MONTAIGNE – FREIBURG – TISZACSÉCSE

Montaigne kastély Délnyugat-Franciaországban. Itt született — 1533-ban — Michel de Montaigne. Freiburg kisváros Közép-Morvaországban. Itt született — 1856-ban — Sigmund Freud. Tiszacsécse kis falu Északkelet-Magyarországon. Itt született — 1879-ben — Móricz Zsigmond. Több száz kilométer nyugat—keleti irányban — Európán keresztül. Több száz esztendő a XVI-tól a XIX. századig — az újkoron keresztül. Az első az esszéműfaj megteremtője. Kopasz koponyával, bölcsen életvidám tekintettel. A második a pszichoanalízis atyja. Ősz szakállal, mélyen ülő szemekkel. A harmadik a magyar próza nagyja. Tömör bajusszal, keményen figyelő nézéssel. Mi köti őket össze? Látszólag semmi. De a „történet” nem itt kezdődik. És a ,,történet” nem ilyen egyszerű. Ahogy itt, Kelet-Európábán semmi sem igazán egyszerű.

elegem volt Hollywoodból

Vonatút előtt álltam. Öt-hat óra oda és vissza is. Közben néhány szállodai este. Valami jót kellene olvasni. Érdekeset, sodrót. Téblábolok a könyvespolcok között. Megakad a szemem az Erdély-trilógián. Diákkorom óta — nem tegnap volt! — nem vettem kézbe. Hirtelen jut eszembe valami. Majd’ fél százada történt. Egy este moziban. A vasöklű belügyminiszter — nem írom le a nevét! — akkortájt tiltotta be az amerikai filmeket. Talán ’48 nyara. A vetítés előtt ideológiai magyarázat. Érces-sztentori hang szól: elegem volt Hollywoodból! Úgy mondták, Chaplin szövege. Sértett, érdes, támadó. Nehezen volt hihető a keménykalapos, sétapálcás, csetlő-botló tragikomikusról. De akkortájt sok minden nehezen volt már hihető. Meg alaposan belejátszhatott a jótékony szinkron is. Ez ugrik be a könyvespolcok között. Elegem volt Hollywoodból! Nos, nem érces-sztentori a hangom, csak csendesen morgó-dünnyögő: elegem volt a posztmodernből! Történetet szeretnék, cselekményt, konfliktust, sorsokat. Jól követhetően, ráismerhetően, plasztikus körvonalakban. Nem elmélkedést, bölcseletet, reflexiót, talányokat. Rosszul követhetően, elvonatkoztatottan, elmosódott körvonalakban. Álljunk meg egy pillanatra! Az érces-sztentori hangot tiltás kísérte. Jó sokáig nem volt amerikai film. A morgó-dünnyögő hangot nem kíséri semmi. Jó sokáig lesz még posztmodern irodalom. Csak annyi, hogy leemelem a polcról a Tündérkertet. És beteszem a csomagomba.

Az első oldalakon megcsap az atmoszféra sűrűsége. Nem a régi magyarság „fajhőjéről” van szó, netán „szeszfokáról”. Tűrhetően ismerem ez ideológiákat. Ámde nemigen szeretem. Hanem az írói ábrázolás fajhőjéről van szó, netán szeszfokáról.

Ahogy odasodor a XVII. század eleji Kolozsvárra. És azonnal megérzékíti — helyzetekben, arcokban, magatartásokban — Erdély nagy emberi-történelmi válaszútját. Nem magyaráz, hanem ábrázol. Nem ítélkezik, de megmutat. Nem összeolvaszt, ám megszerkeszt.

Persze, tudom. Megfordultam emberek között tizenöt éve is. Illett grimaszt csinálni — lebiggyedt szájszéllel. Korszerűtlen, poros, talán rosszak a mondatai. Sohasem hittem. Grimaszt nem csináltam, szájszélem nem biggyesztettem. Korszerűtlen? Nem tudom, mihez képest korszerű vagy korszerűtlen valami. Poros? Nem tudom, mitől poros vagy nem poros valami. Talán rosszak a mondatai? Biztosan jók a mondatai! Pontosan olyan módon és annyi érvvel bizonyítható — azaz bizonyíthatatlan — az állítás, mint a tagadás. Most teszem ki magam mindenféle grimasznak és szájszélbiggyesztésnek. Nem baj, úgysem veszem észre. Ha meg észreveszem, nem nagyon bánom. Tehát: ülök a vonaton, és a Tündérkertet olvasom. Ülök a vonaton, a Tündérkertet olvasom, és boldog vagyok. Mint az egykori elementáris olvasmányokkor. Amit csak a legnagyobbak adtak.

Így bukkanok — valahol a közepe táján — az álmokra. Lelkesen idézném. Ceruzát is ragadtam, a lapszélen is megjelöltem. De kínosan frusztrál valami. A filoszlét átka. Hogy megnéztem a szakirodalmat is. No, nem a vonaton, csak utána. Sajnos, mindenki emlegeti. Mármint az álmokat. Csak három eset lehetséges. Tudattalanomban elraktározódott a szakirodalom — és most nem tudatosan előjött. Ragyogó olvasó vagyok — azonnal megláttam a lényeget. Nem igazán jó a regény — feltűnő benne a tanulság. A harmadik lehetőség kizárva. Nem tanulság van, hanem döbbenet. Marad a tudattalan folyamat meg a ragyogó olvasás. A tudattalanba is belenyugszom, de az álmokat nem hagyhatom ki. A két Gábor álmairól van szó. A két fejedeleméről. Az egyik tegnapi fejedelem, ma már alig az. A másik holnapi fejedelem, ma már félig az.

romország

Tehát Báthory Gábor, Bethlen Gábor — és az álmok. Magasra röppennek az első álmai. Alacsonyan cammognak a második álmai. Pontosabban: a másodiknak mintha nem lennének álmai. Vitájuk nem bölcsen tanulságos, hanem megrendítően drámai. Báthory szabad, független Erdélyről beszél. Magányos, büszke vár. A magyar fajta boldog tündérkertje. Bethlen a fejedelem álmairól beszél. Hogy nem álmodhatja, amit akar. Csak amit álmodni lehet. Sőt, csak amit álmodni szabad. Mert az álom ütközik a valósággal. Szabadság helyett bánat van, tündérkert helyett romország. Nos, pontosan erről jut eszembe Montaigne. Ő is erről beszél. Nem éppen az uralkodó álmáról, inkább az uralkodó akaratáról. Metszőén éles aforizma. A következő, a „nagy század” legkiválóbbjait, Pascalt, La Rochefoucauld-t, La Bruyère-t előlegezi. Az uralkodó nem teheti, amit akar. Tehát akarhatja, amit tehet. Bizony, meghökkentő. Montaigne akkor írja ezt Montaigne-ben, amikor Bethlen megszületik Illyén. Toronyszobában lakó bölcs, sátrakban alvó fejedelem. A bölcs sokat olvassa a latin klasszikusokat. A fejedelem huszonhatszor olvassa a kálvinista Bibliát. Az első négy évig Bordeaux polgármestere. A második tizenhat évig Erdély fejedelme. Bordeaux polgármestere, de királyok tanácsadója is.

Erdély fejedelme, de császárok ellenfele is. A bölcs tisztában van az uralkodói akaratok természetével. Nagy országban él. Alakul benne a nagyhatalom — hosszú évszázadokra. A fejedelem tisztában van az uralkodói álmok lehetőségeivel. Kis országban él. Alakul benne a virágkor — rövid évtizedekre. Háromszázhúsz év múlva írja az álomfejtést Freud. A montaigne-i toronyszoba, a bécsi Berggasse és a gyulafehérvári udvar összevillan. De érdemes pontosítani. Az álmokat elemző Bethlen kettős szülött. Erdély történelme teremtette és Móricz képzelete. Montaigne és a Berggasse nemcsak a gyulafehérvári udvarral villan össze, de a leányfalui Duna-parttal is.

Ám félek, Freud nem sokat segít. Persze: elfojtás. A tudat, a tudat cenzúrája szűri a tudattalanból feltörő ösztöntartalmakat. Átalakítja szellemi tartalommá, vagy visszaküldi a tudattalanba. Visszaküldi és eltemeti. E visszaküldés-eltemetés az elfojtás. De az elfojtott tartalom álcázott formában visszatér. Egyik álcázott forma az álom. És persze: látens és manifeszt álomtartalom. Az első az ösztöntartalom álcázatlan jelentése. Amit az álommunka álcáz. A második az ösztöntartalom álcázott formája. Ami az álommunkában álcáz. A pszichoanalitikus pedig álomfejt. Eljut a manifeszt álomtartalomtól, az ösztöntartalom álcázott-álcázó formájától a látens álomtartalomhoz, az ösztöntartalom álcázatlan-álcázandó jelentéséhez. Az ösztöntartalom álcázatlan-álcázandó jelentése pedig valamely vágy. Teljesíthetetlen vagy tilalmas is. Ezt teljesíti álcázott-illuzórikus formában az álom.

Csakhogy: vissza Montaigne-hez, Báthoryhoz, Bethlenhez. Montaigne elejthető. Akaratról beszél, nem álomról. És nem akarja, csak értelmezi az akaratot. Báthory és Bethlen elemezhető. De Báthory egyszerű, egészen egyértelmű eset. Szinte ösztön-pszichéjében látens és manifeszt álomtartalom teljesen együtt. Nem fojt el. Nem álcázza az álcázandót. Közvetlen, áttételek nélküli, vágyteljesítő álom. Infantilis álom, ahogy a bécsi mester mondaná. De Bethlen bonyolult, nem egészen egyértelmű eset. Tiszta értelem-pszichéjében látens és manifeszt álomtartalom teljesen külön. Elfojt. Agyonálcázza az álcázandót. Közvetett, csupa áttétel, vágytalan álomtalanság. Inaktív álom, ahogy a bécsi mester mondaná.

Meg — természetesen — Freudnál mindig egyéni vágyról van szó. A siker vágyáról. Szerelemben, alkotásban, üzleti életben. Bécsi polgárok magánsikert teljesítő vágyálmairól. De — természetesen — Báthorynál és Bethlennél nemcsak egyéni vágyról van szó. A siker vágyáról. Hadviselésben, államalkotásban, nemzeti dicsőségben. Erdélyi fejedelmek történelmi sikert teljesítő vágyálmairól. Ezért nem segít, vagy keveset segít Freud. Mert nem, vagy nemcsak lélektani, hanem történelmi elemzés is kívántatik. Nem pszichoanalízis, de historikoanalízis. Vagy historiko-pszichoanalízis együttesen. Nem az olvasónak kell elvégezni, elvégzi Móricz félremeke. Az egész trilógia. (Az első kötet, a Tündérkert, az egyharmad trilógia nem fél-, hanem egész remek. A három kötet, A nagy fejedelemmel és A nap árnyékával együtt, a három harmad trilógia nem egész, hanem félremek.) Három drámában végzi el. Két férfi, Báthory Gábor és Bethlen Gábor drámájában. Egy férfi és egy asszony, Bethlen Gábor és Báthory Anna drámájában. Meg két asszony, Károlyi Zsuzsanna és Báthory Anna drámájában. Az első dráma majdnem hibátlan, teljesen megírt. A két második dráma nem hibátlan, töredékesen megírt. Mindháromhoz, de különösen az elsőhöz, a historiko-pszichoanalízis nélkülözhetetlen. Tehát megpróbálkozom vele.

medveember

Az első dráma, a két férfié legendás párharc. A taszítás-vonzás, gyűlölet-szeretet egyszeri remeklése. Ismerem az emlegetett változatokat. Romboló zsenialitás — építő középszer. Parádés magyar — kritikus magyar. A káprázatosán robbanó Ady — a lassan izzó Móricz. Mindegyikben lehet igazság. De most nem erről van szó. Hanem az álom vagy álomtalanság áráról. Igaz: pompásan szárnyaló tündérkirályfi. Lassan lépdelő medveember. Nyúlánk termet, szikrázó fekete hajjal. Zömök termet, tömören sötétlő szakállal. Lázasan villogó, éber vágyálmok. Nehezen múló, álomtalan éjszakák. Asszonyok bálványa, szeszélyesen hűtelen. Asszonyok rabja, kínosan hűséges. Ellentétes elemek értelmileg felfoghatatlan, érzelmileg természetes szimbiózisa. A medveember csodálja a tündérkirályfit. Lenyűgözi a könnyedsége. A tündérkirályfi féli a medveembert. Lenyűgözi az ereje. Ám kár lenne tagadni. A megvalósítás a szándéknak — valamelyest — alatta marad. Pontosabban: a tündérkirályfinál alatta marad, a medveembernél föléje emelkedik.

Mert ilyennek álmodja a tündérkirályfit. De nem egészen ilyennek ábrázolja. Rosszabbnak, esendőbbnek, visszataszítóbbnak. Lázasan villogó, éber vágyálmai vannak. De álmai hebehurgya vállalkozásokba torkollnak. Nem kert nő, hanem romok füstölnek. Asszonyok bálványa. De nem szeszélyesen hűtelen, hanem fékezhetetlenül garázda. Olykor pompás fenevad, olykor hullarabló hiéna. Nem feltétlenül lenyűgözően könnyed. Inkább valószínűleg egyértelműen gátlástalan. Sokszor közel van a zseniális tündérkirályfihoz. Sokszor közel van a megfékezendő kamaszhoz. Bethlen és Móricz is csodálja. Az első jobbnak látja, mint amilyen. A második rosszabbra csinálja, mint akarja.

Mert ilyennek álmodja a medveembert. De nem egészen ilyennek ábrázolja. Jobbnak, emelkedettebbnek, megragadóbbnak. Nehezen múló álomtalan éjszakái vannak. De töprengései megfontolt vállalkozásokba torkollnak. Kert nő, nem romok füstölnek. Asszonyok rabja. De nem egyszerűen, kínosan hűséges, hanem bonyolultan, elfojtottan szenvedélyes. Olykor felizzóan vágyakozó, olykor gátoltan megtorpanó. Nem feltétlenül legyőzhetetlenül nehézkes. Inkább valószínűleg mélységesen erkölcsös. Sokszor közel van a korlátolt medveemberhez. Sokszor közel van a zseniális államférfihoz. Báthory fél tőle, Móricz szereti. Az első erősebbnek látja, mint amilyen. A második jobbra csinálja, mint akarja.

Ez a világa. Az építő medveemberé, nem a romboló tündérkirályfié. Azt szereti, ezt ismeri. Ennek az értelmét látja. Meg is emeli. Pátoszt is ad neki. Úgy vélem, nem egészen szándékosan. Mert vérbeli realizmusról van itt szó, minden romantikus szárnyalás nélkül. Ezért jön létre, nem a szándék, hanem az írás lendületéből a megejtő pátosz. Vigyázzunk: sok hamis pátosz megrontotta a fülünket! Ne halljunk félre! Az Erdély korábbról való. Nem tehet róla, ami utána jön. Utána nem írható le, mert rossz. Előtte leírható, mert jó. Mármint a fejedelem vallomása.

Hogy az éhesek tőle várják a kenyeret, a szomjasak az italt, a szenvedők az igazságot. Meg a kétségbeesett haza is a vigasztalást. És főként fejedelmi esküje himnikus leírása. Amikor a magyarok lehajtották fejüket, és hittek. A székelyek lehajtották fejüket, és bíztak. A szászok lehajtották fejüket, és könnyeztek. Hát Lippa megvételekor a mámoros kiáltás: Élj, te szegény haza — Bethlen Gábor őrt áll. Bizony, sok minden után mindez leírhatatlanná vált. Hazudott volna. Sok minden előtt mindez leírható volt. Igazat mondott. De Lippa megvételével kezdődik a gond. Bethlen Gáborral konkrétan, a kelet-európai álmokkal általában.

Pontosítsuk az álmokat. Bethlen Báthoryhoz képest álomtalan. Önmagában nem egészen az. Éjszakái nem biztosan álomtalanok. Bár biztos gyakran álmatlanok. Álmodik, csak másról és másként. Gyalogosabbról, gyalogosabban. Prózaibbról, prózaibban. Nem meghódított népekről, csak zümmögő méhesekről. Nem felgyújtott várakról, csak virágzó almafákról. Nem véres háborúkról, csak épülő városokról. Meg nyugodtan szántó parasztokról. Nyugodtan utazó kereskedőkről. Nyugodtan dolgozó mesteremberekről. Nem magányosan uralkodó-, csak csendesen gazdagodó Erdélyről.

erkölcsi kételyben fogant

Ám ennek ára van. Nem is kicsi. A töröktől kell elfogadnia a fejedelmi széket. Mástól — akkor — nem is kaphatja. És át kell adnia Lippa várát a töröknek. A fejedelmi széket — a töröktől! — elfogadja. Lippa várát — a töröknek! — átadja. Magyar fejedelmi széket fogad el a töröktől. A rendek „féltőkben” önszántukból fejedelemmé választják. Magyar várat ad át a töröknek. Magyar katonákkal magyar katonáktól elvett várat. Ne tagadjuk: erkölcsi bűnben, legalábbis erkölcsi kételyben fogant fejedelemség. Nem független, de függő. Nem szabad, de fenyegetett. Igen. Csakhogy elkezdődik valami. Zümmögnek a méhesek. Virágoznak az almafák, épülnek a városok. Meg nyugodtan szántanak a parasztok, utaznak a kereskedők, dolgoznak a mesteremberek. Erdély nem uralkodik, ám gazdagodik. Elkezdődik, és tart néhány évtizedig. Majd fél századig. II. Rákóczi György bukásáig. Erdély „aranykora”. Nem tudom, hogy tündérkert-e? De biztosan virágzó kert.

Mindez nem változtat a tényen: erkölcsi bűnben, legalábbis erkölcsi kételyben fogant fejedelemség, „aranykor” és virágzó kert. Nézzük a mérleg két serpenyőjét. (Nem mondok ki semmilyen, e századi kínos analógiát. Kimondják elegen. Avatottak és avatatlanok, tiszták és tisztátalanok, mások kárára jól emlékezők — saját javukra rosszul emlékezők. Maradok Bethlennél.) Az egyikben töröktől kapott fejedelemség, töröknek adott vár, az ostromban — mindkét oldalon — néhány magyar halott. A másikban fél század békés virágzás, lassan gyógyuló sebek, a kertben — minden rétegnek — kevés nyíló virág. Meg néhány — nem lényegtelen — mellékkörülmény. Eltemette a halottakat — mindkét oldalon. Díszsírba, nem dögtemetőbe. Nevükkel, nem névtelenül. És: hősöknek nevezte őket, nem bűnösöknek. Kis rossz, nagy jó? Alacsony ár, magas hozam? Talán így mégsem érthető. Egy percre ideidézendő Ézsau és Jákob. Persze: az elsőszülöttségi jog és a tál lencse. Maga az adásvétel a gond, nem az adásvétel minősége. A kevés jog — nagy tál lencse a sok jog — kis tál lencsénél jobb, de nem tisztességesebb. Tisztességtelen — egyformán — mindkettő. De — az Isten szerelmére! — vigyázzunk valamire! Az elsőszülöttségi jog és a tál lencse egyéni adásvétel, erkölcsi magaslatokon, valamikor a bibliai történetben. A fejedelmi szék, Lippa vára és a békés virágzás, gyógyuló sebek, országos adásvétel, könyörtelen gyakorlatban, valamikor az erdélyi történelemben. Jákob csal — egyéni haszon származik belőle. Bethlen megalkuszik — országos haszon származik belőle. Meg még valami lényeges. Ézsaunak ténylegesen van elsőszülöttségi joga. Jákob most elcsalja tőle. Bethlennek már nincsen elsőszülöttségi joga. A történelem régen elvette tőle. A bibliai vadász eladott valamit, ami még volt neki. Az erdélyi fejedelem eladott valamit, ami már nem volt neki. Nem volt neki, és elismerte, hogy nincs. Ám ez még mindig nem az igazi felmentés.

Az igazi felmentést két dolog adja. Először: Erdély nem vívta ki a függetlenségét. Amit Bethlen török segítséggel elvett, és a töröknek visszaadta. Vagy legalábbis a török kívülről elvette, és Bethlen belülről vállalta. Hanem: Erdély függetlensége nem létezett, és most sem vívta ki. Azaz Bethlen nem vette el a függetlenséget, és nem adta a töröknek. Legfeljebb a török kívülről hirdette a függőséget, és Bethlen belülről elismerte. Másodszor: a függőség elismerése nem szorosabb, hanem lazább függőséget hozott. Bethlen nem békét és viszonylagos jólétet vásárolt rövid távra a kivívott függetlenség eladása árán. Hanem békét és viszonylagos jólétet vásárolt hosszú távra a tényleges függőség elismerése árán. És létrejött még valami nagyon furcsa helyzet. A lazább függőség persze függőség maradt. Ám benne nem a fejletlenebb modellhez, a keleti-török modellhez kötődött hosszú időre a parányi Erdély. De benne a fejlettebb modellhez, a nyugati-keresztény modellhez kötődött rövid időre a parányi Erdély. Bethlen elfogadta a töröktől a fejedelmi széket, átadta a töröknek Lippa várát. Ám ezáltal nem kikapcsolta országát Európából, hanem bekapcsolta országát Európába. Ezért igazolt a regénybeli fejedelem és a regényíró pátosza. Pontosan a bevett és átadandó Lippa falainál. Élj, te szegény haza — Bethlen Gábor őrt áll. És pontosan a fejedelmi eskü szavainál. Amikor hittek a magyarok, bíztak a székelyek, könnyeztek a szászok.

tündérkirályfi

A második dráma, az egy férfié s egy asszonyé legendás párharc lenne. A két férfi drámájának-párharcának más síkra áttett változata. Nem történelmi, de szerelmi, történelmi-szerelmi viaskodás. Értelmezésében hangsúlyeltolódás kívántatik. A historiko-pszichoanalízisben. A historiko- helyett a pszicho- kapván nagyobb teret. Mert Bethlen Gábor, a medveember Báthory Gábor, a tündérkirályfi iránt érzett történelmi csodálatát húga, Báthory Anna, a boszorkánykirálylány iránt érzett szerelmi vággyá alakítja. Freudi terminológiával: a tündérkirályfi iránt érzett történelmi csodálat kielégítetlen, ezért megmaradt pszichés energiáit szerelmi vágy formájában a boszorkánykirálylányra projiciálja. Egyszerűbben: keresi és megtalálni akarja a boszorkánykirálylányban, amit a tündérkirályfiban megtalálni vélt, de elveszített. Megfontolt értelem helyett szárnyaló érzelmet. Töprengő gondolat helyett gyötrő szenvedélyt. Lassú lépés helyett suhanó repülést. Meleg-állandó fény helyett cikázó-eltűnő villámot. Mert mellette vagy inkább tőle, ha csak pillanatokra, tündérkirályfi lehetne. De nem lesz. Mert először: a medveember medveember, nem lehet belőle tündérkirályfi. Mert másodszor: Erdély nyomorult, nem bír el még egy tündérkirályfit. Mert harmadszor: Móricz elgondolta a boszorkánykirálylányt, de nem jól írta meg. Csak körvonalaiban, elmosódottan, fel-felvillanva. Nem körüljárhatóan, jól láthatóan, jelenvalóan. (Nem örömmel, de leírom. Báthory Anna mocsári lidércből kinőtt boszorkánykirálylány alakját igazán nem Móricz írja meg az Erdélyben, hanem Makkai az Ördögszekérben. De most nem irodalomtörténetről van szó.) Ezért csak lenne és nem lesz legendás párharc. Pillanatokra, egy-egy jelenetben igen. Kibontottan, három kötetben nem. Például a második kötet végén. A Lippán eljárt örömtáncban. Robbanó indulatkitörés. Felszabadult mámor is van benne — túljutott az első nagy válságon. Rossz lelkiismeret is van benne — megvette a várat a töröknek. Medveember táncol boszorkánykirálylánnyal. ,,Anna! … Lesz-é gyerek? … S miért lenne?” Itt lobban el a meg nem írt, talán megírhatatlan dráma. A medveember szeretheti a boszorkánykirálylányt. De a szerelemben is marad, ami. Családot, gyereket — alkotást akar. A boszorkánykirálylány vágyhatja a medveembert. De a vágyban is marad, ami. Mámort, varázslatot — ellobbanást akar. A csere — történelem helyett szerelem, tündérkirályfi helyett boszorkánykirálylány — nem sikerül. Nem is végigvitt, végigírt. Az örömtáncnak vége. Felszabadult mámor, rossz lelkiismeret oda. A második dráma féldráma. Nem ér fel az első szintjére.

A harmadik dráma, a két asszonyé is legendás párharc lenne. A két első dráma, a két férfié és az egy férfié és egy asszonyé egyenes következménye. A medveember két asszony, a boszorkánykirálylány és a tűzhelyteremtő asszony között. Az első igézi a medveembert, talán meg akarja szerezni. A második őrzi a medveembert, biztos meg akarja tartani. De a boszorkánykirálylány nemcsak önmaga. A tündérkirályfit is helyettesíti. Ezért a boszorkánykirálylány a medveemberért, a tűzhelyteremtő asszony ellen harcol. Ezért a tűzhelyteremtő asszony a medveemberért, a boszorkánykirálylány és tündérkirályfi ellen is harcol. Az egyik, amikor megszerezni akar, egy ellenféllel számol. A másik, amikor megtartani akar, kettővel. A medveember a tét. De nemcsak ő az indíték. A két asszony sejtidegensége is. Az első csupa vonzás, kérdés, talány. Feje fölött magas ég, lába alatt mély szakadék. A második csupa őrzés, válasz, megfejtés. Feje fölött zárt tető, lába alatt szilárd talaj. Még meg nem szerzett veszedelmes asszony — már megszokott biztonságos társ. „Költőien” fogalmazva: a medveember éjszakai énjét, álmait az első asszony vonzza; nappali énjét, álomtalanságát a második. „Tudományosan” fogalmazva: a medveember tudattalan énjét, elfojtott vágyait az első asszony vonzza; tudatos énjét, ellenőrzött vágyait a második. A boszorkánylány mellett talán közelíthetne a tündérkirályfihoz. Szárnyalni próbálna maga is. A tűzhely teremtő asszony mellett biztos elszakadna a tündérkirályfitól. Otthon maradna maga is. Sajnos, van az egészben valami művészi egyensúlytalanság. A tűzhelyteremtő asszony ugyanis egészen, pompásan megírt. Móricz az életéből ismeri. A boszorkánykirálylány ugyanis félig, elnagyoltan megírt. Móricz csak a vágyaiból ismeri.

boszorkánykirálylány

Ettől — az ábrázolásban — a megtartás erősebb, a megszerzés gyengébb. Persze a szembenállás így is drámaian telített. De könnyebb a nem tudatos, inkább ösztönös döntés. Természetesen valami egyértelmű. A boszorkánykirálylánytól nem tudja, mit várhat. Mert a kiszámíthatatlanság a boszorkánykirálylány lényegéhez tartozik. A tűzhelyteremtő asszonytól tudja, mit várhat. Mert a kiszámíthatóság a tűzhelyteremtő asszony lényegéhez tartozik. De az első erősen vázlatos. Nem látni pontosan, hova visz a szárnyalás, mekkora a veszedelem, mennyi a szemfényvesztő álom. De a második erősen kidolgozott. Pontosan látni, hol köt az őrzés, mekkora a biztonság, mennyi a józan álomtalanság. Nos, szűk, nagyon szűk területen köt az őrzés. Nagy, igen nagy, de képzelettelen a biztonság. Sűrű, igen sűrű a józan álomtalanság. A nem jól megírt boszorkánykirálylány eltűnik. A jól megírt tűzhelyteremtő asszony és medveember marad. Meg a regény sem befejezett. A harmadik dráma negyeddráma. Nem ér fel az első kettő szintjére.

Eddig a kelet-európai álmok historiko-pszichoanalízise. Móricz majdnem-remeke adja. Az értelmezés csak követheti. Sápadtabban persze. Az elmélet a művészetnél mindig sápadtabb. Ennyit e túl forró kora nyárban. Félig fogalmazott kánikulai félgondolatok. Most — végre — a Balatonhoz utazom. Tudom, keleteurópai álmaimtól és szakavatatlan analízisüktől ott sem szabadulok. Meg nem is az álmoktól vagy álomtalanságtól félek, inkább az álmatlanságtól. Főképpen a szúnyogoktól. Semmi jelképes jelentésük a balatoni éjszakában, ám csípnek nagyon. De hát ,,csak szúnyogok — csak szőnyeget nekik”.

felső kép | Medvevadászat, Abraham Hondius, wikimedia.org