MINDAZ, AMI TÖRTÉNT

„Csak bot és vászon, / de nem bot és vászon, / hanem zászló” – a szimbólum lényegét, a tárgyi világ eszmévé lényegülését, a metamorfózist Kosztolányi Dezső sorainál tömörebben aligha lehet megfogalmazni. A Zászló című, jól ismert vers az 1928-ban megjelent Meztelenül kötet többi darabjával, csupa meglepetés vagy inkább bizonyság a költőiség szellemi strukturáltságára, jelentéseinek összekapcsolódására. A zászló „Mindíg lobog … az utca fölött … a háztető ormán, / egyedül, / birkózva a csönddel és a viharral, / haszontalanul és egyre fönségesebben / lobog, / beszél.” Ez a zászló nem királyi zászló, nem vártornyok eget ostromló hadi dísze. Nem lobog sereg élén, nem hirdet aranybetűs jelszavakat. Ez a zászló nagyvárosi zászló, „lesoványodott” és „vézna”. Csönd veszi körül és magány. A Zászló gondolatai és motívumai, szavai visszautalnak az egész műre és előre mutatnak, mintegy kinyitják az olvasó képzeletét: a csönd, a múlt, a magány, a távoli és a jelenlévő történelem kulcsszavak. Megjelenik körülöttük a társadalom egész metszete: a gépírókisasszony, a kalauz, a bolti eladó, a vidéki orvos, a tanár, az utcaseprők, a miniszterek, írnokok, katonák, s olykor egy országos képviselő. Kinyílik a tér „Kelettől nyugatig, és nyugattól keletig”, és feltárul a múlt, értelmezést kap az idő.

rongyos közönnyel

A Zászló értelme új dimenzióban, hallatlanul sokoldalúan és bonyolultan bomlik ki, ha együtt olvassuk a kötet többi versével – jelzi ezt a korábban kétszer szó szerint is említett zászló. „Én a felejtés hosszú-hosszú / zászlójával takarom őt le, / rongyos közönnyel, hallgatással, / mert úgysem érem el soha, / és messze van, / mint Nagy Sándor, vagy Xerxes katonái.” A halott messze van, mint a letűnt idő, de az idő él: „Az órák homloka lüktet: / lázas az idő”. „Meg aztán nincsen is időnk.” Nincs múlt, a zászlóra, a múltra rá se figyelnek. Aztán meg – mégis – a múlt emberei „váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva, / mint a csodák, mint akik háborúból jönnek, / egyenesen, mint a zászlórúdak, s egyszerre kibontják, / hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott / életüknek / méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.” (Lehetetlen itt nem említeni, hogy bizonyára ezek a zászlók jelennek meg a hét évvel későbbi remekműben, a Szeptemberi áhítatban is: „Ifjúságom zászlói úszva, lassan / röpüljetek az ünnepi magasban.”)

A Meztelenül kötet verseiben szétszórva megtalálhatók a zászló asszociációs szavai: a katona, a koszorú, a kard. A versek együtt: elhagyott csatatér. De a Zászló mégis utolsó esély, mert „lobog, beszél”. A kötetverseinek szövetében szemlélve több, mint egy bizonyos zászló az utca fölött. Tér és idő sűrítménye. Szimbólum.

A szimbólumok az egyetemes kultúra működésének feltételei, megtartó képességgel rendelkeznek, kifejezhetik mindazt, ami a puszta létnél többé tette és teszi minden időben az életet. De éppen ezért a szimbólumok manapság talán a leginkább veszélyeztetett egyetemes történelmi értékeink. Kisajátíthatok, kiüresíthetők. Mindenre felhasználhatók, reklám, álcázás, megtévesztés, embertelen célok érdekében elrabolhatók. Ezért kell újra meg újra beszélnünk róluk.

A következőkben a szimbólumok határozott programba rendeződött együtteséről, ennek a tágas és bonyolult világnak egyetlen részletéről lesz szó – az ország egységének jelképeit vázolom a XVI–XVII. századi Magyarországon.

úgyszólván feltáratlan

Historiográfiai előzményekről szólva a különböző tudományágak kutatói az ikonográfia gazdag anyagát tárták fel. Kifejlődtek az interdiszciplináris módszerek, és a magyarországi vizsgálatok az utóbbi évtizedben felvették a lépést a nemzetközi szimbólumkutatásokkal. Ugyanakkor az ország egységét kialakító folyamatok és törekvések a három részre osztottság korában a magyar történelem úgyszólván feltáratlan területei. A régi magyar történetírásban a hierarchiára törő irányzatok, a XIX. századi értelemben vett ún. kuruc–labanc felfogás jegyében az ország egységének megvalósítását kizárólag az 1683–1699. évi visszafoglaló háborúhoz kötötték. Ma már világos, hogy az ország egyesítése rendkívül összetett folyamat. Nyers katonai erővel máról holnapra sehol a világon nem lehet országegységet teremteni. Az országok egysége a társadalom hosszú, szerves építkezésének eredménye. Az újkori Európában nem az országok elszigetelődésének, hanem kölcsönös konszenzusok, feltételrendszerek kölcsönhatásának következménye. Egyetemes jelenség. Ennek az összetett kérdéskörnek csak egyik, de rendkívül fontos területe a szimbólumok világa.

Hogyan történhetett, miként volt lehetséges, hogy Magyarország százötven éven át szétdaraboltan élő országrészei között soha nem szakadt meg a kapcsolat, sőt kifejlődött az országegység új szövedéke is? A széttartó erők ellenére. Minőségében az újkori Európa követelményei szerint. A szimbólumok világa nem szorítható egyetlen ország szűk határai közé.

A szemléletessé tett idő

Harminc évvel Mohács után jelent meg a Regni Hungariae descriptio vera című térkép. Budán másfél évtizede pasák regnálnak, és az ország középső területe szervezetileg az Oszmán Birodalom része. A térkép mégis egységes országot ábrázol. Az akkor még két király területét, a Nyugati Királyságot és a Keleti Királyságot, azaz Erdélyt, a török megszállta területet, s a megcsonkított Dalmát- és Horvátországot. A régi egységet hangsúlyozza a térképen Magyarország koronás címere is, a címer „…felső felében Magyarország, alsóban Dalmát- és Horvátország, a szívpajzsban pedig Erdély jelképei láthatók”. Ezenkívül a Magyar Királyság címere a térkép még két ábráján, a kétfejű császári sas mellénlátható. A püspöki székhelyek, várak, városok sűrű hálózatát ábrázoló térképen nincs nyoma, hogy jelentős részük az oszmán hatalom alá tartozik.

Az ország megosztottságának valóságos viszonyaira a térkép alján két metszett kép és szöveg utal. Közvetetten. Egyszerre fejezi ki a múltat és az ország-egyesítés programját. Az egyik hangsúlyos kép a középkori ikonográfia hagyományos típusa, a köpenyes Madonna: mint Patrona Hungariae megkoronázva tartja gyermekét. Jobbján és balján Szent István és Szent László királyok vonják szét a köpenyt. Az ábrázolt jelenet alatt szövegek olvashatók, két latin fohász. Megszólítják a Madonnát és Pannónia egykori királyait, hogy segítsenek.

A másik képegyüttes a meztelen Hercules és Venus, a korszak jellemző, az antikvitásból vett ikonológiai típusa, az országot megosztó ellenség legyőzésének képzetét idézi. Venus, amint Gombrich kimutatta, a humánum kifejezője. A meztelen Hercules buzogányával a hősiesség, az erő, a legyőzött félelem és az erény jelképe. Magyarországon a török elleni harcot, az oszmánok legyőzését ábrázoló képi kompozíciókon és a szövegekben is jellegzetes alak a XVII. században.

A térképen a helyneveket pontos magyar nevükön kívül latinul és németül tüntették fel. Így a maga nemében páratlan térkép mint az ország ábrázolása, s a rámetszett címerek, képek és a szövegek szoros összefüggésben vannak egymással. Egyik a másik nélkül nem értelmezhető. Együttesen az ország egységét fejezik ki a szimbólumok sajátos rendszerében. Az ország atlasza, jelképeivel összefoglalja a múltat és a jövőt, a jelen szemszögéből. A szöveg pedig több mint értelmezés, eleven kapcsolatot teremt a térkép szemlélőjével, megszólítja a régi királyokat, s átlép a transzcendencia világába.

a térkép koncepciója

A Regni Hungariae descriptio verát a bécsi egyetem tanárai készítették, Wolfgang Lazius (1514–1565) orvos, térképész és a magyar humanista, Sylvester János (1504–1551). A térképen még huszonnégy magyar közreműködő neve olvasható. Nyitott kérdés, vajon hogyan alakult ki, kitől származik a térkép koncepciója. A Magyarország egységét ábrázoló térkép 1552-ben készült el. Eger várára figyelt a keresztény világ, és a rommá lőtt, füstös várból a védők viszik a bécsi Burgba Ferdinánd királynak az „aranyos zászlót”, amit elragadtak az ostrom parancsnokától, a budai pasától. Íme: a jel, a török legyőzhető. A térképet Bécsben nyomtatták ki 1556-ban, abban az évben, amikor Magyarország és Csehország királya elnyerte a német-római császári koronát. Nem csak a magyarok remélték, hogy az uralkodó a kezében összpontosult roppant hatalommal összefogja a keresztény világot. A térképen az ország kerek egész, és gazdag jelkulcsában a gazdaság értékei: szőlőhegy, bánya („hegymunka”), hévízforrás („vad-fürdő”) olvasható. Valóságos megosztottság és a tudományosan megrajzolt egység, a köpenyes Madonna és Hercules, a szent királyok és Venus, az ábrázolt biztonság és a szövegben a kiszolgáltatottság és bizalom szinte képtelen ellentétek, valójában diskurzusok a jelen, a múlt és az elképzelt jövő között. Ábrái és a fohászok, a történeti utalások egyértelműen az ország identitását hangsúlyozzák, a török megszállta területek visszafoglalásának programjával. Ennek alapján is feltételezhető, hogy a Regni Hungariae descriptio vera magyar munkatársai között Verancsics Antal (1504–1573) történetíró volt a legjelentősebb befolyásúszemélyiség. Nemcsak életútja, méltósága, hanem egész történetírói habitusa is erre vall.

A pécsi (1553), majd egri püspök (1557), még mint János király diplomatája járt Franciaországban, Angliában, Rómában, Velencében és Lengyelországban. Tárgyaló partnere volt V. Károly császár diplomatájának, Weese lundi érseknek, részt vett a török elleni nemzetközi összefogás reményében a két királyság egyesítésének elveit megfogalmazó váradi béke létrehozásában, 1538-ban. 1553 folyamán Ferdinánd követeként járt Konstantinápolyban. 1559-ben, Oláh Miklós halála után esztergomi érsek, majd Magyarország helytartója lett. Történetíró munkáját humanista szemlélet, alaposan kidolgozott művek, részletek, töredékek és nagyszabású adatgyűjtés tette maradandóvá. Antonio Bonfini és Brodarics István művének együttes kiadására készült. Munkáit publicisztikai célok is áthatották, fel akarta hívni a keresztény országok figyelmét a török veszedelemre, hogy egy gazdag ország elhódítása a tét. Felismerte a gazdasági tényezők jelentőségét úgy is, mint Szulejmán hadjáratainak egyik indítékát, s azt a maga korában újszerű felfogást képviselte, hogy a hadiesemények megértéséhez diplomáciai, politikai, földrajzi ismeretekre egyaránt szükség van. Elképzelhetetlen, hogy az ország egyik méltósága, aki elsőrangú diplomata és történettudós volt, ne szólt volna bele a térkép koncepciójába.

diplomáciai tájékoztatás

Nincs biztos támpontunk, hogy az országot egységesnek feltüntetőtérkép milyen konkrét céllal készült. A feliratok három nyelve, a magyar, latin és német, az utak, hidak, gazdasági értékek ábrázolása megengedhetővé teszi a feltételezést, hogy szélesebb körű közönségnek szánták. Nemcsak az elitnek, hanem katonáknak, kereskedőknek, németeknek és magyar anyanyelvűeknek. Lehet, hogy eredetileg valamely könyv mellékletéül készült. Szolgálhatott diplomáciai tájékoztatással. S bár a térkép drága mulatság, eljuthatott egyházi központokba, fohászai imaként terjedtek el, üzenetét felfoghatta a mezővárosok vásározó társadalma. Tájékoztatásul szolgált és önbizalmat adott. Mindez azonban csak feltevés. Bizonyosat további kutatások hozhatnak.

A Regni Hungariae descriptio vera magyarországi munkatársi gárdájának e vázlatos seregszemléjéből arra bátran következtethetünk, hogy az 1550-es évek Királyi Magyarországán és a bécsi egyetemen felkészült humanista kör dolgozott, akik a korabeli képalkotó képzelet szabályai szerint elméleti igénnyel is meg tudták fogalmazni az ország egységének vágyát.

Az 1550-es években már nagy hagyománya volt, hogy a török támadásnak kitett ország önmaga helyzetét a keresztény világban elvont képzetek, szimbólumok, metaforák nemzetközi nyelvezetén fogalmazza meg. A magyarországi társadalom a rendiség tagolt szerkezetében, alkotóképes értelmiségi réteggel lépett át Mohács évszázadába. Ötszáz éves múlt jelképeit hozta magával. Egyetemes és országos jelképeket. A honfoglalás előtti korból, a keresztény évszázadokból és a humanizmus eszmevilágából. A fa, a víz, a tűz, nap, kereszt, virág, csillag, oroszlán, Mercurius, Mars és Venus egyetemes jelentéseket hordoznak, az absztrahált gondolkozás közös nyelvét alkotják Európában. Az országkép, a korona, a címer, a jogar, az országtörténet narrációkkal, törvényekkel és rituálékkal értelmezett magyar állami szimbólumegyüttese ugyancsak egyetemes. Közismert,hogy a XV–XVI. század fordulóján a diplomáciai levelezések, a követi retorikák és exhortációk visszatérő képzete a ‘Magyarország a kereszténység védőbástyája’, ’védfal’, Védgát’, a ‘kereszténység pajzsa’ („Antemurale/Propugnaculum Christianitatis”). Más országok is alkalmazták önmaguk meghatározására, és az európai hatalmak ezzel tisztelték meg Magyarországot. Témánk összefüggésében az a fontos, hogy ez a képzet az univerzális kultúra, a kereszténység, az antikvitás és a magyar történelem szimbolikus elemeinek sűrítménye. A diplomaták beszédei az uralkodók előtt és a különböző orációk egyaránt bizonyítják, hogy ismerték az egyetemes európai kultúrának a humanisták tollán kiforrott gondolatformáit, összefoglaló képzeteit és éltek is vele. Könnyedén beszélték a metaforák világnyelvét.

Találomra ragadom ki a magyar királyi követ, Macedóniai László (1479?–1536) szerémi püspök 1522-es, a nürnbergi birodalmi gyűlésen elhangzott beszédét. Belgrád elesett, a török az ország küszöbén. A keresztény világ veszélyeztetett helyzetét a szónok a szomszéd házát pusztító tűzvésszel fejezi ki: „Ez a Magyarországot mardosó láng, ha időben el nem fojtják, rövidesen széltében elharapódzik, s az egész keresztény világot nagy tűzvészbe borítja… messzire terjedt napjainkban széles e világon Mohamed tűzvésze… s már a szomszéd háza ég…” – A végveszély szimbóluma, „…iam proximus ardet, Ucalegon…”, Vergilius Aeneisének 2. énekéből kiemelt szövege úgyszólván gondolati közkincs a magyar politika retorikai és publicisztikai érvanyagában.

múlt és jövő képzete

Macedóniai László beszédének másik szimbolikus eleme az oszmán veszedelem jellemzése: a törökök „a gyermekeket szüleik szeme láttára… lemészárolják.” Más ez, mint hivatkozás egyedi, konkrét kegyetlenkedésre. Visszatérő motívum. Megrázó kép. Érzelmi és intellektuális jelentést hordoz. A mohácsi csatavesztés következményeit hírül adó német röplapok fametszetei török kardra hányt csecsemőket ábrázolnak, lesújtó szablya alatt, lábuknál lógatva, szpáhi dárdájára szúrva. A jelenetek a bibliai gyermekgyilkosságot idézik, asszociációival együtt: a gyermek a jövő, s a katonai erő a folytatást öli meg, az oszmán tirannus elpusztítja a jövőt. Brodarics István már írói fantáziával építette be ezt a motívumot a mohácsi csatáról beszámoló latin nyelvű művébe 1527-ben, később Oláh Miklós elbeszéléssé formálva a humanista levelezés szabályai szerint tájékoztatta Erasmust 1532-ben. Sylvester János a téma variációját adta elő, Csorba Győző fordításában: „Sok terhes nő meg (szörnyű elmondani is még!) / rabláncban szüli meg a csecsemőt, s belehal, // Nem vehetik gondjukba a drága kicsit…” Bruegel híres képe, a betlehemi gyermekgyilkosság konkrét jeleneteit a táj és a világkép absztrakciójával időtlen szimbólummá emeli, noha keletkezése Alba herceg németalföldi kegyetlenkedésével esik egybe. A festményt II. Rudolf császár és magyar király prágai gyűjteményében tartották számon. Szemléltethette az egykorú konkrét eseményt, még inkább a kíméletlen katonai erőt, az egyén kiszolgáltatottságát. Mindegy, hogy Heródes pribékjei vagy spanyol zsoldosok vagy törökök pusztítanak. A Biblia szakrális lényege értelmezte a személyes élményt, s az egymásra rajzolódó jelen, múlt és jövő képzete kommunikatív erővel hatotta át. „…az ellenség… senkinek sem irgalmazva, nemre, korra, vallásra való tekintet nélkül… a szerencsétlen anyák élő kis gyermekeiket nehogy a sírás árulójuk legyen, a földbe ásták, ahol aztán… nyomorultul megfulladtak” (Kulcsár Péter fordítása).

Johann Nell fametszete más optikában ábrázolja az ország egységét: kifejezi múltbeli épségét, hiányát a jelenben és a jövő reményét. (A magyar történeti irodalomban Galavics Géza elemezte először behatóbban, a török elleni háborúk képi ábrázolásának láncolatába illesztve a fontos képet, megállapította, hogy az a XVI. században a magyarországi török háborúkkal foglalkozó egyedülálló német képzőművészeti alkotás, tárgyát címével is meghatározta: „Germánia a töröktől sanyargatott Hungária segítségére siet”, és feltette a kérdést: „…miért éppen a távoli ‘német birodalomban’ fogalmazták meg Magyarország helyzetét ilyen láttató erővel”.) Tovább vizsgálva: képek és szövegek összefüggésére következtethetünk: a magyarországi humanisták koncepciójára. Magyarország egyesítésének gondolata az ábrák és szövegek együttesében az ellentétek képzeteivel a keresztény, antik és a nemzeti történelem elemeiből áll össze. A központi és szegélyképeket ábrázoló lap szerkezete a korabeli képújságokra jellemző. A képek különböző időegységeket fejeznek ki. A központi kép a folyamatos jelen: bilincsbe vert, meztelen nőalak látható két török harcos között. A törökök kezében meztelen pallos. Az egyik a nő derekára tekert rabláncot húzza, a másik hosszú haját markolja meg, hogy a következő pillanatban lemetélje. Áldozatuk karját már levágták, s most fosztják meg tépett palástjától. Az ország antropologikus képzete az ókori irodalomra visszavezethető gondolatforma, a kereszténység új tartalmakkal telítette, s időközben sok változatban élt tovább.

A reneszánsz kori képzetek képi ábrázolásait összefoglaló Cesare Ripa (1555?–1622) Iconologiája szerint a keresztény hit megszemélyesítője fehér ruhába öltözött nő, jobbjában kehely vagy égő gyertya, baljában kereszt vagy törvénykönyv. A nőalak szimbolikus jelentése rendkívül sokféle, lehet erény, gazdagság, különböző erkölcsi érték. Nő személyesít meg országokat, 1592-ből ismeretes a koronás nő körvonalaiban elhelyezett Európa-térkép: egyik karja, Itália, a Sicilia feliratú országalmát tartja, a másik Dánia, kormánypálcával. Nell metszetén a törököknek kiszolgáltatott alak fején a korona és a megszaggatott palástját mellén összefogó csat kettős keresztes címer-ábrázolása semmi kétséget nem hagy, hogy a nő Hungaria. A megfosztás ruháitól, hajának lenyírása bibliai attribútumok. A vallási jelképek itt is, mint a térképen, több jelentést hordoznak, és felvillantják a valóság láthatatlan kombinációját. Ripa Iconologiája szerint a nőalakok kezében a lámpa, a törvénykönyv, a kalász, a bőségszaru értékjelző szimbólum. A Madonna kezében jogarral és karján a gyermekkel ugyancsak az értékek jelképe. A lemetszett karú Hungaria kifejezte, hogy az országot megfosztották értékeitől.

A szimmetrikusan elhelyezett szegélyképek különböző időegységeket jelenítenek meg. Az alsó sáv, a Csele-patakkal határolt szegély a közvetlen múlt: kutyák futnak, szájukban levágott karok, az ország értékei a törökök prédái lettek. A bal szegély a régmúlt, a török elleni harcokban elesett, vagy ellenük harcolók páncélos tetemeit ábrázolja: Lajos királyt zuhanás közben, a megáradt Cselepatak partjáról visszaeső paripáján. Mátyás király és az ősz Hunyadi János harci páncélban. László király középkori öltözetben. A három hős, Zrínyi Miklós (1508 k.–1566), Bakics Pál (?–1537) és Thury György (1520–1571) feje a tetem mellett a megcsonkítás embertelenségét is kifejezi és visszautalva asszociációs egységet teremt a kép főalakjával, a megcsonkított Hungariával.

a remélt jövő

A kép jobb oldali részén három talpig páncélba öltözött lovas, kettő előreszegzett lándzsával, a harmadik hadvezéri bottal a remélt közeljövőt ígéri. A felső szegélyen elismételte a művész az időjátékot, tájképekkel fejezte ki a jelent, a múltat és a remélt jövőt: a bal sarokban sivár táj a kivégzés építményeivel, középen puszta vár, a háború verte ország jelképei, a jobb oldalon erős falakkal védett város, kert és a felkelő nap, a vágyott jövő szimbólumai.

A képegyüttes mondanivalóját a képre írt szövegek értelmezik, vagy viszik tovább. Két-két verssor, teljes vagy csonka hexameterben és disztichonban. Vergilius műveiből vagy szöveghagyományából összeállított aktualizáló tartalommal. (Kiss Dániel fordításában: fent a kép közepén szalagra írva: „Krisztus, te segíts engem, jöjj segítségemre, / Oly bátor német, feszítsd meg az erőd.” A magyar hősök mellett: „Ezek azok, akik erős fegyvereikkel megvédték a hazát: / Nagy vérontás közepette vesztették kedves életüket.” A páncélos vitézek felett: „De te török! Nem sokáig fogsz örülni a tettednek: / hamarosan egész Germania fog munkálkodni a büntetéseden.” Hungaria alakja alatt: „Nem fog kiszabadulni, megtart a bilincs: / Hol a Krisztus, ki hoz most óhajtott segítséget.”

A XVI. századi magyar humanisták s Nell fametszete az ország egységét az ellentétekkel fejezték ki: a török-megszállta és örökös háborúkba taszított ország Európa keresztény hatalmainak segítségével nyerheti vissza egységét. Azzal minden magyar és európai politikus tisztában volt, hogy önmagában Magyarország, de még a Habsburg Birodalom sem elég erős, hogy eredményesen felvegye a harcot az Oszmán Birodalommal. Magyarországnak pedig belső megújulásra van szüksége.

Új tartalmak, régi szimbólumok

A következő századnak Mohács évszázada az ország egységének két virtuális képzetét adta. Az egyik: ötszáz éves történelmét idézte, a másik: mint a kereszténység szerves részét vázolta fel úgy, hogy az Oszmán Birodalom ellenében fegyvert fog érdekében a keresztény világ, és segítségükkel nyeri vissza az ország régi egységét. A virtuális egység képzetein kívül a XVI. századi humanisták és reformátorok az ország közös új elemeit is kifejlesztették. Ezek a magyar nyelv, a gazdasági értékek, s a Kárpát-medence tájaival azonosított egység, a haza természeti élménye, hegyekkel, folyókkal. Sylvester János a török kiűzéséért hozott áldozatokat kapcsolta össze a hazai éggel. Csorba Győző fordításában: „Fegyverrel harcolni hazájáért a deréktől / mindig szép tett volt, s mindig igen kegyes is. / Édes volt meghalni s a kedves földi világból / menni nehéz sebbel, cél nemesebb nem akadt. / Mert hisz ő táplált, a hazánk s ápolt, csecsemőket, / s ő vett föl minket drága ölébe, hazánk.”

A természeti képekhez kötött ország-képzet bölcsője Itália, szellemi felnevelője a neoplatonista filozófia. Janus Pannonius az ország vízrendszerét alkotó folyóhálózatot egyetemes történeti dimenziókba helyezte. Az árvíz (1468) világvége víziójában Ceylontól Britanniáig elpusztul a föld, eltűnik – Szabó Lőrinc fordításában – „ős Görögország”, s Magyarországot is elnyeli a tenger: „Már a Maros, Száva, Dráva, Tisza és azon is túl / északi nagy vizeink főnöke, a Duna is, / bár egymástól jó messzire görgeti habját…” A XVI. század folyamán Oláh Miklós és mások változatos megfogalmazásokat hagytak ránk az ország természeti gazdagságáról és szépségeiről. A szász polgár, Leonhardus Uncius 1578-ban Paduában kelt írása azért érdekes, mert benne a folyók jelképezik az ország majdani egységét: „Fájdalmas, hogy ez a mi hatalmas országunk olyan kicsivé zsugorodott össze, hogy a régi Magyarországnak jóformán csak a rojtja maradt… De még ebben a szűk országrészben sem adjuk meg magunkat, hanem a felséges jó istentől visszaköveteljük azt a régi hazát, azt a nemes országot, amelyet állandó imádkozással és egyetértéssel kétségkívül vissza is fogunk majd szerezni.” – Ezután néhány vonással úgy vázolja fel a Báthory István (1553–1586) lengyel király és erdélyi fejedelem török elleni nemzetközi összefogást szervező kezdeményezés reményeit, hogy az ország egységét a folyók együttese fejezi ki: „a Dráva, a Száva, velük Tisza és a nagy Iszter / S égbe nyúló ormon szép Buda városa is.”

hosszú távú érvényesség

Mohács után Szent István koronájának nemzetközi jelentősége megnőtt. „Csak a korona maradjon önnél”, figyelmeztette többször is V. Károly császár öccsét, Ferdinándot. Török források pedig egyértelműen bizonyítják, hogy Konstantinápoly ugyancsak tisztában volt a szent korona jelentőségével. 1529 őszén Szulejmán a kezébe került koronát legitimáló szándékkal adta át Szapolyai János királynak. 1570-ben a speyeri egyezmény az államközi megállapodás szintjén hosszú távú érvényességgel fektette le, hogy a királyságot nem kettőzik meg. Ez az elv érvényesült Bocskai István, Bethlen Gábor, s Apafi Mihály döntéseiben is. Ebben az összefüggésben a korona az ország és a kereszténység egységét s a török elleni összefogás kötelezettségét fejezte ki.

A német-római császárválasztásokban mindvégig rendkívüli jelentősége volt, hogy a Habsburg-dinasztia viselte a térség egyik legrégibb koronáját. A pozsonyi királyválasztó országgyűlésen 1572 szeptemberében Rudolf Attilának öltözve jelent meg, s a királyi helytartónak kinevezett Verancsics helyezte fejére a koronát. A ruha, a mez azt jelentette, hogy ő győzi le az Oszmán Birodalmat. De szövetségben Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemmel, a német fejedelemségek és a Szentszék támogatásával, a „Habsburg–erdélyi koalíció diadala” (1595) ellenére sem tudott az oszmán hatalom fölé kerekedni. Viszont a prágai udvarban egybegyűjtött művészek, Hans von Aachen és mások a törököt legyőző hősnek, az oszmán hidrát széttaposó hérosznak ábrázolták Rudolfot, antik szimbólumok tobzódó rendszerében kiváló festmények, érmek, metszetek sokaságán. A Királyság és Erdély jelképei az egységes birodalom gondolatának összefüggésébe is bekerültek. Az egységes birodalom megteremtésének szándékát fejezte ki Rudolf császár döntése országai koronáiról. Három koronája, a magyar, a csehés a császári korona helyett birodalmi hatalmát összességben kifejező koronát készíttetett. Szent István koronáját mint műkincset a Hradzsin kincstárába zárta. A törököt legyőző jelenetekkel ékes új császári korona, Jan Vermeyeren, Paulus van Vianen és Hans Kari közös munkája, a Habsburg Birodalom egységét volt hivatott kifejezni. A valóság azonban rácáfolt a szándékra. A tizenöt éves háború általános pénzügyi, katonai, politikai és dinasztikus válságba torkollott. A válságra 1606-ban Bocskai szabadságharca, a bécsi és a zsitvatoroki béke kínált megoldási lehetőségeket. Mátyás főherceg húszezer hajdúval és a magyar és ausztriai rendek csapataival vonult Prága alá, s átvette bátyjától a hatalmat. A koronát, miután a Szent Vitus katedrálisban kiállították, visszahozták Pozsonyba.

Az 1608-as országgyűlés újrafogalmazta az országok – a Királyság és a Fejedelemség, a Királyság és a Birodalom – viszonyát. Több törvénye kifejezte, hogy a koronához fűződő középkori állameszme kiegészítést kívánt. Többek között olyan változások követeltek elvi megfogalmazást, mint a protestánsok vallásgyakorlata, a hajdúk letelepítése s a jobbágyság költözési szabadságának szabályozása. A Királyság városai a középkori korona-eszméhez képest a koronának nem birtokai, hanem az ország nemeseihez hasonlóan a korona tagjainak nyilvánultak. Mindez együtt az új központosított, szakszerű államvezetési gyakorlatok megjelenésével, az európai államelméleti művekkel – amelyek megvoltak a politikai elit könyvtáraiban – az ország irányításának korszerűsítését követelték. Új fejezetet nyitottak az ország egységét megvalósító elgondolások történetében is.

Révay Péter (1568–1622) koronaőr két munkája korának követelményei szerint bővítette ki a korona országot jelképező tartalmát. A szerző evangélikus főúr, a bécsi jezsuita egyetemen tanult, majd a strassburgi protestáns universitáson nyert magisztrátusi képzettséget. Justus Lipsius (1547–1606) magyarországi humanista köréhez tartozott, barátjával, a fej- és jószágvesztésre ítélt Illésházy Istvánnal (1541–1609) együtt. Mátyás főherceg tanácsosa, a bécsi béke egyik tárgyaló biztosa volt. Kifejtette, hogy a magyar korona középkorban kialakult állameszméje az ő korára sokak számára érthetetlen formaság lett. „…hazánk jogtudósai… nem világítják meg jobban ezt a kérdést, de a történeti igazság mégis arra kényszeríti őket, hogy koronánkat szentnek, angyalinak és apostolinak nevezzék, s más hasonló jelzőkkel ékesítsék fel, noha nevetnek is ezen, és fogukat vicsorítják is emiatt.” Révay úgy írt a koronáról, hogy hasznosította Lipsius De constantia és Politica című műveit és Jean Bodin (1529–1596) Respublica című, 1576-ban megjelent munkáját. A válságból kivezető politika reformjait vázolta fel? Vagy az országegység megvalósítására képes rendi államét?

a mi Magyarországunk

Révay leszögezte: meg kell fogalmazni az ország helyzetét kora Európájában. Európa-fogalma erős, új és jelentős. Európát azonban nemcsak arról kívánja tájékoztatni, hogy mit fejez ki a magyar korona. Áttekintése azt a célt szolgálja, hogy az ország történetével és teljesítményeivel jobban jelen legyen kora nemzetközi világában. Szent István koronájának minden addiginál részletesebb leírását nyújtja, s Magyarország történetét igyekszik szervesen elhelyezni Európa történetében. Jellemzőek összehasonlító elemzései. Összeveti a magyar koronázás szertartását a francia királlyá avatás szertartásával, foglalkozik a lengyel királyválasztási gyakorlattal, az angol kormányzással és a német fejedelemségekkel. Korunkból visszatekintve úgy tűnik, hogy a humanisták Vergiliustól idézett gondolatformáját a szomszéd égő házával kifejezett közvetlen veszélyről a közép-európai régió összefüggésébe helyezte: „…a mi Magyarországunk szemközt, hátulról, oldalról ellenségtől van körülvéve, folytonos támadásoknak és pusztításoknak kitéve. …szomszédaink… miért nem veszik észre, hogy saját ügyükről van szó, mikor a szomszéd háza ég… miért nem ébrednek fel Endimion mély álmából”. Megőrizve a korona államalapítást kifejező eszméjét, Révay Péter beépítette fejtegetéseibe a XVII. századi Európa államelméleti problematikáját. Fogalmai, véleménye a jó kormányzás követelményeiről, történelmi áttekintéseinek kritikai szelleme egyértelműen Lipsius és Bodin hatására vallanak. Fogalmai – a ‘naturae humanae’, a ‘naturae oeconomica’, a ‘naturae leges’, a ’fortuna’ – a humanizmus hagyományát viszik tovább. Foglalkozik a nemesi kiváltsággal nem rendelkezők helyzetével, a szegények sorsával. Ír az uralkodó felelősségéről, az intézmények történetéről. Európai öntudattal bírálja Rudolf császár kormányzását. Különös jelentőséget tulajdonít a gazdaságpolitikának és az általános belső biztonságnak. Nagyra értékeli a bécsi békét, és azt Illésházy és Bocskai közös művének tekinti. Bocskait „kora főhősé”-nek mondja és kritikáját sem rejtve, részletesen bemutatja. Hangsúlyozza, hogy a török segítség bármely formája veszélyes, mert a keresztény Európától való elszakadás kockázatával jár.

Magyarország jövőjének biztosítását egyértelműen abban látja, hogy az ország kiemelkedik az oszmán hatalmi szférából. Ismerte a kisajátított hatalom befolyásoló erejét, az országgyűlések döntésének érvényesítését gátló sokféle akadályt, de az országgyűlést nélkülözhetetlennek tekintette a jó kormányzáshoz. A korona-eszméhez kapcsolódó állam képzetét a korszerű, de ellenőrzött központi kormányzás követelményeiben jelöli meg. Ezek: a hatalom önkorlátozása, az országgyűlés egyensúlyozó feladatköre, a szakképzett, felelős tanácsosokkal működő állam. Politikai programja egyértelmű: a régmúlt és a közelmúlt tapasztalatai megkövetelik, hogy hagyjanak fel a belső ellenségeskedéssel, a vallási harcokkal, legyen belső béke és egység, szolgálja mindenki a közérdeket. Összességében erkölcsi megújulást kíván, ebben látja a török elleni összefogás elsődleges feltételét. Többször megfogalmazza, hogy a legfőbb cél megszabadulni a török hatalomtól, visszafoglalni Budát, megvalósítani az ország egységét. Az oszmánok ereje megrendült, a Birodalom hanyatlik, de Magyarország visszafoglalása csak az egész kereszténység összefogásával valósítható meg.

Zrínyi Miklós (1620–1664) az erdélyi–török háború alkalmából 1658-ban írt publicisztikai leveleiben a régi jelképeket az új helyzetre alkalmazta: a megcsonkított Pannónia „…elveszett az ország karja, Pannónia jobbja, sőt a keresztény országok paizsa: Erdély”.

jelképekben gazdag világ

A szöveg képi kifejezései azonban a szimbólumok nagyobb rendszerébe illeszkednek. Ennek a nagyobb szimbólum-együttesnek meghatározó hangsúlyát Zrínyi 1651-ben megjelent az „Adriai tengernek Syrenaia” című kötete adta meg. A Dedicatio, a Szigeti veszedelem, az Epigrammák jelképekben gazdag világa,a könyv címlapján a hajót, az államot kifejező kép, kormányánál a páncélba öltözött Zrínyivel önmagában is arról szólt, hogy elindultak az ország egységét megteremtő úton. Az 1650–1664 közti rövid másfél évtized művei pedig egyértelműen kifejezik, hogy az eszmék és szimbólumok nyelvén nagyszabású politikai vállalkozás célját fogalmazták meg. A királyság főméltóságai, gróf Wesselényi Ferenc nádor (1605–1667), gróf Nádasdy Ferenc országbíró (1623–1671) és gróf Zrínyi Miklós horvát bán nemzetközi szövetséget szerveztek, elérték, hogy felbomlott a Habsburg–török béke, és elérték, hogy támadó háború induljon a megszállt területek visszafoglalására 1663–1664-ben.

1652-ben Nádasdy újra kiadta Révay Péter első művét, 1653-ban a sárvári vár lovagtermében megfesttette a tizenöt éves háború várvívásait és csatáit, majd országbírói kinevezése után támogatásával újabb, az országegység üzenetét hordozó művek látnak napvilágot. 1659-ben a frankfurti nyomdában kinyomtattatta Révay addig kéziratban lévő De Monarchia et Sacra Corona Regni Hungariae című munkáját. Zrínyi műve a Mátyás király életéről való elmélkedések, majd 1663 nyarának végén ma ismert formájába öntött röpirata, Az török Áfium ellen való orvosság gondolatai összecsengenek Wesselényi nádor kiáltványainak és Lippay György (1600–1666) esztergomi érsek írásainak megfogalmazásaival. Miként a három főméltóság megegyezését tanúsító Szövetséglevél is, ezek a művek egyaránt utalnak az ország múltjára, foglalkoznak jelenük feladatával, az ország jövőjével. Az 1664 folyamán megjelent képek és szövegek szoros kapcsolatban vannak egymással. Nádasdy támogatásával készült el Joan Blaeu amszterdami műhelyében a Regni Hungariae nova et exactissima delineatio című térkép, amelyen a három részre osztott Magyarország közepén, Kecskemét és Kalocsa vonala között a Hungária Turcica területén a magyar címer jelképezi a széttört ország összetartozását. Ugyancsak 1664-ben jelent meg a magyar történelem reprezentatív összefoglalása, a Mausoleum potentissimorum ac glorissimorum Regni Apostolid Regum, et primorum militantis Hungariae ducum… Michael és Joannes Endter nürnbergi nyomdájában.

Wesselényi nádornak ajánlva hagyta el a nyomdát 1664-ben Nagyboldogasszony napján Gyöngyösy István műve, a „Marssal társolkodó Murányi Venus”. Programjával az országegység gondolatát ugyancsak az 1663–1664. évi török elleni háborút kirobbantó magyar politikai mozgalomba illeszthető az évszázad kiemelkedő festménye, az árpási templom oltárképe, a Köpenyes Madonna címen ismert alkotás. Az ismeretlen festő művének elemei a térkép, az ország török megszállta területén elhelyezett magyar címer, a jobbján a gyermeket, baljában jogart tartó Madonna; fölötte angyalok tartják a magyar koronát. Mindez a hagyományos szimbólumok együttese. A holdsarló a kép szerkezetében feltehetően a Buda tornyain villogó rézholdsarlókra utal. A kép hatását többsíkú narráció erősíti. A kép nézőinek háttal áll a pápa, előtte, mintegy eléje járulnak a páncélba öltözött Lipót császárt övezve a magyar főméltóság-viselők, az egyházi főrend, továbbá katonák és szerzetesek. Nádasdy, Wesselényi és mások arca jól felismerhető. Első nézetben a történet: a magyarok királyukkal a pápa elé járulnak, megjelenik fölöttük a Patrona Hungariae az ország térképével; s ezt látja a pápa mint égi jelenséget, s a kép nézői egyszerre látják a kép különböző síkjait.

az összetartozás tudata

Képek és szövegek szerves viszonyban vannak egymással. Nem illusztrálják, hanem kiegészítik egymást. Azonos fogalmi készlettel élnek, ezek hagyományait a humanizmusban s a XVI. század írásaiban találjuk meg. Ezt a történelmet a görög–római történelem kíséri és magyarázza, példáival és mitológiájával. Átfogja az összetartozás tudata a keresztény világgal. Mohács után Herkules és a megkoronázott Madonna, a megcsonkított Pannónia és Mars, Trója égése és Erdély megtámadása, a térkép és a címer, a kard, buzogány, zászló az ország akkor nem létező egységét kifejező szimbólumrendszert alkotott. Az történt, mint amit más, erős történeti tudattal rendelkező nemzetekről Carr megállapított: „a társadalmilag megélt jelen itt is a múltból és a jövőből meríti értelmét.”

felső kép | Tornyai János: Bús magyar sors, wikipedia.org