MISZTÉRIUMOK IDEJÉN

Annak nevében, ki művein át
öröktől fogva teremti magát…
annak nevében, ki, bárhogy hívod,
lényegében mindig örök titok.
(Goethe: Prooimion)

Sokunkban vágy él a csodára. Úgy érezzük, elvesztettünk valamit, talán saját magunk isteni darabját. De hátha nem végérvényesen? Miként létezik hát számunkra a misztikum? S ha bennünk van a végső titok, minek is föltételezni a nálunk hatalmasabbat?

visszatér a mítosz

A mítoszokból akkor születik vallás, ha a szentet, az istenit elválasztják a profántól. A misztérium és a misztika szavak az ógörög müo (μυo) igéből eredeztethetők, mely a száj lezárását és a szem lehunyását jelentette. A misztérium azt parancsolja az istenséggel közelebbi kapcsolatba került beavatottaknak, hogy őrizzék titkaikat. A misztika a metafizikus (a fizikai, természeti világon felülemelkedő) lelkület egyik megnyilvánulása. A misztikus a közönségesen érzékelhető külvilággal szemben bezárkózik, és belül törekszik az istenséghez fölemelkedni. Élményei nem földi szemnek valók, ismeretei szavainkkal közölhetetlenek, ezért hallgatnia kell. Ha tisztán látja is a helyes utat a vaksötétben, irigyeltként a rejtélyt fel nem tárhatja. Minél mélyebb titkokat kutat, annál nagyobb csodákkal találkozik, melyeket egyre nehezebb befogadni. A beavatott profán énjének meg kell halnia, hogy metafizikailag újjászületvén megismerhesse a misztériumokat. Lehet-e segítsége ebben? A csoda időlegesen feloldja a vallás logikai dilemmáját, amikor az érzéki világon túllépett misztikus intuitíve megérti az abszolútumot. Az e világi és túlvilági elválasztottsága újra egyszerűbb, mint egykor a mítoszban. A csodában visszatér a mítosz, s a természetfeletti a természetiben jelenik meg. Mert ha a csodákat megpróbálja leírni, ismertetőjegyeket találni hozzájuk, típusokba sorolni azokat, nem durva antropomorfizálás ez is?

A misztika jellegénél fogva kérdőjelezi meg a végső dolgok és az abszolútum kizárólag emberi kifejezését. A misztikus intuíció metafizikai eszmékre irányul, melyek természetfeletti valóságok. A köznapi szavak itt legfeljebb metaforikusan, jelképesen használhatók, a mindennapi jelentés szintjén rejtvények maradnak, az érzékelhető valóságban mutatnak az igazira. Ám ez végső soron hiábavaló próbálkozás, mint azt a szállóige sejteti: csak az a lepke ismeri az őt ellenállhatatlanul vonzó tüzet, amelyik belevész.

*

A misztikában épp az vonz sokakat, hogy a hihetetlen szemmel láthatóvá válik. A misztika történetének leglátványosabb részei a természet ismert törvényeit meghazudtoló eseményekről tudósítanak. Így olvashatunk arról, hogy több más szenthez hasonlóan Szent Teréz és Xavéri Szent Ferenc teste időnként súlytalanná vált, és lebegtek (levitáltak) a föld felett. A feljegyzések szerint néhány misztikus bizonyos alkalommal „megkettőződött”: miközben Ligouri Szent Alfonz Nápolyban szerzetesi cellájában elmélkedett, a haldokló XIV. Kelemen pápának szolgált utolsó vigasszal.

Páduai Szent Antal pedig egyidejűleg zsolozsmázott a templomban és prédikált a népnek az épületen kívül. Mások oly erősen élték át Krisztus keresztre feszítésének szenvedéseit, hogy rajtuk is megjelentek a sebek, s bár begyógyulatlan maradtak, mégsem véreztek el. Az első és leghíresebb eset Assisi Szent Ferencé. Igaz, egy szorgos kutató több mint 300 hasonló esetet gyűjtött össze. S itt fölvetődhet a kérdés, mi történik, ha a csodák gyakorivá válnak? Egyrészt bárkit lépten-nyomon meggyőzhetnek a szent dolgok hatalmáról, másfelől a csodák inflálódhatnak. Ha bárki számára hozzáférhetőek, úgy érzik néhányan, hogy nem kell különleges erőfeszítéseket tenniük. Mások még tovább mehetnek, és úgy vélhetik, hogy elő is idézhetik ezeket, vagy ami még rosszabb, megvásárolhatják. A csoda nem demokratikus, a csodához szükséges az emberi értelmet meghaladó isteni kegyelem. Eszerint nincs biztosíték rá, hogy akkor esik meg a csoda, amikor mi akarjuk. Az emberek általában jóval többre tartják a csodát, vagy amit annak vélnek, ha velük esik meg, vagy abból közvetlenül részesednek. Pedig abban akkor is hinni lehet (vagy talán éppen azért lehet), amikor elérhetetlenül távol van profán énünktől.

örök csoda-vágy

Az ember örök csoda-vágyát tarthatta szem előtt XIV. Benedek pápa, amikor szabályokat állapított meg a csodás jelenségek megítélésére. A levitációnál eszerint meg kell vizsgálni, hogy az tényleg megtörtént-e, a mennyei dicsfény valóban szent és erényes embert övezett-e (s egyáltalán nappal vagy éjszaka tűnt-e fel), valamint hogy a szentek holttestéből származó csodás illat nem valami mástól ered-e? Loyolai Szent Ignác – habár maga is részesült eksztatikus élményben – a látomások és különleges élmények java részét egyértelműen tévedésnek minősítette. Eckhart mester soha nem tanácsolta tanítványainak az aszkézis olyan extrém formáit, melyekről gyakran tudósítanak kolostori krónikák vagy szentek élettörténetei. Míg hagyományosan az üdvözültek lelkének megjelenését és tanácsait az égi szférák befolyásának vagy az angyalok által keltett levegőrezgéseknek tulajdonították, Eckhart novíciusoknak tartott útmutató beszédeiben arra figyelmeztet, hogy még a sugallatok is megcsalhatnak bennünket. (Pedig nem ismerte Pazzi Szent Magdolna esetét, akit ily rendkívüli állapotában csak rendtársnői mentettek meg, hogy egy késsel meg ne ölje magát.) Eckhart jóval gyakorlatiasabb. Szerinte ha valaki bármily áhítatos elragadtatásba esnék, akkor is üdvösebb azzal felhagyni, ha például egy beteg éppen az illető segítségére szorul. A kinyilatkoztatásokkal szemben néha egyházi tisztségviselők is bizalmatlanok voltak. Az eksztatikus élményeit XIII. Gergely pápával közlő egyszerű hajadont egy nagy tekintélyű, szentnek tartott férfiú hónapokon át elzáratta, állandóan becsmérelte és alantas munkát végeztetett vele, hogy próbára tegye. S a csoda az, hogy ő maga tört meg és kezdett hinni a szenvedő alany tisztaságában. Szent Terézt, az egyik leghíresebb misztikust, lelki vezetője a különös és veszélyes jelenések hallatán még az imádkozástól is el akarta tiltani.

A misztika nem jelent szükségszerűen elfordulást a gyakorlatias dolgoktól, sőt komoly aktivitással párosulhat. Neves misztikusok nemcsak rendalapítókká lettek, közéleti szerepet játszottak, de egyesek politikai tevékenységet is folytattak. Szienai Szent Katalin szót emelt a pápák Rómába visszatéréséért, és rábeszélései eredményeként ért véget ,,az avignoni fogság”. Szent Bernát ellenpápát, herceget mondatott le tisztéről, és keresztes hadjáratot szervezett. Loyolai Szent Ignác a legfőbb egyházi és világi hatalmak béküléséért fáradozott, sokat tett a tridenti egyetemes zsinatért, és az általa alapított rendből igencsak gyakorlatias érzékű diplomaták és politikai tanácsadók kerültek ki.

*

„Csak úgy szólíthatod az örökéltű létet,
Ha elhagyod előbb az emberi beszédet.”
(Angelus Silesius: Kerúbi vándor)

A misztika e világunk túlvilági alapjait akarja megragadni, az ember és Isten kapcsolatát, egyszóval a végső titkokat kutatja. A titok azonban természetéből adódóan közölhetetlen, s megtartását a titokhoz hozzájuttató Isten is megtiltja a kivételezettnek. A misztika ezért paradoxonra épül. Saját hagyománya sem létezne, ha képviselői nem próbálnák szüntelenül szavakba önteni a természetfelettit, s ráadásul konvencionális képeket, szimbólumokat felhasználva. A misztikus megpróbálja közölni a kimondhatatlant. S ez néha igen gyümölcsöző. Számos nép irodalmában foglalnak el előkelő helyet misztikusok. Eckhart mester – talán legkevésbé vitatott – nagyságát a német nyelvre gyakorolt termékeny hatásában, számtalan új kifejezés, sajátos költőiségű filozófiai terminus alkotásában látják. Tanítványa, Suso „végtelen melódiájú” nyelvezetével rajongói szerint a felfoghatatlant, a kimondhatatlant közelebb hozta, mint bárki más. Angelus Silesius, az angyali szavú költő epigrammáival az emberi szóval megformálható dolgok körét terjesztette ki. J. Böhme a megújult misztikus embert az isteni beszéd szócsövének, helyének tartotta. Minél híresebb és nagyra becsültebb egy misztikus, annál többen igyekeznek megismerni nézeteit és persze lefordítani saját egyéni tapasztalataik, megszokott képzeteik nyelvére. Ha ez már nagy tömegeket érint, akkor politikai kérdéssé lehet. Pontosabban egyházpolitikaivá. S itt két út kínálkozik a felelős vezető számára. Az elsőt választotta XIII. Leó pápa, aki brévéjében Avilai Szent Teréz műveit mindazoknak ajánlotta olvasmányul, akik a keresztényi életvezetést komolyan veszik, s tette ezt annak ellenére, hogy szerinte a szent bájos közvetlenségében nem e világi erő nyilvánul meg. A másik útra XXII. János pápa lépett, aki Eckhart mester több tételét bullájában azért ítélte el, hogy a legtöbbször latin skolasztikus terminusokat a nép nyelvére átültető szokatlan kifejezései meg ne zavarhassák az egyszerű embereket, és a közvetlen stílusban előadott újszerű nézeteket nehogy bárki is megszokhassa. Ha csak a kivételezett előjoga a misztériumokba avatás, akkor a misztikus iratok homályossága védekezés az illetéktelenekkel szemben. A későbbiekben ez olyan nézetet is szült, mely az érthetetlenségben és ezoterikus nyelvezetben automatikusan a magasabbrendűség garanciáját látta. Régi tapasztalat, hogy a rendkívüli nem mindig a zsenialitás álarca. Azért, mert valami érthetetlennek tűnik, nem biztos hogy értelmetlen is, ami persze nem jelenti, hogy az értelmetlenségek mögött okvetlenül magasabb (vagy mélyebb) értelem húzódik meg.

*

,,Ha valaki kételkedne abban, hogy az egész emberiségnek elsődleges, vele született, szellemével és lelkével együtt adott magától értetődő metafizikája van, az olvassa el Eckhart mester műveit… Ő a középkori misztika maga.”
(Hamvas Béla)

Jóllehet én is rajongok Eckhart írásművészetéért, sietek megjegyezni, hogy komolyan felmerül annak lehetősége, hogy ő nem volt misztikus. Erre a következtetésre jutunk, ha meggondoljuk, hogy soha nem számol be saját eksztatikus élményeiről (sőt óva int az elragadtatás rajongó formáitól), vele megesett csodákról sem tudunk, és már csak a fellelhető kéziratos hagyomány alapján is bizton állítható, hogy saját nézeteit egyáltalán nem tartotta közölhetetlennek. Úgy tűnik tehát, hogy a legnagyobbnak tartott középkori misztikus nem is volt misztikus. S itt nem pusztán arról van szó, hogy a misztika is – mint a gyűjtőfogalmak általában – rendkívül különböző dolgokat próbál egyetlen névvel jelölni, különböző értelmeket lefedni. Eckhart nemigen fér a misztika címkéje mögött felsorakoztatott skatulyák egyikébe sem. Voltaképp mi volt Eckhart műveinek célja? Erről ő maga nyilatkozik egyik Biblia-kommentárjában. Eszerint írásaiban az Ó- és Újszövetséget a filozófusok természetes esze segítségével kívánja magyarázni és kimutatni, hogy a végső elvek és igazságok világosan mutatkoznak meg a természetben is annak, akinek szeme van a látásra és füle a hallásra.

Mit jelentenek Eckhart különböző műveiben a természetes értelemre hivatkozások? Vajon ez pusztán korában szokásos szófordulat, esetleg a nagyhírű egyetemeken szerzett tanultságára utal, vagy a filozófiai érveket is igénylő disputákra való készség kinyilvánítása? Bizonyos értelemben mindegyik. S ezeken kívül még valami. Ez pedig a misztikában kezdettől benne rejlő egyik lehetőség következetes megfogalmazása. Ha az emberi lélek legmélyén, annak alapjában természettől benne foglaltatik az isteni eredet, akkor kizárólag erre építve, a világon és a teremtményiség korlátain túlemelkedve, valóban eljuthatnánk az embert és a természetet megalapozó, de azokat meghaladó Istenhez. Más aspektusból ez azt jelentené, hogy Isten önmagát és ezáltal a végső igazságokat természetes úton ismerhetné meg.

Úgy tűnik, Eckhart titkához a filozófia segítségével juthatunk közelebb. B. Russell szerint a metafizika mint a világ egészkénti megragadási kísérlete kezdettől különböző irányultságokon keresztül: a tudományos és a misztikus kettősségében fejlődött. A legnagyobb filozófusok szerinte életfeladatukul tűzték ki a kettő összehangolását. A szubsztanciát és a végső elveket vizsgáló filozófus, valamint a misztériumot kutató misztikus közös vonása, hogy a pusztán adottat, az érzékelhető világot nem tekintik szükségszerűnek. Kétellyel viszonyulnak a mindennapi tudáshoz, és magasabb rendű bölcsességre törekszenek. A tudós és a misztikus beavatottak annyiban, hogy a profán vagy laikus tudás számukra tudatlanság.

mitikus kétértelműség

A tudós korának paradigmáit szétfeszítő tételei magától értetődőnek vett igazságokat hagynak figyelmen kívül vagy cáfolnak, ezért le sem írhatóak a hagyományos tudomány nyelvezetével. Ezt a tudománytörténeti jelenséget általános nyelvi problémaként fogalmazza meg D. Berggren. Úgy véli, hogy a vallás és az elméleti természettudományok is olyan kijelentéseket használnak, amelyek mitikus kétértelműségükből adódóan szó szerint értelmetlenek vagy abszurdak. A metaforikus jelentéssel járó feszültségtől nem is tudnak megszabadulni, mert ezáltal önmagukat rombolnák le. Az általános természeti törvényszerűségek megfogalmazásai rendszerint ideális állapotot tételeznek, amely éppen a magyarázni kívánt természetben nincs meg. A közvetlen vonatkoztathatóság és egyértelműség az absztrahálással fordítottan arányos. A végső dolgok megfogalmazása a lehetetlen megkísérlése. A többértelműség és metaforikus intenció ekként velejárói a természettudományos teóriáknak is.

Az agykutató S. Rose nézetei szerint sok közösségben a misztikus élményt az őrülethez hasonlónak tartották, vagyis a prófétát és skizofréniást egy kalap alá vették. Rose úgy véli: mivel az agy fő funkciója, hogy tulajdonosa számára lehetővé tegye szervezete fennmaradását, környezete megértését és a környezetbe illeszkedést, ezért erre a racionális elme nyilvánvalóan alkalmasabb, mint a misztikus. Nos, ami az őrülethez való hasonlóságot illeti, ez az Európán kívüli hiedelemvilágoknál vagy az ún. „kitörés” (megszabadulás, menekülés) misztikánál merülhet fel. A spekulatív misztikánál, melyhez Eckhart leginkább sorolható, semmiképp. Híres keresztény misztikusoknál se nagyon. Agyuk általában igen jól lehetővé tette számukra a fennmaradást, környezetük megértését, igaz, nem mindenfajta közösségét, dehát ez nemcsak misztikusokkal fordult elő.

*

Eckhart jórészt épp az eltiltó, elfeledtetni akaró szándék ellenére lett népszerű. Néhány szokatlan dolog megesett Eckharttal életében és műveivel, olvasói jóvoltából. Olyan inkvizíciós eljárást, melyet ellene lefolytattak, nemigen indítottak más domonkosok ellen, ilyen magas rangú teológus ellen pedig az egész középkorban egyetlen hasonlót se. Csodálói, de gyakran ellenfelei is előszeretettel használták új kifejezései némelyikét. Sőt. Nemcsak hívei védik indirekt módon egyetértőleg citálva tőle, hanem esküdt ellenségei egyike-másika csaknem szó szerinti fordításban vesz át tőle szövegeket – persze a forrás megjelölése nélkül. S a pápai kúria figyelme is mintha néha elkalandozni látszana. A tanításait elítélő bulla közzététele után 50 évvel a hírneves párizsi egyetemre neveztek ki olyan teológia professzort, aki németre fordította és fel is használta saját műveiben Eckhart János evangélium-kommentárjai egy részét. Nicolaus Cusanus bíboros lehetett, attól függetlenül, hogy miután összegyűjtette a még fellelhető eckharti írásokat, és széljegyzetekkel látta el, majd saját műveiben hivatkozott azokra, a kapcsolatot nyíltan is elismerte, Eckhartot védelmezve. Furcsaság (véletlen?) az is, hogy az Eckhart legtöbb latin művét felfedező – egyébként kiváló egyháztörténész – az írások szerzőjét nem misztikusnak, hanem skolasztikusnak tartotta. Ám véleménye szerint annak is legfeljebb másodrangú volt, aki folyton belegabalyodik saját fogalmai pókháló szövedékébe.

sztereotípiákká álltak össze

A hatástörténeti elbeszélést megszakítva, hadd számoljak be egy különös (majdnem misztikus) élményemről. Eckhart-művek fordítása során, amint egyre jobban belemélyedtem a szakirodalomba, jó ismerőseim lettek a misztika-értelmezések, a kötelezően felhozott idézetek. Úgy tűnt, mintha ezek csak meghatározott számú lehetőséget engednének meg, melyek aztán lassacskán típusokká, sztereotípiákká álltak össze. Gyakran támadt olyan érzésem, mintha jól kiépített vasútvonalon járnék, ahol menetrendszerűen jönnek a bevált értelmezések szerelvényei, majd meghatározott időnként egy-egy paradigma jól kiépített vasútállomására érkezünk. Egy alkalommal utalást olvastam a vallásellenes, sőt ateista misztikáról. Ez olybá tűnt, mintha rossz vonatra szálltam volna. Olyan képtelenségnek látszott, hogy nem hagyott nyugodni, utána kellett nézni eredetének. Így néhány különös utazást tettem, hatalmas, díszes állomások között, melyeket csak rozsdás, gazzal benőtt sínek kötnek össze, mintegy véletlenül. Nyilvánvaló volt, hogy azokat más vonalak miatt építették. A furcsa összeköttetést jelentő szárnyvonalak pedig marxista, nietzscheánus, chassid vagy éppen az igazi németséget kutatók iparkodásainak eredményei. Lehet, hogy az itt előadandóak eretnekségnek tűnnek a tájékozott olvasónak, ezért először is leszögezném, hogy nem a saját agyszüleményeim, másodszor: oly lefegyvérzően adekvátnak tűnik az eretnek hozzáállás egy eretnekként elítélt nézetrendszerhez.

Századunk elején is különféle érdeklődés támadt a misztika iránt, melyekhez nagy elvárások társultak. Ez idő tájt a misztika különösen kecsegtetőnek tűnt az újfajta vallásosságot, mítoszt keresőknek. Sorozatban adták ki a misztikusok, köztük Eckhart műveit is, melyek azonban nem a tudósoknak szóltak; a modernizált átiratok igyekeztek aktuális kérdésekre válaszolni. Eckhartot – fordítója – a németek legnagyobb szónokaként magasztalta, és a katolikus egyházat a német kultúrában idegen testnek minősítette. Dogmái eszerint olyan haldokló vallás romjai csupán, amely Istent eltávolítja, sőt, elválasztja attól az embertől, akinek fel kellene ismernie saját isteni származását és ebből adódó lehetőségeit. A kortárs zsurnalisztika még rá is tett e megállapításokra: Eckhartot hol minden idők nagy szellemének, hol a germánok géniuszának nevezte, valaki pedig nemes egyszerűséggel a valaha élt legnagyobb embernek. Közben szaktudósok is buzgólkodtak kimutatni, hogy a misztikában sajátosan német vallásosság fejeződik ki. Ilyen előzmények után már nem volt különösebben új, inkább csak az addigiak összegzése; amikor a nemzetiszocialisták egyik fő ideológusa, A. Rosenberg a misztikusokat, jelesül Eckhartot, azért állította példaképül, mert bátran szembehelyezkedett a dekadens római–zsidó hagyományt képviselő egyházzal, és felismerte magában az isteni szikrát.

Eckhart és a misztika ilyen újjáéledésének frivolitása, hogy a zsidó misztikus hagyományt vizsgálva M. Buber is a mítoszokat a létteljesség kifejeződésének tartotta, a misztikát történetileg az ortodoxiával szembenállóként értékelte, természetesen a zsidó vallásra vonatkoztatva. Az eckharti nézet, mely szerint ,,a nemes ember Isten örökkön nemzett egyszülött fia”, megítélése szerint nem a keresztény közösségekben lett életteljessé, hanem a haszidizmusban, az isteni és emberi cselekvés találkozásaként. Szemében az utolsó nagy zsidó misztikus áramlat, a haszidizmus ugyanúgy eretnekségként lett elítélve a hagyományos egyház részéről, mint az eckharti.

önmagát felszabadítja

Mivel a hármas számot rendszerint kitüntetett hely illeti meg a misztikus iratokban, ezért vegyünk még egy harmadik Eckhart-interpretációt. Ez pedig Lukács Györgyé, aki az új Istent keresők, a kor „igazi vallásosságát” képviselők, vagyis az ateisták elődjét látta Eckhartban. Miután a hagyományos Isten nemlétéről megbizonyosodott, Lukács az emberben levő isteni szikra misztikus tana után eljut az istenített ember ellen-teremtésének gondolatához. Ehhez tartozik az elfogadott, bevett erkölcsöt és jogrendet áttörő, az igazságosságot magasabb szempontból semmibe vevő második etika is, melyben a bűn is az ember (önmagát) üdvözítésének eszköze lehet. Lukács igencsak sajátos misztika-értelmezése, úgy tűnik, fontos láncszeme volt gondolkodói pályafutásának, a bolsevizmushoz jutásnak. Az Istenről emberi nyelven csak tagadásokat megengedő negatív teológiában ő Isten nemlétének bátortalan megfogalmazását látta, a Krisztusban levő istenemberi természetet kivetítette minden emberre, és az igazságtalanságok fölött ítélkező, szenvedéstől megváltó Isten-embert kollektív messiásként fogta föl. Ez absztrakt közösséget jelent, mely végül is a reális történelemben olyan népben ölt testet, mely az univerzalitást, a teljességet képviselve önmagát felszabadítja, és egyben az emberiséget is megváltja. Lukács az élet rendjét kezdetben belső átalakulás révén, erkölcsi tökéletesüléssel vélte elérhetőnek. Ez alakult át fokozatosan külsővé, társadalmi eszménnyé, mely csak a jövőben létezhet, s megvalósulásának feltételét akár erőszakos úton képzelte megteremteni. Ez a spekuláció a misztikusok kiragadott megállapításait még tovább interpretálva olyan következtetésekhez vezet, melyeknek eredetükkel már nem sok közös vonása van. Hogy ez a fajta társadalmi újjászületési kísérlet milyen következményekkel járt, az köztudott. Ám arról sem szabad megfeledkezni, hogy bármennyire is megtagadja eredetét az ateisták „hite”, a csak a jövőben megvalósuló eszményi társadalomban a párt kiválasztottság-tudata, szekta jellege és a tagjaitól megkövetelt áldozat (akár egész lelküké) mégis összehasonlíthatóvá teszi a vallásokkal. S ugyanakkor a fasizmussal való számos analógia mellett ez feltétlenül megkülönböztető jegy. Az előbbi pszeudo-vallás jellegével szemben az utóbbi inkább a mítoszt állítja középpontba, és hőseit teszi saját isteneivé. A bolsevizmus absztraktabb ideált tételez, amely ellenségképében is megnyilvánul.

S még egy másik megkülönböztetés. A haszidizmus a belső-szellemi átalakulás szintjén maradva értelmezi a misztikát. Mihelyt külsődleges politikai törekvések társulnak hozzá, nemcsak a neve változik meg, de lényege is, vagyis kilép e körből.

Eckhart műveinek hatástörténeti abszurditása, hogy szándéka szerint az egyetemes tudást, az örökérvényű bölcsességet kereste, amely harmonizál a hittel és a legtisztább érzelmekkel is, mégis ilyen önkényes értelmezései születhettek. Eckhartot akkor értjük, ha felfedezzük, hogy együtt idézi, egymást kiegészítendő a klasszikus görög–latin kultúra képviselőit, Arisztotelész arab kommentátorait, Maimonidészt és a keresztény patrisztika nagyjait. Ez a szintézis-kísérlet kihívást jelent, talán ez a magyarázata, miért hivatkoztak rá egymással összeegyeztethetetlen ideológiák.

A misztikáról manapság újra gyakrabban olvashatni. Ezoterikus, okkult dolgokkal összefüggésben vagy para-jelenségek kapcsán, s a fogalom képlékenysége még sok egyéb lehetőséget is nyújt (pl. az erdő „misztikus” csendje). Csakhogy a szó, amelyet egyre több mindenre használnak, ezáltal egyre közelebb kerül ahhoz is, hogy semmit se jelentsen. A misztika iránti érdeklődéssel együtt jár a fogalom pontosabb meghatározásának kívánalma is, például hogy elkerülhető legyen olyan inadekvát, önkényes értelmezés, mely a századelőn született.

Valaha az emberek biztosak voltak benne, hogy kezdetben volt Isten, aki a maga képére és hasonlatosságára teremtette ősüket. Később úgy vélték, az Ember alkotott képzeletében saját képére isteneket. A hasonlóságból pedig azonosságot szült a türelmetlenség. Ha vannak is istenek, úgy tűnik, sokan nem bírják ki, hogy ők maguk azzá ne legyenek. Az istenített ember az emberült Isten másik oldala, csakhogy mára profanizálódott. Ez az ember olyan világot akart, amely mentes az istenitől, és kizárólag az övé. Az esetlegest tette abszolúttá, s a misztériumokról nem akar beszélni.

Titkokat fürkésztünk egykor, s most magunkra maradtunk. Maradt-e még hely bennünk a csodára? S van-e még a hitnek, akár az önmagába vetettnek, olyan ereje, hogy az örökséget megtagadva önmagán túlmutasson?

kép | Gian Maria Tosatti installációi, wikiart.org