MOST MÁR NEM SEGÍTHET
1997 február
Horváth Zolinak
Most már nem segíthet az sem, ha mindörökre ott
maradok, ahova éppen álltam, hiába, most már
az sem segít, ha soha nem mozdulok többé innen
el, nem nézek sehová, nem nyitom ki a szemem,
már nem segíthet, ha nem beszélek, nem mondok ki
egyetlen szót sem, ha csak arra gondolok, hogy nem
akarok senkinek semmit elmondani, mert tökéletesen
mindegy, hogy érti-e valaki, amiről többé nem
beszélek, nem mondom el, hogy nem értem, érthetetlen,
hogy most már nem segít az sem, ha „mindörökké”,
örökkön-örökké ott álldogálok a nagyszobában, a hideg
cserépkályha előtt, már mindegy, hogy milyen tűz
lángol, milyen csillagok robbannak szét, hegyláncok
omlanak majd össze a pillanat öröklét-buborékában
a kályha előtti kopott szőnyegen, többé nem érdekes,
hogy milyen bátran sírom el magam huszonöt, harminc
évvel ezelőtti dolgokon, már nem segít, ha annyiszor
történhet minden újra, ahányszor csak akarom, többé
már nem segíthet senki. Milyen volt meghalni, mondd?