MINDEN ROSSZBAN

Meredten bámulta a tésztás, ostoba arcot, a monoton hangon duruzsoló, duzzadt szájat, hogy csakugyan jól hallotta-e, a kezében megremegett a műanyagtányér, és a zsíros lében összekoccantak a krumplidarabok. Ahogy megállt, és a levest meregető asszonyra nézett, a mögötte kígyózó sor is megtorpant, és az emberek türelmesen, hang nélkül álldogáltak, a kíváncsiság legkisebb jele nélkül.

nem olyan éhenkórász

Már bánta, hogy közéjük állt, de az ingyen ebéddel csalogató tábla mágnesként vonzotta; tudta, hogy megbánja, biztos meg. Még éhes sem volt igazán, ő persze nem olyan éhenkórász, mint itt a legtöbb rongyos, gondolta, és megvetően elfordította a fejét. A kicsinyke nyugdíjából egészen jól megél, de amióta a felesége meghalt, meleg ételt csak ünnepnapokon eszik, olyankor leballag a sarki kifőzdébe, és alaposan beebédel, délutánra már görcsöl a gyomra, éjszaka pedig álmatlanul fekszik, ez mindig így van, a gyomorfájás nála már hozzátartozik az ünnephez.

Régen járt már a kifőzdében, utoljára karácsonykor, és a húsvét még messze van. Az állami ünnepek nem érdekelték, legfeljebb mérgelődött, hogy a pékség már megint zárva. Négy zsömle: neki ennyi bőven elég egy napra, a piacon vesz hozzá egy kis felvágottat, zöldségfélét, mindig mást, mintha nem lenne teljesen mindegy. Reggelire és vacsorára egy-egy, ebédre két zsömle; tehát most sem éhes, de a meleg leves gondolatára összefutott szájában a nyál. Pedig tudhatta volna, hogy ha enged a kísértésnek, ha csak egy pillanatra is elgyöngül, minden megtörténhet. Ezért áll most ilyen ostobán, kezében egy tányér gyorsan hűlő levessel.

praszkiewicz, shutterstock.com

A felesége rendszeresen járt templomba, ragaszkodott hozzá, hogy a gyereket is megkereszteljék, bár alig pár napot élt szegényke, taxival vitte a papot a kórházba, mert a felesége így akarta, és ő sosem vitatkozott. De templomba nem ment, még a legforróbb nyári napon is jégveremnek érezte a hatalmas termet, rázta a hideg, összekulcsolt keze megdermedt, valósággal menekülnie kellett, ki az utcára. A felesége halála óta nem járt templomban, a gyászmisén a pap csodálkozva pillantott rá, mert a hidegtől összekoccantak a fogai, május volt, talán halálfélelemnek hitte, megilletődöttségnek, pedig ő csak piszkosul fázott, hiába próbált az asszonyra gondolni, felidézni az arcát és a hangját, mert közben érezte, ahogy elgémberedik a lába, és a hideg lassan felkúszik a tarkója felé.

töltelék a híg leveshez

Az ingyen ebédet hirdető táblára kétoldalt hatalmas keresztet mázoltak feketével, a festék kicsit lecsorgott, pontosan az óriási üst fölött, mintha azokból a fekete keresztekből főzték volna a zsíros levest. Egy nő állt mellette, vastag pulóverének ujját feltűrte, és bádogkanállal mérte az ételt, közben folyamatosan beszélt. Eleinte nem is hallotta, mit mond, biztos valami imádság vagy lelki segély, tölteléknek a híg leveshez, de amikor közelebb jutott, lassan érthetővé váltak a szavak, hogy jó az isten, jót ád, meg segíts magadon, isten is megsegít, és isten nem ver bottal, aha, gondolta, ez összegyűjtötte az összes istenes közmondást és azt szajkózza; de amikor rákerült a sor, és a savószínű szempárba nézett, a nő lassan, mintha különösen fontos tanácsot adna, így szólt: minden rosszban van valami jó.

Amikor végre továbbtántorgott, és az aluljáró egyik szögletébe kuporodva a levesbe merítette kanalát, csalódottan tapasztalta, hogy jéghideg.

A Közmondásaink című összeállításból