Levendel Júlia

MOZGÓKÉP

1999 november

MOZGÓKÉP

Most már egész hátralévő életében, napra nap, vagy inkább estéről estére, mikor lefekszik és becsukja a szemét, olyannak látja majd magát, ahogy a híradóképeken megjelent: szerencsétlen öregasszony, sőt, a szerencsétlenség asszonya, mert így fest az, akit az ínség sűrűn látogat, akire mint eltévedt és megvakult ragadozó madár, a könyörtelen balsors lecsap, s ha fölfakad a nagy mélység minden forrása és megnyílnak az ég csatornái, ő csak rémülten menekül, el, el, céltalanul el, combja közepéig emeli a szoknyáját és lábal át a házát, kertjét elöntő vízen, lép nagyokat, és mégis mintha állna; ősz haja zilált, jobb kezével a szoknyáját tartja, szorítja, bal tenyerét esdeklőn kifordítja, jaj, jaj, lássátok hát, jaj! Talán ha becsukja a szemét, nem is lát egyebet, csak a saját megvastagodott, nagyon fehér combját, ilyen lett?, ennyire?, ilyen?, holt húsnál ijesztőbb az a kitakart comb, fehér sikoly, nem is emberi, nem is testrész, megrettent akárkit, istenem, segíts, ennyire fehér? És a kontyból kiszabadult tincsek, a csaknem ágyékig emelt fekete-szürke kockás szoknya, kifordított tenyere – hiába már, ezzé lett; bár halt volna meg inkább, közönségesen, elfeledve és olyan lapos halállal, mint a többiek. Inkább halt volna meg. Hogyan lehetséges, hogy az a három másodperces mozgókép, a megörökített három óriás lépése, térdig az árban, elég legyen elveszítenie a valóságos életét! Csomóban, kötegben hullottak belőle az évtizedek, mintha kislányképzelgései-félelmei, babázós szorgoskodása s hogy legutóbb is, mikor eperdzsemet főzött a lányánál, mikor felhozta a pincéből a télen kiürült, mocskos, penészes üvegeket, a sok csavaros tetejű nescafés üveget, és citromillatú, habos, forró vízzel mosta, sorba rakta, türelmesen pucolgatta órákig, de mintha minden igyekezete és öröme ezt a szörnyű beteljesedést szolgálná, huss! Semmi se marad, csak a szemérmetlenül megmutatott rettentő comb, a kifordított tenyér. Pompejiben a menekülő kutyát érte el így az örökre megmaradás végzete, de neki még menekülni sem kellett. Az egész nem igaz. Így nem igaz. Szerencsétlen lett, de nem a házacskáját beomlasztó, veteményét elsodró víz miatt, hanem azért, mert ezzel a mozgóképpel megállították az életét, három másodperces snitt, s oda minden boldogsága, vágya, fájdalma, félelme, ő már sohase lesz más, csak a szörnyű árvíz szörnyű áldozata. Megrendítő kép. A vastag, fehér combja, Úristen! az a fehérség – mintha csiszolt kristályba, borostyánba zárták volna. És soha, soha se lesz többé elevenség, vadul ingatja a fejét, soha, érzi, tudja, hogy soha.

beletörődött

Sajnálta az elárasztott kertjét, mi marad ott?, semmi. A sárgarépa még csak ujjnyi vastag volt, a paradicsom zöld bogyó, nézte a sáros víz tetején lebegő virágait, a két szál összecsuklott napraforgót ha már rátestálódott ez a telek, ha elfogadta, jó, legyen, ha kocakertészként kapál és gyomlál, legalább napraforgója legyen, tavaly nem sikerült, csenevész kóró, nem napraforgó, szánta, valami fekete tetűféle is belepte; akkor is, azért is, ha már telektulajdonos, ha már nekibuzdulva játssza ezt a falusi gazdasszony-szerepet, és nem is feszeng, mintha világéletében kapált és gyomlált volna, mintha nem a pesti Ferenc körúton, hanem itt született volna, és soha nem is gúnyolta a vidék természetességébe menekülő, a falusi életmód dicséretét zengő ismerőseit, de ha már rátestálódott, ha hagyta, valahogy elfogadta, keserűségében magára szakasztotta ezt a földdarabot, és azóta buszozik ide-oda, hetente kétszer-háromszor is buszra száll, órákat tölt a távolsági buszon, és közben tudja, hogy legalább megy az idő, telik, kitölti, megteszi, amit megtehet, megy ásni és öntözni, próbálja a régi kedvet, nem visel gyászruhát, egy napig sem viselt, nézi a mocskos busz mocskos ablakán át a vidéket, értelmes arccal figyel, most jön az útlezárás, elterelés, aztán a műtrágyagyár, kukoricaföld, autójavító kisiparos, kárpitos kisiparos, a falu határát jelző táblánál temető, az egykori kultúrházban irodaközpont, elsorolhatná az egészet bármikor, végig az épületeket, a felújításokat, és amit pusztulni hagynak, mint egy memoritert skandálná, mint Cicero körmondatait valaha vagy a latin prepozíciókat, de mások talán úgy látják: friss szemmel, sőt kíváncsian lesi az elsuhanó tájat, szinte ámul; valamit, valahogyan néznie kell, ha csak lehet, ablak mellé ül, és a többi utastól elfordulva bámul ki, a szája is mozdulhat, ahogy olvassa a feliratokat, az óriásplakátok szövegét, amíg utazik, azt nézi, ami eléje tárul, és nem gondol sem a múltakra, sem a megérkezése utáni teendőkre, nem tervez, és nem számolja, mint éjszaka álmatlanságtól gyötrődve, erre-arra fordulva, hogy a fél nyugdíját elviszi az utazgatás költsége, nem latolgatja, hogy mégis jó, mindenkinek így jó, beletörődött a kertészkedésbe, a kárpótlásul megkapott telek gondozása normális öröm, elképzeli, látja, hogy rábólintanak, s ő igyekszik is embert találni a faluban, aki a nehezebb és szakszerűbb munkákat elvégzi, aki permetez és megmetszi a szőlőt, aki majd megjavítja a tetőt és kicseréli a zárat, és segít, hogy egyszer egészséges napraforgója teremjen, egyetlen szál csak, elég, de ha már övé lett ez a föld, ha kérvényezte és végül elfogadta – ilyesmire sohasem gondolt, hogy is jutott volna eszébe –, kísérletezik tovább, a szomszédasszonya is buzdítja, vessen ezt, ültessen azt, megéri, meg bizony, nagyon is megéri, manapság mindent meg kell ragadni, a káposzta, a bab, minden olyan drága, sopánkodik, csóválja a fejét, jaj, nagyon drága, s aztán bólogat, hogy megéri; az alacsony, vastag nő nejlonotthonkában hajladozik az ágyásaiban, akkor is kántál, csóválja a fejét és bólogat, amikor úgy hiszi, senki sincs a közelben, beszél magának is, de amikor ő megérkezik, a kerítéshez jön, az örömtől kicsorduló nyálcsöppöket törölgeti a szája sarkából, és azt mondja, érdemes fáradoznia, érdemes bizony, utazni akármennyit, mert ezek, és körbe mutogat, ezek meghálálják magukat; de amíg a buszon ül, akár a falu felé, akár a faluból haza utazik, a szomszédasszonyára sem gondol, semmire, senkire, csak nézi, ami az ablakon át látható, és érzi, ahogy telik az idő, az ő maradék ideje; normálisan és megnyugtatóan kitelik így.

Az árvíz éjszakáján nem is volt a faluban, reggel érkezett, ahogy máskor is, kilenc tízkor, a kocsma, az iparcikk bolt, az öregek napközi otthona és a Tüzépnek ajtókat meg ablakokat készítő asztalosműhely határolta kicsi térre. Körülfogták, ahogy leszállt a buszról és sopánkodtak, szörnyűség, soha ilyen szörnyűség, hatan-heten jöttek utána a házáig és figyelték, és mintha nem neki újságolnák: a Ferencziék házát menthetetlenül elmosta a víz, az asszony úgy futott ki, mint aki eszét vesztette, sikoltozott, hogy segítsenek, mentsék a bútorait, és sikoltozott, nehogy bárki hozzányúljon ahhoz, ami az ő tulajdona; és a Tóbiás már kora reggel bement a városba az apósához, s ha valaki, hát ő biztosan kap majd állami támogatást a felújításhoz, pedig neki nem sok kára lett; a Herceghalmi kimaradt éjszakára, tőle az egész világ is elpusztulhat, jól szórakozik a kurvájával, míg a gyerekei fejére szakad a gerenda; a polgármesternek megtelefonálták, hogy küldöttség jön a minisztériumból és a biztosítótól, azt mondják, Pesten már gyűjtést szerveznek a károsultak javára; a tűzoltók hajnali kettő óta szivattyúznak, de csak mintha szitával mernék a vizet, és nem tudni, emelkedik-e még a folyó szintje, hiába vágták át a gátat, az is hiábavaló volt, a homokzsákok is hiábavalóak; kísérték, mint a hollók, jöttek utána gumicsizmában, felindultan szavaltak, hagyták belegázolni a hömpölygő sárba, nézték, ahogy az ajtaját bedönti, egyszerre dermedetten megálltak, ottmaradtak a háttérben, az öreg Kiska homlokához emelte a kezét, napellenzőt formált a tenyeréből; mint rendezői utasítására, hagyták, az ő jelenete. Nem volt a házban semmi érték. Ágy, asztal, szék, polc, még az edényféle is kiselejtezett lom. Idehurcolták a lakásából meg a lánya lakásából is, amit sajnáltak kidobni. Itt elfér, ide jó lesz. A kopott huzatú fotel, az ormótlan kredenc, a csorba bögrék, készletből maradt tányérok, mosófazék, bádogvödör – mind helyet talált azért. A lábszára közepéig ért a víz, már cipő és harisnya nélkül volt, mint éber becsüs, nézte a dolgait. A híradósok közben jöhettek, várták, hogy előkerüljön, s neki fogalma sem volt, mikor megemelte a szoknyáját, óvatlanul annyira felemelte, hogy a combja is látszott, nem tudhatta, hogy a hangtalanul és folyamatosan fényképező masina mit rögzít, mibe rögzíti. A lépései, bele ne ragadjon a sáros lébe. Egyensúlyozva, hogy el ne botoljon. Gyökerestől kifordult palánták a víz színén, a két napraforgó; a bűzt nem lehetett rögzíteni.

szánalmat keltő némber

Örülj, hogy rosszabb a kép, mint a valóság, azt mondta a lánya, örülhet ennek, és se az ő kitakart tészta-fehér combja, menekülése az ár elől, mintha kivételezettként eljutni remélne Noé góferfából eszkábált bárkájáig, vagy mintha a falubeli Ferencziné volna, őrjöngve sikoltozó, szánalmat keltő némber – látta, a lányát semmi, az égvilágon semmi ezekből a szörnyű tévedésekből meg sem érintette; örülj, hogy mégsem úgy van; most egy darabig nem buszozik, nem nézi a pusztuló-épülő vidéket, az idő sem úgy mozog, este hunyt szemmel is lefényképezett önmagát látja, a csaknem ágyékig felhúzott fekete-szürke kockás szoknyáját, lép, mint a bibliai özönvízben, ő az, aki lép, s még nappal is, mikor főz, tejet vesz a sarki boltban, megöntözi az ablak közé tett cserepes virágait, tisztítóba viszi a kabátját, még nappal is ezt a képet látja. A fejéhez kaphatott akkor, talán bent a roskadozó házban, talán amikor kilépett, odakaphatott, mert figyelték; talán akkor lett olyan zilált a haja. Hányszor végiggondolja: úgy történhetett.

kép | adobe.com