Kováts Albert

MOST GONDOLD EL

2004 november

MOST GONDOLD EL
Kapcsolat int szinte minden dologból.
„Emlékezz!” – folyton ez süvölt felénk.
Egy idegenül elhagyott nap olykor
hozhat jövőbeni jótéteményt.
R. M. Rilke

Voltak rendhagyó délutánok is, tudod, amikor nem a szokásos Császárparki séta volt a műsor, a játszótér mint végső cél, aztán a fáradt, poros és bosszús hazaporoszkálás („ne menjünk még”). Akadtak például apró otthoni megbízások, amiket Teci a sétáltatással együtt teljesített. Kisebb vásárlások: patika, vagy valami varráshoz szükséges apróság, konzultáció a cipésszel; kissé hosszabb időzés a Margit körúti drogériában, tudod, oda a szép és illatos néni miatt szívesen mentem, vagy egy parkszéli árustól mindig ugyanazt a jófajta almát kérni és hasonlók. Teci mindezt derűs nyugalommal, a régi ismerősökkel beszélgetve, új ismeretségeket szerezve, gyakran tréfálkozva intézte. Jelenléte összefonódott az ismétlődő fordulatokkal és helyszínekkel, az állandó világrend biztonságát sugározta még akkor is, ha el-eltürelmetlenedtem egy-egy hosszúra nyúló ácsorgásnál, vagy egyéb ok miatt kerültünk összeütközésbe egymással. Nyaranta akadt valaki, olyan udvarolni, Tecit kenetes udvariassággal megkörnyékezni óhajtó fiatalember, számomra valami kellemetlen felnőtt, gondolhatod; de tudni lehetett, semmi komoly. Teci csak húzza őket, mert hát ott volt Janika, tudod, a hozzánk is bejáratos Földi XIV. János. Volt olyan kapcsolat is, amit ő kezdeményezett. Valami hirdetésen (rádión?) keresztül kötött táv-ismeretséget egy frontkatonával. Többször váltott vele tábori postát. Élőben aztán a hadikórházzá alakított Árpádházi Szent Margit Felsőkereskedelmi Leányiskolában találkoztunk vele. Félelmes látvány volt, tudod, szorongtam a folyosón a sok csonka-bonka, véres kötéses, mankós katonától. A mi emberünket vastagon bepólyált kézzel és lábbal, de mosolyogva találtuk.
ritka esemény
Új ismeretségeknél Teci mint anyukám szerepelt, otthoni jóváhagyással, „az egyszerűség kedvéért”. Tudod, hogy ne kelljen magyarázkodnia, „hol is szolgál”, vagy hogy egyáltalán „szolgál” valahol. Egyszer egy kánikulai napon Teci húgát, Annust látogattuk meg. Ez már nagyobb út, ritka esemény; Annust finom környéken, valahol a Fasor vagy az Andrássy út táján, egy úri családnál találtuk meg. Ide sokáig kellett villamosozni Budáról, de látszott, Teci járatos erre. Hatalmas gesztenyefáktól árnyas, hűvös és mélységes udvarra emlékszem, onnan nyílt a sokemeletes bérház lépcsőháza. Mi földszintes kis házban laktunk, a szüleim ismerősökhöz engem sose vittek, amíg Teci megvolt. Abban a hiszemben voltam, mindenhol minden úgy van, mint otthon.

Bámultam. Minden új volt nekem, képzelheted. Nagyon úri hely, óriási lakás. Vagy legalábbis akkor úgy tűnt. De tudod, a háziasszony barátságosan, talán egy kicsit túlzottan is szívélyesen fogadott bennünket, leültetett, s a nagy ebédlőasztal körül amolyan felnőtt-beszélgetés kezdődött Annussal, „Terivel”; Teci valóságos neve ez volt. Annus kisebb volt Tecinél, alacsonyabb is, keskenyebb is, főleg Teci humora, derűje hiányzott belőle; nem szerettem. Akkor láttam őt először. Unatkoztam; valami furcsa ízű süteménynyel, gyümölccsel kínáltak. Időnként gyerekek szaladtak át a szobán, nálam idősebbek, fiúk, lányok vegyesen, én meg csak ültem feszélyezetten. Aztán ráeszméltek, hogy talán jobb, ha én is csatlakozom az udvaron játszókhoz. Egy nagyobb fiú lekísért. Vagy öten-hatan, összeszokott banda, valami körbeállós társasjátékot játszottak, tudod, fogalmam se volt semmiről. Én voltam a legkisebb, ráadásul „a lány” testvérének a gyereke, persze lekezeltek, ugrattak. Hamarosan visszavágytam a felnőttekhez; mondták, hogy csak menjél. Mentem volna, de nem emlékeztem, hányadik emeletről is jöttünk. Felkísértek többen is, megálltunk egy ajtó előtt, körülálltak, néztek, s biztattak, hogy csöngessek csak. Gyanús volt: miért nem ők csöngetnek. Féltem, nem mertem megnyomni a gombot. Rossz helyre csöngetek, ők elszaladnak, s kijön valami haragos ember. Mondták, olvassam csak el, mi van a réztáblán, annak a családnak a neve, ahová jöttünk. Nem tudtam még olvasni, tudod, ez is ok volt a szánakozó nevetgélésre, de különben is, a név nekem nem mondott semmit. Már nem emlékszem, hogyan is kerültem végül beljebb, ültem vissza a helyemre, s újra a furcsa ízű sütemény. De a jelenet, állok egy fölém magasodó, sötétbarna bezárt ajtó előtt, idegen helyen, rosszindulattal bámulnak, gúnyos megjegyzések, se előre, se hátra, hát ez, tudod, aztán még sokáig fölrémlett.

kovats3

Ha a játszótérre mentünk, ez néhány lépcsőnyi leereszkedést jelentett az út menti járdához képest az akkori Császár uszoda előtt; tudod, ez a rakpart feltöltése előtti szint volt (gondolom most); innen az uszoda előtt elhaladva jutottunk a Császár-parkba. Hatalmas fákra emlékszem, platánok, gesztenyefák borították homályba a sétautakat; a fürdőépületek többségét számomra átláthatatlan, sűrű növényzet takarta. Nyárvégi korai alkonyatokon hazafelé ballagva slágerzenét, dizőz énekét hallhattunk átszűrődni a bokrokon, (Kiment a divatból ez a szó, dizőz, ismerted? most a korral együtt jött elő.) Kérdésemre, hogy mi is van ott?, a kapott válasz sohasem elégített ki. Közelebb menni, megszemlélni, honnan jön a hang, valamiért nem lehetett. Teci vagányságának is voltak határai. Vagy talán kényelmetlen volt számára a gondolat, nem bemenni a kertvendéglőbe, csak megállni, kívül rekedtként bámészkodni. Nem tudtam elképzelni a feleletben elhangzó dolgokat, mégis a két benyomás, amit Teci mondott és a bizonytalan képzetek együttvéve titokzatos, kívánatos valami, a felnőttség? vagy ami ezzel egyenértékű lehetett, a függés hiánya, a kötetlenség, a szabadság? iránti homályos vágyat keltették fel bennem.
tudálékos arccal bólogattak
Teci általában nagyon klassz volt, sokkal vagányabb, mint a szüleim, ez persze elnagyolt és történelmietlen fogalmazás; tudod, „nem feszélyezték őt különféle társadalmi elvárások”. Ó, anyámat roppantul feszélyezték, ezeket igyekezett belém is nevelni: „mit szólnak az emberek”. Teci mint gordiuszi csomót oldott meg dolgokat, amelyek a szüleimnek fejtörést okoztak, nekem meg nemszeretem feladatot jelentettek. Panaszkodtam otthon például, hogy bácsik-nénik (főleg nénik) lépten-nyomon megkérdezik: mi az ott a nyakadon, kisfiú? mert tudod, undok dolog, gyerektől megkérdeznek olyat, amit felnőttől nem; illik viszont udvariasan, pontosan és jól érthetően válaszolni. A szüleim megtanítottak a betegség nevére, ami miatt légcsőmetszést kellett alkalmazni, mindez kétéves koromban történt, nos, ezt kellett válaszként szépen előadni. A felnőttek ilyenkor tudálékos arccal bólogattak, értették, hogyne, komolyan és leereszkedően viselkedtek, noha semmivel se tudtak többet, mint előzőleg, akkor hallották a betegség nevét először. Teci tanácsa ez volt: „Mondd azt, hogy semmi köze hozzá.” Már aznap kipróbálhattam. Terebélyes házaspár ült egy játszótéri padon, odaintettek magukhoz, s a néni feltette a szokásos kérdést. Büszkén tudattam az új választ. A felháborodás óriási volt, „neveletlen kölyök, pedig úgy néz ki, mint egy úri gyerek”. Kezdett valami derengeni, tudod?, hogy nem olyan nagyon fontos, mit szólnak az emberek.

Most gondold el, állok az Árpád fejedelem útja szélén… talán csak egy pillanatra; inkább lépegetek, Teci fogja a kezem, szóval ott haladunk az út mentén; mások állnak, igen, elég sokan, főleg férfiak, a kockaköves út felé fordulva – ezt hívják flaszternak, ugye? –, megyünk a Margit híd irányában. Végigmegyünk, mint annyiszor, szép időben naponta, szinte ugyanazon az útvonalon, mégis, az emlékezetem képernyőjén annak a napnak az a néhány perce különösen élesen, mint mozgókép-részlet maradt meg, az egyik oldalon, a sarkon, a Monarchia vöröstéglás középület-stílusában a régi MÁV épület, a „Császárfürdő állomás”; szemben vele, a kis utca másik oldalán puszta telek; álmomban aztán többször visszatért ez a gazdátlan, bekerítetlen grund, vajon miért? semmi nevezetesség nem fűződik hozzá, helyenként fűvel benőtt, kopár térség, vagy mégis, palánkkal kerített telep volt? egy fuvaros vagy pallér stráfkocsikkal, rossz kordákkal, építőanyaggal zsúfolt telke, s csak álmomban változott pusztává? Dereng, mintha kissé korábban épület állt volna ott, amit aztán lebontottak. A telket négyfelől kockaköves, igen, flaszterkővel kirakott utca vette körül, ma is látom magam előtt; a Császár fürdő felőli zsákutca volt, tábla is jelezte, hogy „zsákutca”, tudod, ez nagyon tetszett nekem, egyébként unalmas, érdektelen hely, egyik oldalán az uszoda fél-, inkább negyed-oszlopokkal tagolt, ablaktalan fala magasodott; ezzel a zsákutcával is álmodtam már, vajon miért maradt meg bennem ilyen élesen? talán a pillanat miatt, amiért az emberek ott álltak, valami érdekes dolog történt, s én gyerekként is tudtam, hogy ez nem mindennapi eset, hiszen nap mint nap mentünk arra, és máskor nem volt ilyesmi, legfeljebb a Goldberger gyár teherautója berregett el, egyike a két özönvíz előtti lánc-meghajtásos, tömörgumis járgánynak, nagyritkán más, külön-külön megbámulnivaló autók, motorkerékpárok, gyakran „benzintyúkkal”. Később aztán furcsa dolgokat is lehetett látni: ilyen volt a „lánctalpas motorkerékpár”. Láttunk egyszer egy csukott, fekete kocsit lefüggönyzött ablakkal, azt mondták, nézd, ott megy a kormányzó.

kovats2

Az úttesten aznap nem lehetett átkelni, mint egyébként; a HÉV-nél friss fenyőgerendákból lépcsőt ácsoltak a hídhoz fel- és lejáratnak. Tudod, csak a Margit hídon lehetett a végállomáshoz átjutni. Persze Tecivel kipróbáltuk, noha nem akartunk HÉV-vel utazni; Teci vállalkozó szelleme működött; megtettük oda-vissza a rendhagyó utat. Meg a hídról nézni az alattunk vonulókat, az is otthon elmesélni való kaland, élmény volt; láttál te már hadsereget felülnézetben? A német csapatok vonultak Jugoszlávia felé. Meg kell mondani, híre sem volt a legendás német fegyelemnek, rendnek. Olykor elhúzott néhány teherautó, szünet; aztán megint egy-két motorbiciklis, rohamsisakos katona. Aztán megint teherautók katonákkal, egy-egy nyitott személykocsi tisztekkel; az emberek integettek a járda széléről. Volt motoros, amelyik odakanyarodott a járdához, fékezett; néhányan szót váltottak vele; egy asszony narancsot nyújtott, férfiak cigarettát, tüzet kínáltak, tapogatták a motorbiciklit. Csatlakozva a jelenethez, más motorosok is leálltak; kedélyesen beszélgettek. Ezt láttam a Császárfürdő állomásnál.
jellegzetes rohamsisak
Mégis, hát gondold el, egy gyerek, kisfiú – hány éves voltam? Öt, ötévesnek kellett lennem, a miniszterelnök halálának az éve ez, öngyilkosság? persze fogalmam sem volt semmi ilyesmiről, nem hiszem, hogy hallottam felőle bármit is akkor. Nem is az, tudod, hogy mennyi minden történt azóta, „mi mindenen mentünk keresztül”, „történelmi időket éltünk”, amit gyakran hallani, nem ez. Hanem, hogy milyen abszurd, ha belegondolsz, tiszta szürrealizmus, mint egy Bosch, és közben dermesztőén valószerű, mint Kafka. Ahogy a kép megjelenik előtted, a motoros és a narancsot nyújtó nő, a cigarettát kínáló, a csukaszürke egyenruha, a jellegzetes rohamsisak, aminek a formája beléd ivódott. Ahogy akkor néztél, láttál, kisfiú, de „úri kisfiú, Budapest, kilencszáznegyvenes évek”. És ahogy ma nézel és látsz. (Miért hordja egy mai motoros a rohamsisak fényesre krómozott változatát?). Sokkal távolibb, mint amilyen régen történt. A belső távolság miatt. Ha azt mondom, április volt (tényleg az volt, utánanéztem), vagy azt mondom, zsákutca, dizőz, drogéria, kordé, ezek közelítő és evokatív effektusok, ám az elidegenítő messzeséget nem semlegesítik. Tudod, azért mégiscsak rengeteg idő. Az a rengeteg, rengeteg idő.

AZ A RENGETEG című összeállításból
kép | fortepan.hu