MIT – MIÉRT, HOGYAN

Nem könnyű a tárgyra térni, amikor vizsgálatunk tárgya maga a tárgy^[1]. Kérdéses, hogy a szót milyen értelemben tárgyaljuk – és mennyire lehetünk tárgyilagosak. Tárgytalannak egyetlen aspektust sem szeretnék nyilvánítani, ezért mielőtt a számomra legfontosabb négy kérdést felteszem, röviden bemutatom a szó jelentésének fejlődését a magyar nyelvben.

élő és az élettelen között

A tárgy szó ófrancia eredetű, elsődleges jelentése: ‘pajzs’ – vagyis a védelem eszköze. A heraldikában még ma is használatos targe a lovagi kultúra szókincsének részeként került a magyarba^[2]. Érdekes, hogy az egyik első lejegyzett előfordulásban, a „Szelestei ráolvasás”-ban^[3] (valószínűleg az alaki hasonlóság miatt) ‘tályog’, ‘fekély’ jelentésben szerepel: „Erdőn jár vala lebeke tárgy. Béka vala ekéje, kígyó vala ostora. Szánt vala kévét, vet vala kevecset.” A ráolvasás megszemélyesíti a „tárgy”-at, hogy kellőképpen el tudja űzni – ezáltal furcsán ötvözi az élőt és az élettelent. Maga a „tárgy” szántóvetőként jelenik meg, de eszközei, az undort keltő béka mint eke, és a kígyó mint ostor: élőlények. Amit szánt és vet, élettelen: kő és kavics. Feltehetőleg az a célja a gyógyító szövegnek, hogy a viruló fekély mint kő vagy kavics lehulljon, „lebeke” vagyis lebegő módon, élettelenül leváljon a beteg testéről. Bár ennek a jelentésnek nem sok köze van a maiakhoz, annyit mégis érdemes megjegyezni, hogy a tárgy szó vizsgálatakor az élő és az élettelen közötti különbségtétel kérdése mindenképpen előtérbe kerül.

1590-ben már ’cél’, ‘céltábla’ értelemben is használják, majd 1748-tól így határozzák meg: „az, amire vagy akire valamely tevékenység vagy érzelmi állásfoglalás irányul”. 1806-ból már van adat, hogy mondatrésznek tekintik: „amelyre a mondatban kifejezett cselekvés irányul”; német megfelelője: ‘Akkusativobjekt’. Végül, 1831-ben, viszonylag későn szilárdul meg a jelentés, ami napjainkban a leggyakoribb, és amit leginkább szeretnék vizsgálni: ‘élettelen dolog’, ‘használati cikk’, ‘holmi’. A kategória még így is rendkívül tág, akárcsak a barkochba játékban, amely szerint tárgy az, ami nem élőlény és nem fogalom. „Gondoltam valamire” – mondjuk, és a játékban a Kékestetőt, a Halászbástyát, a Mona Lisát, a tűzoltóautót, a rántott csirkét, vagy a kézifűrészt, az esernyőt, a boncasztalt és a nikkel szamovárt egyformán tárgynak tekintjük.

Ahhoz, hogy konkrét dolgokról, elsősorban ember és tárgy viszonyáról lehessen szó, négy ‘hogyan?’ kérdésre szűkítem az előadás tárgyát: 1. Hogyan határozza meg az ember a tárgyat? 2. Hogyan határozza meg a tárgy az embert? 3. Hogyan válhat az ember tárggyá? 4. Hogyan válhat a tárgy az ember számára szimbólummá? A kérdésekre Melville, Csehov, Emily Dickinson, Heidegger, T. S. Eliot, József Attila, Szabó Lőrinc, E. E. Cummings és Kállay Géza műveinek segítségével keresem a választ.

1. Hogyan határozza meg az ember a tárgyat?

Bár a bevezetőben utaltam néhány meghatározásra; úgy érzem, ember és tárgy viszonyában alapvetően fontos, hogy a tárgyak többsége nem csupán nyelvileg jeleníthető meg, hanem kézzel fogható, vagyis megismerésükben a látás és a hallás mellett szerepet kap a tapintás mint az egyik elsődleges érzékelési mód. Mert megfoghatjuk a tárgyakat, biztonságérzetet keltenek bennünk: kétségbevonhatatlannak tűnő létezésük valamiféleképpen saját létünk bizonyítása, megerősítése is. Figyelemre méltó, hogy a tárgyak nem csupán „kezünk ügyébe akadnak”, netán a „lábunk alá kerülnek”, hanem elsősorban „valamire valók”, vagyis a használat alapján meghatározhatók és megkülönböztethetők. Heidegger híres különbségtétele szerint^[4] a tárgyakat láthatjuk mint „kézhez álló”, vagyis rendeltetésszerűen használt, a körülöttünk levő világba természetesen illeszkedő dolgokat. Ilyen megközelítésben tulajdonképpen észre sem vesszük mint önálló entitásokat: a konzervnyitóval konzervet nyitunk, a tollal írunk. De előfordul, hogy valami hiba folytán az eszközök nem használhatók. Ilyenkor a tárgyak mintegy „felhívják magukra a figyelmet”, tolakodóan előtérbe kerülnek, és a hiány, a használhatatlanság miatt vesszük észre: már nem mint „kézhez álló”, hanem mint „kéznél levő”, előttünk heverő, de önmagukban semmire sem való dolgokat. Ez az állapot döbbent rá, mennyire fontos a „kézhez álló” létmód (Zu-handen sein): ez a világban való „otthonosság-érzetünk” feltétele. A „kéznél levő” létmód (Vor-handen sein) esetében a tárgy Kállay Géza értelmezése szerint „tudomásulvételre, regisztrálásra alkalmas”^[5], de használatra nem, vagyis a hozzá való viszonyunk már nem lehet természetes, így egyfajta „otthontalanság-érzetet” kelt. Úgy érzékeljük, mint egy kiállítást: a kéznél levő tárgy kiáll a természetes sorból, vagy ki van állítva, mint a múzeumban – egyik esetben sem férhetünk hozzá. Ezért Heidegger számára a műtárgyak mindig mű-tárgyak is, vagyis dolgok, amelyek természetességüket elveszítve, az embert otthontalanságára emlékeztetik – ezen a felismerésen kell áttörnie a művészetnek, hogy mint műalkotások megnyílhassanak.

egyszerűen eltűnnek

Persze nemcsak akkor válhat a tárgy kéznél levővé, ha kiállítják, ha elromlik, vagy hiányzik belőle valami: akkor is, ha én nem ismerem a használati utasítást, ha belőlem hiányzik a képesség, hogy természetesen nyúljak hozzá. És ugyanaz a tárgy ugyanannak a személynek a számára más és más pillanatban szintén változhat kézhez állóból kéznél levővé. Hányszor előfordul, hogy ügyetlenkedünk, úgy érezzük, a tárgyak „nem engedelmeskednek”, kicsúsznak a kezünkből (József Attila szavaival: „nem fog kézen, amit megfogok”), van, hogy a tárgyak akadályoznak a munkánkban, vagy egyszerűen eltűnnek, mikor a legnagyobb szükségünk lenne rájuk. Talán erre vonatkozik a Heidegger által használt „tolakodás” kifejezés – ilyenkor a tárgyak szinte kényszerítenek, hogy velük mint önálló entitásokkal foglalkozzunk. Ezzel szemben, ha a tárgyak „kézhez állóan” vannak jelen, észrevétlenül segítenek, hogy a világban eligazodjunk: tapintásukban szinte érezhető egyfajta „tapintat”. A tolakodás és a tapintat – emberi tulajdonságok. Ha a tárgyakba vetítjük, a viszonyunkat igyekszünk megmagyarázni. Hiszen az élettelenség, a lélektelenség az, amivel nem nagyon tudunk mit kezdeni. El lehet fogadni – de nem lehet vele törődni.

És itt kell megemlíteni egy újabb aspektust: a tárgy az, amivel nem kell törődni, hiszen „csak” tárgy, ha megsérül, eltörik, elvész: pótolható. Ha pótolhatatlan, akkor sem olyan értékes, mint ami él, vagyis ha csak a tárgyaknak esik bajuk, még semmi komoly nem történt. Ez a hozzáállás két, alapjában ellentétes irányba mutat. Egyrészt az önzés felé: amit tárgynak tekintek, azzal nem törődöm, vagyis fogyasztóként használom, elhasználom, majd eldobom és veszek másikat; másrészt az önzetlenség felé: a tárgyról, ami a tulajdonom, bármelyik pillanatban képes vagyok lemondani, vagyis nem úgy tekintek rá, mint ami az enyém, hanem mint amit egy időre kölcsön kaptam – nem függök tőle, ha nincs, úgy is jó. Egyik esetben sincs hozzá személyes közöm, elfordulok tőle. Ennek az aspektusnak akkor lesz különösen nagy jelentősége, amikor a 3. kérdés kapcsán felmerül a lehetőség, hogy embereket is lehet tárgynak tekinteni.

A tárgy meghatározásához (még akár felületesen is) érdemes megvizsgálni, hogy különböző nyelvekben hogyan, milyen etimológiai alapon nevezhető meg. A latinban külön szavak jelzik a különféle jelentést: rés (’dolog’), causa (’amiről a tárgyalás folyik’), propositum (’kitűzött tétel’), accusativus (’tárgyeset’) és obiectum (’nyelvtani tárgy’). Ez utóbbi szó kerül át az angol nyelvbe, tehát az object szóban, ami egyszerre jelent használati és nyelvtani tárgyat, valahol benne rejlik a latin obicio ige, amelynek izgalmas jelentései között szerepel az ’odadob, elébe vet’, de a ’kiszolgáltat’, ’elé állít’, sőt ’szembe állít’ is – mintha csak a heideggeri „kéznél levő” aspektushoz adna etimológiai alapot. A német Gegenstand (’dolog’) esetében is valószínűleg az obiectum egyik jelentésének a tükörfordítását figyelhetjük meg. Az Akkusativobjekt ’nyelvtani tárgy’ a latin alakokat megtartva ötvözi az accuso (’vádol’) és a már említett obicio igék jelentéseinek találkozásából adódó lehetőségeket. Már ennyiből is világossá válik, hogy a ’velünk szemben állás’ és az ’odavetettség’ motívuma több nyelvben is szerepet kap a tárgy meghatározásában.

nyelvészeti érdekesség

Még van egy említésre méltó nyelvészeti érdekesség, ami csak a nyelvtani tárgyra vonatkozik a magyarban és egyéb finnugor nyelvekben: az igék tárgyas ragozása. Például: „Megfogom a kezedet.” Ebben a mondatban a tárgy (a kéz) négyszeresen is meghatározott: a ragozás, a határozott névelő, a birtokos személyjel és a tárgyrag által, holott más nyelvekben elég a szórend, vagy a felsorolt nyelvi eszközök egyike ahhoz, hogy egyértelmű legyen a határozottság. Úgy tűnik, a magyar nyelvben kiemelten szükség van a tárgy többféle meghatározására.

2. De hogyan határozhatja meg a tárgy az embert?

Erre a kérdésre úgy próbálok választ találni, hogy visszakanyarodom a biztonságérzet motívumához. A tárgyak kézzelfogható, kétségbevonhatatlannak tűnő létezése nemcsak a jelenünkre, hanem a múltunkra nézve is bizonyítékul szolgálhat. Ha az emléktárgyainkat vesszük sorra: egy kavics, egy kagyló vagy egy fénykép megerősíthet, hogy valami valóban megtörtént, és tényleg úgy volt – sőt, néha a fényképhez, a tárgyhoz igazodik az emlékezetünk is: azokat az eseményeket tekintjük igazán fontosnak, amelyek tárgyakkal dokumentálhatók.

A hétköznapi tárgyak, személyes holmik azonban nemcsak egy ember életéről, hanem korának szokásairól, kultúrájáról is tanúskodnak. A régészeti leletek szintén ilyen tárgyak: bizonyítják, hogy ebben és ebben a korban tényleg így és így éltek az emberek. Egy sisak, egy karkötő vagy egy edény kézzelfogható jelenléte a múzeumban évszázados távlatokat hoz közel: egy új lelet megerősítheti, de meg is változtathatja a történészek feltevéseit.

Még élesebben érezhetjük, mi mindent bizonyíthat egy tárgy, ha bűncselekményről van szó: a bírósági tárgyalás során a tárgyi bizonyíték döntő erejű lehet, megalapozhatja a tárgyilagos ítéletet. Ezekből a példákból úgy tűnik, hogy a tárgyak az objektivitás esélyeit erősítik, egyenlő mércével mérve minden embert. Ugyanakkor arra is lehet számos példát találni, hogy a tárgy szubjektív módon határoz meg bennünket.

Mivel a tárgyak sok esetben maradandóbbak, mint az emberi élet, előfordulhat, hogy valakit csak a tárgyain keresztül ismerünk: nagyapánk már nem élt, amikor megszülettünk, de az ő gyerekkori kanalával esznek a mi gyerekeink is. Egyszerre érdekes és hátborzongató élmény egy múlt századi férj és feleség egymáshoz írt szerelmes leveleit olvasgatni, miközben két festmény ábrázolja őket a szobánk falán. Fel is merülhet bennünk a kérdés: szabad ezt tennünk? A tény, hogy már nem élnek, feljogosít minket arra, hogy a magánéletükbe így betekintsünk? Ugyanezt a kérdést feltehetjük a híres emberek otthonából kialakított múzeumokkal kapcsolatban is: vajon örülne az illető, ha látná, hogy közszemlére tett bútorait, ruháit, személyes holmiját bárki nézegetheti? Nem válik ezáltal visszavonhatatlanul és végérvényesen kiszolgáltatottá?

A tárgyakkal megmutatott emberi kiszolgáltatottságra figyelhetünk Csehov 6-os számú kórterem című novellájában, mikor Ragin doktorról megtudjuk, hogy „Kis daganat van a nyakán, s emiatt nem hordhat keményített gallért, hanem mindig puha vászon- vagy pamutanyagból készült orosz ingben jár”^[6]. Látszólag kevésbé fontos adaton keresztül a szereplő sebezhetősége tárul elénk. Nemcsak azért, mert a nyakán lévő daganatot említi az író (hiszen ez nem veszélyezteti komolyan az egészségét), és nem is csak azért, mert a szereplő nyakát mutatja (az egyik legsebezhetőbb pontot). Inkább mert a ruha anyaga, az ing, a tárgy, ami arra hivatott, hogy kímélje, illetve elfedje a gyengeséget, hogy (egyfajta pajzsként) védelmet adjon, mindenki számára láthatóan utal arra, amit véd. Ez a jelentéktelennek tűnő mondat azért is rendkívül fontos a novella egészének szempontjából, mert a kiszolgáltatottság érzékeltetésével előreutal arra, hogy az orvosból is lehet beteg: Ragint a mű végén végérvényesen bezárják a bolondok közé, a 6-os számú kórterembe.

a szemügyre vett tárgyak

A másik irodalmi példát, amelyben a mindennapi használati tárgyak különösen jelentőssé válnak, Herman Melville művéből, a Bartleby, a tollnok című elbeszélésből idézem. Bartleby sápadt fiatalember, a New York-i ügyvéd-narrátor különcködő írnoka, aki bizonyos feladatokat (pl. a másolatok összeolvasását) nem hajlandó elvégezni. „Nem óhajtom” – ismételgeti állandóan, és az ügyvéd kénytelen-kelletlen enged neki. Amikor azonban kiderül, hogy Bartleby, akinek a magánéletéről egyébként semmit sem lehet megtudni, az irodában lakik, az ügyvéd mély megdöbbenését a szemügyre vett tárgyak okozzák. „A sarokban álló rozoga, vén kanapé kárpitozása egy sovány, fekvő alak lenyomatát sejtette. Az íróasztal alatt összecsavart pokrócot találtam; a hideg kályharostély alatt suvikszos dobozt és cipőkefét; egy széken bádoglavórt, szappant meg egy rongyos törülközőt; újságpapírba csomagolva pedig […] egy falatka sajtot.”^[7] Miről árulkodhat egy rongyos törülköző vagy egy falatka sajt? Arról, amit az ügyvéd mindig is tudott, csak nem kellett vele közvetlenül szembesülnie, hogy Bartleby ember, éppúgy, mint ő – szokott enni, tisztálkodni stb. A távolról sem otthonos hivatali színtér fokozottan erősíti ezt a felismerést.

Mindannyian hajlamosak vagyunk (és ez már a következő kérdéshez is vezet), hogy a körülöttünk lévő embereket a mi életünkben betöltött szerepükkel azonosítsuk, leszűkítsük a személyiségüket arra az egy aspektusra, amiben ismerjük őket. Néhány ártatlan tárgy, használati cikk azonban eszünkbe juttathatja, hogy más perspektívából is figyelembe lehet őket venni. Például: a BKV-ellenőrnek is van fogkeféje, a tévébemondó is ruhacsipeszt használ, amikor szárítja a kimosott zokniját. Ettől még nem biztos, hogy jobban szeretjük őket, de talán kevésbé gyűlölünk valakit, ha elképzeljük, hogy mit evett reggelire, vagy milyen lehet a törülközője. De az is veszélyes, ha az ilyenfajta elérzékenyülést túlzásba visszük. A Melville-novellában az ügyvéd együttérzése sajnálkozáshoz vezet, a sajnálkozás pedig megértés helyett iszonyatba csap át: hiszen bizonyos fokig felelősekké válunk azért, akit tárgyai kiszolgáltatottá tettek előttünk, ezt azonban nem könnyű vállalni és elviselni. Sokkal könnyebb az embereket szerepeik szerint kategóriákba sorolni, így mindjárt el is hárul tőlünk a zavarba ejtő felelősség.

T. S. Eliot J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című költeményének hőse éppen attól szenved, hogy mások kategóriákba zárják, tárggyá, vagyis valami lepkegyűjtemény részévé teszik – ezért képtelen, hogy a számára legfontosabb kérdést feltegye, illetve merjen magáról beszélni: „S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra, / S kész meghatározás-hálóját rám veti? / Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva, / S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott, / Szám hogy köphesse ki / A tettek és napok gyűjtötte váladékot? / S hogyan kezdjek neki?”^[8] Ez a helyzet már valóban a harmadik kérdéshez vezet:

3. Hogyan válhat az ember tárggyá?

Például a fenti esetben, ha kategóriákba soroljuk, és adatként, nem élőlényként tartjuk számon. Bármennyire is fontosak a szociológiai felmérések, akármennyire vonzó a demokrácia felkínálta objektív esélyegyenlőség, ezzel az emberek elsősorban mint számok, és nem mint egyéniségek válnak jelentőssé. Többek között ez ellen tiltakozik József Attila a Levegőt!-ben: „Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktába írják, miről álmodoztam, / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg.” Majd néhány versszakkal lejjebb: „Emberek, nem vadak – / elmék vagyunk! Szivünk míg vágyat érlel, / nem kartoték-adat.”

a vashatos

A megszámozott ember tárggyá válásának szélsőséges változataira is van elég huszadik századi példa: a munkatáborok, haláltáborok tetovált rabjai közül, akik túlélték, tanúskodnak erről. (A treblinkai táborban például az élőknek a holttesteket „figuren”-nek, azaz ’figurák’-nak kellett nevezniük.) Valóban, egyértelműen akkor válik az ember tárggyá, ha meghal. A holttest, a hamu is tárgy. „E föld befogad, mint a persely, / Mert nem kell (mily sajnálatos!) / a háborúból visszamaradt / húszfilléres, a vashatos” – írja utolsó versében József Attila, s itt magát a földet is tárgyhoz hasonlítja. Az ember mint fölösleges (heideggeri értelemben kéznél lévő) tárgy, értéktelen pénz jelenik meg, amit mégis természetesen (kézhez álló tapintattal) fogad be a rendeltetés szerint használt tárgy, a persely, a föld. A vers tehát minden tárgyiasító metafora ellenére nem elutasító, hanem befogadó gesztust örökít meg, így mégsem a tárgyakra, hanem azok viszonyára kerül a hangsúly.

Lélektelenül akkor válik az ember tárggyá, ha elutasítják, vagyis elfordulnak tőle. Korábban már említettem: tárgy lesz valaki/valami, ha nincs hozzá személyes közöm. Ha a kapcsolatot vele feladatként tartom számon, amit le kell tudni, ki kell pipálni. A tárgyiasító közönyre példa, ha valakit csak egy bizonyos szerepben vagyok hajlandó elfogadni, s ebben a szerepében „használom”, mint buszsofőrt, takarítónőt, tanárt vagy éppen szülőt. Ilyen esetben a szerepek hierarchiája is ijesztő, de még inkább az, hogy a szerepet betöltő egyének végső soron felcserélhetők, behelyettesíthetők. A széteső családok korszakában előfordulhat, hogy ugyanazon gyerek mellett két egymást követő évben egészen más felnőttek állják körül a karácsonyfát: ha a szerepek megvannak, díszletként működhet a családmodell is. Mit tehetnek a gyerekek? Megszokhatják a rémálmot, különösen, ha ajándék is jár vele, valami új elhasználható, majd eldobható tárgy. E. E. Cummings verseiben találunk példát a „behelyettesíthető” létérzésre: „anyone”-ról, vagyis „akárki”-ről olvashatjuk (Weöres Sándor fordításában): „a senkinek ő volt mindene csupán / olyik feleségül vette bárkiét.”^[9] A tárgyi lét paródiáját adja (és talán a valódi létbe vetett hitünket humorral visszaadja) Cummings, amikor valóban egy tárgyról, egy menyasszonyi tortáról írja: „e kis menyasszony & vőlegény / ott áll egyféle / koronán a fiú frakkja / fekete cukormáz a lány / fátyla fehér cukor / kezében művirág / csokor ez a cukor / korona a cukros / kis menyasszonnyal & pici / vőlegénnyel ilyesfélén / áll egy keskeny karikán mely / egy sokkal vastagabb & nagyobb / & jobbféle karikán áll & amely / még ilyesfélébben áll egy / a sokkal nagyobbnál sokkal nagyobb / & vastagabb & jobbféle / karikán & ez az egy két három karika / tortalap & minden ellen / celofán védi mivel semmi / sem létezik igazán”.^[10]

De nemcsak akkor tekintem tárgynak a másik embert, ha közönyös vagyok vele, hanem ha kisajátítom, a tulajdonomnak tartom, én döntök helyette, mint Szabó Lőrinc Semmiért Egészen-jében: „Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan / Halott és akarattalan: / Addig nem vagy a többieknél / Se jobb, se több, / Addig idegen is lehetnél, / Addig énhozzám nincs közöd.” Vagy néhány sorral lejjebb: „Mint lámpa, ha lecsavarom, / Ne élj, mikor nem akarom”. Mondhatjuk, hogy ez a nagyfokú önzés megöli a másikat – de mondhatjuk azt is, hogy a tárgyiasítással is szembenéző őszinteség célja éppen nem az elfordulás, hanem a természetes odafordulás: ez a hang azt kéri, hogy a másik váljon „kézhez álló”, tapintatos tárggyá, hogy a befogadás legyen a kettejük közötti viszony alapja. Ilyen értelemben már nem csupán tárgy a másik ember, sokkal inkább szimbólum.

4. Hogyan válhat a tárgy az ember számára szimbólummá?

Érdemes egy pillantást vetni a ’szimbólum’ szó etimológiájára is: görög eredetű, a ’szün-balein’, azaz ’össze-dob’ ige származéka. Ha a tárgy, mint obiectum ’odadobott’, ’odavetett’ dolgot jelöl, a szimbólum valamiféle ’összedobás’, illetve ’összevetés’ eredménye: mindenképpen egy viszonyra utal. Olyan jelkép, amely összekötheti az embert önmagával és a másik emberrel, meg a világegyetemmel. A szimbólum tehát mindig dinamikus, nem statikus, mint az egyszerűen ’odavetett’ tárgy: a legkonkrétabb hétköznapiságot a legátszellemültebb emelkedettséggel hozza mozgásba. Három versrészletet szeretnék még ebből a szempontból megvizsgálni.

kozmikus méreteket ölt

Az első ismét Eliot Prufrockja. Ebben a versben hemzsegnek a banális tárgyak: a ruhadarabok, a teáskészlet, a fagylalt és a sütemény; a békebeli uzsonna polgári környezetében a már nem éppen fiatal ember partiképtelennek bizonyul: a „merjek vagy ne merjek?” tanácstalansága miatt nem képes feltenni a „nagy” és „nyomasztó” kérdést. De a következő képekben: „Bőven marad idejük a kezeknek, / Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék”, illetve: „… mi tette volna érdemessé / A témát egy mosollyal vágni ketté, / A nyomasztó kérdés felé gurítva el / A mindenségből gyúrt kicsiny golyót” – tanúi lehetünk, hogy a konkrétum, a tányér, a papírgalacsin a végleteknek és a távlatoknak kondenzált helyévé válik: az univerzális és a partikuláris megközelíti egymást, a tányér kozmikus méreteket ölt, a mindenség kis golyóvá gyúrható. Ez a létmód azonban – amelyben mégiscsak volna a szerelmes éneknek létjogosultsága – csak negatív formában, feltételesen jelenik meg a szövegben, éppúgy, ahogy Prufrock műveltségéből, bibliai és shakespeare-i utalásaiból, szerepvállalásaiból sem áll össze egy jelképes lovagi páncél, amely védhetné sebezhetőségét a világ banalitásaival szemben. A tárgyak őt is kiszolgáltatják, de éppen kiszolgáltatottságának lesz szimbóluma mindaz, amivel bátran szembenéz.

A második verset Emily Dickinsontól idézem, G. István László fordításában:

754

Élesre töltve – Életem –
A Sarokban hevert.
A Gazda egy nap arra járt –
Rám ismert – elcipelt –
S már csörtetünk Erdőkön át –
Már lőjük a Vadat.
Ha Hozzá emelem Szavam –
Hegyek visszhangzanak –
Ragyoghat nyájas Mosolyom
A fénylő Völgy felett –
Olyan, mint Vulkán arcokon
A feltört Élvezet –
Aztán éjjel – ha kész a Nap –
Őrzöm védem Fejét –
Jobb mintha az Éjét közös
Tollpárnán töltenénk –
Ki őt bántja – azt bántom Én –
Ahogy volt úgy marad –
Megcélozza a sárga Szem –
Nézd hüvelykujjamat –
Tovább élek talán – mint ő –
Ő még tovább – Igen –
Mert gyilkolni még van Erőm –
De így meghalni – nem^[11]

A 19. századi költőnő nem akármilyen tárggyal azonosul: az élesre töltött fegyver allegóriája vonul végig a (voltaképpen szerelmes) versen. A többszörösen összetett dinamika itt a férfi és a női szerepvállalás, illetve az élő és az élettelen létmód közötti feszültségből adódik. Mint nő tárgyként, passzívan látja önnön szerepét (segítő, aki amíg a „Gazda” észre nem veszi, a sarokban hever), de mint tárgy, veszedelmes (élesre töltött – vagyis tettre kész, furcsa módon férfias és aktív). Ebből következik, hogy az életet védelmező és az életet kioltó szerepét bátran betölteni csak élettelenként képes – élettelenségében azonban egyúttal halhatatlan is.

Az utolsó idézet József Attila Mama versének utolsó két sora: „szürke haja lebben az égen, / kékítőt old az ég vizében”. Ez az a kép, amelyben a mosónő kilúgozott, megviselt életének megszokott, mindennapi kézmozdulatához igazodik az egek vizeinek mozgása, amelyben a szürke színre azért van szükség, hogy létrehozhasson egy tökéletes kékséget, vagyis a jelentéktelennek tűnő partikuláris élet világot rengető, eget kékítő univerzális jelentőségre tesz szert. A képben az a legszebb, hogy kozmikus voltában is észrevétlenül természetes: a kékítő (ami háztartási szerként nem fest, hanem tisztít, fehérre mos), kézhez állóan, tapintatosan oldódik az égben, és a szemlélő számára fellebbentheti a feloldás, a feloldozás lehetőségét is.

Bízom benne, hogy minden körülöttünk lévő tárgyban megvan a lehetőség, hogy szimbólummá váljék, és általa ég és föld, az univerzális és a partikuláris legalább néhány kitüntetett pillanat erejéig közelebb kerülhessen egymáshoz. Abban is bíznom kell, hogy az észrevétlenül természetes kitüntetett pillanatok felismerésére bennünk is van lehetőség.

1. Az írás a VAN FOGALMAD? című fogalomértelmező előadás-sorozat TÁRGY címszavához készült. ↑

2. Vö. A Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, szerk.: Benkő Loránd, III. kötet, Akadémiai Kiadó. Budapest, 1976. A szó legelső előfordulása 1495-ből való. ↑

3. Feljegyezte: Gosztonyi János humanista, 1520 körül. Vö. A Magyar irodalom története 1600-ig, szerk.: Klaniczay Tibor, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964,1978. 23. ↑

4. Martin Heidegger: Lét és idő. Ford.: Vajda Mihály, Gondolat, Budapest, 1989. 182–186. ↑

5. Kállay Géza: Nem puszta szó. Shakespeare Othellója nyelvfilozófiai megközelítésben. Liget, 1996. 52. o. ↑

6. Anton Csehov: A 6-os számú kórterem. Ford.: Szőllősy Klára ↑

7. Herman Melville: ‘Bartleby, a tollnok’. Ford.: Borbás Mária in: Lélekvesztőn. Klasszikus amerikai elbeszélők. Szerk.: Géher István, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975. 180. ↑

8. ‘J. Alfred Prufrock szerelmes éneke’. Ford.: Káinoky László, in: T. S. Eliot versei. Európa Könyvkiadó, 1996. 11. ↑

9. in: e.e. cummings 99 verse. Válogatta és az utószót írta Géher István. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976. ↑

10. Ford. Kálnoky László, E.E. Cummings, i. m. 49 ↑

11. Kéziratban ↑

kép | metmuseum.org