MINDIG MEGLEPŐDÖM
1997 február
Mindig meglepődöm, amikor megpróbálok egy újabb levelet
írni neked, mindig előveszem a papírt, a tollat, elrakom
a felesleges könyveket, helyet csinálok az emlékeinkkel zsúfolt
íróasztalon, azután mégis kiülök a sötét előszobába, a vasból
készült telefonasztalka mellé, ahová még azelőtt raktuk ki
a régi, elbarnult fényképeket, hogy újra együtt legyen
az egész család. Nem hívlak fel, nem próbálom siettetni
a múltat, hogy most te ott, a Via Giulia egyes szám alatt
felvedd a kagylót és nekem újra eszembe jusson minden,
amikor két és fél évvel ezelőtt egy igazán isten háta
mögötti helyről, a Himalája túlsó oldaláról hívtalak itt,
te ültél ezen a széken, és amikor befejeztük a beszélgetést,
csak akkor értettem meg, hogy hiába „másztam ki”, ahogy
Paulius mondta, hiába próbáltam napokig aludni, ettem
mindennap legalább ötször, hiába éltem túl az egészet, most
már nem jutok haza, nem fogok megérkezni soha, sehová