Levendel Júlia

MINTHA ODÜSSZEUSZ HALLGATNÁ DÉMODOKOSZT

1999 szeptember

MINTHA ODÜSSZEUSZ HALLGATNÁ DÉMODOKOSZT

A zúgás nem csak a szűkült, meszesedéstől rugalmatlan agyi meg nyaki erekben áramló vér hangja. Ez jó. A vér hangja. Mint a vér szava. Jó. Tisztán hallja a madárkapirgálást, az öreg redőny lécein koppanó csőrt, aztán reccsenés, a parketta vagy a könyvespolc, deszka pattan így, az épület másik szárnyában egy lefolyócső fuldokolva nyeli a szennyvizet, neoncső zizeg, a riasztólámpa bekapcsol, kikapcsol, bekapcsol, kikapcsol, és a durva lárma is inkább felerősíti a neszeket: centrifuga, telefon, kapucsengő és egy számítógép zúgása a szomszéd lakásban, a sánta éjszakai internetezőé, tudós volt valaha, most a nap sötét felében csak szörfözik, délig alszik, délután elbiceg a parkba, a billentyűi úgy zörögnek, mint a földre pottyanó vadgesztenyék – nem úgy, egészen másképpen, apró műanyag rugók lehetnek a klaviatúrában, olyasfélék. A billentyűk közé por telepszik, az öregember a monitorra mered vagy a résekben összegyűlő porpamacsokra, oda-odafúj, figyeli, ahogy arrébb lebbennek, visszaszállnak, figyeli. Nyilván mindenki így csinálja, ha maga marad, kis koszok mozgását lesi, az alattomos idő kúszását; s mintha felfedezne, nahát! ilyesmire korábban sohasem nyílt szeme.

csupa nyúzott idegvégződés

A hallása sem tompult. Nem mondható tompulásnak, ha oly sok kis zörejt hall. Inkább túl hangos az egész, fájdalmasabb a szakadatlan dörömbölés, csikorgás, ahogy egyik a másikat súrolja, reszeli és karcolja, az ember lúdbőrzik, halántéka a bútorokkal együtt reccsen, az ujjbegye, a hajtöve is csupa nyúzott idegvégződés, miközben algaként lebeg valami időtlen pocsolyában, és sem tudata, sem ösztöne nem hajtja félni, már nincs semmije, nincs – hallja, hogy szivárog el, el, a vége gyorsabban, hörbölve le, és azt is hallja: már semmi.

Csodálkozik, hogy vénségére így megváltozhatott. Az agyvérzése óta például hanyatt fekve is képes elaludni. Azelőtt csak hason vagy a jobb oldalára fordulva, összegömbölyödve. Most meg mintha ravatalon volna. A homlokán kávészínű foltok, öreges elszíneződések, a kézfején, a hátán is, terjednek, szétmásznak, minden szikkad és burjánzik rajta, egyszerre; ősz szemöldöke, mellén a fehéres szőrzet, orrában, fülében a hosszú szálak elszabadultan tenyésznek, de ha a takaró alól kidugja a lábát és felhúzza a pizsama szárát, vékony, aszott kórót lát. Azt mondja, nincs sajnálat a tekintetében. Azt mondja, szenvtelenül csak nézi a testét, és józanul tudomásul veszi: most ilyen. Nem rémüldözik és semmit sem siettet. Hajnalban, mintha tudósítana, lassan és tagoltan mondja, a saját hangján hallja, bár talán mégsem ejti ki a szavakat: talicskát tolnak a sóderon. Ismétli is, újra és újra, tárgyilagosan, hogy talicskát a sóderon. Közben nem tudja, valóban képes-e ilyen tisztán ejteni a szavakat – sietve és nyájaskodva mindig bólogatnak neki, de megértik? Emberi beszéd az, amit produkál? Félig nyitott ajtónál, mégis egyedül hagyják már éjszakára. A keze ügyében csengőzsinór; sohasem húzza meg.

Még a legrosszabb állapotában, az eszméletlenség határán sem engedte, hogy a felesége mosdassa vagy kacsáztassa. Bosszúból? Mert több álságot és gyöngédtelenséget nem tud már elviselni? Nem engedte. Vadul elrántotta magát, nedves kendővel sem hagyta törülgetni a homlokát, és inkább szomjan hal, de nem iszik, ha a felesége nyújtja a csőrös csészét. Nem kell. Elfordul vagy a kézfejét mozdítja csak, mintha utálkozva lesöpörne valamit a takarójáról. Nem kell. Senki senkire nem néz itt kétségbeesetten. Mindegy. A felesége különben nem bántódik meg, tehetne vagy mondhatna ő akármit, ezt az asszonyt nem bánthatja meg. Sérthetetlen már évek óta, de hogy ennyire kiszáradt a lelke, azért ő is felelős. Nem dicsekedhetne azzal, hogy nagyszerű és megbízható társ volt, bár a partecédulája nyilván ezt tudatja majd. Mindegy. Túlságosan sokszor legyint és biccent magában: mindegy. Ha az ember ilyen gyakran használ egy szót, modorosságnak tetszik. Az is. Hogyan volna mindegy, ami állandóan ingerli, kényszeresen vissza-visszapörög, vizsgálja így és úgy, feleslegesen gyötrődik, persze, feleslegesen, de hamis, ahogy újra és újra azt mondja: mindegy. Hát nem mindegy. Egyáltalán nem mindegy, ez a mostani furcsa állapota, ez a majdnem alvilági bolyongás, valami köztes létféle, megpróbáltatás és kegyelem keveréke, erre végképp nem mondható, hogy mindegy. Akinek csakugyan mindegy, az talán nem figyeli a neszeket, hunyt szemmel, félálomban, vagy annyira éberen, képzelgő elevenséggel, hogy az élettelen dolgok meg a régen költöttek-szétfoszlottak lélegzését, lassú fújtatását is hallja. A szomszéd lakásban, ahogy a gombostűvel kipiszkált porpamacs visszaszáll a számítógép klaviatúrájára, a résből most egy billentyűre; leszáll. Nem érzi nyomasztó kötelességnek, hogy azonosítsa és megnevezze a zajokat, és mondja, mint ma is hajnal felé: talicskát tolnak a sóderon. A hullámverésként vissza-visszacsapódó kérdést, a jól ismert, sokat mormolt, de mind ez idáig mégis néma kérdést, amit legelső publikációja mottójául választott, és a tanulmánya címe alá biggyesztett, persze görögül, s ami úgy hatott akkor, látta, az egyébként hamarosan megszüntetett folyóirat szerkesztőire, mintha eltévedt gyerekek volnának, ő meg jóságos tündérként hazasegítené őket, haza a melegbe, világosba, a megszokott emberek és a biztonságot adó bútorok közé; valójában ő jutott baráti közösségbe, hasonszőrűek társaságába, úgy érezték akkor mind, hogy hasonszőrűek, mert a fordulat évének nevezett esztendőben, még ismeretlen egyetemistaként küldte el kéziratát, a görög betűket lerajzolta, bétája és lambdája pedig titkos jelként pattintotta fel a zárakat – azt a kérdést most hallja is, méghozzá a hősök hangján hallja, ugyanazt, és a szereplőktől függően mégis egész másképp, a kérdést, ami bájával újra és újra megejti, s amiben most már nemcsak az emberiség, hanem a saját ifjúkora is benne van – a kérdést, hogy mért szól velem erről az én kedves lelkem?

Miért?

hosszú, szorgalmas élet

Nem szívelheti, ha betegnek tartják. Önmagát biztosan nem kényeztetné ezzel, s ezerszer is végiggondolta, hogy csak ostoba leegyszerűsítés a fogalom: beteg. Vannak persze betegek, nyilván vannak, de ő a mélyre zuhanás, a jobbulás, a visszaesés, az újbóli erősödés után mostanra valamilyen állapotba jutott, világosan látja magát, a helyzetét, már önállóan felkászálódik, ül és ürít, majdnem egyedül tisztálkodik, és ami talán a leglényegesebb, mintha legelőbb is ez határozná meg az ő különös állapotát: tudja, hogy mindaz, amit ebben az állapotában hall, tud, megért, csakis az övé. Nem képes és nem is akarja megosztani, nem fogja soha senkinek már továbbadni. Nem mintha irigyen kuporgatná, mintha keserű gőggel felverné a rámértek kétes értékét. Nem. Túlságosan gyakran veti oda magának, kötőszavak vagy trágárságok elharapott vakkantásaként, hogy mindegy – és közben gyűjti, rendezi, gyűjti és rendezi mostani állapotának millió cserepét. Egy hosszú, szorgalmas élet beteljesülése ez az állapot. Ami mellesleg sokféle bizonytalanságát érvénytelenítette. Megszabadította egy sereg rossz döntéstől. Nem kell például mérlegelnie többé, megtartsa-e egyetemi katedráját s az ezzel együtt járó, a csakis katedra biztosította munkalehetőségeit – és a pozícióját, azt is, igen, a naponta postán érkező fél kilónyi meghívót, amit szinte látatlanul kidob –, valami ködös pozíció- és tekintély-egyveleg, fölényesen semmibe vehető, megvetheti, utálhatja is – amíg birtokolja, de milyen volna – nem is az, hogy milyen e nélkül pergetni az utolsó időket, hanem milyen volna elveszíteni. Próbálta elképzelni. Már-már bűntudatosan leltározott. Az akadémikusság marad, és nyilván eztán is felkérik különböző bizottságokba szakértőnek, kurátornak, opponensnek, így aztán továbbra is tűnődhet: szerencsétlen trottyosnak látszik-e, vagy még nem, még nem annyira, mint olykor rettegi. Hajlott arra, hogy inkább mégis maga kezdeményezi a visszavonulását. Ezt is próbálgatta. A félmosolyt, a csöndes és előkelő, talán szükségképp pózos defenzivitást, meg hogy elviselje majd, ha tökéletesre csiszolt szerény gőgjével a kutya sem törődik. Hezitált azért. Vonuljon vissza tehát a siettetett öregségbe, a szöszmötölős halálvárásba?

Közvetlenül az agyvérzése előtt rosszabb volt, mint most. Sokkal rosszabb. Iszonyodott minden kitöltetlen perctől, de a kapkodása, feladatainak eszelős halmozása és hogy szinte semmit sem tudott bevégezni, riadtan csak ide-oda csapott, és meggörnyedt, a falhoz lapult saját hatalmas árnyával szemben. Annál a fél-bénaság is tűrhetőbb. Iparkodik most, hogy a langaléta gyógytornászlány megdicsérje és rémületesen előremeredő fogaival rávillantson egy lómosolyt, hogy napról napra mind többet hagyják iparkodni – nagyszabású, és tökéletesen értelmetlen céljai vannak, mint kisfiú korában, és megadatott, hogy ezt felnőtt fejjel tudja.

itt szépek a fények

Ennyi tapasztalattal bélelten és ilyen mitikus, sohasem volt derű fél-eleven cégéreként ellenállhatott volna annak a televíziós portréfilmnek. De nem állt ellen, hanem azonnal bólintott, és fel sem fogta, hogy az otthonában készülő beszélgetés azt jelenti, a feleségét is mellé ültetik, mindkettőjük ruhájára mikrofont csíptetnek majd, idillikus képbe rendezik őket, még csak nem is a dolgozószobájában, hanem abban az évek óta személytelen, minden más zug helyett is folttalanra tisztogatott, drága bőrgarnitúrával díszített és sután csak nagyszobának nevezett helyiségben, amely társadalmi életük színtere lehetne, ha volna otthon társadalmi életük. Itt szépek a fények, mondta az operatőr, és a tenyerével meg húsos, rövid ujjaival törölgette izzadó nyakát, szenvedve viselte kövér testét, a lúdtalpas lépéseket, vizet kért, és le-leroskadt, vidéki, műkedvelő színész módján játszotta a flegmát, a kiégett, már mindent látott szakembert, az interjút készítő rendező eleinte rábízta az irányítást, biccentéssel jóváhagyta a választásait, mintha köze sem volna, hogy a fontoskodó fullajtárok ide-oda tologatják a fotelokat, elhúzzák a függönyöket, vissza kicsit, ezüst színű lemezzel hadonásznak, és aztán bekapcsolják a fehéren izzó, erős lámpát – s azzal együtt a kétséget is: számít-e most már, hogy milyenek voltak addig a fényviszonyok. Érdemes volt-e rendezkedni, mérni, beállítani? Nem mindegy? De, mindenkinek mindegy. Külön-külön mind azt játszották, hogy nekik mindegy. Hogy az egésznek nincs jelentősége, és nem dőlnek be a vélekedésnek meg a saját ígéretüknek, nem bizony, semmiféle média-filozófiának, miszerint a rögzítéssel az ember az örökkévalósághoz férkőzhet.

Leültették, kíméletesen igazgatták az inge gallérját, gyümölcslét készítettek neki, csak neki a kisasztalra, és biztatták, hogy bármikor ihat, ha kiszárad a szája. Bármikor újrakezdhet egy mondatot, javíthat, töröltethet. Ne hagyj locsogni, mondta savanyú mosollyal a rendezőnek, de nem tudta, elég jól artikulálta-e a szavakat. Mégis, mit mondjak? Mire vagy kíváncsi?, kérdezte, akkor meg a rendező hárított: mindenre kíváncsi vagyok, amit jónak látsz elmondani. Mindent? Hetven-nyolcvan percnél nem vesznek fel többet, mert túl fájdalmas akkor ötven percre vágni. És persze lesz bőségesen kép a környezetről. Senki sem említette, hogy majd a hetvenötödik születésnapja körül megy adásba a beszélgetés, de azért ott motoszkált az agyukban, és még a kellékes fiú is hunyorogva úgy mustrálgatta, mint valami megható relikviát – a megjátszott flegmára még rájátszották a borzongató valószínűséget, hogy mire megvágják és műsorra tűzik a filmet, a főszereplő már nem él. Megtörténhet ez bármikor és bárkivel, de elkapni a palit szinte az utolsó utáni pillanatban, azért így furcsa. Nagyon furcsa. Horrorisztikus. A feleségét is sminkelték, csak egy kis púder, finom hajigazítás – később dühöngött magában, hogy a sminkelésnél már fel kellett volna figyelnie, de nem, nem vette észre, mi készül. Nem mondták. Vagy mondták talán, és nem emlékezett rá. Talán a felesége is mondta. Lehet, hogy elfelejtette. Nem hallotta. A szomszéd lakásban a számítógép klaviatúrájára szálló port, éjfélkor ahogy az árnyak testért fohászkodnak, a feltámadó északi széllel ahogy megérkeznek a gonosz lelkek, kutya és szamár alakban nyomulnak, és a hanyatt fekvő alvók tehetetlenül kóstolják a halál ízét, szájuk a rémülettől és szenvedéstől bűzt áraszt. Ezt mind hallja is.

Nincs senki, akiben megbízna, hogy az igazat mondja: érthető az ő beszéde vagy nem érthető.

A felesége is odaült, félig mellé, félig szemben, s ahogy megvilágították és a ruhájára csíptették a mikrofont, ragyogóan szép volt. Keserűség nélkül látta, hogy szép. Nemcsak dekoratív, hanem valóban szép. A szereplési lehetőségtől meg az izgalomtól fiatalosabb-elevenebb; vonzó, nagyon vonzó volt, arany pontok ugráltak nagy, mogyoró színű szemében, mint negyven esztendeje, és esengve kereste az ő tekintetét: ugye, elfogadsz?, ugye, a társad voltam?, egy életen át a társad?, ma is az, ugye? Mintha megújított szövetségük napja volna; otrombaság elrontani az efféle készülődést, örömöt. Akkor már különben is benne voltak. Ízléstelenség nélkül nem változtathatott már semmin. Mintha meg is érintették volna egymást. Az asszony nyúlt simogatóan az ő térdéhez, hogy bátorság, öregem, bátorság, vagy inkább ő paskolgatta a felesége vállát, azzal a kisfiús, magabízó kapkodással, hogy persze ezúttal is gyors engesztelődésre számít, mint annyiszor a korábbi évtizedekben. Hálával teli mozdulat, és jóvátétel is, bocsánatkérés a betegségért, a lerobbantságért, még a hamarosan bekövetkező haláláért is – szinte túlzott mozdulat, majdnem sziruposan sok. De hát a társa? Életének társa? Vagy lehetséges, hogy végül, valóságosan nem volt sem elérzékenyülés, sem belenyugvás, semmiféle gyöngédkedő mozdulat? Lehajtotta a fejét, belesüppedt a fotelba. Másodpercek vagy talán percek is elteltek dermedt némaságban, utóbb elképzelte, hogy tanácstalanul összenéztek, vártak – lesz még ebből beszélgetés? Kifacsarható őbelőle még valami? A rendező megkérdezte: kezdhetjük?, mintha csakugyan most kezdenék, és ő nem szabadkozott, semmivel nem is jelezte, hogy érzékelte a saját elmerülését, bár fogalma sincs, meddig tartott, és azt sem tudja, valóban megálltak-e, vártak-e rá, hökkentek voltak-e és cinkosok is közben, az egész stáb meg a felesége, vagy mindezt, még ezt is képzelte, ahogy éjszakánként elképzeli a szomszéd bicegését, máskor, hogy sokat tűrt Odüsszeuszként két kézzel kapaszkodik egy szirtbe, míg a hatalmas tengeri hullám átcsap rajta. Szorítja. Összezárja mindkét öklét, az életéért küzd, úgy szorítja. És aztán türelmesen latolgatja, vajon képes volna-e egyszer is megkapaszkodni. Mindegy.

Felvehették, hogy reszket a pohár a kezében. Nem kérte őket: ezt most ne vegyék. Nyilván felvették, és fel is használják. Hosszú, szívfacsaró snitt lesz, talán még visszahozott is, a film vége felé melankolikusan idézett: hogy iszik, két kézzel fogja a poharat, az ádámcsutkája görcsösen ráng, sovány kézfején a vastag, kidudorodó kék erek, az állán lecsurgó sárga lé – megható és szép. Íme, az öregség, a pusztulás. Lássátok. Vágóképek sora. Az operatőr jutalomjátéka.

gyötrelmesen erőlködik

A szüleimmel a háború után jöttünk haza Indiából, meséli, már ezt is hányszor elmesélte; legalább tudja, hogy ez alkalmas mesekezdet, és nem szükséges magyarázkodni, hárítani, hogy ennél korábbi epizódokhoz ne hátráljanak, és ne faggassa a rendező Indiáról, mert akkor végképp elsüllyednek; a hazatérés, mondja, a hazatérés, elakad, a haza, grimaszol és megemeli a jobb kezét, mintha legyintene, aztán mégis újrakezdi, a hazatérés nekem más, mert a távollét korán jött és sokáig tartott, még csak kisfiú voltam, amikor Indiába mentünk, kiskamasz, a szüleim úgy gondolták, egy-két év, és aztán fiatal férfi lettem; szóval a hazatérés, semmi nosztalgikus nem volt benne, inkább kíváncsiság, de sehol se volt haza, India nagyon nagy, és mi nyolc év alatt három helyen laktunk, az is mind más, egészen más; a poharat nézi, nem tudja ezt végigmondani, és hallja a felesége hangját, hogy ő milyen szerény és szemérmes, és mennyire nehezére esik kérkedni az élettapasztalataival, és elhadarja az angol iskolákat, meg az otthoni többnyelvűséget, a magyar olvasmányokat, azt mondja, felkészülés, hogy megismerkedésükkor is mennyire irigyelte a készültségét, de amikor ránéz, engedelmesen visszaadja a szót, bocsáss meg, és ő, mintha nem lett volna ez a közjáték, gyötrelmesen erőlködik: a hazatérés Indiából a háború után, tudtuk ott a háborút, sokat tudtunk, annyit, mint az angolok, a haláltáborokat is, senkink sem maradt életben, egyetlen rokon se, és mi megbújtunk Indiában, a végén menekültfélék voltunk, nem azok persze, de mintha elbújtunk volna abba a veszedelmes dzsungelbe; a mosolya rémvigyor, de mosolyogni próbál; talán csak bennünket védett India, és a háború után azonnal jönni akartunk, bólogat, azonnal, előbb persze Londonba utaztunk, mert az apám angol alkalmazású sebész volt Indiában, az angliai út afféle leszerelés is, csak egy hónapocska; a pohár felé nyújtja a kezét, a rendező megállítja a felvételt, nem baj?, kérdezi, és a felesége felpattan, leveszi a ruhájáról a csiptetős mikrofont s mindenkit üdítővel, kávéval kínál, nem baj?, ismételgeti, pedig úgy tesznek, mintha nem is őmiatta álltak volna le, nem baj?, nem tudja, válaszolt-e már valaki, tudnia kell, meghallották-e a mentegetőzését, nem baj?, nem, nem, bármikor megállhatunk, bármikor indulhatunk, ahogy neked a legkényelmesebb, és komolykodva újból elhallgatnak, csendet kérek, vesszük, a felesége előrehajol, úgy figyel, mintha sohasem hallotta volna a meséjét; egy hónap volt a hazatérés előtt, az még útközben, kaland a munkáspárti Angliában, mi őket akartuk, a munkáspárti kormányt, s az is milyen elkedvetlenítő lett, de mondom, jöttünk haza, én a hazatérés miatt mondom ezt, jöttünk egy nem ismerősebb környezetbe, én itt iratkoztam a bölcsészkarra, hallgattam ókortudományt, történelmet, sokfélét hallgattam, ide-oda pendliztem, időzavarban voltam, és folyton arról beszéltem, hogy végre hazatértem, mert fogalmam sem volt, mi az, hogy haza.

A kamera zajtalanul rögzít, megmutatja lefittyedő száját, ahogy birkózik a szavakkal, mind külön-külön próbálja kiteríteni és az összecsomósodásokat türelmesen oldani, lassan beszél, bele-belegyorsít, akkor sem tagol rosszabbul – vagy sokkal rosszabbul? Sokkal? Értik egyáltalán, amit összehord? De hát szólnának. Szól is a rendező, megkérdezi, jól sejti-e, hogy a háború idején meglehetősen felemás érzés lehetett baloldali embereknek a függetlenségért harcoló Indiában drukkolni az angolok európai sikereinek. Mindig minden felemás, feleli. És hallgat. Az égvilágon minden felemás, ráadásul megszokhatatlan ez a se ide, se oda dobálódás, szakadatlan hánytorgás. A lelki tengeribetegséget végül csak leépülés enyhítheti. Ezért fohászkodjon?

Felemás? Szép, szelíd így, de nem baj. Legyen felemás. Nem akaszkodik ebbe. Mindegy. Rossz szavak. Nem számít. Csak a fuldoklók kapaszkodnak szavakba, elbutultan, fuldokolva, mikor azt hiszik, ez vagy az pontosabb. Szószirtekbe. Neki úgysem sikerült még, soha semmi sem sikerült pontosra.

fájdalmasan vad lüktetés

Vörös. Izzó, lobogó narancsvörös olykor minden megidézhető, a dagadó vitorlavásznak, repülő óriásmadarak, vihar sodorta köpeny, hunyt szemhéj belső falán az örvénylő egyetem, megannyi örvény, hajak, lágy hajlatok, dőlni látszó tűzfalak, kohók ablaka, félig nyílt virágok, ragadozószájak vagy egy darabka a brokáttakaró levélmintájából – lángban látja a zöldet, a kéket, a hamuszürkét, a tűztől átvörösödnek a pislákoló éjjeli lilák, erőre kapnak a hajnali barackszínek és a késő délutáni barnák; napok múlva mondták, hogy agyvérzés, ő csak a narancsvörös tombolásra emlékezett, és olykor lángolni látja még az egészet, fájdalmasan vad lüktetés a nyakában, s mint a tengeri hullám partra verődése, ütés, hatalmas zuhanás, fölötte dong, morajlik, de a víz is lángol, nap gyújtotta lángok, égre szállnak, nyúlnak fölfelé, éjszaka is loboghat az Indiai-óceánon csattogó-tülkölő hajó, a Dunára néző garzonlakás, az első saját lakása, amiben talán egyszer sem aludt egyedül, közel volt az egyetemhez, jó kis tanya, hindu herceg volt és angol diák, mintha az ellenállás hőse, az új világ bajnoka is lehetne, legendák lángcsóvái nyaldosták, bármi lehetett volna, úgy emlékszik, hogy bármi; ilyenkor a deszka- és parkettareccsenés is tűzben roppanó fa hangja, a hörbölés, kopogás, sziréna és a szomszédos suta csúszkálás képei – a képek lobognak, remegnek a forró levegőben, a semmit sem pusztító lángokban, meg-megránduló szemhéján a tülekvő, izzó, hangos képek. Ezek csak az övéi.

Hogy mit várt a tíz esztendővel ezelőtti nagy fordulatoktól? Azt kérdezi a rendező tőle, hogy mit várt, hogy azt várta-e, ami bekövetkezett. Ó, istenem, hát persze, hogy nem ezt várta, mondja a felesége, gondterhelten és mégis magabiztosan mondja, azonnal ráfeleli, és úgy, ahogy kívánják, őhelyette is mondja, mindenki helyett, akit kérdeznének; hogy itt, éppen ebben a szobában, és éppen tíz éve miféle híressé lett tanácskozások estek, ki-ki hogyan képzelte a világ átalakítását – és azokat a szavakat veti oda, amit bárki, mindenki odavetne, demokrácia, szabadság meg efféléket, tódítja az ő jelentőségét; ha ránézne, abbahagyná, de nem néz a feleségére, senkire sem néz, lehajtja a fejét, bóbiskolhat is, de nem bóbiskol, karját felemelve eltakarná arcát, fejére borítaná a Nauszikaától kapott szép bíbor köpenyt, könnyeit morzsolná a sokat tűrt, hogy senki se lássa, mégse feledjék, megemlékezzenek róla, de ne tudják gyengeségét, meghallja valaki nehéz sóhajtását, a visszanyomott, felfakadni se készült sóhajtást; mindegy. A kamera elfordult tőle. A felesége még mindig gyönyörű, mogyorószín szemében arany pontok, nem is éveket, évtizedeket fiatalodott, és meséli, énekli most a nagyon is hamarian, vagy csak neki lett ily elkapkodott az egész, de oly hirtelen történelemmé, vagyis eldalolhatóvá, és ilyen ünnepi alkalmakkor, mint a phaiák király lakomáján, melyen ha elverték éhüket a phaiák főbbek, a Trója falainál sohasem járt Démodokoszt hallgatták, miként civódtak az akháj vezérek, vagy persze az ő közelgő hetvenötödik születésnapja is alkalom, akár megéli azt, akár nem, mindegy, akkor is, a szépen elpengethetővé lett eseményeket most a felesége meséli, ő hallja. Mintha Odüsszeusz hallgatná Démodokoszt. Mondja, amit itt-ott felcsipegetett, mindegy; végre folyamatosan beszél valaki, nem számít, hogy összekuszált és lekerekített, megcsipdesett, s persze jócskán kiegészített a mese, ennyi idő után milyen is lehetne, még a lebzselő stáb is várja a folytatást; érdekes. És érdekes, hogy ő is itt ül közöttük. Nem tudna leplet vonni az arca elé, mert nem tudja oly magasra emelni a karját, így hát némán, lehorgasztott fejjel ül. Töpörödött lehet a fotelban. És a rendező egyszerre mégis őt kérdezi, a terveiről kérdezi, bevégzetlen munkáiról, a reményeiről – bizonyára közeledik a forgatás vége, de a felesége már túlontúl belelendült, fájdalmas volna leállnia, már elszabadult, hagyta, aktív és aggódó társ, viruló, mert az ő élete társa, megmutathatta. Tanácstalanul mozdítja a jobb kezét, a lómosolyú gyógytornászlányt mondaná, ha reszketősen is, a pohár emelését, de a felesége előrehajol, hosszú, gyűrűkkel díszített ujjaival megérinti az ő térdét, és ellenállhatatlan életörömmel fordítja neki a kérdést: hogy mennyi időt gondolsz magadnak?, hogy te magad mennyi időt? És végre nevetnek, mind nevetnek, hála ezért, mert kifogni valahogy az ünnepélyes komorságon, igen, kifogni, a rendező elmondja így, és a felesége vörösbort hoz, kristálypoharakat, a fiúk leszerelik a csiptetős mikrofont; már mindegy. Hogy feküdne az ágyában, hallgatná a saját szaporább érverését, hátul a fejében, mint sebes folyású patak, most még gyorsabb, űzött, és örvénylik, hörböl, vérnarancsból spriccel így a lé, a szomszéd lakásban szürkéskék monitor, ha történetesen sárga vagy fűzöld, másképpen zúgna. Maradna már magára. Hanyatt fekve, suta keze a takarón, kidugja a lábát, kóró; idő kell, míg újból figyelni tud, míg mindent meghall, míg világosan megérti, hogy megbánni sem érdemes ezt a televíziós felvételt; oly egykettőre készen lettek.

kép | Louis Casimir Ladislas Marcoussis festményei