Csengery Kristóf

MOZOG A FÖLD

2010 október

MOZOG A FÖLD

Első látásra minden olyan ismerős
első látásra ez mintha az életed
volna bámulod a székeken a szőnyegen
gyűrötten heverő levetett éveket
amint várják hogy tisztára mossa szövetük
a lúgos felejtés hogy aztán patyolat-
fehéren ránctalanul megtöltsék ismét
a néma és sima türelmes polcokat
de vajon így van-e voltak-e valóban éveid
mert néha úgy érzed az idő amelyben élsz
nem folyam csak pont egyetlen hatalmasra tágult
áttetsző buborék ennyi az egész
az száll veled az pörget ámít és szédít
nincsen történeted csak ez a villanás ez írja
a változatok értelmetlen hieroglifáit
a mit sem sejtő lélekpapírra
első látásra ez mintha az otthonod
volna barátként üdvözöl a régi ház
a falak magukba szívták a nedveid
sós a tégla az öröm meg a gyász
könnyétől a kert veled lélegzik a fákon
karoddal egy ritmusban mozdulnak az ágak
nem te öntözöd őket de neked is nyílnak
és reggelente beszélnek hozzád a virágok
a lakásban a tárgyak ismerik a múltad
s a jövőd is megsejtik amíg kezed
végigsimít rajtuk s felködlik fémen üvegen
ujjbegyed rajzolata a sorsháló-erezet
de néha úgy érzed ami körülvesz elhajol
előled védekezik hárít elutasít
mintha így szólna a ház „csak én vagyok jelen
a falak őrködnek de te nem vagy itt”
kétségbe vonnak az ajtófélfák leértékel
a függöny rád legyint a kilincs lekezel
az ablak szinte hallod a padlórecsegésben
az ítélethirdetést „nem létezel”
első látásra ezek itt emberek
férfit és nőt szemlélsz öreget és fiatalt
örülsz ha szembejön egy pár a fák közt
s nem egyedül kell rónod este a kihalt
utcát örülsz a szónak a tekintetnek jó ha
egy kéz megpihen a válladon nyugtatón
s nem bánod azt sem ha a hangban kétely
játszik ha egy szempár kérdőre von
válaszolsz őszintén ahogy telik tőled
nem akarsz elrejtőzni homlokodról akár
az idegen is leolvassa titkaid megmondja
ki vagy ennyivel tartozol ha már
ide vetődtél de néha úgy érzed nincsen
kapcsolat a létezők közt nem hagynak nyomot
egymásban csak mint a golyók összekocódnak
és gurulnak tovább mindenki elhagyott
csak magában pörög nem érdekli a másik
és persze a másikat sem érdekli ő
ki tudja talán jobb is így talán a távolságtól
s a hűvöstől lesz elviselhető
az egész első látásra ez az arcod
bár szürke fáradt gyűrött reménytelen
felismered benne a kisfiút aki voltál
ártatlansága átsüt az éveken
szeretnéd szeretni ezeket a ráncokat elfogadni
hogy ilyen lettél s a tükör előtt
megbékélve mint valami szerződést vagy
számlát szignálni az eltelt időt
de nem tudod sőt egyre idegenebbül nézed
mikor reggelente eléd kerül
ha lemosod magadról az álmot vagy ha a liftben
a tükörből rád les és már nem szeretsz egyedül
lenni mert nem vagy egyedül mindig ott van
előugrik ez a jöttment és rád erőlteti
magát elküldenéd messzire zavarnád
neked ő nem kell de te kellesz őneki
néha megérted néha már-már tetszik
a fanyar nézése de aztán megrohan
a kétely vajon ő vagy-e te vagy ez valaki más itt
s te hol vagy ha vagy minden bizonytalan
képlékeny és imbolygó az éjszaka és a nappal
egymásba folyik az évszakok
egymás ruháit hordják te csupa szorongás
és kérdés vagy s körülötted minden titok
mozog a föld párás az órák üvege azt várod
hogy valaki azt mondja „higgy nekem”
hogy megragadjon a kétségbevonhatatlan
de csak vársz és nem történik semmi sem
ülsz magadba roskadva morzsolod a percet
az órát a napot mint önjáró malom
őrlöd a kételyt kérdéseket teszel fel
és válaszolsz is rájuk „nem tudom”
talán ha szél támadna ha felhők jönnének
ha elfeketülne az ég és villámaival
mint egyértelmű tény rád szakadna
s eltörölné léted egy megváltó vihar

Az ELSŐ LÁTÁSRA című összeállításból
kép | adobe.com