„MONDJUK HÁT: MELYITEK SZERET LEGINKÁBB…”: LEAR KIRÁLY, SZENT ÁGOSTON, WITTGENSTEIN ÉS A SEMMI
2001 június
„A drámai formálás lelke a drámai szituáció és a belőle kipattanó konfliktus” – írja Poszler György Melpomené, Kalliopé, Polühümnia és a többiek című tanulmányában. A konfliktus és a drámai nyelv kapcsolatát pedig az alábbiak szerint mutatja be: „A drámai szerkezetben tehát minden a konfliktusra és az azt hordozó szituációra vonatkozik, és a totalitás formája is a konfliktus körül létrejövő társadalmi–emberi–pszichológiai mozgások teljessége. Vagyis a dráma úgy válik világszerűvé, hogy amit a tárgyak és a viszonylatok megrajzolásának extenzív gazdagságában elveszít, azt visszanyeri a konfliktus robbanásának fényében, a körülötte megteremtett mozgásokból előálló szituáció hőfokában. Lead vonatkozásokat, és ezzel egyszerre, ennek kompenzálásaként növeli sűrítettségét, stilizáltságának és fiktivitásának szintjét. A drámában minden általánosabb-szimbolikusabb. A konfliktus végletekig sarkított, hétköznapi-emberi tendenciákat szembesít. A szituáció élethelyzetek szurrogátuma. A mozgás cselekvések végső eredője. Ez a szimbolizálás-koncentrálás-felfokozás a dráma nyelvi közegében egyszerre tükröződik és szerveződik. Ha a szituáció egy élethelyzet szurrogátuma, a drámai dialógus egy hétköznapi párbeszéd esszenciája. Amelyben – a költői nyelv természetének megfelelően – egyszerre növekszik meg a gondolati és fogalmi általánosítás és az érzéki és egyedi koncentrálás szintje. Ez az ellentétes pólusokat szintetizáló sűrítés erősebben „ráterhel” a jelentés- és hangrétegre. Ténylegesen olyan „aurát” teremt, amelyben különös csengést kap a dialógus értelme és hangzása, megnövekszik az asszociációk cikázása, mozgástere. A dráma a hétköznapiságból kiszakított, erősen fiktív tér–idő komplexumának, szituációjának faláról speciális akusztikával hangzik vissza az emberi szó.1
apa–gyermek ellentét
„S nem is mind léha szív, kinek halk szózatát / Nem veri vissza a kongó üresség”2 – figyelmezteti Kent Leart, amikor a király „a nap szent sugarára”, „Hecate rejtelmeire” és „A bolygók minden működésire” – azaz a világosságra, a sötétségre és a világegyetemre – esküdve kitagadja legkisebb lányát, Cordeliát. Kevés olyan „tiszta” – jellegzetes, ugyanakkor elviselhetetlenül katartikus – konfliktust írt meg drámaíró, mint amilyen Learé és leányaié. A robbanás már a kezdet kezdetén az egész univerzumra igényt tart, az apa–gyermek ellentét – az élethelyzetek egyik legelemibb „szurrogátuma” – indítja útjára a tragédiát, és a „tér–idő komplexum” „faláról” olyan „speciális akusztikával hangzik vissza az emberi szó”, hogy a dráma ezt még tematizálja is. Azaz a „jelentés- és hangrétegre” terhelődő súly itt legalábbis kétszeres: Shakespeare a Lear király első felvonásának első jelenetében nem pusztán megjeleníti a konfliktust, hanem, mivel minden a három leány megszólaltatása körül forog, éppen a jelentést és a hangréteget (a nyelvet, a beszédet, a „halk szózatot”) teszi meg a konfliktus tárgyának:
Goneril, / Elsőszülöttünk, szólj először
…
Mit mond most második leányunk, / A drága Regan, Cornwall nője? Szólj!
…
Mit szólsz te, hogy szerezz egy harmadot, / Dúsabbat, mint testvéreidé? Beszélj!
A tét a drámai beszéd maga: a drámai nyelv a drámai nyelv határait kutatja. Lear egész világegyetemet idéző esküje pedig pontosan illeszkedik a jelenet „tér–idő komplexumába” és egyben jelzi, hogy a határok kijelölése azonnal a mérték kérdését is felveti.
Vaszilij Kandinszki: Impresszió 5, wikimedia.org
Ugyanakkor különös – és tovább értelmezendő – módon a jelenet drámai-nyelvi közege Lear leányai részéről a mértéktelenség köré szerveződik, de a két legszélsőségesebb irányból: Goneril és Regan vallomásai a mértéktelenséget a lehető legmagasabb szintről veszik védelmükbe:
Én, sir, / Jobban szeretlek, mint kimondható
…
Szeretlek úgy,
Hogy annak módja és határa nincs
…
… minden más örömnek …
Én ellenéül vallom magamat
S csupán boldognak felséged iránti
Szeretetemben.
Cordelia híres „semmi”-je pedig („Semmit, mylord”) „legalulról”, a „null-szintről”, afféle „negatív hiperbolaként” utasít el minden mérhetőt. Mindezt olyan drámai szituáció foglalja keretbe, ahol egy mitologikusan stilizált isten-király adott parancsot a beszédre: a megszólalást teremtő szó rendeli el, amelynek feltétlen igénye, hogy ne csupán felmutassa, hanem meg is cselekedje, amit kimond.
mindenhatóság
A nyelvet, a legtermészetesebben használt, egyben „a világ dolgait” is megtanító hangzó-közeget, azaz az anyanyelvet az ember kisgyermek korában sajátítja el, felnőtt korban legfeljebb olyan „apanyelv” megtanítására van esély, mint amilyenen Lear igyekszik lányait megszólaltatni, és ez is csak olyan pozícióból lehetséges, mint a királyé, aki a szülői szerep mellett a teljhatalmú uralkodó címére is igényt tart. Ennek egyik grammatikai-retorikai indexe a „királyi többes szám”: „Mondjuk hát: melyitek szeret leginkább”. A Lear király elején épp a mindenhatóság teremt olyan kontextust, amiben az agg király immár felnőtt lányokat igyekszik szóra bírni, „beszélni tanítani”, ugyanakkor ismét átélhetővé téve az „eredeti” folyamatot, amelyben még egy gyermek az „első” nyelvet próbálgatja, és – annak talán legfontosabb mozzanataként – a jelentések hatósugarait igyekszik pontosan bemérni.
A huszadik század egyik legeredetibb és legnagyobb hatású írása, Ludwig Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásai is először az eredendő nyelvelsajátítás, illetve a nyelvtanítás felől igyekszik megközelíteni e különös mű egyik legfontosabb kérdését: mi a jelentés? A Wittgenstein-magyarázóknak sok fejtörést okozott, hogy ehhez miért éppen Szent Ágoston Vallomásaiból emel ki – egész műve első paragrafusában – olyan részletet, amely egyáltalán nem tartozik a nagy kora középkori filozófus legfontosabb gondolatai közé:
„Ha a felnőttek valamilyen tárgyat megneveztek, és közben felé fordultak, úgy ezt én érzékeltem, és felfogtam, hogy a hangok, amelyeket kiejtettek, a tárgyakat jelölik, minthogy rá akartak utalni. Ezt azonban gesztusaikból szűrtem le, minden nép természetes nyelvéből, abból a nyelvből, amely az arckifejezés és a szem játékával, a végtagok mozgásával és a hang csengésével a lélek érzéseit árulja el, azt, ha a lélek valamire vágyakozik, vagy valamit fogva tart, vagy visszautasít, vagy valamitől menekül, így értettem meg lassanként, hogy mely dolgokat jelölnek a szavak, amelyeket különböző mondatokban újra és újra meghatározott helyükön hallottam kimondani. És amidőn ajkam hozzászokott e jelekhez, immáron én is az ő segítségével juttattam kifejezésre vágyaimat.”3
Vaszilij Kandinszkij: Aquarell 6, wikimedia.org
„Úgy tűnik nekem – írja Wittgenstein még mindig az első paragrafusban –, hogy e szavak az emberi nyelv lényegének egy bizonyos képét tárják elénk. Nevezetesen ezt: a nyelv szavai tárgyakat neveznek meg – a mondatok pedig ilyen megnevezések összekapcsolásai.”4 Miért esett Wittgenstein választása éppen Augustinusra? Ha nem elégszünk meg a – tulajdonképpen életrajzi – magyarázattal, hogy a Vallomások azon ritka művek egyike volt, amit Wittgenstein alaposan áttanulmányozott, és amihez rendszeresen visszatért, és főleg ha Ágoston iránti rajongását nem tekintjük egy amúgy is különös filozófus puszta szeszélyének, csatlakozhatunk Stanley Cavellhez, a Vizsgálódások egyik legavatottabb értelmezőjéhez, aki szerint a Vallomások e rövid szakasza azért töltheti be az indító textus szerepét, mert Wittgenstein egész műve is leginkább vallomásként olvasandó, ami – filozófustól rendhagyó és bátor módon – leginkább filozófiai kudarcairól (a filozófia kudarcairól) számol be.5 De Cavell azt is észreveszi, hogy az Augustinus-idézet mintegy a Vizsgálódások kulcsszavainak listája, gyűjteménye is egyben: tárgy, megnevez (név), érzékel, felfog, jelöl, utal, gesztus, nyelv, lélek, érzés, megértés, szó, mondat, kimond, kifejez; ezek – nem annyira „terminusokként”, inkább értelmezésre váró problémákként – rendre felbukkannak a későbbiekben Wittgenstein „vallomásai” között.6 Wittgenstein figyelmét leginkább az ragadhatta meg, hogy egy általa mindig is nagy bizalommal kezelt gondolkodó egyszerre nyelvtanulási folyamatának rekonstrukciójára vállalkozik, de – szemben például az időről szóló híres fejtegetésekkel – anélkül, hogy beszámolójának itt bármiféle központi szerepet szánna, hogy ahhoz bármikor is visszatérne, vagy súlyosabb következtetések levonására használná. Wittgenstein a Vizsgálódások lapjain több ízben is – és főként az első kb. negyven paragrafusban – súlyos kétségeket vet fel Ágoston eszmefuttatásával kapcsolatban; a nagy „vallomásos” előd gondolatait tehát nem a feltétlen egyetértés teszi különösen értékessé. Sokkal inkább az, hogy Augustinus beszámolója a gyermekből ifjúvá, majd felnőtté váló ember életének egyik fázisaként, mintegy „melléktermékként”, azaz „természetesen”, főként a „teljes elbeszélés” kedvéért bukkan fel. Hiszen Ágoston művének fókuszában egyáltalán nem a nyelvtanulás áll, hanem – az egyszerűség kedvéért mondjuk így – a lélek fejlődése és időbe vetettsége az örökkévalóság szempontjából, gondolatai tehát mentesek mindazoktól a mesterséges viszonyulásoktól, amelyek a nyelvtanulás „tudományos” beszámolóit általában jellemzik, ugyanakkor mégiscsak egy kivételesen okos és eredeti szerző veti őket papírra. És a Vizsgálódásokban Wittgenstein pontosan olyan helyzetekben igyekszik a jelentés kérdését újabb és újabb szempontokból megközelíteni, ahol a példaként használt, már-már drámai jelenetek a mindennapokból természetesen nőnek ki, tehát nem terheli őket a tudományos vizsgálat a problémákat a kontextusukból kiragadó, „laboratóriumi tisztaságú” beállítódása. Wittgenstein azt igyekszik bemutatni, hogyan érzékel és értelmez az „átlagos józan ész” hétköznapi folyamatokat mindennapos helyzetekben. Ez persze már maga is módszertani elv, pedagógiai vallomás; a tanítás és a taníthatóság kérdésének feltérképezése, a helyes oktatói magatartás megtalálása szintén a Vizsgálódások legfőbb törekvései közé tartozik. Illő tehát, hogy az első paragrafus – egyben a nagy tanítónak kijáró tisztelet jeleként is – egy tanulási-tanítási helyzetet idézzen fel.7
családi vállalkozás
Ha elfogadjuk, hogy Ágoston és Lear egyaránt a gyermek megszólalásának-megszólaltatásának feltételeit igyekszik rögzíteni – az egyik az anyanyelv, a másik pedig egy különös „apanyelv” szempontjából – érdekes párhuzamokat és különbségeket figyelhetünk meg az álláspontjaik mögött meghúzódó, a nyelv működésére vonatkozó előfeltevéseiket illetően. Ágoston szerint a nyelvtanulás állandóan bővülő folyamat. Minden hirtelen beavatkozástól vagy megrázkódtatástól mentes, fokról fokra haladó, harmonikus „családi vállalkozás”, melynek során a gyermek környezetének már rendezett és határok között jelentkező gesztusaiban (szemmozgás, arcjáték, kézmozdulatok stb.) mint holmi „természetes nyelvben” saját – szintén természetes – vágyait, vonzódásait és irtózásait ismeri fel. Azokhoz azután szép lassan megtanulja azokat a „címkéket”, amelyeket a testmozgások egyike, az ajak (és a többi hangképző szerv) hoz létre, és amelyeket nem csupán vágyakra, hanem a világ látható-érzékelhető tárgyaira is vonatkoztat. Augustinus beszámolójában a külső (a világ dolgai) és a belső (a vágyak, az intenciók) sajátosan keverednek. A gesztusok és a szavak hol rajta kívüli, hol benne élő „dolgokra” vonatkoznak. A folyamat legfontosabb mozzanata kétségtelenül a jelölés, a megnevezés, az utalás, a referálás. A nyelvtanulás egyfelől eredetileg eruptív és határtalan tagolása, artikulációja, a lélek „kiterítése”, a benne természetesen (és a külvilág hatására is) felfakadó indulatok határok közé szorítása először már „szocializált” gesztusok, majd szavak jelentéseinek egyre pontosabb bemérése révén. Másfelől a környezet „bekebelezése”, megértése, a világ folyamának dolgokra darabolásán, a címkék (a hangokként érzékelt szavak) vonatkozási tartományának feltérképezésén keresztül. Mutatás–utalás-mérés–vonatkoztatás–behatárolás: ez tűnik a folyamat lényegének, de Wittgenstein joggal állapítja meg, hogy ez a megvesztegetően tetszetős és a hétköznapi gondolkodás számára is plauzibilisnek tűnő beszámoló – többek között – átsiklik egy nagyon fontos fázis felett, amit a tévedések időszakának nevezhetünk, amikor a vonatkozások még túlságosan tágan vagy szűkén, tehát teljes káoszban élnek a nyelvtanulóban. „Aki egy idegen országba érkezik – mondja Wittgenstein a Vizsgálódások 32. paragrafusában –, néha olyan rámutató [osztenzív] definíciók segítségével tanulja meg az ország nyelvét, amelyeket az ott élők adnak neki, és ezeknek a magyarázatoknak az értelmezését gyakorta találgatnia kell majd, és olykor helyesen, olykor tévesen fogja eltalálni.
Vaszilij Kandinszkij: Aquarell cím nélkül, wikipedia.org
És azt hiszem, most már elmondhatjuk: Augustinus úgy írja le az emberi nyelv tanulását, mintha a gyermek egy idegen országba érkeznék, és az ország nyelvét nem értené, azaz: mintha már rendelkeznék egy nyelvvel, csak nem ezzel. Vagy mondhatnánk úgy is: mintha a gyermek gondolkodni már tudna, csak még beszélni nem. És „gondolkodni” itt valami olyat jelentene, mint önmagához beszélni.”8
honnan tudom
Augustinus azért nem tartja említésre méltónak a találgatások és tévedések időszakát (ezt azért nem „dramatizálja”), mert – sokakhoz hasonlóan – a nyelvet eleve pusztán a gondolatok (érzések, vágyak stb.) külsővé tételének eszközeként tartja számon. Úgy hiszi, a nyelv csupán belső tartalmainak külső burka. Elfogadja, hogy a nyelvhasználat során nem csinálunk egyebet, mint mások számára hozzáférhetővé („publikussá”) tesszük, ami egyébként is „bennünk él”. Wittgenstein egyik legfőbb törekvése annak vizsgálata, miért hisszük el olyan gyorsan, hogy a nyelv csupán külsődleges a gondolathoz (a „fejünkben lévő” fogalmakhoz) képest. Miért fogadjuk el olyan szívesen, hogy a nyelvnek a hordozó szerepén kívül semmiféle feladata nincs a gondolat megformálásában, vagy akár puszta létrejöttében. Egyik magyarázata szerint éppen egy fontos különbségtételt hanyagolunk el. Nem választjuk külön a belső, személyes tartalmat (a gondolatot, a fogalmat) és a nyelvi jelentést. Abból a feltevésből indulunk ki, hogy a nyelv szavai saját (privát) fogalmainkra egyértelműen vonatkoznak, amiket azután a beszédben sorban-szépen megjelenítünk. Még ha külső, a világban lévő dolgokra mutatunk is, a szó megteszi az utat a kézzelfogható dolog és a fejünkben élő, a dolgot „leképező”, „elvont és általános” fogalom között. Holott már a külvilág dolgaira rámutató gesztusaink, az ún. „osztenzív definícióink” sem egyértelműek. Kérjünk meg például valakit, hogy mutasson a falra: ezt könnyedén megteszi, de ha arra kérjük, ezúttal mutasson a fal színére, mit tud tenni az illető? Vagy egyszerűen ismét a fal felé hadonászik, vagy esetleg oda is megy hozzá és talán a vakolatot kapargatja. De – teszi fel Wittgenstein a kérdést – honnan tudom, hogy most épp a színre „gondol” és nem például a festő munkájának minőségére, vagy a fal formájára, vagy esetleg ismét az „egész” falra, azaz hogyan tudom megmondani, az illető egyáltalán megértette-e a feladatot, és épp hogyan érti, amit tesz?9 Egymás megértésének útja mindig tévedéseken, félreértéseken, rosszul „elsülő” próbálkozásokon át vezet (többek között innen fakad Wittgenstein érzékenysége filozófiai kudarcainkra), ahol addig bővítjük és szűkítjük az arányokat és a méreteket, míg rá nem döbbenünk, hogy már egy-egy „természetesnek” hitt, „egyszerű” gesztus is egy egész nyelvi rendszert feltételez: „Privát” jeleink is csak egy nyelvhasználatbeli általános jártasságunk következményeiként létezhetnek. Wittgenstein egyik, a Vizsgálódásokban nyomon követhető gondolatmenete szerint arra eszmélhetünk, a jelentések mértéke nem saját fogalmainkban keresendő, a jelentések tartománya nem pusztán mi magunk vagyunk. Hogy pontosan honnan ered a mérték, és miért tartozunk mégis a lehető legszemélyesebb felelősséggel jelentéseink – s így a másik – iránt, más lapra tartozik.10 A Lear király szempontjából az tűnik fontosnak, hogy Lear és Ágoston felfogásai sok helyütt hasonlóságokat mutatnak: mindketten hiszik, hogy van valami szilárd mérték, amihez jelentéseinket szabnunk kell. Ágoston szerint azonban ez a mérték belül alakul ki, lépésről lépésre, a környezet hatására. Lear viszont mintha azt gondolná, hogy a mérték kívül van, közszemlére tehető, de – és ebben áll az anya- és apanyelv legfontosabb különbsége – ezt a mértéket ő maga szabja meg.
Lear már a kezdet kezdetén –kimondásra váró, „rejtett szándokot” – jelöli meg a tárgyat, amihez azután lányai beszédét viszonyítani kívánja:
Adjátok a térképet. Tudnotok kell,
Hogy országunkat három részre osztók
…
… ez órában szilárd
Akaratunk lányaink jegydíjait
Külön kiszabni
…
Mondjuk hát: melyitek
Szeret leginkább, hogy legfőbb kegyünket
Érdem szerint adhassuk.
Lear olyan nyelvjátékba invitálja leányait, ahol a jelölőknek – a szavaknak, a mondatoknak – a szeretetről iránta mint jelöltről kell szólniuk. Ez a jelölt azonban azonnal a három „tartománnyal”, azaz jól látható, a térképen meg is érinthető, „két vonal közt” elterülő, határokkal rendelkező, közvetlen valósággal felruházott, „reális” vagyontárggyal kerül kapcsolatba. Méghozzá olyan módon, hogy a három földdarab mintegy a szeretet pontos „csereértékét” képezi. Lear a láthatatlant (a másikban benne élő szeretetet) igyekszik mennyiségi, azaz ténylegesen mérhető, külső formára hozni. Valami olyasmit kíván a tér képére (a térképre) vetíteni, ami vagy van, vagy nincs, amit akarni, létrehozni, megalkotni lehetetlen, ami csupán az ember egyik legelemibb, valóban „önmagától” teremtődő, mintegy zsigeri válasza lehet csupán, vagy – Ágoston szavaival – a „lélek érzése”, amikor a „lélek valamire vágyakozik, vagy valamit fogva tart”. A másik „elviselésére”, sőt talán a tiszteletére is rávehetjük magunkat; a szeretet ezzel szemben igazi ajándék, amire valóban igaz, hogy nem lehet erőltetni. Lear arány-orientált, mennyiségi szemlélete az egész jelenetre rányomja bélyegét, sőt Shakespeare olyan nyelvi kontextust teremt számára, ahol már-már egy egész kommunikatív „intézményrendszer” kereteibe illik.
Vaszilij Kandinszkij: Kompozíció 4, wikimedia.org
Az első szín ugyanis hemzseg az összehasonlító, középfokban és felsőfokban használt melléknevektől. Már a darab legelső mondatában azt halljuk Kenttől, hogy azt hitte, „a király inkább kedveli Alban herceget, mint Cornwallt”. Gloster azonnal biztosítja Kentet, hogy „most az ország felosztásánál ki nem vehető, [Lear] melyik fejedelmet becsüli inkább; mert az egyenlőség úgy ki van mérve, hogy maga a szigor sem tehet választást az osztályrészeik között”. Gloster később égre-földre bizonygatja, hogy ugyan törvényes fia, Edgár bár „valami egy évvel idősebb” fattyú-gyermekénél, Edmundnál, „mindamellett nem kedvesb” előtte, mint a törvénytelen sarj. Lear nemcsak ,,ifjabb” erőknek akarja átadni az uralkodással járó „minden gondot és bajt”, hanem külön kitér arra is, hogy Alban „nem kevésbé szeretett fia” (veje), mint Cornwall. Amíg a szülők – Gloster és Lear – ilyen kínosan ügyelnek az egyenlőségre, a két idősebb lány beszéde a szeretet megvallása közben a középfokról hamarosan a legfelső fokra hág, és végképp a parttalant, a végtelent, a mindent idézi: „Én, sir – mondja Goneril –,
Jobban szeretlek, mint kimondható,
Drágább vagy előttem, mint szemem világa,
Tér és szabadság s minden, ami ritka,
Dús és becses. Szeretlek nem kevésbé
Egy épség-, kellem-, szépség- és becsűlet-
Áldotta életnél, mint valaha
Gyermek szeretett s imádva volt apa;
Szeretettel, melyhez a szó üres,
A lélegzet szegény. Szeretlek úgy,
Hogy annak módja és határa nincs.
Goneril az egyik legbecsesebb emberi érzékszerv megnevezésével kápráztatja el Leart – hogy azután a szemnek és a látásnak a darab minden pontján rendkívüli jelentősége legyen.Miközben a metonimikus megjelenítés révén mintegy „egész testét”, majd teljes életét apjának adja, térben (tér és szabadság) és időben (valaha) minden korlátot felszámol, hogy éppen Lear feltételéből kovácsoljon tőkét. Lear a szeretet mértékének elismerését a szeretet nyelvi megjelenítésének puszta tényétől tette függővé, amit azután földdarabok nagyságában kíván elszámolni, Goneril – persze a nyelv segítségével – épp a nyelvet fokozza le, hogy azzal tehessen eleget a feltételnek, hogy nem tesz eleget neki; beszédét nyugodtan berekesztheti, mert sikerült – természetesen még mindig nyelvi úton – elválasztania a nyelvet a szeretettől. Azt a benyomást kelteni, hogy csupán épp Lear feltétele, a megjelenítés szab határt annak, amit apja iránt érez. Goneril monológja kettős retorikai fogásra épül. Arról beszél, hogy pontosan a beszéd miatt nem lehet arról beszélni, amiről kellene, és a határok tagadása révén azt is sejteti, amennyiben valóban áll a kezdeti mérték, azaz a szavak „léptéke” egy az egyben földdarabokban fejezhető ki, akkor őt „határtalan” birodalmi rész illeti meg.
Vaszilij Kandinszkij: Kompozíció 6, wikimedia.org
A másodszülött leány – akit az angol szövegben Lear „legdrágább Regan”-ként („our dearest Regan”)11 szólít elő – ennél jóval egyszerűbb stratégiát követ. Egy huszárvágással bekebelezi nővérét minden bonyolult retorikai fogásával együtt, és magát Gonerilt teszi meg mércének. „Egy ércből szerkesztve nénémmel én / Méltónak tartom hozzá magamat”, majd abba kapaszkodik, hogy a szeretet kifejezhetőségének, illetőleg kifejezhetetlenségének nénje már hagyományt, sőt törvényt szabott, azaz a nehezen kibogozható viszonyok már publikusnak tekinthető címkét kaptak. „És úgy találom igaz szivem szerint, / Hogy ő saját érzelmimet nevezte meg”, de kötelességének érzi, hogy – nem túlságosan eredetien – még túl is licitálja Gonerilt. Persze azonnal megjelenik a melléknévi legfelső fok is:
Csakhogy nem egészen: minden más örömnek,
Mit az érzékek legdúsabb tára nyújt,
Én ellenéül vallom magamat,
S csupán boldognak felséged iránti
Szeretetemben.
Regan nem törődik a nyelv határaival; örömre, boldogságra, érzékekre és érzelmekre hivatkozik, és akár tudja, hogy a vallomás – az eredetiben profess és find, ’kijelent, állít, vall, fogadalmat tesz’, illetve ’(úgy) talál/gondol, (hogy …)’12 – több hiperbolikus retorikai elemet enged meg, mint az egyszerű leírás, akár nem, holmi jó, Shakespeare-korabeli protestáns puritán módjára minden örömöt eltöröl, hogy az érzelmi határ-nélküliség Goneril-sugallta szabadságában imádhassa Leart.
Lear a Gloster által még a darab legelején emlegetett egyenlőség nevében fordítja le Regan szavait a neki jutó földterület határaira:
Szép országunk e bő harmada
Neked s utódaidnak jut örökül,
Térségre, bájra, becsre Goneril
Részénél nem csekélyebb.
Azok a szavak is – változatlanul – az összehasonlítás-összemérés bűvöletében hangzanak el, amelyekkel Cordeliát szólítja:
S most örömünk,
– Végső, de nem utolsó – te, kinek
Ifjú szerelméért Burgund teje
S Frankhon bora versengve küzdenek,
Mit szólsz te, hogy szerezz egy harmadot,
Dúsabbat, mint testvéridé? Beszélj!
Cordelia épp mint öröm kerül először bemutatásra, de Lear azonnal egy mércén, egy skála két legszélsőségesebb pontján is elhelyezi egy ellentét segítségével. Az angol szövegben – legalábbis a Lear király szövegének egyik variánsa szerint13 14 – Lear nem kapcsolatos mellérendelő kötőszóval (,,S most örömünk…) fordul legkisebbik lányához, hanem ellentétes értelmű kötőszóval: ,,But now our joy” – „De most örömünk”. Mintha mindaz, ami ezután következik, ellentétben állna az eddigiekkel, mintha a mostanáig elhangzott szavak csupán „letudni-való” ceremónia részeit képezték volna, és a „lényeggel” csak most lehetne előrukkolni. Vörösmarty fordításában Lear skálája az időt állítja szembe a személyes jelentőséggel: „Végső, de nem utolsó”. Azaz utolsóként született, legfiatalabb és mégis igen fontos. Az angol szöveg itt többértelmű, mert az „our last and least” azt is jelentheti, hogy ‘utolsónak született, és termetre vagy korra nézve a legkisebb’. Az igazán lényeges pont, hogy a „least” a kicsi (little) legfelső foka, egyszerre a legkisebb és valahol mégis a „legnagyobb”. Az is figyelemre méltó, hogy Cordelia rögtön egy királyi „versenytárgyalás” tárgyaként jelenik meg – no nem az apa verseng itt holmi vőjelöltekkel (legalábbis a szavak közvetlen szintjén), hanem két egyformán gazdag fejedelem rivalizál Cordeliáért, akiket egyelőre metonimikus folyadékaik, a bor és a tej különböztet meg. De ekkor áll be a meglepő fordulat: „Mit szólsz te, hogy szerezz egy harmadot / Dúsabbat, mint testvéreidé?”
rövidre zárja a kört
Lear eddig nem kötötte össze ennyire durván és közvetlenül a földdarabok megszerzését a beszéddel. A feltételek végső soron persze azonosak voltak. Elmondta, három részre osztotta a birodalmat, hogy átadja a hatalmat, és nyilvánvalónak tűnt, aki szavaival szeretetének legnagyobb mértékéről tudja meggyőzni, kapja a legnagyobb részt. „Which of you shall we say doth love us most, / That we our largest bounty may extend / Where nature doth with merit challenge”: szó szerint: ‘Melyikőtökre mondjuk, hogy a legjobban szeret minket, hogy jóságunkat/bőkezőségünket/adományunkat/ajándékunkat ott terjesszük/oda árasszuk ki, ahol erre a természetes érzelem és az érdem egyformán (de egyben egymással versengve is) igényt tart?”. Ezután Lear csupán felkérte lányait, hogy beszéljenek. Cordelia esetében azonban nem azt kérdezi: mennyire szeretsz engem? Hanem rövidre zárja a kört: mit mondasz, hogy a nővéreidénél gazdagabb, pazarabb, fényűzőbb (more opulent) harmadot szakíts (draw) magadnak?
Vaszilij Kandinszkij: Kompozíció 9, wikipedia.org
Mit mondjunk tehát? Van-e dús, dúsabb és legdúsabb harmad, vagy nincs? Glosternek volt-e igaza, hogy az egyenlőség (méghozzá a minőségek egyenlősége: qualities) úgy „ki volt dekázva” (weighed), hogy még a legaggályosabb vizsgálat sem találna különbséget a részek (moiety) között? Csakhogy a moiety elsősorban ’felerész’-t (és nem feltétlenül ’rész’-t) jelent, és Gloster a darab legelején csupán Albant és Cornwallt, vagyis két várományost említett. Innen származik a Lear-magyarázók egyik fontos vitája: tud-e Gloster és Kent arról, hogy Lear a birodalmat három részre darabolta fel, és csak azért nem beszélnek Cordelia harmadáról, mert természetesnek veszik, hogy az „örök kedvenc” kapja a legszebb részt, vagy őket is meglepi, amikor Lear egyszerre még férjezetlen, legkisebbik lányát is beveszi a királyi alkuba? Nem lehetséges-e, hogy a „rejtett szándok” (our darker purpose – ’sötétebb célunk’), amit Lear első beszéde legelején emleget, erre a meglepetésre vonatkozik? És mire számít Lear? Ha Cordelia beszél, és megszerzi a neki szánt, vélhetően középső harmadot,14 majd férjhez megy akár a Frank, akár a Burgund fejedelemhez, az ország legszebb részében, épp a házasság révén, egy idegen hatalom is megjelenik. És Burgundia még csak hagyján, de Franciaország mindig is Anglia (Britannia) legfőbb ellensége volt: mit gondolhatott a Shakespeare korabeli közönség arról a királyról, aki – akár mitologikus alakként, akár mint történelmi figura – olyan helyzetet teremt, ahol a Frank fejedelemnek reális esélye van, hogy egyetlen kardvágás nélkül beüljön a legszebb tartományba? Mit gondolhatott az a közönség, amelyik még emlékezhetett Britannia Gorboduc nevű királyára, az első angol nyelven írt tragédia címszereplőjére, aki már azzal teljes országot elpusztító katasztrófát idézett elő, hogy a birodalmat két édes fia között felosztotta?15 Vagy Lear arra számít, hogy Cordelia mindkét kérőjét elutasítja, és apját választva ők ketten fognak uralkodni a legdúsabb területen?
A szakirodalomban a pszichológiai és politikai magyarázatok szinte végeláthatatlan sora bukkan fel. Valóban, a darab olvasatai általában is két fő irányba tartanak: az egyik a családra, a magánéletre, az apa–gyermek konfliktusra összpontosítja a figyelmet, és szívesen bocsátkozik metafizikai vagy egyenesen teológiai fejtegetésekbe, a másik a történelem és a politika felől közelíti meg a Lear királyt, és vagy a Jakab kori ideológiai csatározások lenyomatát olvassa ki belőle, vagy az értelmezés jelenének allegóriáját pillantja meg benne.16 Maynard Mack például – aki inkább a metafizikai interpretáció felé vonzódik – találóan állapítja meg, hogy „a két világháború és Auschwitz után sokkal érzékenyebbek vagyunk a darabban megjelenített erőszakra, a szadista kínzásra, az őrület és a halál megannyi formájára, a marcangolóan fájdalmas jelenetekre, mint nagyapáink generációja.”17 A két kritikai vonulat természetesen nem zárja ki egymást, sőt úgy gondolom, egymást kölcsönösen előfeltételezik: a politikai tét súlya nélkül nem érthetjük a családi tragédiát, a történelmi allegória pedig aligha működhet a személyes apa–gyermek konfliktus átélése nélkül. Lear Cordeliához intézett szavaiból azonban úgy tűnik, hogy mind a köz-, mind a magánéleti rétegnek van további – tulajdonképpen meta-drámai – előfeltétele is: a drámai beszéd maga, amelyet, mint említettem, a Lear király különös hangsúllyal vet fel. Mintha minden attól függne, hogyan bír szóra, és miképpen jut szóhoz az ember.
káoszt hozott létre
De találhatunk-e bármiféle biztos fogódzót, amikor úgy tűnik, hogy Lear, a törvényhozó, a körülményeket pozíciójánál fogva szavaival teremtő uralkodó teljes káoszt hozott létre? Először versengésre hívta ki a lányokat, azután az egyenlőség kapott hangsúlyt, hogy azután ismét az derüljön ki, mégiscsak van dúsabb (vagy legdúsabb) harmad – a mérce állandóan, menet közben változik, mintha Lear egyszerre hozná létre és törölné el azokat a dolgokat, amelyekhez a beszédet mérni kívánja. Képzeljünk el – Wittgenstein példájának analógiájára – olyan helyzetet, amikor valakinek úgy kellene bemérnie a szavak jelentéseinek határait, hogy közben azok a tárgyak, amelyekre a szavak vonatkoznak, állandó metamorfózison esnek át. Csak a legszörnyűbb, lidérces álomban történhet meg, hogy mire rámutatok például az imént idézett falra, és azt mondom: „fal”, az hirtelen térképpé változik, azután a térkép fekete földdé porlad, és így tovább. De úgy tűnik, Lear ilyen helyzetet teremt: nemcsak dolgokra akarja kivetíteni a szavakat, hanem azok arányát, mértékét, sőt magukat a dolgokat is szüntelenül váltogatja.
Ebben a helyzetben Cordelia válasza: „Semmit, mylord”, sokféle értelmet hordozhat. Jelentheti, hogy a szeretet, amelynek jelöletként, a beszéd „tárgyaként” meg kellene jelennie, nem mi, azaz nem dolog, ezért eleve reménytelen vállalkozás egyéb dolgokkal (pl. földdarabokkal) párosítani. Jelentheti – prózaibb módon –, hogy Cordeliának semmi sem kell, ami Lear tulajdona, legyen szíves őt békén hagyni és a változó jelöleteket a semmivel hozza közös nevezőre. Az is lehetséges azonban, hogy Cordelia a teremtő szó értékvesztésétől tart. Nővérei már előtte mindent kimondtak; „elbeszélték” előle az összes nagyléptékű kifejezést, és ha mégis megszólalna, csak siettetné a folyamatot, amit apja épp azzal idézett elő, hogy a nyelvnek mértéket szabott: a szó azért nem tudna teremteni többé, mert eleve jól meghatározott keretek között találja magát.
Figyelemre méltó azonban az is, hogy Leart mintha nem is Cordelia szavainak tartalma, hanem a beszólás puszta ténye érdekelné. Hiszen amikor Cordelia kimondja a híres „Semmit” – azaz nem igaz, hogy „semmit sem mond”, hiszen nem hallgat, hanem azt mondja: „semmit” –, apja még két esélyt ad neki. Először visszakérdez, akarva-akaratlan magával a „semmi”-vel visszhangosítva az űrt, amit bizonyos szavak ki nem mondása hagyott. Másodszor általános elvet idéz: „a semmiből mi sem lesz”, ami – többek között – épp a teremtés körüli ősi vitát idézi. Vajon úgy van-e, ahogy például a Zsidókhoz írott levél mondja: a Teremtő „azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket”,18 azaz a semmiből (ex nihilo) teremt. Vagy inkább a platonikus hagyománynak van igaza, amely nem is annyira teremtőt, mint inkább alakító mestert (Demiurgost) ismer, aki „minthogy mindent, ami látható volt, úgy vett át, hogy nem volt nyugalomban, hanem mozgott szabálytalanul és rendezetlenül, rendbe hozta rendetlenségből, mert azt gondolta: mindenképpen különb a rend”19? Lear szavai az utóbbi álláspont elfogadását sejtetik: csak ha már van valami, indulhat meg a létrehozás munkája, ami a dolgok különválogatásában, a határok kijelölésében valósul meg. Cordelia apológiája: „Boldogtalan én! ki számhoz nem bírom / Emelni szívemet” azonban nem egy keresztény kontra platonikus vita következő lépcsőfokát képezi, hanem a kimondhatatlant veszi védelmébe – mint Goneril –, és másik, méghozzá nagyon is jól körülhatárolt mércét vezet be: „Szeretem fölségedet / Tisztem szerint, sem többé, sem kevésbé”. És ez a mérték még határozottabb körvonalakat kap abban a beszédben, ami épp olyan durván vallja a szeretet darabolhatóságát, mint amilyen keresetlenül Lear emlékeztet ismét a mércére:
LEAR
Hogyhogy, Cordelia? jobbítsd szavaidat,
Nehogy szerencsédet20 megrontsa.
CORDELIA
Jó uram!
Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél.
A tartozást én úgy rovom le, mint
Illik s méltó: szeretlek, engedelmes
Vagyok, tisztellek mindenek fölött.
Mért mentek férjhez nénéim, ha mondják,
Hogy csak téged szeretnek? Én ha egykor
Tán férjhez mennék, akkor az, kivel
Jegyet váltottam, bírni fogja fél
Szerelmem, gondom s tartozásomat.
Úgy, mint nénéim, hogy csupán atyámat
Szeressem, férjhez nem megyek.
Vaszilij Kandinszkij: Kompozíció 8, wikipedia.org
Cordelia tehát többször is kimondja, szereti Leart és, ha kell, úgy látszik, beszélni is tud, értelmesen érvelve, a kimondhatatlanra sem hivatkozva, sőt hosszabban, mint akár Goneril: monológja egy sorral több, mint idősebb nővéréé. De akkor mi az, ami Cordelia szerint kimondhatatlan? És mit jelent – a szeretet és a szerelem e sajátos keverékében – a fél? Cordelia már kétszer hangot adott a kifejezhetetlennek, mindkét alkalommal „félre”, először Goneril, másodszor pedig Regan szavai után: „Cordelia mit tegyen (do) (vagy, a Quarto szerint: „mit mondjon (speak)”? „Hallgat s szeret”; „Szegény Cordelia! És mégsem az, mert szívem gazdagabb, / Mint nyelvem: abban bizonyos vagyok”. Cordelia már a kezdet kezdetén mint „hallgatással beszélő ellenzék” jelenik meg. A harmadik személyű önmegszólítás nemcsak a közvetlen kontextustól távolítja el, hanem talán épp apjának pozíciójából mondja el – azt „szuggerálja” –, amit Learnek kellene mondania, méghozzá azután, hogy Cordelia ajkait elhagyta a sorsdöntő „Semmit”. És a három megnyilatkozásból két alkalommal is a szívet – a cordist, nevének gyökerét – nevezi meg mint a jelentések tárházát és egyben a szavak határát. Cordelia nyelv-felfogása is két pólus között mozog: az egyik igenis ki tudja mondani, hogy „szeretlek”, de itt a tisztesség-tisztség, illetőleg az illem – a tradíció, a „hivatalos” apa–leány viszony – a szeretet (s ezért egyben a szerelem) mértéke; ez esetben a szeretet osztható is. A másik véglet szerint a szeretet azért nem jeleníthető meg, mert a szavak egyszerűen nem férnek hozzá: a szív olyan „szerv”, amely a nyelv számára elérhetetlen. Mintha Cordelia azt mondaná: „ha hivatalos szinten tárgyalunk, akkor persze ki tudom mondani, amit kérsz tőlem, de ez esetben a szeretet eleve mennyiségileg, a teáltalad diktált kereskedelmi nyelven fog megjelenni, ahol az értéke akár birodalmakban is kifejezhető, hiszen a szavak is dolgok, amelyek, a közöttük levő szünetek (csöndek) révén és a jelentések határai miatt, rendezik, de egyben fel is darabolják, amiről szólnak; ha azonban azt a viszonyt kell megjeleníteni, ami minket mint gyermeket és apát összefűz, azaz ami csak kettőnkre – nem általánosan és elvontan, hanem a maga csak-miránk-jellemző egyediségében – igaz, akkor ennek maga a szeretet parancsol „megálljt”, mert akkor a szeretet nem megjelenítendő tárgy, hanem minden megjelenítés előfeltétele. Az előfeltétel pedig éppen attól az, ami, mert ő maga már nem mondható ki.”
megtámadhatatlanul igaz
Nem igaz tehát, hogy Lear és Cordelia konfliktusa pusztán a lány makacsságában gyökerezik, ami – Lear makacsságához hasonlóan – nem engedi vele kimondatni a bűvös szót: „szeretlek”. Még csak nem is a szuperlatívuszok hiánya a baj, hiszen a tisztelettel Cordelia sem fukarkodik, és vele hajlandó összekapcsolni azt: „mindenek fölött”. De még csak nem is valami „tragikus félreértésről” van szó, hiszen „a semmiből mi sem lesz”, ez a nagyszerű filozófiai-teológiai riposzt nemcsak úgy olvasható, mint ami egy-az-egyben keres jelöletet a szó mögött, és a „semmit” hallva rögtön arra a következtetésre jut, hogy a szó magát a semmit takarja. Lear „semmizése” annak is hangot adhat, amennyiben a szeretet valóban nem dolog, akkor egyetlen nyelvileg megjeleníthető formája a tautológia („a semmi – semmi”): a tautológia ugyanis – mint ezúttal nem a Vizsgálódások, hanem Wittgenstein másik főműve, a Tractatus figyelmeztet – „meghagyja a valóságnak az egész – végtelen – logikai teret” (4.463)21; benne „a világnak megfelelés feltételei – az ábrázolási viszonyok – kölcsönösen megszüntetik egymást, úgyhogy a tautológia nem áll semmiféle ábrázolási viszonyban a valósággal” (4.462).22 Azt is mondhatnánk, hogy amennyiben a világról amúgy is semmit sem mondó tautológia épp a ,,semmi”-t tartalmazza (mondja ki), akkor úgy lesz megtámadhatatlanul igaz, hogy közben önmagát a „legtisztább” formában kénytelen „megteremteni”. Nem állítom, hogy Lear ezt mondja, de ha szavai így is értelmezhetők, akkor – akarva-akaratlan – senki sem érti nála jobban Cordelia „nyelvi leckéjét”.
Igen, azt hiszem, épp az indítja útjára a tragédiát, hogy Lear nagyon is érti leányait. Érti, de amit ért, nem fogadja el. Úgy is mondhatnám: Lear – a politikai káosz mellett – a kommunikatív helyzet káoszát is megteremti: mintha azt szeretné, ha Cordelia férjhez menne (mert ez a rend és jó dolog, hogy két rangos udvarlója is van), és azt, hogy ne menjen férjhez (hanem válassza őt). És mintha azt akarná, hogy Cordelia egyszerre beszéljen és ne beszéljen, mint a szülő, aki azért haragszik gyermekére, mert nem elég önálló, és nem lázad ellene, miközben ugyanazzal a gesztussal meg is bünteti, ha mégis lázadni mer. Mert ha Cordelia beszél: nem különb a másik kettőnél; ha nem beszél: a királyi szó impotens és képtelen megtenni, amire a kezdet kezdetétől vágyik: a Másikat nyelvileg újranemzeni-teremteni (talán fiúként; egy olyanért, aki nem születhetett meg?), méghozzá épp arra a teremtő nyelvre, amit ő, a király beszél, és amin ő ad parancsot a beszélésre. Cordelia épp azzal kezdi hosszú monológját, hogy a teremtési és nevelési folyamatot befejezettnek tekinti: „Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél”. Goneril és Regan esetében a mérce pontos megjelölése még a kimondhatatlan tényének elismerését is előcsalogatta; hogy ez mennyire őszinte, ekkor még nem tudjuk, és bár Cordelia – nem éppen a szerető húgocskára jellemzően – már ebben a jelenetben súlyos kétségeinek ad hangot („Nyelvem nem elég beszédes és sima / Cél nélkül szólni, mert én, ami jót / Szándékozom, szó nélkül megteszem”; „telhetetlen nyelvem és szemem nincs”; „Jól tudom, / Mik vagytok”), nem érdemes a két idősebb lányt egyszerűen „gonosznak” nevezni. Arról nem is beszélve, hogy Lear sem az az ember, akivel könnyű lenne egy fedél alatt élni. De Lear az ő esetükben megelégszik az anyanyelv használatával, ami persze hamar eljut arra a határra, amit végső soron a földdarabok szabnak meg neki. Cordeliával szemben Lear más mércével mér: neki egyszerre kellene megszólalnia az anya- és az apa-nyelven. Nem csupán a látható és a hagyományok (család, közösség, történelem, politika) által elismert határokhoz (illem, tisztesség, birodalom) köteles igazodni, hanem olyan létre kellene teremtődnie, amiben maga is teremteni tud és meg tudja alkotni azt a nyelvet, amelyen eme különös apanyelv előfeltételét is meg tudja jeleníteni: pontosan azt a szeretetet, ami éppen őket fűzi össze. A kérdést és a feltételt Lear persze az anyanyelven közli, a mennyiségek és a mérések nyelvén, és mérhetetlenül felháborodik, amikor a választ is ezen kapja. Ennél jobban már csak akkor háborodna fel, ha Cordelia az apanyelven szólalna meg. Akkor Cordelia nemcsak azzal lenne rögtön vádolható, hogy a teremtő szót ellopta tőle, hanem azzal is, hogy az apanyelvet is anyanyelvvé változtatta; a titkos, a csak-az-övék, az egyedi is a mennyiségek, a darabok és a mércék, azaz az anyanyelv általános szintjén szólalna meg: már nem lenne semmi.
Vaszilij Kandinszkij, Kompozíció 10, wikimedia.org
Cordelia „semmi”-je tehát valóban többszörösen többértelmű: jelzi, hogy Lear lehetetlen feltételeket szabott neki. És a leány az anyanyelv kérlelhetetlen, megvesztegethetetlen (közösségi, törvényerejű) szigorúságával mutatja meg az apanyelv mérhetetlen hiúságát, terméketlenségét, ürességét – semmiségét. Cordelia arra figyelmezteti Leart, hogy egyetlen nyelv mértékét sem szabhatja meg egyvalaki: még a titkos, „privát” nyelv is csupán akkor működik, ha a mércét a másik nem egyszerűen diktálja, hanem legalább még egy valakivel együtt, egyenlő partnerként alakítja ki. A Lear–Cordelia viszonyban ugyanolyan fontos, hogy miképpen kötődik Cordelia Learhez, mint amennyire jelentős, hogy milyennek szeretné látni ezt a kötődést Lear. Cordelia és Lear drámai dialógusa, ez az „ellentétes pólusokat szintetizáló sűrítés”, az anya- és az apanyelv összeütközése azonban a metafizikai semmit is világra segíti, amelyben már látható az elemekkel a viharos fenyéren szembeszálló őrült Lear, a virágkoronás, az egész világnak igazságot osztó „ízről ízre király”, a leánya bocsánatáért esdeklő öregember, és az elviselhetetlen „fordított pietá”: az apa karjában halott gyermekével. A Lear királyban a konfliktus kezdeti robbanása először a szavak között, a beszéd és birodalom törmeléke alól veti fel a semmit, hogy azután egyre határozottabb formát adjon neki: a lét az egyre jobban látható nemléten át mérettetik meg.