LOGOPÉDIA

A logos gyönyörű, ősi bibliai szó. József Attila is emlegeti: „S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!…” A logopédus az ellenkező utat építi: az ige felszínre kerülését – s ebben az istenek szolgája.

Nem mindnyájan tudjuk akadálytalan könnyedséggel megnyilatkoztatni magunkat. Van, akinek görcsösen el-elakad a hangja s csak többszöri nekifutásra tud kibökni egy szótagot. Van, aki nem képes megpördíteni az „r” hangot, vannak akiknek a sziszegők mennek nehezen, s még olyan is akad aki logopédus nélkül egyáltalán nem tud megtanulni beszélni.

néma tizenkettő

Soha senki tanítványomat nem szerettem annyira, mint azt a néma tizenkettőt, aki nem hallotta, nem értette, csak nézte szavaimat. Lassan-lassan megtanulták szájról leolvasni, nehézkesen kimondani, leírni, sőt kibetűzni az elsajátított igéket, s mire letelt a két esztendő: beszéltek. Ők süketnémák voltak a váci intézetben, első munkahelyemen.

Anyanyelvünket anyánkat utánozva tanuljuk meg. Ehhez jó hallás, ép értelem és egészséges beszédszervek szükségesek, no meg egy édesanya, aki tisztán, világosan szól hozzánk az első esztendőben. Persze van, aki anyanyelvét apjától, nagyanyjától vagy egy nénitől tanulja, s akkor őt fogja utánozni. Kitörölhetetlen beidegzéssel él bennünk korai környezetünk nyelve, s egy életre meghatározza kiejtésünket.

Aki nem hallja vagy nem érti a beszédet, nem fogja utánozni sem. Az első csoporttal a szurdopedagógia (süket és nagyothalló gyermekek pedagógiája), a másodikkal az oligofrén pedagógia (értelmi fogyatékos gyermekek nevelő-oktatása) foglalkozik. A logopédia az enyhébb beszédhibák javítását végzi. Mind a három szakterület a gyógypedagógiához tartozik.

Az ép hallású, ép idegrendszerű gyermek hároméves koráig megszólal. Idáig nincs ok komoly aggodalomra. Ha nem észlelünk hallás- vagy értelemzavart s a beszédszerveket is épeknek találjuk, várakozzunk türelemmel, ne sürgessük tanítgatással a természetes folyamatot. Az első időkben fontosabb, hogy mi beszéljünk, mint a kisgyermek.

Ha azonban azt tapasztaljuk, hogy a csecsemő nem reagál a hangra, mihamarabb fülész orvoshoz kell fordulnunk, hogy hallásvizsgálattal döntsék el, mi a teendő. Ha ugyanis nem kapunk időben segítséget, s nem kezdődik meg korán a hallásnevelés, a kisgyermek nem tanulja meg használni csökevényes képességeit.

Értelmi fogyatékosság láttán is helyes korán intézkedni. Ha a szobatisztaság nem akar kialakulni, ha a játékkal nem tud játszani, ha mozgásában súlyosan visszamaradt a gyermek, kérnünk kell a korai gyógypedagógiai kivizsgálást, hogy időben elkezdődjék a szakszerű nevelés.

mosollyal üdvözli

Az egészségesen fejlődő csecsemő mosollyal üdvözli az édesanyját, örömében hangicsál, bánatában sír. A szoptatás időpontjainak szigorú betartásával el lehet kerülni, hogy óbégatásaival teát vagy tejet zsaroljon. Az első néhány hét fájdalmas fegyelmén múlik, hogy a csecsemő megszokja-e a rendet. A fegyelmezetlen szülők, akik minduntalan fölkapják, etetik gyermeküket, ránevelik, hogy erőszakosságával mindent elérjen. (Nem lehet a lemondás képességét elég korán kialakítani!) Később, amikor úgy döntünk, hogy már elég volt, most aztán rendet csinálunk, a gyerek nem érti, miért nem kap sírására szabálytalan időben is enni, és kétségbeesetten üvölteni kezd. A rossz szülő egy darabig tűri ezt, majd megtörik és ismét tejet ad. Hol hosszabb, hol rövidebb nyivákolás hozza meg az eredményt, de a csecsemő megtanulja, hogy előbb-utóbb ő győz. Így aztán vég nélkül üvölt. Ez nemcsak pszichésen káros mindnyájunkra, de könnyen diszfóniát (hangbetegséget) okozhat a fékevesztett ordítás a gyermek hangszalagjain.

A boldog csecsemő egy idő után gagyog. Játszik a beszédszerveivel. (Ez nem igazolja a hallást, mert a süket gyerekek is gagyognak egy ideig, később azonban, amikor az ép hallású gyermeket már a hangadása is szórakoztatja, az öncélú ajak- és nyelvgyakorlatok elmaradnak azoknál, akik nem észlelik a hanghatást. A magára hagyott, boldogtalan csecsemő keveset gagyog. Pedig a gagyogás fontos, hiszen ilyenkor alakulnak ki a hangok, amelyekre a beszédtanulás idején nagy szükség lesz. (Fölvehetjük magnetofon szalagra ezeket a játékokat, és ha visszajátsszuk, a gyerek ismét gagyogni fog.)

Egy idő után a gyerek már minket utánoz. Szavai még nincsenek, de ismétli a tőlünk hallott hangokat. Persze nem pontosan, csak a maga módján.

Ezután jönnek az egyszavas mondatok. Dajkanyelvnek hívják ezeket a megnyilatkozásokat, amikor csak a szülők, gondozók számára érthető, hogy mit akar a gyerek a maga sajátos kifejezéseivel.

És lassan megindul a „Mi ez?” korszak. Ha ilyenkor nem válaszolunk százszor is a feltett kérdésekre, amelyek néha komikusan ugyanarra a dologra vonatkoznak, elejét vesszük az oly fontos érdeklődés, kapcsolatteremtés megindulásának.

A csecsemőhöz, kisgyerekhez állandóan beszélni kell. Mondani kell, hogy mit csinálunk vele, vagy mivel foglalkozunk a konyhában, mi történik a világban. Ez ne tanítás legyen, csak barátságos – gyakran egyoldalú – beszélgetés. Hallatlanul fontos ilyenkor a hangszín, a tiszta kiejtés és a gyakori érintgetés, szemezés.

Kezdetben ne törődjünk azzal, hogy a gyerek hibásan beszél. Ne javítgassuk, mert ezzel leállítjuk a hamarosan áradó beszédkedvet. Ötéves korig törvényszerű a hibás kiejtés, az időnkénti dadogás. Se a pöszeségét, se a dadogást „ne vegyük észre”. Mi azonban lassan és érthetően beszéljünk, hogy az utánozandó példa tökéletes legyen.

Az egészségesen fejlődő gyerek ötéves koráig levetkőzi beszédhibáit. Tovább azonban nem szabad várakozni, mert aki még ezután is dadog vagy selypít, nem tud egy év múlva zavartalanul részt venni az iskolai munkában.

A logopédia két nagy területre osztja a beszédhibákat: ritmuszavar és pöszeség. Az előbbihez tartozik a hadarás és a dadogás, az utóbbihoz az összes hangzóhiba, a raccsolástól a selypítésig.

dadogási hajlam

A hadarás gyakran első tünete a dadogási hajlamnak. Ezért fontos lassú beszédre szoktatni a türelmetlen gyorsasággal beszélő kisgyerekeket. Magát a heves tempót nem tartjuk kórosnak, csak ha az artikuláció is elnagyolt, a beszéddallam is szűk, a szókincs is szegényes és megjelennek a jellegzetes töltelékszavak: „ugye”, „igaz”, „tudod”, „érted” stb. (Ezeket akkor használja a hadaró, amikor a tobzódó tempó miatt a gondolatfolyamat előbb áll le, mint a szóáradat.) Ilyenkor mondhatjuk, hogy: lassabban!, nyugodtabban!, figyelek! A hadarás ugyanis nemegyszer azzal függ össze, hogy a beszélő úgy véli, őt nem hallgatják meg.

Nincs idő, mert a szülő mindjárt elmegy vagy más témába kezd. Nézni kell a beszélő gyereket, hogy lássa a tekintetünkön az őszinte érdeklődést. Ha már elhatalmasodott a baj, a logopédus ritmusgyakorlatokkal, artikulációs pontosítással, tempóvisszafogással segít.

A dadogás leküzdése jóval bonyolultabb. A hadaró ugyanis ha nem akar, nem hadar, a dadogó viszont minél inkább nem akar, annál inkább dadog. Először csak a kezdő szótagokat ismétli könnyedén (ezt hívjuk klónusos dadogásnak), később már ki sem tudja mondani az első hangot (tónusos szakasz). Némely szakember szerint a dadogásért kizárólag a környezet felelős. Ha nem figyelmeztetnénk a dadogót, hogy ne dadogjon, ha nem lennénk türelmetlenek, ha nem hívnánk föl a figyelmét a zavarra, a baj magától megszűnne. Hiszen a dadogást éppen a beszédfélelem váltja ki! Egy szellemes mondás szerint a kisgyerek dadog, mert fél, a felnőtt fél, mert dadog. így alakul ki az a boszorkánykör, amelyből nehéz kitörni. A dadogónál izomgörcsök okozzák a megakadást. Vagy a légzőizmok harmóniája bomlik meg, vagy a hangszalag-tevékenység görcsöl, vagy a nyelv és az ajkak. Jellemző, hogy a kötött szöveg (vers, ének, színjáték) nem okoz gondot. Minél nagyobb a személyes közlési vágy, az érzelmi feszültség, a gondolkodás bonyodalma, annál nehezebb a beszéd. Ha előmondott szöveget kell utánunk mondania (különösen ha mi is ismételjük vele együtt a mondatot), nem dadog a beszédhibás ember. Kevésbé jelentkeznek a görcsök akkor is, ha nincs túl nagy tétje a beszédnek. Például egyszerű kérdésekre kell közhelyválaszokat adni: mi milyen színű?, miből hány darab van?, mit csinálnak a képen? stb. Ha azonban személyes élményről kell beszámolni vagy komplikált dolgot előadni, a dadogás makaccsá lesz. Jellemző, hogy viccmesélés közben mindig a poénnál dadog a dadogó! Minél váratlanabbnak ítéli az elhangzó közleményt (minél nagyobb a szó hírértéke), annál hevesebb a dadogás. Ritka eset, hogy a dadogók fölmenői között ne akadjunk beszédhibás emberekre. Ez azt igazolja, hogy jelentős tényező az öröklés. Az is ritka, hogy a környezet ne legyen neurotikus. Nyugodt nevelés ritkán vált ki dadogást. Az erőszak, az időzavar, a magas teljesítmény elvárása hátráltatja a gyógyulást. (Állítólag a rezervátumban élő indiánok között nem fordul elő ez a tipikusan civilizációs ártalom). A logopédia sem tud minden esetben megküzdeni a bajjal.

Ötéves kor körül reményteljesebb a kezelés, mint kamasz vagy felnőtt korban. (Igen sok kiváló embert, mint Chagallt, a festőt, Ódry Árpádot, a színészt, néhány közismert írót, muzsikust egész életén át végigkísérte a dadogás.) A logopédus légző, hangringató, ritmus- és tempógyakorlatait ki kell egészíteni pszichoterápiával vagy legalábbis nevelési tanácsadással. Néha még nyugtató gyógyszerek is számításba jönnek. Miközben van, aki logopédus segítségével sem vetkőzi le a zavart, más minden szakszerű támogatás nélkül, a körülmények kedvezőbbé fordulásával magától elhagyja a dadogást. Egy jó szerelem, házasság, munkahelyi siker, rendezett életvitel megszüntetheti ezt a beszédhibát. (Lényegesen több a dadogó gyerek, mint a dadogó felnőtt!) A dadogást nem szabad csúfolni, javítgatni, a dadogót nem szabad megverni (szerintem senkit), ijesztgetni, terror alatt tartani, időzavarba hozni. Lassan kell vele beszélni. Elő szabad mondani a nehezen létrejövő szót, kézrátétellel meg kell nyugtatni, biztatni kell, hogy szavaljon, színészkedjen s szerepeljen sokat olyan területen, ahol a bántalom nem jelentkezik. Ha pedig sehogyan sem tudunk célt érni, meg kell őt tanítani arra, hogy a baját elviselje. Nekünk kell vállalni őt, hogy ő is vállalhassa magát!

kinövik a bajt

A pöszeség ehhez képest vidám dolog. Szinte mindig rendbehozható, ha a kezelést ötéves kor körül elkezdjük. Olykor beszédszervi elváltozás (szájpadlás hasadék, nyelvfék lenövés, fogsor szabálytalanság) okozza a hibás kiejtést, ilyenkor először orvosi beavatkozásra van szükség. Általában azonban csupán rossz beidegződés a hibás ejtés alapja. Vagy azért alakul ki, mert a környezet is hibásan beszélt, vagy mert ügyetlen a gyerek artikulációs mozgása, esetleg felületes a hallásfigyelme. A beszédhibások egy része következetesen fölcseréli a hangokat: k = t (kakas = tatas); cs = s (csacsi-sasi); l = j (Lali — Jaji). Mások torzítják: például foguk közé csúsztatott nyelvvel ejtik a sziszegőket, torkukban perdítik az r hangot. Az utóbbiak ritkán jönnek rendbe maguktól. Az előbbiek többnyire kinövik a bajt. Hogy azonban megelőzzük az iskolai nehézségeket és lehetővé tegyük a gördülékeny írás-olvasás tanítását, iskolába lépés előtt ki kell javíttatnunk a hibás ejtést. A logopédus először hallásgyakorlatokkal vezeti rá a gyereket a pöszeség fölismerésére. Amíg nem tudja a jót a rossztól megkülönböztetni, nem tudhatja azt sem, hogy mit tanuljon meg. Ezután artikulációs gyakorlatok következnek, hogy a nyelv- és ajakmozgás tökéletesedjék. A hangjavítás sohasem történik szóban. A szóejtés túlságosan automatizálódott már, s így a hibát beszéd közben nem tudjuk kijavítani. A hangok önálló helyes hangoztatásával azonban mindig célt érünk, akár egyszerű utánoztatással, akár a beszédszervek szándékos beállításával. Ha már önmagában jól ejti a pösze gyermek a hangot, szótaggyakorlatokkal segítjük a későbbi szóejtést. Csak ezután következhetnek a mondatgyakorlatok. Több hónapos munkával válik folyamatos beszédben is helyessé a kiejtés.

A logopédusokat a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán képezik. A tanulmányi idő négy esztendő. Az értelmi fogyatékosok tanítása kötelező szak, mellette választható logopédia, szurdopedagógia vagy tiflopedagógia (vakok oktatástana). A logopédiának nagy múltja van hazánkban. A századfordulón magyar példa alapján szervezték Európában a hálózatot. Jelenleg is nálunk történik a legelmélyültebb képzés. (Másutt többnyire asszisztensek és nem pszichológiai, fonetikai, élettani műveltséggel rendelkező tanárok végzik a beszédhiba-javítást.) Kanizsai Dezső, Sarbó Artúr és Bárczi Gusztáv munkássága világszerte ismert.

kép | Marcelle Loubchansky művei, wikiart.org