarországnak egységes nemzetállamnak kell lennie”, mutatják a „magyar nemzet” biológiai és kulturális értelmezését. A faj sajátos jelentésű biológiai kategória lett. Átalakult a nacionalizmus fogalma. A nemzet már nem pusztán kulturális és politikai, hanem biológiai természetű fogalom.
a bankár és a tőkés
A fajelméletek másik céltáblája, mint máshol Európában, a zsidóság. A magyarországi kapitalizmus 1867 után indult csak fejlődésnek, de akkor is elsősorban osztrák és zsidó vállalkozók munkálkodása nyomán, akiket nem gátoltak a feudális kötöttségek. A zsidóknak Magyarországon sem lehetett földbirtokuk, s az értelmiségi pályákon is korlátozottak voltak a lehetőségeik. Ezért fordultak a kereskedelem és a hitelügy felé. Jogképesség hiányában azonban nem önálló vállalkozók, hanem a nemesi birtokokhoz tartozó, azok gabonáját forgalmazó, a földesúri bort kocsmában mérő emberek. Feudalizmuskori hátrányuk azonban a kapitalizmus beköszöntével előnnyé válik: kezükön olykor jelentős pénztőke halmozódik fel, egyedülálló szakértelmük alakul ki a piaci viszonyokról. A magyar zsidóság egyes képviselői éppen ezért a gyors ütemben fejlődő kapitalizmus haszonélvezőiként vezető pozíciókhoz jutottak a kereskedelemben, a pénzügyekben, a gyáriparban. A tömegek tudatában a bankár és a tőkés fogalma könnyen azonosult a zsidó fogalmával.
Az 1867/18-as törvénycikk minden korlátozás nélkül kimondta, hogy a zsidók a „keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosultnak nyilváníttatnak”. Az emancipáció nyomán megindult a pogromok által veszélyeztetett kelet-európai zsidók tömeges bevándorlása. Magyarország lett az orosz, ukrán és lengyel zsidók egyik fő bevándorlási területe. A folyamatot a magyarországi zsidók számának növekedése érzékelteti: 1871-ben 541 000, 1900-ban 851 000. Az asszimilált zsidók vezetői, gyárosok, kereskedők, földbérlők éppúgy gyanakvással kezelték az újonnan jötteket, mint a falusiak, akik idegenkedtek a zárkózott, különös viseletű, furcsa vallású „új magyaroktól”. A helyzetet csak bonyolította, hogy az északkeleti vármegyékben a deklasszálódás ellen hasztalan küszködő kisbirtokos nemesség mindenért az akkori miniszterelnököt, Tisza Kálmán Habsburg-párti politikáját kárhoztatta. És mivel Tisza a polgárosodás előmozdítása érdekében pártolta a zsidókat, a kisbirtokos nemesek a zsidóellenességet eszköznek tekintették a kormány megbuktatására. Míg a köznemesség néhány évtizeddel korábban még nagyban lelkesedik a „nemzeti” és a „polgári” összekapcsolásáért, és politikai programjában ez az alaphang, a század utolsó évtizedeire felfogásában a „nemzeti érdek” és a polgárosulás, a modernizáció egymással szembekerül. Ez a polgárság – s vele a modernség – „nem magyar”, nem nemzeti, hanem idegen. Ebben a légkörben jelent meg Magyarországon az egyelőre tiszavirág-életű politikai antiszemitizmus. Istóczy Győző Vas megyei képviselő állt az antiszemita szervezkedés élére. 1875. április 8-án tartotta első antiszemita programbeszédét. 1878-ban már fennhangon követelte a zsidók kitelepítését az országból. Verhovay Gyula egy évvel később antiszemita lapot indított, 1882-ben megalakult a rövid életű antiszemita párt – 1884-ben még 17 képviselője volt a parlamentben, 1887-ben csupán 7. Istóczyt ekkor már a parlament bohócának tekintették, felszólalásait kinevették. Pártja rövidesen feloszlott. Az antiszemitizmus 1882-ben a tiszaeszlári vérvádban érte el mélypontját, a per országszerte nagy vihart keltett s megosztotta a lakosságot. Az 1883-as felmentő ítélet három évtizedre véget vetett a hivatali antiszemitizmusnak. A magyar antiszemitizmus retorikája többnyire a középkori hagyományokat követve ábrázolta a zsidóságot. Noha a zsidóság mint faj, illetve a fajok versenye itt is megjelenik, ez az érvelés kevésbé jellemző, mint a nemzetiségek esetében. Istóczy számára például inkább a zsidóság különállásának ténye volt fontos, nem pedig a különállás alapjának meghatározása. „A zsidóság azonban abban az alakban, melyben a modern társadalomban jelentkezik, kasztszerű elem. Mely mindazon térről, ahová befészkelte magát, tömör fellépésével minden idegen elemet kiszorít, kipusztít, amely szögletes szokásaival önmaga és a többi elemek között áthághatatlan kínai falat emel” – mondta első parlamenti felszólalásában. Az oroszországi zsidóság bevándorlása elleni beszédében viszont egyértelműen a faji meghatározás mellett áll ki: „A zsidóság voltaképpen egy specifikus nemzeti vallással bíró népfaj, race, éspedig hódító népfaj, amelynek célja az európai nemzetek leigázása és, ha lehetséges, kiirtása, nem ugyan kard és tűz által, erre, legalább még ma, gyengék volnának a zsidók, a hajdankorban azonban ezt is megtették, ahol tehették, hanem mint az idézett „judaeus” mondja: primaváltóval és részvénnyel.” A nevezetes Palesztina-beszédben viszont a faji meghatározással ellentétes álláspontot képviselt, hogy a beolvadni képtelen zsidók vándoroljanak Palesztinába, az itt maradók viszont asszimilálódjanak. Az Istóczy-követők között találunk olyanokat, akikre inkább a faji érvelés jellemző, például a kor egyik legnevesebb természettudósára, a kémikus Nendtvich Károlyra, aki nyugdíjazása után kezdett politikai kérdésekkel foglalkozni, persze azt is „természettudományos alapokon”. A másik végleten a középkori hagyományokat követi a tiszaeszlári botrány kirobbantója, a vérvád első hangoztatója, Ónody Géza képviselő. Ugyancsak középkori elképzelések köszönnek vissza az élclapok zsidókat ábrázoló karikatúráiban is.
Úgy tűnik, Darwin evolúciós elméletét hazánkban kevesebb indulattal fogadták, mint a világ más pontjain. Még a radikális fajgyűlölők sem a darwini tanokban találtak önigazolást – megmaradtak a régebbi sztereotípiáknál.