ANALÍZIS ÉS ERKÖLCS

Ahol az ösztönén volt, oda az énnek kell kerülni – így szól Freud meghatározása az analitikus terápia céljáról. Máshol az önrendelkezés visszaállításának jogáról ír, vagyis a szabadság megszerzéséről, ami a fogalomnak tulajdonított tartalomtól függetlenül alighanem nélkülözhetetlen, hogy az embert felelős, morális individuumként gondoljuk el.

szabadnak tételezzük

A természettudományok újkori diadalát kezdettől aggodalommal szemlélték a tradicionális morál védelmezői. Hiszen, ha a most már nem teleologikus szükségszerűség hálóját megszakítatlannak tekintjük, a kényszerítő erők játékának kiszolgáltatott ember kívül kerül a moralitáson. S ezen nyilván nem segít, ha – miként Descartes – csak a végsőkig mechanizált testet adjuk át a determinizmusnak, a lelket pedig, isteni eredetében bízva, makacsul szabadnak tételezzük.

Nem a tudomány rendítette meg ugyanis a középkor egységes világszemléletét, ahogyan egyházi ellenfelei a történelmi változásokat tökéletesen félreértve hitték, hanem épp fordítva: a világkép homogén egységén átütő repedések kínáltak kapaszkodókat a fejlődésnek induló tudomány hajszálgyökereinek. Aztán csak idő kérdése volt, hogy valaki kimondja, amit feltehetően önmaguk előtt is titkolva már sokan tudtak: Isten halott.

A kijelentés kapcsán jegyzi meg Klossowski, hogy ez egyenlő az önazonosság szükségszerű elvesztésének bevallásával, másképpen: a felelős én azonosságának abszolút biztosítéka tűnik el „az öntudat horizontjáról”. S nem ezt állítja-e Freud is, mikor úgy véli: az én nem úr a saját házában, ha olyan impulzusok, vágyak, fantáziák és komplexusok szorítják, amelyekről introspektív úton nem tud beszámolni, és ösztövér tudatossága alatt a tudattalan hatalmas tartománya terül el?

Ezen a ponton a morál kérdése újra megkerülhetetlenné válik: hogyan biztosítható a felelősség, ha egyszer „értelmünk gyenge és függő, ösztöneink és érzéseink játékszere és eszköze”?

2.

Freud több helyen is érinti a morális ítélkezés problémáját, esettanulmányaiban, előadásaiban, sőt, már az Álomfejtésben is. Ám mindig tartózkodik a határozott állásfoglalástól. Óvatossága mintha azt sugallná, hogy nincs helye az univerzális szabályokra és értékekre hivatkozásnak abban a személyes és hermeneutikus térben, amelyben az analízis munkája zajlik. Hiszen éppen a végső érvényességüket vesztett, a lélekben mégis feltétlenként visszhangzó értékek – részben legalább – betegítenek meg. (Így érthető a bűntudat nélküli perverzitás gyógyíthatatlansága is.)

helyreállítás

A neurotikus nem viszonyul szabadon a lelkébe ivódott parancsolatokhoz, nem maga határozza meg késztetései sorsát, végeredményben tehát nem rendelkezik saját magával, azaz nincs ön-magánál: ellentétes, én-idegen mechanizmusokra hasadt szét. Az analízis az elvesztett vagy sosem volt egység helyreállításán fáradozik. Olyan identitás konstruálását segíti, amellyel szabadon viszonyul az életéhez: önmagát önmagában felismeri, múltját, annak minden esetlegességével, sorsként éli meg.

Rorty a felfogás humanizáló erejére mutat. A léleknek ugyanis nincs érintetlen magva, amit az analízisben nyert önismeret tisztítana meg az állati örökségként tovább élő zavaros és zavaró vágyaktól. Az önismeret önfelépítés, vagy ahogy Rorty fogalmaz: éngazdagítás.

Freud ezzel a tragikus világlátás és morál hagyományához kapcsolódik, nyilván nietzschei közvetítéssel. (Nietzsche az első pszichoanalitikusok egyike volt – mondja élete vége felé egy Viereckkel készült interjúban.)

körkörösség

A pszichoanalitikus gondolkodás fontos mozzanata, hogy az önteremtésnek nincs kijelölhető végpontja. Ennek a felismerésnek felel meg a vég nélküli analízis eszméje. A fogalom sokáig Freud értetlen kritikusainak kedvelt vesszőparipája volt. Hamis ismeretelmélettel a terápia eredménytelenségét leplezték le. Mintha az analitikus interpretációk célt tévesztve nem hatolnának el a pszichés megbetegedés „ténymagváig”. Freud azonban a kezdetektől (pontosabban a csábítás-elmélet feladásától) tudta, hogy nincs elsődleges tény „odakinn” és értelmezés „idebenn”. Alapjában minden interpretáció, s aminek nincs kezdete, annak vége sem lehet. „Az interpretáció idejének karakterisztikuma a körkörösség.”

Az önazonosság helyreállítása tehát szakadatlan mozgás, az önmegértés egyben gyarapodó világmegértés is, vagyis felszabadulás. Ahogy Heidegger mondaná: „az analitikus terápia célja a jelenvalóléthez segítés”. Így egyúttal etikai parancs is lesz: ahol az ösztönén volt, oda az énnek kell kerülni.

kép | adobe.com