MÍTOSZ ÉS TÖRTÉNELEM

Lucian Boia ez idő szerint „az egyetlen olyan román történész, akinek műveit nyugati kiadók is következetesen publikálják”, olvashatjuk legújabb könyvének, a Történelem és mítosz a románság tudatában (Humanitás, Bukarest, 1997.) fülszövegében. S aki a könyvbe beleolvas, az rögtön rá is jöhet, hogy miért. Lucian Boia a történelem megszállottjaként valóban tárgyilagos és valóban européer, egyszóval történész. A kötet a román nemzeti tudat legféltettebb kincseiről, a történeti mítoszokról bizonyítja, hogy jobbára fikciók, melyeket a múlt század túlbuzgó írói, történészei, politikusai a történelem tényeiből, gyakran azok helyett hoznak létre, hogy nemzetük fényét, honfitársaik önérzetét megalapozzák, s az akkor még meglehetősen irreálisnak tűnő nemzeti célokat múltbeli realitások helyreállításának kísérleteiként mutathassák be.

a mítosz igazsága

A mítosz igazsága, amint azt már Paul Veyne^[1] kimutatta, független az alapjául szolgáló események történeti hitelétől. A történeti igazság más igazságstratégia keretében funkcionál, mint a mítosz igazsága. A mitikus igazság esetében a kettős tagadás nem állítással egyenértékű. A román nemzeti mítoszok leleplezése nem jelenti a magyar nemzeti mítoszok igazolását és megfordítva. Annak a hipotézisnek a helyessége, hogy a magyar nemzeti mítosz a történelmi tényeken alapulna, vagy inkább a történelmi tényeken alapulna, mint a román, a magyar mítoszokat korántsem tenné igazabbakká, helyesebbekké, hitelesebbekké. Legjobb esetben is arról tanúskodhatna, hogy a magyaroknak nemzeti mítoszaik kialakításához kevesebb invencióra volt szükségük, mint a románoknak. Ez azonban pusztán technikai, nem tartalmi kérdés. A maguk idején, a maguk viszonyítási rendszerén belül a román és magyar történeti mítoszok egyformán igazak lehettek, ahogy ma egyformán hamisak és – egyformán illetéktelenek Erdély politikai hovatartozásának, az Erdélyben élő románok, illetve magyarok politikai jogainak kérdésében.

A mítosz történetiként értelmezett igazságértékének meghatározását maguknak a történeti tényeknek a viszonylagossága is megnehezítené. A szerző könyve első fejezetében a történelmi tény fogalmának korszerű definíciójára tesz kísérletet. Kimondja azt a hagyományos román gondolkodásmód számára meglehetősen eretnek gondolatot, hogy a történelem nem valamely „tudatunktól független” eseménysor objektív hitelességű képe, hanem emberi konstrukció, a magában való történelmi esemény (ha van ilyen egyáltalán) „megközelíthetetlen” számunkra. Egy eseményt ugyanis éppen különféle megközelítései, valamely értelmezési keretbe illesztése, a kortársi konstrukció, illetve a későbbi rekonstrukciók változtatják ténnyé.

Ebből a (posztmodern történettudomány által konstruált) elméleti tényből a szerző értelmezésében két alapvető következmény adódik. Az egyik, hogy az eltérő ideológiai rendszerekben, kultúrákban, korokban kialakított történelmi tények egészen eltérőek, sokszor akár ellentétesek is lehetnek. A másik, hogy bár az önmagukban való történelmi tényekhez soha nem juthatunk el, mindenképpen közelebb kerülhetünk hozzájuk, ha föltárjuk az ideológiai-, eszmei- és érdekhálózatokat, melyek a tények konstrukciójának vagy rekonstrukciójának folyamatában szerepet játszottak.

Boia nem is tesz egyebet, mint hogy megvilágítja azokat az ideológiai megfontolásokat, nemzeti érdekeket, politikai és személyes indítékokat, melyek a kor (a 19. század) román értelmiségi elitjét a nemzeti mitológia fő eseménysorainak megkomponálásában motiválták.

„A történelem hosszú időn át arra szolgált, hogy segítségével nemes származást és dicsőséges múltat dokumentálhassunk, mely az éppen érvényes, soha nem túlságosan felemelő nemzetképnél alkalmasabbnak tűnt arra, hogy tiszteletre méltó helyet garantáljon a román nép számára az európai nemzetek nagy családjában.

A XIX. század közepe táján úgy tűnt: a kezdetek rejtélye, méghozzá a román nemzeti érdekek szempontjából a lehető legkedvezőbb változatban, megoldódott. A románok a római telepesek közvetlen leszármazottaiként léphettek színre, legfeljebb az őshonos dákoknak kellett minimális engedményeket tenniük. Mivel a románság eredete és elhivatottsága révén is latin nemzetnek minősült, nem maradt más hátra, mint hogy, természetszerűen, betagolódjon a latin népek nagy európai közösségébe.

2574-ben robbant ki

Ennek az értelmezésnek szélsőséges változatát a XIX. század második feléig az Erdélyi Iskola^[2] romantikus eszméit túlzásokig torzító Latinista Iskola kínálta. A latinista áramlat megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezére, korának egyik legelismertebb írástudója, a nyelvész és történész August Treboniu Laurian, 1853-ban A románok története címmel történeti szintézist tett közzé, mely merész egyszerűséggel Róma Krisztus előtt 753-ban bekövetkezett alapításával veszi kezdetét. A római történelem ebben a felfogásban a román történelem előzménye csupán. Egyetlen nép, egyetlen história. A római történetnek a román történelembe illesztése a Laurian által használt kronológia révén vált valóban teljessé; a szerző az időszámítást is Róma alapításának időpontjától indította, az olvasó így aztán meglepetten értesülhetett, hogy a Tudor Valdimirescu-féle felkelés (hogy csak egyetlen példát említsünk) 2574-ben robbant ki.

A Laurian-féle derűlátás dacára a régi román történelem kiterjedt időszakai teljes ismeretlenségben maradtak, főként az a bizonyos „sötét évezred” Aurelianus császár kivonulása és a román fejedelemségek megalapítása között. Így a Franz Joseph Sulzer és Johann Cristian Engel műveivel megalapozott bevándorlási elmélet a román történészeket váratlan kihívással szembesítette: be kellett bizonyítaniuk és meg kellett védelmezniük a tételt, hogy a románság a Dunától északra lévő területeken folyamatosan jelen volt. Ezt azonban csupán minimális programnak tekintették. A román őshonosság – pusztán etnikai túlélést állító – elmélete nem tűnt elégségesnek, hogy egy – európai vonatkozásban is jelentős – történelmet megalapozhasson. Ezért a román történészek, bár a bevándorlási elméletet hevesen elutasították, arra is rákényszerültek, hogy a Dunától délre eső – a források által is jobban reprezentált, s a nagy történelembe is jobban integrálható – területekre is kiterjesszék a román folytonosság elméletét, Șincai, majd Laurian olyan elméletet dolgoztak ki, mely szerint a bolgár cárságok voltaképpen román–bolgár államalakulatok voltak, melyekben bizonyos időszakokban éppenséggel a román elem dominált. A román történelem súlypontja jó évezrednyi időtartamra a Dunától délre eső területekre helyeződött át, bár ez az értelmezés – a szerzők szándékai ellenére természetesen – a bevándorlási elmélet érvrendszerét erősíthette volna. Így azonban a románok reintegrálódhattak a nagy európai történelembe, s ezzel elkerülhették a periferizáció veszélyét, mely a Dácia határai közé zárkózás esetén fenyegetett volna.

Ami a kontinuitás elméletét és a román nép dáciai, illetve a mai Románia határai közti történelmi szerepvállalását illeti, a kiindulópont a XIX. század második felében közel állt a nullponthoz. A kérdéskör régészeti feltárása és a nyelvészeti bizonyítékok felkutatása még nem került napirendre, a külső – meglehetősen kései és pontatlan – tudósítások pedig szabad teret engedtek a feltevéseknek. A sötét évezred ’bebútorozása’ a román történeti képzelet kedvenc foglalatosságává alakult.

Egy pillanatra, 1856 táján úgy tűnt, hogy az egész kérdéskör, csodával határos módon, megoldódik. Ekkor került ki Gheorghe Asachi nyomdájából Huru krónikája, melyet Petru Clanáu, Ștefan cel Mare fejedelem főparancsnoka fordított volna románra abból a latin eredetiből, melyet Huru Dragoș fejedelem főkancellárja vetett papírra, s mely a maga részéről egy még korábbi, bizonyos Arbure nevezetű ’campodux’^[3] krónikájának lett volna az átdolgozása. A krónika felölelte a teljes sötét évezredet Aurelianus kivonulásától, 274-től 1274-ig (Bogdan Dragoș uralkodásának kezdetéig). A mű történészi és politikusi körökben nagy feltűnést keltett. Grigore Ghica, Moldva fejedelme irodalmárokból és történészekből álló bizottságot hozott létre, hogy ellenőrizzék a forrás hitelességét. A vélemények általában megoszlottak. A dokumentum sokaknak már a kezdet kezdetén gyanúsnak tűnt, védelmezői közt azonban néhány neves szakember is fölsorakozott, elsők közt Gheorghe Asachi, a munka kiadója és Ion Heliade Rădulescu, aki igyekszik is gyorsan kiaknázni a szöveg nyújtotta ’történelmi’ lehetőségeket.

moldvai sajátosságok

Amikor kihirdették a kivonulásra vonatkozó császári döntést – tudósít Arbure campodux –, az emberek Jászvásár felé özönlöttek, ahol is nagy népgyűlésre került sor. A tömeg a helyben maradás és a barbárokkal szembeni ellenállás mellett döntött. Íme, végre rendelkezésre állt a román folytonosság oly sokat keresett bizonyítéka! Az állam a római minta szerint egyfajta köztársasággá szerveződött: moldvai föderatív köztársasággá, hiszen a dokumentum szigorúan a Kárpátok és a Dnyeszter közötti terület történetére szorítkozik. Így egyszerre több célkitűzés is megvalósulni látszott: az állami folytonosság bizonyítása, az őshonos demokratikus intézményrendszer meglétének dokumentálása és a Besszarábiát a legrégibb idők óta birtokló Moldva állami identitásának tisztázása. Az üzenet a megjelenés időpontjára, 1856-ra vonatkoztatandó: ekkor kerül sor az úgynevezett Párizsi Konferenciára, melyen a nagyhatalmak úgy döntenek, hogy a fejedelemségek esetleges egyesítésének dolgában maguknak a fejedelemségek népével kell konzultálni. A fő hangsúly az oroszok által 1812-ben elrabolt Besszarábia Moldvához tartozásának bizonyításán van. A szövegben a moldvai sajátosságok kultusza is jól érzékelhető, melyet akkortájt egy Gheorghe Asachi által is támogatott, Moldva és Havasalföld egyesítéséért nem éppen lelkendező, bár – igaz, ami igaz – kisebbségi csoport vallott.

Talán fölösleges is mondanunk, hogy Arbure campodux, Huru főkancellár és Clanău fiktív személyiségek, és a szóban forgó krónika az első sortól az utolsóig koholmány, mely a Sion család dokumentum-’gyár’-ából került ki; innen származik a Moldva Arhondológiája című – fiktív, de annál sokatmondóbb –, családi genealógiákkal telezsúfolt mű is, mely néhány szóban magára Huru krónikájára is hivatkozik. Megjegyzendő még, hogy az Arhondológia szerzője, aki egyben a Krónikának is szerzője vagy társszerzője, 1858-ban Grigore Sturdza fejedelemmé választását támogatja, azaz a nemzeti párt és az Egyesülés ellen foglal állást, melyet ’őrültek projektumának’ tekint. Így a hamisítvány politikai tendenciája még világosabban kirajzolódik, a dokumentum általában a románok történeti jogait alapozza meg, de szűkebb értelemben főként az önálló moldvai állam téziséhez szolgáltat érveket.

A Huru krónikája körüli vita azonban nem ült el egykönnyen. A híres nyelvész, Alexadru Philippide még 1882-ben is fontosnak tartja, hogy tudományos felkészültségét egy a krónika hamisítvány-voltát bizonyító nagy tanulmányban tegye próbára. A dokumentum azért válthatott ki jóval nagyobb hűhót, mint amekkorát a hamisítók felette szerény felkészültsége indokolt, mert létező hiányt pótolt, alátámasztani látszott a római történelem magas szintű román folytatásának illúzióját, méghozzá az elődökéhez méltó politikai-adminisztratív és civilizációs szinten.

Heliade Rădulescu is a román történelemnek ezt a gyakorlatilag ismeretlen korszakát állította a román történetírás és egyben saját munkásságának előterébe. Ihletforrása természetesen Huru krónikája volt, de a modern román kultúra atyja A románok történetének elemei (1860 és 1869), valamint Az ellentétek közti egyensúly című munkájának fejezeteiben saját meggyőződései és képzelgései, a messianisztikus nacionalizmus, a keresztény szellemiség, a konzervativizmus és demokratizmus jegyében, a maga módján oldotta meg a folytonosság kérdését is. Aurelianus kivonulását követően Dácia ’autonóm maradt és keresztény’: ’a lakosság a primitív egyházszervezet elvei szerint eklézsiákba vagy keresztény demokráciákba szerveződött, a területi egységek autonómiával rendelkeztek és konföderatív alapokon kapcsolódtak egymáshoz (…) Polgári törvénykönyvük a pentateuchus^[4] volt (…)’. A vitatott évezred másik végén Radu Negru 1247-es Alkotmánya állt, mely Havasalföldet a bibliai Palesztina mintájára 12 keresztény demokráciára vagy autonóm megyére osztotta.

A román uralmi forma tehát mindenképpen a demokrácia volt, az uralkodót választották és hatalmát eredetileg öt esztendőre korlátozták (ezt a ’történelmi precedenst’ az 1848-as forradalmárok politikai törekvései tették szükségessé). Mindez azonban azt is bizonyította, hogy ’Európa a szabadsággal, egyenlőséggel és testvériséggel kapcsolatos intézmények tekintetében, valamint a néptársak közti szolidaritás és testvériesség vonatkozásában máig nem érte utol az első románokat’.^[5]

A románok ennek a fiktív történelemnek egyik-másik variánsában a két nagy európai hagyomány, a római és a zsidó-keresztény értékeinek vitathatatlan letéteményeseiként jelentek meg.

csábítás

A román történelem későbbi, a fejedelemségek valóságos megalapításával kezdődő XIV. századi fázisa természetesen már jóval ismertebb volt. De a korábbi ismeretlen tört1énelem adataihoz hasonlóan ennek a történelemnek az eseményei is lényegbevágó kozmetikázásra szorultak. A román történelem nagyszerűségének kiemelésére irányuló technika még a negyvennyolcas nemzedék olyan nagy történészeire is jellemző, mint Kogălniceanu és Bălcescu. Bár a történelem konkrétumait nagyon is respektálják, s írásaiknak már semmi közük sincs Heliade képzelgéseihez vagy Sion hamisítványaihoz, a csábításnak, hogy a románság számára Európa történetében kiemelkedő szerepet tulajdonítsanak, mégsem képesek ellenállni, ami persze, ha a nemzet jövőbeli európai szerepvállalására vonatkozó álmaikat figyelembe vesszük, teljességgel érthető.

A két nagy téma, mely hosszasan visszhangzik majd a nemzeti tudatban, szintén most nyeri el első megfogalmazását: egyrészt a románok szerepe az európai civilizáció védelmében, másrészt bizonyos román vívmányok ősisége, illetve elsődlegessége. A két regiszter ellentmondásosan kapcsolódik egymáshoz: a keresztény Európa védelmében folytatott hősies küzdelem ugyanis figyelemre méltó civilizáció hanyatlásához vezet.

A román krónikákból készült válogatás 1845-ös francia kiadásának előszavában Kogălniceanu frappáns szintézisben ragadja meg a váratlanul a nagy európai történetbe projiciált nemzeti történelemnek ezeket a vonásait. A románok, írja, „azok közé a népek közé tartoznak, amelyek a középkor során leginkább katonai erényeik és szellemi teljesítményeik révén tüntették ki magukat. Európában elsőként rendelkeztek reguláris hadsereggel; hosszú évszázadokon át védelmezték a keresztény vallást és a civilizációt az iszlám és az ázsiai barbarizmus ellenében. (…) Elsők között voltak, akik szentesítették a vallási toleranciát és a lelkiismereti szabadságot, felkarolták a könyvnyomtatást, bevezették a nemzeti nyelvet a templomokba, a kancelláriákba és az iskolákba’.^[6] A románok Kogălniceanu szerint az elsők közé tartoztak, akik nemzeti nyelven írták meg történelmüket (meglepő állítás, hiszen köztudott, hogy az első románul írt krónikák nem korábbiak a XVII. századnál, Franciaországban viszont Villeharduin már a XIII. században franciául írt).

Bălcescu A katonai hatalom… című művében ugyanezt a látásmódot érvényesíti: ’A román hadsereg Európa első állandó hadserege volt. (…) A románok még a XIV. században, amikor Európa még a barbaritás körülményei között élt, olyan intézményekkel rendelkeztek, melyek az akkori Európa erős nemzetévé tehették volna őket, ha képesek lettek volna összefogni egymással.’^[7]

Néhány évtizeddel később Kogălniceanu a Képviselőházban a ’nagy 1789’ alapelveinek elfogadása mellett érvelve ismét nem riadt vissza attól, hogy kijelentse, ’ezek voltaképpen a mi hazánkban gyökereznek’, a románok joggal hivatkozhatnak arra, hogy ’sok olyan vívmány, melyeket később a fejlett nemzetek lemásoltak, tőlünk ered.’^[8]

A nyugat tanítványaiból a románok egyszerre mestereik védelmezőivé és sok vonatkozásban előfutáraivá lépnek elő. Kétségtelenül a történelem nacionalista felnagyításával állunk szemben. A jelenség azonban nem értelmezhető kontextusából kiszakítva. Két alapvető szempontot kell figyelembe vennünk.

Az első magának a romantikus történetírásnak a jellegzetességeivel kapcsolatos. A sajátosan nemzeti vonatkozások kidomborítása és felnagyítása, az eredet kérdéseinek kiaknázása, a középkor idealizálása és ’heroizálása’ a hazafias hangsúlyoktól átitatott történelmi diskurzus, sőt a hazafias hamisítások divatja, a kor romantikus és nacionalista irányzatának velejárói, a románok csupán saját történelmükre alkalmazzák az általános sémát. A túlzás többlete a románság esetében kétségtelenül a valóság és az ideál közti nagyobb távolsággal függ össze. Amikor Michelet – akárcsak német vagy olasz társai – Franciaországot a világ népeinek élvonalában helyezi el, az igény kevésbé meghökkentő, mint a román ’prioritások’ emlegetése, de egy meghatározott nemzet történeti predesztináltságának és kivételességének logikája, egyik esetben is, a másikban is rigorózusan ugyanaz.

történelmi véletlen

Másodsorban és paradox módon a nacionalista felnagyítás akkor még nem autochtonista célokat szolgált, éppen ellenkezőleg, értelmi szerzői megpróbálták közelíteni a román társadalmat a nyugathoz, kísérletet tettek, hogy a román államot az európai államok egyenrangú partnereként fogadtassák el. A történészek és politikusok, sokan közülük egy személyben politikusok és történészek, mint Kogălniceanu és Bălcescu is, azt szerették volna bizonyítani, hogy az utóbbi századok hódoltságon, hanyatláson, a keleti világba való nem önkéntes betagolódáson alapuló történelme nem volt egyéb, mint történelmi véletlen. Ha ennek a véletlennek a következményeit elutasítjuk, Románia visszatérhet történelmének voltaképpeni folyamatához, melyet latin származása és a nyugati latinság sorsánál semmivel sem alávalóbb sorsa meghatároz számára. A nacionalista diskurzus hátterében ekkor még az európai integráció szándéka húzódik meg…”

Az elemzések nyomán a nemzeti mitológia egyszerre elveszíti azt a mágikus funkciót, mellyel az etnikai, nyelvi, vallási kizárólagosságra alapozott nemzetkoncepció fölruházta. Ezekkel a történeti tényekkel, ezekkel a nemzeti mítoszokkal ma már sem a románoknak, sem a magyaroknak nemigen van mit kezdeniük. Még akkor sincs, ha a korábbi időszakokban ezek a „tények” esetleg súlyos történelmi döntésekhez szolgáltattak érveket, vagy úgy tűnt, hogy érveket szolgáltatnak. Erdély kérdését, s implicite az erdélyi románság, illetve magyarság problémáit ma már nem történelmi, még kevésbé mitikus megfontolásoknak kell eldönteniük, hanem a lakosság összetételének, az együtt élő etnikai csoportok igényeinek.

A kérdés persze továbbra sem mentes tisztázatlanságoktól. Épp a mai Koszovo állami hovatartozásával kapcsolatos nehézségek mutatják, hogy a nemzetközi közösség egyáltalán nem biztos abban, hogy a nemzeti önrendelkezés elve, melyen Erdély Romániához csatolása alapult, vegyes lakosságú, történetileg szorosan összefüggő területek esetében is aggályok nélkül alkalmazható. Az idevonatkozó problémákat maga Boia sem tudja megnyugtatóan megoldani (ő ugyanis Koszovo önrendelkezése mellett voksol, ami ez idő szerint ellentétes a nemzetközi közösség álláspontjával). Erdély állami hovatartozásának kérdése azonban valóban nem kérdés többé. Egy esetleges történelmi tévedést nem egy másik (ma már az előbbinél is súlyosabb) történelmi tévedéssel, hanem a kisebbségi kérdés méltányos, mindkét felet kielégítő rendezésével lehet csak megoldani. S ezt az elvet maga Boia is félreérthetetlenül megfogalmazza: „Erdély vitathatatlanul román, amilyen vitathatatlanul él itt egy magyar kisebbség is, melynek sajátos jogokat illik biztosítani. Sem a történelmi folytonosság, sem a bevándorlás elmélete nem változtathat ezen egy jottányit sem!”

Boia nem általában utasítja el a történeti mítoszokat, csupán arról szeretné meggyőzni olvasóit, hogy ma már nem azokra a történeti mítoszokra van szükségük, melyeket a román történeti hagyomány kínál.

Nem létezik olyan társadalom, melyből hiányoznának az eredetmítoszok, mely ne rendelkezne hősökkel és egységszimbólumokkal – írja könyvének zárófejezetében. – A probléma csupán az, hogy a történeti képzelet struktúrái úgy, ahogyan nálunk kijegecesedtek, a nyugat-európai kultúra és mentalitás szerkezeteihez viszonyítva erős fáziseltolódásban vannak. A kommunizmus olyan mitológiát vett át és fejlesztett önnön paródiájává, melyet a XIX. századtól örököltünk…

A hazafias szólamok ma már legfeljebb „belső használatra” alkalmasak, és arra is csak akkor, ha még reménykedünk benne: feledtethetik a román társadalom siralmas állapotát. „Külső használatra” nemcsak alkalmatlanok, de egyenesen kártékonyak. Ez az a beszédmód, mely ma leghatásosabban diszkreditálhat bennünket. A történelemtudományban, mint bármely más szakterületen, ha a felszínen akarsz maradni, nyújtanod kell valamit saját korodnak és ugyanazt a nyelvet kell beszélned, mint a partnereid. Ha nem, be sem kerülhetsz a társalgásba, vezessenek mégoly hazafias szándékok. Ma a hazafiság a történettudományban az lenne, ha életre keltenénk azt az európai szintű nemzeti történeti iskolát, mellyel a század első felében rendelkeztünk. Nem a múlt eseményeinek megszépített és felnagyított feldolgozása az, amivel tekintélyt szerezhetünk magunknak, hanem önnön képességeink, melyeknek birtokában intelligensen hozzászólhatunk azokhoz a kérdésekhez, amelyekről ma a társalgás folyik.

jelképes kézfogás

Egészen nyilvánvaló, hogy az az Európa, melybe integrálódni szeretnénk, nem a nacionalizmusra és az őshonosság teóriáira épül, hanem éppenséggel ezeknek a szellemi állapotoknak a meghaladására. A nacionalizmus a történelmi fejlődés egy meghatározott szakaszában konstruktív szerepet is játszott. A modern nemzetek, a nemzetállamok kialakulását segítette. De ugyanez a nacionalizmus – és nem egy „másik” – két évszázadon át vérbe borította Európát. Nincs jó nacionalizmus és rossz nacionalizmus, egyetlen nacionalizmus van, melynek eltérő következményei ugyanazokból a premisszákból fakadnak. Ma választanunk kell. François Mitterrand politikai szintérről való lelépésekor mondott szavai, ,,Le nationalisme c’est la guerre”, pontosan meghatározzák azt a történelmi válaszutat, mely előtt állunk. Az összecsapásokkal tele történelem meghaladását pedig mi sem illusztrálhatná szebben, mint Mitterrand elnök és Kohl kancellár jelképes kézfogása a verduni csatamezőn. Egy új mitológia születésének, de legalábbis a régi teljes felszámolásának pillanata ez; a nemzeti „emlékezet” – egyik nagyon erős konfliktuális tartalmakkal terhes – „helyszíne” váratlanul az egyazon civilizáción belüli egymásra találás jelképévé alakul át.

Ha a nacionalizmusnak elkerülhetetlenül a nemzeti konfliktusok vállalásához kell vezetnie, a román nacionalizmus privilegizált változatának, az autochtonizmusnak sem kevésbé aggasztóak a kilátásai. A nacionalizmus a másokkal szembeni elsőbbség érvényesítését feltételezi. Az autochtonizmus egyszerűen tudomást sem vesz másokról, a saját zárt világába süpped, gyakorlatilag kirekeszti önmagát a történelemből.

Sem a szembenállás, sem az elszigetelődés nem valóságos megoldás. Mindezt nagyon jól tudjuk, mégis úgy tűnik: a történelem visszahúz bennünket. Nem a tényleges, hanem az elképzelt történelem. Ez a történelem, mely másoknál különb románokról szól, akiket a többiek folytonosan üldöznek, mely az illuzórikus felsőbbrendűségi érzést paradox módon rögeszmés alacsonyabbrendűségi komplexussal kombinálja, a mai időkkel összeegyeztethetetlen lelkiállapotra utal. Egy hősiessé dagasztott múlt megszállott felidézése és lelkek fölötti uralma állandósítja másokkal való konfliktusainkat, és belső tehetetlenségre kárhoztat. Nem arról van szó, hogy ki kéne törülnünk emlékezetünkből a harcmezőket. De talán nekünk is sikerülhet, ahogyan a németeknek és a franciáknak sikerült, új jelentéseket kiolvasnunk belőlük.”

A történeti mítoszok szakszerű vizsgálatának természetesen a romániai magyar kisebbség emancipációja szempontjából is meghatározó jelentősége lehet. A nemzeti mítoszok ugyanis már jó ideje nem Románia területi integritását „szolgálják”, történeti „igazságaiknak” prófétáik szándékai szerint csupán a (véletlenül ugyebár) épp általuk képviselt „románság” Erdély fölötti (kizárólagos) uralmát kell garantálniuk. A magyaroknak azért nem lehet joguk anyanyelvük szabad használatához, kulturális és területi (értsd: helyhatósági) autonómiához, mert Erdély „ősi román föld”. Aki egyeduralmi igényüket elutasítja, az (legyen román vagy magyar, egyre megy) csakis azért teheti, hogy Erdélyt visszacsatolja Magyarországhoz, azaz (magyar irredentaként vagy román nemzetárulóként) „ősi magyar föld”-dé teszi. Amíg ez a veszély fönnáll (s amíg magyarok élnek Erdély földjén, nyilván fönn fog állni), Romániának szüksége van azokra a „jó” románokra, akik a veszélyt elháríthatják. Őket tehát különleges jogok illetik meg…

Ez azonban már nem történettudományi, hanem politikai, szociológiai, gazdasági, jogi kérdés. A román nemzetállam „jó” románjai nemcsak (és még csak nem is elsősorban) a romániai magyarság esküdt ellenségei, de (s ez a románság igazi tragédiája) a román demokrácia, az Európához felzárkózás, az ország modernizációjának legveszedelmesebb ellenfelei, akik önnön egzisztenciájuk védelmében bármikor készen állnak akár az ország valóságos nemzeti érdekeinek elárulására is. Ez a tény a ma Romániájában, egyebek közt Lucian Boia elemzéseinek köszönhetően, mind többek számára evidencia.

És ez az, ami a jövőre vonatkozóan komoly reményekre jogosít.

A román értelmiségi sajtó talán legelfogulatlanabb kommentátora, Andrei Cornea a 22 című értelmiségi réteglap hasábjain azt javasolta nemrég, hogy Boia művét a középiskolai és egyetemi oktatásban segédkönyvként iktassák a tantervbe. S bár ez a javaslat egyelőre jámbor óhajnak tűnik csupán, hosszú távon aligha elkerülhető. S az is kétségtelen, hogy a román és a magyar politikai elit jövőbe néző képviselői által létrehozott Alapszerződés a Boia és boiák könyvein nevelődött új generáció tagjainak közreműködésével tényleg elvezethet a valóságos és tartós román–magyar megbékéléshez.

elborult elméjű

Talán nincs is oly messze az idő, amikor a magyar és a román miniszterelnök Avram Iancu sírja fölött szorítanak kezet. Avram Iancu alakját mint történelmi alapanyagot tán még könnyebb is lesz majd a magyar–román összefogás szimbólumává stilizálni, mint a verduni csatateret a német–franciává. Az elborult elméjű Iancu mégiscsak jóval hitelesebb szimbóluma a múlt századi román–magyar kapcsolatok mindkét fél számára tragikus elfajulásainak, mint annak az engesztelhetetlen bosszúvágynak és magyargyűlöletnek, amivé az elmúlt évtizedek „történettudománya” formálni szerette volna.

Vannak esetek, amikor a történelem és a mítosz egymás kezére játszanak, bizonnyal az ilyen történelmekben és az ilyen mítoszokból születnek a boldog nemzetek. Ki tudja, egykor talán a mi nemzeteink is tiszta lelkiismerettel (tehát boldogan?) nézhetnek szembe – önmagukkal is.

1. Lásd Paul Veyne: Les Grecs ont-ils cru à leurs mythes? Edition du Seuil, 1983.↑

2. Gheorghe Şincai, Samuil Micu Klein, Petru Maior nevével fémjelzett görögkatolikus indíttatású szellemi irányzat, mely elsőként tesz kísérletet a román szellemiség nyugat-európai integrációjára. ↑

3. Hadvezér ↑

4. Mózes öt könyve ↑

5. I. Heliade Radulescu: Echilibrul intre antiteze, II. kötet, 52. oldal. ↑

6. M. Kogălniceanu: Fragments tires des chroniques moldaves et valaches in Opere, II. kötet 415–16. oldal. ↑

7. N. Bălcescu: Puterea armati fi arta militara de la intermeierea Principatelui Vlachiei ptná acum, in Opere, II. kötet, 50. és 61. oldal. ↑

8. Al. Zub: Mihail Kogălniceanu istoric, Editura Junimea, Iasi, 1974, 751–2. oldal. ↑

kép | shutterstock.com