HÉRAKLEITOSZHOZ
2008 március
Nem tőlem, hanem a logosztól hallván,
bölcs dolog elismerni, hogy minden egy.
A logosz EGY. A gondolkodás EGY. Emberek és istenek világa EGY. Mindez elmondható, hallható és látható. Akár egy mondat, egy kő vagy egy kiáltás. Nincs rossz hasonlat és nincs rossz példa. Ha a lélek éber, nem tesz különbséget hasonló és hasonlított között, ahogyan a példa is úgy világítja meg a példázottat, mint az önmagát. Logosz és lélek, arány és harmónia, magában és magáért levés egymást tükrözik. Ami egyedülinek marad, az a rámutatás. „Bár a logosz ez, örökre képtelenek értelmetlenségükben felfogni az emberek előbb is, mint hallották volna, s azután is, hogy már meghallották.” (B 1.) Kegyetlen helyzet: átadni a logosz tartalmát, amelyre a sokféle tudáson átjutva bukkan valaki, végül csak egy mozdulattal lehet. Értik, akik lelkük minden útját bejárva maguk is megpillantották a rejtekezőt, de senki más. Mert „csak az ébrenlévőknek egy és közös a világuk / az alvóknak mindegyike pedig / külön /világba lép” (B 89.) „Sem a halláshoz nem értenek, sem a beszédhez.” (B 19.)
Csak az ébrenlévőket nem tévesztik meg a szavak.
világképben gyökereznek
A gondolkodók többnyire a nyelv elégtelenségét panaszolják. E felfogás mögött valamilyen hiány, sajátos eszközi fogyatékosság képzete lappang. Mintha a szavak száraz, üres lárvaburkok volnának, szanaszét heverő, kéznél lévő dolgok, melyeket a gondolat meleg árama tudhat csak ideig-óráig életre kelteni. Pedig a szavak egy-egy világképben gyökereznek, s anyaguk, asszociációs vegyértékeik úgy őrzik egyéni jelentéstörténetük lenyomatait, akár az idők változásait évgyűrűikben a fák. Jelentésmezőket sugárzó eleven energiacentrumok tehát, szellemeket (világokat) megidéző mágikus eszközök. Így eshet meg, hogy a szándékoltnál néha épp nem kevesebbet, de többet mondanak, egyáltalán: mindig maguk is mondanak valamit. A szavak beszélő dolgok.
Ezért minden szó eltérítés is egyben, meghasonlás. „Buta ember minden szóra magánkívül van.” (B 87.)
Hérakleitosz tudása révén a logoszban áll, ő maga a logosz, ami azonban nem szó. S a szavak világa egyúttal a tudomásulvétel világa is. A vélekedéseké. A kétségeké, a vitáké, a szószátyároké. A filozófusnak mégis szólnia kell, s meglehet ebből fakad Hérakleitosz minden lefojtott indulatú keserűsége, legendás esendő-büszke gesztusa. A beszéd nélkülözhetetlenségéből és hiábavalóságából, s nem az alvók módjára élők szentségtelenkedéseiből.
megtalálta a hozzáférhetőt
Keresni kezdi önmagát (aligha rejthetné el boldog félmosolyát, ha sejtené, hogy a bölcsesség megszerzésének királyi útját jelöli ki örökérvényűen), s megérti, hogy ami bent van, ugyanaz, mint ami kívül látható, „az út fel és le ugyanaz”, hogy miközben a nem remélhetőt remélte, megtalálta a hozzáférhetőt, a logoszt, ami ez, s a hozzá vezető út is egyben.
De hogyan közvetíthető a megértés?
2.
Szólhatna talán a sosem teremtett kozmosz rendjéről az epheszosziaknak? Vajon nem így felelnének neki: éjre és nappalra, a csillagok futására nemde az istenek szabták a törvényt? S már ekkor hogyan értethetné meg: nincs törvényt adó isten és nincs principiális törvény sem, ami a dolgokat mozgatná, s ami értelmünk előtt a természet által nyilvánulna meg. Hiszen nincs hordozó és lényeg, nincs vonatkozás. Hogy a világot alkotó dolgok nem egy szubsztancia véges meghatározásaiként lépnek szemünk elé, nem valamely ontológiai lényeg „kivetett formái”; a dolgok – úgy, amint vannak – maga a világ. „Ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember nem alkotta senki, hanem volt mindig és van és lesz örökké égő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre.” (B 30.)
Nietzsche talán így mondaná: isten és szubsztancia grammatikai létezők csupán. Ezért hasznavehetetlenek a nevek és analógiák. „Ha minden létező füstté válna, az orr igazodna el.” (B 7.)
„Az isten nap, nyár, tél, háború, béke, elteltség, éhség. És változik, miként a tűz, amikor elvegyül füstölőkkel, nevet kap aszerint, hogy melyik minek érzik.” (B 68.)
Mintha Hérakleitosznak is a nyelv határaihoz kellene visszahátrálnia a kifejezhetetlen elől. A szemlélethez, a beállítódáshoz. (S ez megint a kifejezhetetlen felé tartó mozgás is, út és eredmény – még egyszer – együtt alkotja a logoszt.) „Rossz tanújuk az embereknek a szemük és a fülük, ha barbár lelkük van.” (B 107.) „Értelmetlenek, amikor hallottak, akkor is olyanok, mint a süketek. A közmondás azt vallja róluk: jelen is, távol is vannak.” (B 34.)
akinek szeme van a látásra
Egy szubsztanciálisra hangolt nyelvjátékban (amit majd Arisztotelész kodifikál) olyan kijelentéseket tenni, amelyek felszámolni igyekeznek a szubsztanciát, paradox helyzet. De nem egyedülvaló. Néha a magyarázatok nem vezetnek ki a hazugságok és hamis vélekedések köréből. Ilyenkor a legtöbb, amit mondhatunk: akinek szeme van a látásra. („Nem tudunk egyetlen olyan destruáló mondatot sem kiejteni, amelynek már ne kellett volna belecsúsznia annak a formájába, logikájába és implicit posztulációiba, ami ellen tiltakozni akart” – mondja Derrida.)
S innen nézve jól látszik, mennyire félreérti Hérakleitoszt Hegel. Hérakleitosz homályossága ugyanis nem a „hanyag szófűzés és a kialakulatlan nyelv következménye”. Még csak nem is abban áll, hogy „egy mély spekulatív gondolat van benne kifejezve”. Éppenséggel úgy tűnik nekem, hogy a rendelkezésére álló nyelv előre adottan maga hordozza egy spekulatív gondolat lehetőségét, „üres helyét” (hiszen „már a püthagoreusok szubsztanciává tették a számot”), hogy a nyelv kialakultsága e lehetőséget immár immanens szemléleti kényszerré merevítette, s Hérakleitosz a maga enigmatikus beszédmódjával e kényszert remélte elhárítani. Amint Cicero megállapította, szándékosan írt homályosan. (Írt volna, de mint tudjuk, nem írt. Helyesebb tehát úgy fogalmazni, hogy a töredékek formája, sőt, maga a töredékforma távolról sem esetleges.)
Így lesz a közlésből kinyilatkoztatás, a homályosságból a megértésnek nem akadálya, hanem az egyetlen lehetséges közege.
„Az úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.” (B 93.)