Mohai V. Lajos

KANIZSA ELESTE

Útiélmény Sestri Levantéból Mészöly Miklósnak [1994 szeptember]

KANIZSA ELESTE

Szeptember születésem ideje, így mondta Nagyanyám életének azon a legutolsó őszén, amikor a lombkoronák szinte még érintetlenül őrizték terjengősségüket, s a könnyű, áttetsző égen nem mutatkozott balsejtelem jele.

Az ősz mifelénk felhőfoszlányos vonulás, súlyos és tömör; komor türelme – a várost övező hegyhátakkal – kicsit közelebbi hozzánk a többi évnegyednél: befelé beszél, mintha magára gondolna. Az évszak maga, ha illik rá ez a szokványos fordulat anélkül, hogy eltompítaná értelmét; ennyire tisztult le bennem Nagyanyám mondata, talán a szavak összekapcsolásának egyszerűségétől. Az ősz érkezését egyetemista koromtól figyelem, hiszen életem folyásának éles kanyarulata kötődik hozzá: távol lenni huzamosan a szülői háztól, még nem elhatárolóan, nem véglegesen. Ami mégiscsak könnyített rajtunk, bár legbelül mindannyiunkat valami ismeretlen érzés mart, ellenszeréről pedig nem volt tudomásunk.

vascilinderük alól

Amikor elkerültem hazulról, gondolatban gyakran kijártam az otthoni kertbe, a habos cseresznyefák alá. Ezt csak az értheti meg igazán, akivel történt valami hasonló: a szürkületbe belelobbannak az utcai lámpák, vascilinderük alól fényes hátú bogarak pattognak szanaszét, mint izzó platniról a tűzgömböcskék. A lámpa kátrányoszlopa meghajol a fák előtt, egészen a kerítés kiszögelléséig elér. Egy vékony csíkot belevés a földbe, az olyan, mint az ezüstszál.

Irtózom a hirtelen sötétülő estétől, mondja Nagyanyám, inkább csak magára gondolva. A hideg ablakszem sarkaiban jól kivehetően rászáradt légypiszok feketéllik; odakap, megkaparja.

Az égbolt a fák fölött csillagfüzér, nejlonlepedők dübögnek a pontházak fekete üregeiben. Hideg van; répaszagú pincelejárók boltozatos csöndje hull ránk, a régi ház darabjai.

(Alkonyati esőkre szomjazva: Ligur tengerpart). Távol vagyunk megszokott lakhelyünktől, elképzeljük az esők jöttét rekkenő hőségtől ájult augusztusi kora estén, zalai hegyhátak között, vagy bárhol az ismerős mérsékelt égöv alatt.

jumpstory download20210625 104529

Az esteledő égbolt apró, éles, tűszerű villámlásai, mint valami korábbról sejtekbe örökített reményteli pillanat; úgy hisszük, valóságos életünk előtt történhetett, szüleink, nagyszüleink fiatalsága idején. A legjobb megfigyelő a világra rácsodálkozó gyermek, egy éles szempár előtt aligha maradhat rejtve a világ életműködésének fölerősödése; a diófák lombkoronájában fölszökő hullámzás az első jel. Láthatatlanul fölkorbácsolódik a levegő, szélein bámult, fölkunkorodó levelek hessegetik a gyülekező felhőket, a könnyű ringatás olybá tűnik, mint az alászálló éjszakában elhaló kiáltás. Csakhogy az élénkbe táruló kép, röviddel később, már nem hagy módot a kényelmes szemlélődésre, megszűnik a pihentető felhőjáték, az ég alját vörös és sárga emeli meg, a kínosan erős fényben furcsa érzések törnek ránk, bőrünket vad, maró, szinte állatias fájdalommal égeti a zápor. Így marad ez néhány percig, olykor negyedóráig. Tovább nem.

Amikor a zápor lefut, a halkuló és fokozatosan konszolidálódó tájon szétterül valami halálhangulattól édeskés borzongás. Hol van már a poros levelek szomjúsága, az ömlő eső látványában megsemmisülő édeni kert, egyszem életed?

az üres sötétség helyén

Az éjszakai égbolt apró kristálygömböcskékből tevődik össze, ezt látjuk az üres sötétség helyén, ezt keressük. Lelki kényszerünk a földi dolgok tökéletlenségét hinni, most jóval erősebben, mint bármikor.

A természet vaksága velünk.

Estéli foglalatosságunk ráérős és kényelmes. Mint mi magunk. Kényeztetettségünkért nem pironkodunk, végül is a magunk kockázata, életünk-halálunk ára. Bár várjuk az órát, hogy eljöjjön, annak rendje és módja szerint, ahogy a napszakok kizökkenthetetlen forognak, ahogy a reggel kiemelkedik a szemhatár alól.

jumpstory download20210625 105136

(Ott, ahol a tenger nyugszik, széles horizonton: Balti-tenger). A kiadós éjszakai havazás után szinte tökéletes fehérség fogadott Jurmalában. A laposan szétterülő üdülővárosban már olvadt, mint az elkésett havazásoknál mindenütt. Március vége volt. Az öböl partján még megőrizte varázsát a hideg évszak; aligha hiszem, hogy súlyosabb és teltebb képet mutatna a táj tél derekán; megvolt a hó vastagsága hozzá, legfeljebb januárban a befagyott tenger felől merészebb szél csapkodja a levegőt; a part menti házak ablakai celofánosan csillogtak.

Egészen odaadtam magam a látványnak, de furcsa mód, nem tudtam belefeledkezni a határtalan messzeségbe.

Ha külföldön vagyok, a legváratlanabb helyzetekben törnek rám az otthoni dolgok. Megfigyeltem, hogy emlékezetem ilyenkor ráérősen dolgozik.

elrongyolódik

Kanizsán a tél decembertől februárig tart, amikor alacsonyabban száll az ég, s a fényviszonyokat – hosszabb időre – előnytelenül alakítja a hó hiánya. Egy rideg vasúti menetrend egykedvűségével jön meg a hó, a vattás fehérség szilveszter előestéjén. Aztán néhány nap alatt elpiszkolódik, elrongyolódik, mint a vándor útikabátja. Mégis szép volt, ahogyan fölszikrázott a tündöklő fehérség, s egy gyémántpenge élességével járt át rajtunk a hideg – nem fáztunk. Csontjainkat nem reszelte élesre a szembejövő szél, nem szaggatta érzéseinket erőfölényével.

A zalai hegyhátakon megtapad a hó és a nap, tisztaságából a város falai közé is kerül.

(Kanizsa eleste.) Elmúlt volna?, kérdem kilencévesen az iskolából hazafelé a rezgő májusi fényben, a kertek alatt, a pontházak alatt, Hunyák és Sneff kárörömétől megbántottan, kavicsokat passzolgatva a szurkos járdaszegélynek.

A régi mezőt lassacskán fölszámolják, a páros házsor mögül nyers betontömbök szagát hozza felénk a szél, kiteregetni nem érdemes, pedig mi kényesek se vagyunk. Oda van már a mező; az utca végében, ahol kétfelé fordultak a keréknyomok, munkagépek dübögő zaja; sehol a Belsped-istállók mozdulatlan csöndje, sehol az Attila utca hirtelen kanyarulata.

(Óvatosan figyeljük nap nap után, hogy ledöntik-e a kőkeresztet.)

jumpstory download20210625 104637

Ami azelőtt ősszel sár volt, nyáron por, most szürkén mocskos a cementtől. A tavasz elfelejtődött, amióta megérkeztek a panelváros építői. ,,Csak annyit tegyenek, hogy be ne folyjon az esővíz”.

„Elveszik a házunkat” –, szüleink riadtak, nem tudjuk, mi vár ránk; vár-e még rám valami a gyerekkorból?

engedelmes ásónyomok

A családban március, április, májusi halálozások számláltatnak. Gyors változásokat el nem bíró életeink törnek le a tavasz első robbanásaival, gutaütések tűzdelnek keresztet a ragacsos tavaszi földbe. Amikor engedelmes ásónyomok a termőtalajt forgatják az új vetéshez, minket a temetőbe visznek. ,,Őt is elvitte a március” – hallottam mindenfelől hat-, nyolc-, tíz-, tizenkét évesen.

Nagyanyám is márciusi maradt.

Rövid úton érkezett hozzá a halál; ennek a halálnak a leírása foglalkoztat azóta. Nagyjából tudom, hogy ezzel telik majd el az életem tengerek hullámtarajos partjainál, Budán és Prágában, légypiszoktól feketéllő ablakszem mellé ülve egyszer egy régi házban.

kép | jumpstory.com