NEM CSAK SZÓBÓL ÉRT A GYEREK!
Magyar Családi Kalendárium [1986 február]
Illatból, ízből, színekből, szemvillanásból, fintorból, kézmozdulatból, a lépések zajából, fölé hajolásból, ölelésből, simogatásból, nevetésből és persze sírásból, nyaklevesből, eltaszításból, elhúzódásból, ideges rohanásból, ökölrázásból, szemöldök-összevonásból, öklelő tekintetből, piszkos-rendetlen lakásból, ehetetlen ételből és áporodott levegőből is – ért a gyerek!
Nem csak szóból, hiszen beszédünkből is előbb a hangunk ragadja meg, mint a tartalom. Mondhatok valamit szeretettel és gyűlölettel, melegen és hidegen, keményen és lágyan vagy akár hízelgően, szemtelenül, gügyögve, nagyképűen, óvatosan, határozottan, félszegen, magabiztosan, kétkedve, állítva, gúnyosan, elismerően, kajánul, részvéttel, közömbösen. (Tessék kipróbálni a „légy szíves” kifejezéssel – ugye nem kell hozzá színésznek lenni, hogy ez sikerüljön.)
melegséget teremt
Mindenki színész a maga szerepében: szülő, házastárs, barát, munkatárs, szomszéd, járókelő, ember. Csakhogy mi magunk alkotjuk a szöveget is, a játékstílust is, magunk választjuk a jelmezt, sőt a munkahelyünkön vagy otthon olykor még a díszleteket is. Van köztünk, aki mélyebben, s van, aki felületesebben játszik. Van, aki egyértelművé formálja a maga figuráját, van, aki bizonytalan a játékban. Van, akinek a kifejező eszköze fejlett, jól érthető, határozott, s van, aki alig tudja fölmutatni magát. Van, akinek a játékára nem figyelnek, s van, aki magával ragadja a többieket. Van, aki melegséget teremt maga körül s van, aki mindenkit merevvé tesz a környezetében. Van, aki bánatot áraszt s van, aki derűt. Némelyek mellett elcsüggedünk, míg mások bizakodóvá hangolnak bennünket. Mitől? Mivel hat egyik ember a másikra?
Életünk folyamán akarva, akaratlanul üzeneteket küldünk egymásnak: jeleket és jelzéseket sugárzunk. Társunk ezt felfogja, s az üzenetből közlemény lesz. Amit mondani akarunk, azt szavakba foglaljuk (ezek a jeleink), amit nem akarunk mondani, mégis kibuggyan belőlünk, azt alig tudatos, többnyire önkéntelen jelzések útján közvetítjük: tekintettel, mimikával, gesztussal, hanggal – de sokat elárul rólunk az öltözködésünk, a testtartásunk, sőt még az illatunk is. (Édesanyja kölnije, Édesapja borotvaszappana még távollétükben is izgalmat vált ki az őket szerető gyerekből: az érzelmi kapcsolatot segítheti, ha nem változtatjuk sűrűn a minket idéző illatokat!)
A jól nevelt gyerek tekintetből is ért, az elvadult csak nyaklevesből. Minél fejlettebb egy nemzet magatartáskultúrája, annál finomabb jelzésekből értenek a honpolgárok. A durvasághoz szoktatott emberek kifejezőrendszere durva. Az érzékeny reagálást kisgyermekkorban kell kialakítani. (Tessék kipróbálni a tekintet erejét: mielőtt rászólnánk a gyerekre, kíséreljük meg nemtetszésünket csupán szemmel kifejezni. Máskor meg dicséret helyett elégedjünk meg egy összehunyorítással.) A finom jelzésekkel nevelt gyerek érzékeny lelkű felnőtt lesz.
közéleti arcjáték
Természetesen nehéz csupán szemmel kifejezni bármit is. Érzelmeink mimikánkat is befolyásolják. Minél túlzóbb az arcjáték, annál közönségesebb a magatartás. A finom rezdülések gazdag belső világra utalnak. A szándékoltság „megjátszóssá” teszi az embert. A mimika legyen önkéntelen és mégis ellenőrzött. Minél szélsőségesebb indulatú egy nép, annál bárdolatlanabb a közéleti arcjáték, minél fegyelmezettebb az érzelem, annál tapintatosabb a kifejeződése. Mi magyarok, földrajzi és kulturális helyzetünknek megfelelően valahol középen járunk az alig észlelhető rezdülésekhez szoktatott angolok és a szélsőséges mimikájú görögök között. A tanulatlanabbak általában durvább arcjátékot mutatnak, s ez később az egész ábrázatot is jellemezheti. A gyerek nemcsak a beszédet, a mimikát is a szüleitől tanulja (örökli?), tehát nem mindegy, hogyan szoktuk otthon. A szorongók egyáltalában nem használják az arcukat. Nem jólneveltségből, hanem félelemből: nehogy a másik megsejtse igazi érzéseiket. Ha gyermekkorban nem szabad kifejezni valódi lelkiállapotunkat, megszokjuk, hogy felnőtt korban is rejtezkedjünk. (Tessék megfigyelni a környezet mimikai szokásait, a tévé-személyiségek arcjátékát, a színészek rezdüléseit, más népek mimikáját. A legtanulságosabb persze magunkat látni filmfelvételen, de erre csak keveseknek van alkalmuk – bevallom, magam nagyon megijedtem, amikor először szembesültem élő arcommal.)
A gesztus kiegészítő eszköz. Néha azonban elég egy legyintés, egy fölemelt mutatóujj, egy vállon ölelés vagy kézszorítás. A taglejtést – éppúgy, mint a teljes kifejezőrendszert – a kultúra, a nemzet szokásrendje befolyásolja. Az angolok e téren is sokkal visszafogottabbak, mint a görögök. A csiszolt, tapintatos kifejezés nem jelent hazugságot, csupán kíméletet. Ne arra törekedjünk, hogy elfedjük valódi szándékainkat, csupán, hogy emészthető formában közöljük. A visszafogottság nem hamisságot, hanem szociális kultúrát jelent. Arra a tökéletesen talán megoldhatatlan magatartásra kell törekednünk, hogy valódi érzéseinket őszintén, de kíméletesen közöljük. Az olyan ember, aki nem ért a finom jelzésekből – mert gyermekkorában durvasághoz szokott –, nem jó társ a kulturált érintkezésben. Aki viharos indulatait szíre-szóra szabadjára engedi, vagy kíméletes hazugságok között kénytelen élni, vagy elszakad embertársaitól, akik nem hajlandók időről időre megszenvedni az igazmondás kiváltotta dührohamokat. Mindez pedig azért tartozik a gesztus témakörébe, mert az érzelmi viharok mindig heves taglejtéssel, toporzékolással, végső soron akár verekedéssel járnak.
Az efféle zsaroló heveskedésről éppúgy le kell szoktatni az elkényeztetett gyereket, mint az oktalan fegyelmezés következtében jelentkező teljes érzelemleplezésről. Aki ugyanis soha, semmilyen formában nem meri vállalni érzéseit, megtéveszti környezetét is, magát is – végül senki sem tudja, hányadán is állunk. Ezeket a szép alapelveket persze sokkal könnyebb leírni, mint megvalósítani. Török Sándor visszatérő sóhaja jut eszembe: „Nehéz szakma az ember szakma.”
dús hangszínek
A hang: hallható mimika. A hangunkat éppúgy mozgással hozzuk létre, mint az arcjátékot és a gesztust. Jószerivel alig van más lehetőségünk magunk megnyilatkoztatására, mint a mozgás. Mozdulataink egy része csak látható, más része (a hangos beszéd) hallható is. Miután minden megnyilatkozásunknak a gyökere azonos: a láthatatlan szellemi és lelki élet, a sokféle mozdulat egyszerre fejezi ki ugyanazt. A szorongó testtartás és arc, szorongó, szűk hangterjedelmű, fakó hanggal jár. Ha a gesztusok szélesek, a hang is erőteljes, nagy ívű lesz. Hangunk egyszerre fejezi ki mondandónkat és véleményünket magunkról, társunkról és arról is, amit mondunk. Ezt az önkéntelen véleménynyilvánítást nevezik metakommunikációnak. Közvetítésében és felfogásában nem vagyunk mindnyájan azonos szinten. (A színészek és a színházi rendezők lényegesen jártasabbak e téren, mint a műszaki feladatokat ellátó mérnökök, munkások. A pszichológus és a pedagógus metakommunikációs jártasság nélkül nem tudja feladatát kellően ellátni.) Vannak kifejezéstelen hangok (az ilyen hang gazdája elfojtja lelki életét), és vannak gazdagon árnyalt, dús hangszínek. Ha valaki csak ordítva vagy hadarva vagy feszesen vagy dünnyögve, halkan motyogva, rekedtesen erőltetve tud beszélni, nem képes belső világának gazdagságát kifejezni. Ezért fontos a gyerekeket – még ha alig mutatnak is ilyen irányú tehetséget – értő versmondásra szoktatni, mesékkel gazdagítani, színházba vinni, hogy hangbéli felfogó és leadó képességük kiteljesedjék. A családi beszéd-szokás apáról fiúra száll: nagy a felelősség.
Ha idegen városban sétálunk, a lakosok öltözködéséről, járásmódjáról, általános magatartásáról (boltban, étteremben, hivatalban), autóvezetési szokásaikból sok mindenre következtetünk. Nem téveszthető össze London és Párizs, Moszkva és Athén, Stockholm és Bécs, Bukarest és Prága.
Minket vajon milyennek lát a külföldi? Gyakran gondolok erre, ha a metrólépcsőn állok, s áradnak szembe a magyarok. Van-e az emberek öltözködésében színharmónia? Nem teng-e túl a jómódú nőkön az operettízlés? Adnak-e a külsejükre valamit a férfiak is? Gyakori-e az öv fölé domborodó „jóléthas?” Ápolatlanabbak-e a fiatalok, mint másutt? Szegényes-e az öregek öltözéke? Milyen az összbenyomás? Közönséges vagy szolid – ápolt vagy elhanyagolt –, általános vagy személyes? Befolyásolja-e még mindig a réteghelyzet a megjelenést? Mi a gyakoribb az utcán: a csüggedt bandukolás, a rohanó tülekedés, a szétesett lődörgés vagy a céltudatos, nyugodt járás? Hogyan ülünk a széken: terpesztett lábbal, fekve, mereven feszengve vagy oldottan, de elegánsan? Hogyan szolgálunk ki a boltban, hogyan intézkedünk a hivatalokban, hogyan viselkedünk az étteremben (ha külföldi csoport jön a vendéglőbe, kis tévedéssel kitalálható a nemzetiségük!), mit művelünk az autóbuszon, a villamoson és a vonaton? Görögországban dudálva rohannak az autók, a Szovjetunióban nem állnak meg a zebra előtt, az NDK-ban lesik egymás szabálytalanságait – és nálunk? Van-e összemosolygás – vagy csak vicsor, van-e segítés –, vagy csak szabály, van-e játékosság –, vagy csak küzdelem?
Gyerekeink mindezt, akarva, nem akarva megfigyelik, és saját szokásaikat ehhez idomítják. Így ízesülnek be a nemzetbe. Így alkotják később maguk is azokat a jellegzetességeket, amelyről egy népet föl lehet ismerni – hiszen az általánosítások, ha személyre szólóan igazságtalanok is, de összbenyomást illetően ritkán alaptalanok: hűvös angol, kedélyes osztrák, könnyelmű francia, hangos olasz, fegyelmezett német, szenvedélyes spanyol, takarékos svájci… És milyen a magyar? Úgy értem: milyennek ítél bennünket a külföld? – Amilyenné magunkat és gyerekeinket formáljuk!