Találkozhattak és beszélgethettek volna. Mindketten szenvedélyesen: Camus talán ironikusabban, tartózkodóan, Wittgenstein gyötrődve, hogy pontos kifejezéseket találjon, bár az angolsága jobb volt, hiszen Cambridge-ben angol nyelven tanított. Camus szívesebben olvasott angolul, mint beszélt, de egyikük sem tudta a másik anyanyelvét eléggé egy igazi eszmecseréhez. Komolyak lettek volna, már-már ünnepélyesek. A legszerencsésebb pillanat a találkozóra 1947 júniusa: A pestis – a francia értelmiség elismerése mellett – még pénzt is hozott, és a regény szerzője már megjárta az Egyesült Államokat: ez bizonyára jót tett angol nyelvtudásának, bár előadásait franciául tartotta, tolmács segítségével. Wittgenstein még mindig filozófiaprofesszor; 1948-ban vonul vissza, hogy teljesen az alkotásnak élhessen. Majdnem egy generáció választja el őket; Wittgenstein Camus apja lehetett volna, mert 1913-ban, amikor Camus született, már betöltötte a huszonnégyet. A hátterük élesen különbözött: Camus szegény algériai munkáscsalád gyereke, egyévesen félárva, apja az I. világháborúban elesett; Wittgenstein a bécsi zsidó üzleti arisztokrácia leszármazottja; apja, az erős akaratáról és kitűnő üzleti érzékéről híres Karl Wittgenstein, népes családjának a Monarchia egyik legszebb palotáját vásárolja meg, ahol a házi koncerteken Mahler is szerepel. De 1947-re ezek a különbségek eltűntek. Camus sikeres regény- és drámaíró, nagy visszhangot kiváltó filozófiai esszék szerzője, Wittgenstein az analitikus filozófia széles körben ismert figurája a Tractatus logico-philosophicus (1921) révén (későbbi írásaiból semmit sem jelentetett meg életében). Közös téma, hasonló szokások is akadnak: mindkettőjük szerette Augustinust és Dosztojevszkijt, olvasták Nietzschét, bár Camus sokkal többet – gondolataikat szerették jegyzetfüzetekbe, noteszokba írni. Kávéházban lennének (melyikben?), Camus feketén kéri a kávét – vagy megkívánja Meursault tejeskávéját? –, de egy csomag cigarettát mindenképpen elszív mellé; Wittgenstein bizonyára ragaszkodik kedvenc, Bécsben megszokott cafe mélange-ához. Azután mindketten moziba akarnak menni, de Wittgenstein egy új westernt nézne, Camus valószínűleg egy Fernandel-filmet.
Az utóbbi időben egyre többen állítják (én „ültettem”) Camus-t Wittgenstein mellé (és fordítva), talán mert érzékelik: Wittgenstein legalább annyira tartozik a filozófia „kontinentális” (német–francia) hagyományához, mint az angolszász analitikus tradícióhoz. A (többek között) Camus-t és Wittgensteint összehasonlító klasszikus esszé Justin Leiber Nyelvi elemzés és egzisztencializmus című írása 1971-ből. Leiber megállapítja, hogy mindkettőjük igen sajátos hangon szól, de mindig kihallható az „amatőr” szólama, mert távolmaradnának a „professzionális” filozófiától: a filozófia egyiküknek sem szakma, hanem élethivatás. Néhány alapkérdésre már-már naiv lelkesedéssel csodálkoznak rá, mert „mélyen és személyesen érinti őket.”1 Tavaly az Analecta Husserlianában Oktar Sibel Camus és Wittgenstein halálról szóló felfogását vetette össze,2 Pär Segerdahl pedig Wittgenstein portréját egyenesen a Közöny (1942) Meursault-ja mellé illeszti,3 de más szempontból, mint ahogy én vizsgálom most a regény néhány vonását Wittgenstein Tractatusának fényében, illetőleg a Tractatus bizonyos gondolatait szeretném a Közöny segítségével gyújtópontba állítani.4 A filozófia és irodalom bonyolult kapcsolatáról itt nem lesz szó, holott nagy hagyománya van Camus regényeit is „filozófiaként” olvasni; erre, úgy tűnik, maga a szerző hatalmaz fel. A Jegyzetfüzetek egyik sokszor idézett bekezdésében olvassuk: „Az emberek csak képekben [image] tudnak gondolkodni. Ha filozófus akarsz lenni, írj regényeket”.5 Ezzel szemben – azt hiszem – senkinek sem jutna eszébe a Tractatust regényként olvasni, s talán még felületes ismerői is egyetértenek, hogy a valaha írt különös művek egyik legkülönösebbike. Ez a különcség, kívülállás közvetlenül fakad abból az álláspontból, amelyből a mű íródott, mert a nézőpont szerves alkotóeleme a filozófiai „üzenetnek”. Mondhatnám: a tartalom sikere a világ jelenségeihez fűződő viszonyulás, magatartás megértésének sikerén áll vagy bukik. Amikor Wittgenstein a Tractatus utolsó bekezdéseiben ezt a nézőpontot közvetlen témává teszi, rögtön megkérdőjelezi a feltételeket, amelyeknek teljesülése esetén a mű megérthető; az olvasó bizalmát rendíti meg, hogy eddig értette, miről van szó a Tractatus oldalain.
saját farkába harapó kígyó
„Az én kijelentéseim – írja Wittgenstein – azáltal nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri, hogy értelmetlenek, ha már – fellépvén rájuk – túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.) Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja helyesen a világot” (6.54). A Tractatus megértése épp azt jelenti, hogy rádöbbenünk – legalábbis egy bizonyos, metaforikus (képzeletbeli, de valós) ponton (a „létra tetején”) állva – , hogy nem értjük. Megértjük, egy lehetetlen nézőpontból („létra-fokról”) íródott, mert azt akarja kimondani, amit maga a szöveg (mint saját farkába harapó kígyó) ítél olyannak, amiről „nem lehet beszélni”. És „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” (Tractatus, 7).
Ehhez a paradoxonhoz szeretnék közelebb jutni Camus segítségével, miközben a Közöny talányaira a Tractatusból remélek megvilágítást. A regény számtalan elemzője közül olyanokkal értek egyet, mint Avi Sagi, aki megállapítja, hogy „[a Közöny] bizonyos fokig saját magát tagadó mű”,6 Robert C. Solomon pedig ezt írja: „Meursault […] lehetetlen figura, mert egyszerre a transzcendens elbeszélő, aki reflektál az eseményekre és a történések egyszerű, öntudatlan elszenvedője” saját, egyes szám első személyben előadott történetében.7 Valóban: már a regény első bekezdései elbizonytalanítják az olvasót, Meursault édesanyja (a „Maman”) pontosan mikor halt meg, és mi az egymást követő események szigorú időrendje. Ezt Camus többek között – a fordításban szükségszerűen elvesző, s akkor a francia prózában még nem szokványos, az élőbeszédhez köthető – passé composé igeidejének használatával éri el.
A passé composé-val ugyanis – mint ezt John Fletcher kimutatja – a „régmúlt” történéseit éppúgy elmesélhetjük, ahogy ez az igeidő a „nemrég (épp az előbb)” megtörtént események elbeszélésére is használható.8 A passé composé is azt a kérdést veti fel, Meursault mikor és hogyan „hozta létre”, amit nekünk egyes szám első személyben elmond, és ehhez képest mi mikor történt.9 Fletcher arról igyekszik meggyőzni, hogy Meursault „vallomása” „azokon a napokon fogalmazódott meg […], amikor visszautasították a kegyelmi kérvényét”,10 vagyis amikor Meursault a kivégzésére vár. Camus szövegében azonban nyoma sincs olyan „prózai” vagy „realisztikus” mozzanatoknak, hogy Meursault, mondjuk, tintát, tollat és papirost kért volna a börtönőröktől, hogy írhasson. Inkább úgy tűnik, mindez csupán őbenne „magában” fogalmazódik meg, de ha kivégezték, a szöveg hogyan maradhatott fenn? Camus itt inkább a „kivégzési levelek” („gallows letters”) benyomását keltő elbeszélő hagyományt követi, amelynek legnagyobb mestere Edgar Allan Poe (pl. Az áruló szív, A perverzió démona, A fekete macska). Itt a narrátor mintha akasztása előtt vallomást tenne, de a szövegben számos jel mutatja: lehet, valójában az elítélt halála „után” vagyunk, tehát az elbeszélő hang egy képtelen, lehetetlen helyről, „elbeszélő pozícióból” származik.11
az arab meggyilkolása
Ez a sajátosság az elbeszélés lehetőségeihez tesz kérdőjeleket. Nem arról van szó, annyira szokatlan vagy „csodálatos” dolgok történtek, hogy az elbeszélő „nem talál rájuk szavakat”. Éppen ellenkezőleg, a Közöny tele van a leghétköznapibb mozzanatokkal: Meursault dolgozik, eszik, sétál, beszélget, cigarettázik, szeretkezik, alszik; moziba vagy fürödni megy. Az egyetlen komoly esemény, fordulat, „az arab” meggyilkolása, megdöbbentő, de a gyilkosság, a halál sem „rendkívüli elem”; az ezt követő tárgyalás és a cellában eltöltött idő sem mond ellent a hétköznapok szokott logikájának, ezért az elbeszélés itt is szokványos mederben folyik. Inkább az elbeszélő helyzete különös („idegen”): hogyan lehet egyszerre az elbeszéltek „fölött” és az elbeszéltekben lenni; „belülről” hogyan lehetséges „áttekinteni”, ami történik; egyáltalán: hogyan lehet értelmes mondatokat mondani ebből a pozícióból, és ha a mondatok jelentenek valamit, mire vonatkoznak?
A kérdések megválaszolásához el kell fogadnunk, hogy az ábrázolás Camus és Wittgenstein által rögzített nézőpontja a „képzelet segítségével előállított elbeszélés”, a „fikció” mibenlétének újragondolására késztet. A Közöny lapjain a „fikció” nem abban a hagyományos értelemben az, hogy olyan „kitalált” eseményekről hallanánk, amelyek – ha összehasonlítjuk ezeket a hétköznapok világának cselekvéseivel és történéseivel – „hihetőek”, bár a valóságban soha sem estek meg. így ad számot a fikcióról például Arisztotelész a Poétikában, a költői műben olvasottakat a lehetőségek és valószínűségek olyan skálájához mérve, amelyet a mindennapok és a történelem eseményeinek, „cselekményeinek” tapasztalata révén alakítunk ki.12 Ezen a skálán a Közöny, a maga hétköznapi cselekményelemeivel a „realista” vagy akár „naturalista” regény műfajába kerülne. De az elbeszélő távolról sem megszokott, valójában azonosíthatatlan, megragadhatatlan, lehetetlen elhelyezkedése mély feszültségbe kerül az elbeszélt események hétköznapiságával és egyszerűségével.
E feszültség miatt a regény – ha mindenáron be akarjuk valahová sorolni – inkább „anti-naturalista” vagy „szürrealista”, ahol a „fikció” az elbeszélő hang lehetetlen pozíciójából fakad. Itt a szavak a beszéd egyfajta különös feltételrendszere szerint „lehetetlen” perspektívából érnek el hozzánk. A feltételrendszer számbavétele a lehetetlenség elfogadása: mintegy „keresztül kell látnunk” annak a nézőpontnak a képtelenségén, amelyből a nyelv érkezik. Ezúttal tehát úgy kell a fikció terébe lépnünk, hogy rádöbbenünk: itt épp a lehetetlenség, az értelmetlenség ellenére és ellenében kell beszélni, és értelmet tulajdonítani annak, ami a regény lapjain megjelenik.
(Voltaképp annak a belátásáról van szó, hogy már azelőtt elvesztettük a játszmát, mielőtt elkezdődött volna.) Eli Friedlander a Tractatusszal kapcsolatban ezt pontosan érzékeli: „Logikai értelemben a Tractatus nem létezik. […] Épp ezért kellett a Tractatust megírni: nem a gondolat birodalmában létezik, hanem irodalmi, fiktív léte, valósága van”.13 A Közönyre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a regény éppen az elbeszélő logikai, narratológiai szempontból lehetetlenné vált pozíciója miatt válik „fiktív valósággá”. Ha a fikció immár nem az események valószerűségének egyik lehetséges minősítése, hanem a narrátor helyzetét jellemzi, az elbeszélésre azért van szükség, hogy az elbeszélő személyiségével kerüljünk tisztába; nem az eseményeket kell megérteni (azok egyszerűek), hanem azt a nézőpontot, látószöget, amiből a beszéd, a nyelv – az elbeszélés – ered.
Ehhez olyan nyelvi megnyilvánulást – tulajdonképpen modorosságot – szeretnék felidézni, amit Meursault Masson beszédében vesz észre; Masson annak az óceánparti nyaralónak a tulajdonosa, ahol Meursault és barátnője, Marie vendégeskedik a végzetes vasárnapon, amikor Meursault lelövi „az arabot”. Masson – mondja Meursault – „kissé lustán beszélt, és észrevettem, hogy bármiről szól, minden mondatához hozzáfűzi, hogy ‘többet mondok’, még akkor is, hogyha ezzel semmit nem változtat az értelmén. Marie-ról például azt mondta: ‘– Remek lány, többet mondok, elragadó’” (183).14 Úgy tűnik, a Tractatus metafizikája éppúgy, mint a Közönyé az ilyenfajta, a tényeket megjelenítő mondatokhoz fűzhető „kiegészítéseket”, „hozzátoldásokat – nem engedi meg; mindkét mű azt kérdezi, mi a tétje és mi az ára, ha túllépünk a tények határain, ha „többet mondunk”. Masson vonatkozásában a túllépés ára, hogy legjobb esetben tautologikus ismétléseket hozunk létre: kétszer mondjuk ugyanazt.
bizonyos tényállás
A Tractatus szerint a mondat (kijelentés, Satz) „a valóság egy képe” (4.01), egy bizonyos tényállást ábrázol, hogy valami így-és-így van (volt). „Süt a nap” vagy, a Közönyből találomra válogatva: „Akkor [a kapus] azt ajánlotta, hogy hoz egy csésze tejeskávét” (151); „Az asszonyok mind kötényt hordtak” (152); „Lementem a pékhez, hogy kenyeret és makarónit vegyek, kifőztem a makarónit, s csak úgy állva meg is ettem” (163). „Egy motor könnyű zsivaja ebben a nyugalmas levegőben még hozzánk is elhatott. S láttunk is messze egy kis halászhajót, amely észrevétlen haladt a vakító tengeren” (182). Ezek a mondatok egyszerű, sőt banális tényeket írnak le, de akad köztük valóban képszerű is, a ‘festői’ értelmében: „könnyű zsivaj”, „vakító tenger”. A túllépés a tényeken sem a Tractatusban, sem a Közönyben nem jelenti, hogy minden, hagyományosan „költői”-nek nevezett nyelvtől tartózkodnunk kell; a 4.015-ös paragrafusban Wittgenstein például ezt mondja: „Minden hasonlóságnak és kifejezésmódunk egész képszerűségének a lehetősége a leképezés logikáján alapul”. Meursault időnként közvetlen, spontán érzelmeit, ízlését, vonzódásait is megfogalmazza: ,,[a tejeskávét] Elfogadtam, mivel igen szeretem a tejeskávét, s egy perc múlva [a kapus] jött is a tálcával” (151); „azzal foglalkoztam, hogy jól érezzem magam a napon” (183); „Éreztem [Marie] lábát a lábam körül, s egyszerre újból megkívántam” (184). Ezek olyan értelemben ténymegállapító mondatok, hogy az ember sok mindenben kételkedhet, de egy közvetlen, benne megfogalmazódó válasz egy őt érő közvetlen ingerre ritkán kétely tárgya: valamit érzek, ez számomra tény, „és kész”. Wittgenstein szerint olyankor megyünk túl a tények határain (akkor lépünk a „többet mondok” birodalmába), amikor valaminek a jelentőségéről beszélünk: hogy valaminek milyen értéke van egy összefüggésrendszerben. De a Tractatusban a tények országán túl az értelmetlenség vidéke terül el. A 6.41-es paragrafus így szól: „A világ értelmének a világon kívül kell lennie. A világban minden úgy van, ahogy van, és minden úgy történik, ahogy történik, nincs benne érték – és ha lenne, akkor annak nem volna értéke. Ha van érték, amely értékkel bír, akkor ennek minden történésen és így-léten kívül kell lennie. Ugyanis minden történés és így-lét véletlenszerű.”
A bekezdés számos, klasszikus értelemben vett „metafizikai” kérdést is felvet. Mit jelent, hogy az „így-lét véletlenszerű”? Értelmezésemben olyasmit, hogy a létezésben nincs semmi szükségszerű: a dolgok a világban (az „egész” univerzumban) éppen így-meg-így vannak, minden lehetne másképp is. Amennyire magából a világból megállapítható, a világ eseményeit, a dolgok éppen adott „konstellációit”, „összeállásait” senki és semmi nem tervezte meg sem „előre” („korábban”, a priori, pl. minden létezőt megelőzően), sem tudatosan. Ha magát a világot, amiben csak véletlen (de ezért spontaneitás és szabadság) van, valaki vagy valami mégis „tervezte”, s ezért a világnak értelmet tulajdonít, szükségszerű, hogy annak a világon kívül kell lennie.
Egy személy (egy egyed, egy szubjektum, egy ember) számára a világban persze bárminek lehet értéke, de ez nem a világ berendezéséből fakadó érték, legkevésbé ön-érték, hanem én „viszem a világba”: az én értelmezésem; én tartom fontosnak, jelentősnek. Ha viszont az érték a személyiségemhez kötött, nem biztos, hogy mások számára is értékes: nem számíthatok arra, hogy bárki más jelentősnek tartja (bár nyilván örülök, ha igen), de nem vehetem rossz néven, ha a Másik nem gondolja fontosnak vagy ugyanolyan fontosnak. Sőt, lehet, hogy az általam tulajdonított jelentőség a Másik számára értelmetlen és érthetetlen. Aki így gondolkodik, tudatában van, hogy minden véleményekben, értelmezésekben és magyarázatokban oldódik fel, de reméli, hogy a látható-hallható, közvetlenül érzékelhető jelenségek birodalmában még beszélhetünk „tényekről”, különben a nem-szubjektív igazságot az élet minden területéről végképp száműzetésbe küldjük. Az én értelmezésemben Meursault abban az értelemben képviseli a Tractatus álláspontját, hogy számára az elemi, látható-hallható-közvetlenül érzékelhető tényeken kívül „nincs világ”; minden, ami ennél „többet mond”, értelmetlenség, vagy legalábbis az lehet, hiszen már „szubjektív”, és a személytől függő vélemény, meggyőződés a Másik számára nem feltétlenül rendelkezik jelentéssel. Meursault így a Tractatus egyik jelentős metafizikai álláspontjának „megtestesülése”, persze a hétköznapi világba vetve, az 1930-as évek Algériájában.
mindenható személy
Hogy mindez érthetőbb legyen, Wittgenstein másik írására utalok, amely egy 1929-es, angol nyelvű előadásának ránk maradt gépirata. Itt – még a Tractatus metafizikájának szellemében – arról beszél, hogy ha volna egy mindent látó, mindenható személy, aki képes volna minden, a földön mozgó test minden mozdulatának a leírására, s emellett ismerné minden ember minden gondolatát és érzését, s mindezt a tudást egy hatalmas könyvbe írná, a könyv mégsem „tartalmazna semmi olyat, amit etikai ítéletnek [judgement megállapításnak, értékelésnek] nevezhetnénk”15. Közvetlenül a Tractatusban pedig egy másik könyvről van szó: „Ha írnék egy könyvet ‘A világ, ahogy én találtam’, akkor ennek be kellene számolnia a testemről, továbbá meg kellene mondania, mely tagok engedelmeskednek az akaratomnak, és melyek nem stb. Ez ugyanis módszer arra, hogy elkülönítsük a szubjektumot, vagy sokkal inkább arra, hogy megmutassuk, bizonyos értelemben nincs szubjektum: ugyanis egyedül róla nem szólna a könyv” (5.631).16 A könyv épp arról nem szólna, hogy mindaz, amit teszek, miért van, s ezáltal ki vagyok én. Nem fiziológiai, biológiai, fizikai értelemben: ezeken a területeken a természettudományok különböző magyarázatokkal szolgálnak, s ezekben a leírásokban bőven szerepelnének vegyületek nevei, ideg- és izompályák összefüggésrendszerei, és így tovább. De nem szerepelne, hogy valaki miként válik személyiséggé, szubjektummá, éppen olyanná, amilyenné vált és válik, és ezért hogyan értékeli, ami körülötte történik, miért tulajdonít egy tettnek jelentőséget, míg egy másiknak nem, és folytathatnám. Az hiányozna, amiért emberek vagyunk, és nem automaták, mechanikus szerkezetek. Az hiányozna, ami miatt különbözünk egymástól, amiért másképp látjuk a világot. Arról sem lenne tehát szó – egyik könyvben sem –, mit jelent, hogy valaki „nagyon rosszat tett”, megölt valakit, de arról sem, fontos-e, hogy az illető állva eszi meg a makaróniját, vagy egy halászhajó észrevétlenül siklik a vízen. Amit nem mondhatunk ki és el, az értelmetlen beszéd kockázata nélkül, hogy bármi miért figyelemre méltó, érdekes (ha egyáltalán), miért „áll ki” a többi létező jelenség közül nekem, neked, neki.
Mit jelent akkor, hogy az értékítéleteinkkel az értelmetlenség kockázatát kell vállalnunk? A Tractatus szerint a tények leírása (kimondása, „elbeszélése”) esetében mindig adottak bizonyos, a külvilágban található helyzetek, a dolgok éppen fennálló viszonyai, állapotai, amelyekre támaszkodhatunk, ha a mondatban megfogalmazott tényállás számára visszaigazolást keresünk, ha meg akarjuk állapítani, a mondat igaz-e vagy hamis. Egy helyzetről szóló mondat „aranyfedezete” a (nyelven kívüli) világban érzékelhető tény. Hogy Meursault állva ette-e meg a makarónit vagy sem, nem értékítélet, hanem (igaz vagy hamis) tény. De miféle „dolgokra” számíthatunk, miféle „tényekre” támaszkodhatunk, amikor értékelünk, valaminek a jelentőségét fogalmazzuk meg? A neveltetésünkre? A közvéleményre? Ezek, bár a világ részei, roppant ingatag lábakon állnak; azoknak az elveknek a különbségeit, amelyek mentén értékelünk – ide értve az etikai szabályokat is –, még számba venni is nehéz, és bizonyos, hogy komoly véleménykülönbségek adódnak.
A Tractatus ezért feszegeti a kérdést, vajon „belső értékvilágunk” egyáltalán közölhető, artikulálható, kommunikálható-e: vajon a Másik ugyanazt érti-e „jó”, „helyes”, „követendő”, „fontos”, „előbbre vivő” és más efféle értékelő kifejezéseken, mint én? A jelentőség, s ezért a jelentés-adás feltételei itt annyira különbözőek lehetnek, hogy az én szavaim minden értelem nélkül csenghetnek a Másik fülében, és megfordítva. Ha pedig még a megjelenítő, leíró szubjektumról is csak tényeket sorolhatunk fel, a szubjektum (a Közöny esetében az egyes szám első személyű elbeszélő) mint szubjektum eltűnik. „A szubjektum nem tartozik a világhoz – folytatódik a Tractatus –, hanem ő a világ határa” (5.632). Meursault ezért mindig „idegen”, kívülálló: kívül reked azon is, amiben mélyen benne van, ahhoz is a felszínen tapad, amiben jól érzi magát; szubjektumként „csökkentett módban” van jelen, sőt, bizonyos értelemben „nem létezik”. Történetének elbeszélése során ugyanis éppen az értékítéletektől tartózkodik; nem hajlandó számot vetni, mit miért csinál, vagy nem csinál, mi a jelentősége annak, amit érez vagy nem érez. Fontos-e neki például Marie, vagy az, hogy az anyja meghalt?
kétfajta önreflexió
Úgy tűnik, kétfajta önreflexióról beszélhetünk: az egyik egy esemény puszta tudomásul vétele; aki makarónit eszik, vagy részt vesz az anyja temetésén, vagy megöl egy embert, ennek normális körülmények között természetesen tudatában van. De van „második reflexió” is, amikor az eseményt egy összefüggésrendszerbe illesztve értékelni igyekszünk, „helyre tesszük”, megkérdezzük: „miért?”. Ezért roppant különös, ha – mint Meursault – valaki a makarónievést ugyanazon a jelentőség-szinten kezeli, mint az anyja halálát, azaz számára az egyik esemény is éppolyan puszta tény, mint a másik. Van ennek persze előnye is: az illető soha nem akarja igazolni a tettét és önmagát; Meursault – bár ennek nagy ára van – sohasem kívánja megmagyarázni, miért nem sírt az anyja temetésén (ami természetesen nem feltétlenül a szeretethiány jele, bár a tárgyaláson ezt is felróják neki), vagy milyen okból lőtte le „az arabot”.
Wittgenstein egyik példája etikáról szóló előadásában talán még jobban megvilágítja, hol a találkozási pont a Tractatus és Meursault metafizikája között.
„Ha abban a [fent már említett] világ-könyvben – írja Wittgenstein – egy gyilkosság leírását olvassuk, minden fizikai és pszichikai részletével, a tények eme puszta rögzítése semmi olyat nem fog tartalmazni, amit etikai kijelentésnek nevezhetnénk.
A gyilkosság pontosan ugyanazon a szinten lesz, mint bármely másik esemény, mondjuk az, hogy lehullott egy kődarab. Természetesen a leírás elolvasása fájdalmat, vagy bármilyen más érzelmet kelthet bennünk […], de ezek egyszerűen tények lesznek, tények és megint tények, de soha nem lesz Etika.”17 Meursault a gyilkosság puszta tényét egyetlen percig sem tagadja. Hogy áldozata végig tulajdonnév nélkül, csak mint „az arab” kerül említésre, azt is sejtetheti, hogy Meursault a saját idegenségét akarta megölni benne, mert az arab – bár más okból – éppolyan idegen, mint ő. De ez az én értékítéletem, egyfajta válasz a „miért”-re, a helyzet egy lehetséges értelmezése, valami, amit Meursault sohasem kísérel meg, talán mert nem képes rá, talán mert „nem óhajtja” („would prefer not to”), hogy egy másik enigmatikus, kívülálló figurát, Bartleby-t, Hermann Melville tollnokát idézzem.
A lényeg éppen az, hogy sohasem fogjuk megtudni, mert ez a tudás a „többet mondok” területére esne, és Meursault soha nem akar többet mondani. Akkor sem tudnánk, ha „többet tudnánk” Meursault-ról; örök titok marad, mert a szó hétköznapi értelmében nincs is semmi titokzatosság; senki sem tudja, maga Meursault sem. Ahogy Wittgenstein mondja: „A tények mind csak a feladathoz tartoznak, és nem a megoldáshoz” (6.4321). „Egy olyan válaszhoz, amelyet nem tudunk kimondani, nem tudjuk kimondani a kérdést sem. A rejtély nem létezik. Ha egy kérdés egyáltalán feltehető, akkor azt meg is lehet válaszolni” (6.5).18
becsületes és tiszta
Természetesen találgathatunk, fel tudunk mutatni „interpretációkat”. Ahogy a Közöny elemzőinek többsége megállapította, a második rész mindazt, ami történt, a hagyományos nézőpontok egész arzenáljával igyekszik értelmezni, jogi, keresztény és kriminológiai, pszichikai szempontból: a védőügyvéd, a vizsgálóbíró, a főügyész, a bíróság elnöke és a pap, aki szinte betör Meursault börtöncellájába. De az elbeszélés során a narrátor bizonyos értelemben mindig „cellában” van (mintha metaforikusan még mindig az anyja méhében lenne?): egy tény keretei fogják körül. Egy-egy ténnyel kapcsolatban egyenes, becsületes és tiszta, de a keretet sohasem akarja átlépni. Így nyer értelmet az elbeszélésben például az a mozzanat, hogy akkor sem használja az egész lakást, amikor az anyja már az „aggápoldában” (p. 147) van: saját szobája falain ritkán lép túl: a „többi szoba elhagyatva” (p. 160). Így kap hangsúlyt az is, amit Meursault nem sokkal a gyilkosság előtt mond: „Mikor Raymond [Meursault szomszédja] átadta a fegyvert, a nap éppen rátűzött. De azért még nem mozdultunk, mintha minden ránk csukódott volna” (p. 187-188). Természetesen az ügyésztől, a paptól és a többiektől nem lehet rossz néven venni, hogy értelmet akarnak adni Meursault tettének – elvégre ez a foglalkozásuk, s ők jól bevált, kitaposott ösvényeken igyekeznek közelebb jutni ahhoz, mi lakik a fiatalemberben.
Ezáltal persze mindannyian kilépnek a tények keretei közül, hiszen mérlegelik, meg- és elítélik, amit Meursault elkövetett. Az ő perspektívájából – ahogy a Tractatus nézőpontjából is – mindez értelmetlenség, mert a lehetetlent próbálják elérni. Mégis képtelenség javasolni, hogy a bíróságokat zárjuk be, mert ott „értelmetlen munka folyik” . S talán mégsem haszontalan átélni a javaslat abszurditását: kiderül belőle, hogy az értékítéletek formájuk tekintetében sokszor egyszerű ténymegállapító mondatoknak tűnnek; ezek álarcába bújnak, mintha „objektíven” ábrázolható helyzeteket jelenítenének meg. Van, aki az értékítéleteit úgy erőlteti a Másikra, mintha azok a „világ tényei” volnának, amit mindenki lát-hall-érzékel. Az első személy („én mondom, gondolom, hogy ez és ez a helyzet”) és a harmadik személy („ez-és-ez van (ott), ami mindenki számára látható, felfogható, ezért a világ egyik ténye”) között az út rövidebb, mint gondolnánk.
Meursault különös, a világot és az embereket távolról szemlélő nézőpontját ugyanakkor mindvégig ellenpontozza, hogy bár tényekbe zárt, „odabent” jól érzi magát; kifejezett gusztussal és élvezettel tölti ki a ténykereteket. A gyilkosság előtt nem boldogtalan, csak az első lövés után mondja: „Megértettem, hogy leromboltam az egész nap egyensúlyát s egy fürdő kivételes csendjét, ahol pedig boldog voltam” (p. 190). A Tractatusban pedig Wittgenstein írja: „A boldog világa más, mint a boldogtalané” (6.43). Meursault leplezetlen élvezettel vesz részt az élet apró örömeiben: a kiadós ebéd utáni kenyérmorzsák látványában, a sétálók megfigyelésében, az úszásban, egy jó cigarettában. Mindezek egyszerű, hétköznapi dolgok és események, amelyekről mint tényekről számol be, de ezekben könnyen feloldódik: lubickol bennük, mint a tenger langyos vizében.
vonatkoztatási rendszer
A hétköznapok kitöltése, sőt, élvezete Wittgenstein másik főműve, a posztumusz megjelent Filozófiai vizsgálódások (1953) felé mutat. Itt Wittgenstein azt képviseli, hogy a mindennapjainkat kitöltő cselekvések és történések nemcsak a „világ tényei”-ként írhatók le, hanem szüntelenül azt a feltételrendszert építik, bontják, majd megint építik, amelynek hátterében lehetővé válik a jelentéssel teli, „tartalmas” nyelv; amely mentén nyelvünk játékszabályait megalkotjuk és működtetjük. A Vizsgálódások szerint a hétköznapiságra: szokásainkra, rítusainkra, a mindennapos tevés-vevésekre támaszkodunk, hogy nyelvünknek, tetteinknek és önmagunknak értelmet adjunk, hogy a másikat és annak nyelvét megértsük. „Gondold el – írja Wittgenstein –, hogy kutatóként egy ismeretlen országba érkezel, amelynek nyelve számodra teljességgel ismeretlen. Milyen körülmények között mondanád, hogy az emberek ott parancsokat adnak, megértenek és követnek, parancsokkal szembeszállnak stb.? A közös emberi cselekvésmód az a vonatkoztatási rendszer, amelynek segítségével egy idegen nyelvet értelmezünk.19
A „késői” Wittgenstein kivételes és eredeti felfedezése – szemben a „nyugati” filozófia megannyi művelőjével hogy a filozófiának nem a mindennapi „fölé” kell emelkednie, s nem az „éteri magasságokban”, valahol a „szürke hétköznapokat” maga mögött hagyva, a „nagy ideák fennsíkján” kell megoldások után kutatnia.
De nem is a hétköznapok „alatt”, valamiféle „mélyen fekvő”, „a felszín alatt megbújó” elvont elveket, alapstruktúrákat kell feltárnia, hanem a nagyon konkrét, kézzelfogható és gyakorlatias mindennapok közegéből kell kiindulni: onnan, ahol, mint mindannyian (hétköznapi emberek), éppen találjuk magunkat.20 Ehhez hadd idézzem Camus két vallomását, az egyiket a jegyzetfüzeteiből, a másikat egy 1954-ben adott interjúból: „És mindig abból a küzdelemből, hogy hétköznapi ember maradjak nem-hétköznapi, kivételes körülmények között, merítettem a legtöbb erőt: ez használt mindig legjobban”21. „Ellenállhatatlan erővel vonz a hétköznapiság azok felé – bárki is legyen az –, akiket megaláznak és megvetnek”22. Meursault azonban csak megéli a hétköznapiságot, és csupán élvezi; sohasem „elemzi”, nem töpreng el rajta.
Amikor Camus és a Tractatus Wittgensteinje a világ dolgainak „értékét” és emiatt „az etikát” kimondhatatlannak tartja, egyikőjük sem állítja, hogy „nincs etika”. Értelmezhetjük a lehetetlent úgy is, hogy ami „etikai”, olyan mértékben „értékes”, „szent és sérthetetlen” (Wittgenstein szóhasználata szerint: „transzcendentális”),23 hogy bármiféle róla szóló beszéd kikezdené a tisztaságát, szentimentalizálná, megbecstelenítené. Az etikáról nem beszélni kell: el kell játszani, meg kell testesíteni, meg kell valósítani. Például el lehet menni falusi tanítónak Alsó-Ausztriába, ahogy Wittgenstein tette, vagy, mint Dr. Rieux A pestisben, a betegek, a szenvedők fájdalmát kell enyhíteni, sőt, többet mondok… De ekkor közbeszólna Camus, Wittgenstein is, és intenének, hogy itt kell abbahagynom.