A BIZONYTALANSÁG EREDETÉRŐL

Hölgyeim és Uraim,[1]

arra kérem Önöket, hogy ezt az előadást inkább néhány szabadon kap­csolódó megjegyzés füzérének, ne pedig egy adott téma befejezett tár­gyalásaként fogják fel. A zavar csak nehezen megmagyarázható érzésé­vel döntöttem úgy, hogy mégis elfogadom a meghívást. A csehszlovákiai zsidóság sorsával foglalkozom — s már ez is bizonytalansággal tölt el. Fel kell ugyanis tennem magamnak egy etikailag nyugtalanító kérdést: hogyan lehetséges, hogy dolgoza­taimban ezt a problémakört nem érintettem korábban, módszeresebben? Öntudatlanul tiszteletben tartottam a tabut, amely hazámban voltaképpen egész felnőttkoromon át érvényben volt. Felment talán, hogy nem féltem, hanem babonás tiszteletből nem érintettem a sebeket, amelyek ellepték országunkat, miután kiszaggattak a testéből évszázadokig velünk élő embereket. Ugyanakkor tudom, hogy a bizonytalanság ebben a kérdésben az erkölcsi csapda része, amelybe Csehszlovákia szellemi élete a híresen hírhedt húsz esztendőnél régebben került.
jól nevelt ország
A bizonytalanság motívumai talán a hagyományból erednek, a két világháború közti jól nevelt ország intellektuális légköréből, amely nemzedékem lényeges ismereteit is meghatározta; ez a hagyomány a művelt embert arra kötelezte, hogy az asszimilálódott zsidók— természetesen faji — származásáról egyszerűen ne vegyen tudomást, a zsidóság ortodoxiáját pedig tiszteletben tartsa. A zsidóságra e hagyomány szerint reagáltam ké­sőbb is, amikor a holocaust alatt és a teljesen megváltozott körülmények között mindez egészen más megvilágításba került. Máig se tudom, vajon a csehszlovák értelmiség többségének viselkedése, az, hogy a zsidók egyedi helyzetéről nem vett tudomást, s hogy az antiszemi­tizmus régi és új formáit mint szellemileg visszamaradott emberek gyógyíthatatlan beteg­ségének tüneteit tekintette, és szó nélkül, undorral fordult el, erkölcsileg védhető és csak­ugyan olyan nemes volt-e, amilyennek tűnt. Más közép-európai népek, a németek, az osztrákok, talán a magyarok és a lengyelek tapasztalata azt mutatja, hogy a nyíltság, a hosszan tartó vita és a történeti vizsgálódás a nemzet egészségére nézve előnyösebb. Hiszik-e vagy sem, felnőtt életem során mindössze két zsidót láttam kaftánban, azok is valamilyen küldöttséghez tartoztak. Így aztán arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy a zsidók felismerésére a nürnbergi törvények bűze alkalmatlan. Tudatomban elfojtottam tehát a bizonytalanságot, száműztem, miközben tudtam, hogy a valóság sokkal, de sokkal bonyolultabb.

Egyetemi éveim alatt volt egy barátom, akivel istenről és a világról vitatkoztunk különösképpen pedig irodalomról és szocializmusról. Egyszer azt kérdezte tőlem — tudod te egyáltalán, hogy én zsidó vagyok? Híven a szokáshoz, azt feleltem — hát annak meg mi a jelentősége? Mire ő így szólt hozzám: te vagy sültbolond vagy, vagy játszod csak az eszementet. Tényleg nem tudod, mi mindennel jár ez?

*

A háborúig a határövezetben éltem, nemzeti hovatartozás szerint színesen szedett-vedett környezetben, Német- és Lengyelország tőszomszédságában. Nem vonom kétség­be, hogy ebben a nemzeti képződményben az antiszemitizmus is jelen volt, gyermekko­romban mégsem találkoztam vele. Szüleim talán meg-megjegyezték, hogy ez vagy amaz zsidó, de ezt ugyanolyan hangon mondták, amilyennel másokról megállapították, hogy az meg lengyel vagy német, szlovák vagy cseh. A háború után természetesen felfogtam a zsidó sors iszonyatát, de abból, amit olvashattam erről, az a benyomásom alakult ki, hogy mindez csak része egy általánosabb tragédia, az összes európai nemzet tragédiájá­nak. Személyesen ismertem embereket, akiket koncentrációs táborba hurcoltak, és akik soha nem tértek vissza, ezek azonban csehek voltak. Saját szememmel sohasem láttam az asszony- és gyermekszállítmányokat, így minden holtat öntudatlanul a háborús téboly áldozatának tekintettem.

Valószínűleg nemcsak olvasmányaimból eredt, hanem egy általánosan uralkodó szo­kásból, hogy a zsidókat a statisztika is az egész nemzet hősi halottjai és halálra kínzottjai közé sorolta, azt viszont nem tudom, vajon a német származású zsidókat is a nemzeti áldo­zatok közé számították-e. A holtak elosztása terén statisztikai kedvetlenség uralkodott. A halál mindent egyenlővé és statisztikussá tett, alighanem a nemzeti megtorlást is, há­rommillió német kitelepítését. Ez a háború utáni időszak szerette a nagy számokat, ame­lyekben nem jutott hely a sajátosságoknak, az egyéni sorsokról nem is beszélve.
jelentéktelen szórvány
Mikor ezekhez a jegyzetekhez készülődtem, tapasztalnom kellett, milyen nyomorúsá­gosan silány irodalmunknak ez a hányada, amely — különböző szemlélettel — a zsidók háború alatti sorsával foglalkozik. Néhány emlékezés a koncentrációs táborokra, néhány történelmi tanulmány, persze Anna Frank naplója — 1948 után ez is megfogyatko­zik. Az 1936-os berlini Philolexikon adatai szerint Csehszlovákiában 375 000 zsidó élt. Akkoriban Csehszlovákiához tartozott Kárpát-Ukrajna is, ahol túlnyomórészt zsidó la­kosságú falvak is voltak, és ahol a zsidók kaftánban szántottak. Ma a zsidó közösségek létszáma statisztikailag jelentéktelen szórvány csupán. Sehol, semmilyen adatot nem ta­láltam arra, mennyien maradtak ebből az állítólag több mint háromszázezerből. Hogyan is lehetett volna egyáltalán nyomozni utánuk? Törvénytelen lett volna. Néhányuk önélet­rajzából megtudhattam, hogy a háború alatt fajüldözés volt a sorsuk, ami ismét csak sta­tisztikai szépítés, hiszen a fajüldözés a cigányokat is sújtotta. A későbbi nemzedékek azonban nem foglalkoznak többé ezzel az ismertetőjeggyel. A csehszlovák szellemi fejlő­désre jellemző képmutatással az egész probléma szőnyeg alá került. Én azonban egész életemben, és különösen Szlovákiába településem után, megrökönyödve állapítottam meg, milyen jól tudják, ki a zsidó.

A vonakodás, hogy nyíltan foglalkozzunk a csehszlovákiai zsidóság sorsával, a háború utáni első években gyökerezik, abban a hároméves időszakban, amikor még viszonylag szabad volt a sajtónk. A nemzetileg kevert, gazdaságilag, kulturálisan és nyelvileg egy­mást mélyen átható lakosságból — történelmi léptékkel — úgyszólván egyetlen éjszaka keletkezett a csehek és a szlovákok nemzeti magára maradása, egy olyan elszigetelődés, amelyet büszkén és tériszonyt keltően óriási történelmi győzelemnek állítottak be. Ebben a nemzeti elragadtatásban a megmaradt kisebbségek ijedten hőköltek vissza.

A zsidóknak, akik a koncentrációs táborokból, emigrációból, a nyugati és keleti hadseregekből hazatértek, nyilván jó okuk volt rá, hogy ezt a nemzeti ujjongást ne harsogják túl. Sokan talán azt gondolták, hogy Csehszlovákiát ebben az új helyzetben mintha csak az asszimilációra találták volna ki. Aki idejében hazatért, annak nem ütközött nehézségé­be, hogy lakást szerezzen, visszakapja vagyonát vagy kárpótlást kérjen érte, hiszen a né­metek és a magyarok is sokkal többet hagytak itt. Aki később érkezett, annak már nem volt ilyen könnyű dolga, mert a helybéliek fosztogató kedve nem ismert határt.

Nem tudom, a zsidók elhamarkodott hasonulása vajon teljesen önkéntes volt-e, mindenesetre kétségtelenül nehéz lett volna a másféleség öntudatával megállniuk a nem­zeti eufória közepette.
a probléma tabuja
Sokan tértek haza, hogy útra keljenek megint, nyilvánvalóvá vált, hogy Csehszlovákia nem lesz többé az az ország, ami a háború előtt volt. A zsidók egy része Izraelbe költözött, mások nyugatra. Németesen csengő nevüket sokan szlovákra vagy csehre változtatták; talán kölcsönös óhaj munkálkodott, hogy bárminemű különbözőségtől megszabadulja­nak. Ifjúságomból tér vissza, hogy ízléstelennek, sőt sértésnek számított, ha valakit nyil­vánosan zsidó származására emlékeztettek. Lehetséges, hogy ekkor született a probléma tabuja, és a zsidók maguk is közrejátszottak ebben az elsietett hasonulásukkal, történel­mileg megalapozott eredetiségük és sajátos voltuk önkéntes elfojtásával.

Ma már világos, hogy az általános „nacionalizálás”, egy cseh vagy szlovák identitás művi követelése teljesen elhibázott volt. És ez nemcsak a zsidókat érintette, hanem a né­metek, magyarok, lengyelek maradványait, és a többi kisebbségeket is. A természetes különbség megtagadásával nemzet-mivoltunkban ajtót-ablakot kitárunk az egyenlősdi és a korlátlan totalitarizmus előtt.

A háború után a csehek abszolút többsége bárminemű vétektől mentesen hitte magát győztesnek. Ők voltak a hitleri agresszió első áldozatai, ezért a nagy elégtétel idején törté­nelmileg előkelő helyzetbe jutottak. Az újra meg újra fellobbanó kérdést, hogy tulajdon­képpen miért nem védekeztünk, senki nem fogta fel tragikusan. Egyszerűen elárultak bennünket, és nem volt esélyünk. A cseheket a zsidókkal szemben sem mardosta a lelkiis­meret. Csehszlovákiát a németek megszállták, sem a bohémiai, sem a morvaországi pro­tektorátusban nem kértek segítséget a zsidókérdés végleges megoldásához. Ebben a te­kintetben a nemzet magatartásáról az a vélekedés alakult ki, hogy erkölcsileg kifogásta­lan. Beszélni csak egyedi esetekről beszéltek, férjekről, akik elváltak zsidó feleségüktől, s így azok a halál martalékai lettek, családokról, amelyek zsidó javakra ácsingóztak, és a háború után semmi pénzért sem emlékeztek erre stb.
semmiféle kétség
Más helyzet alakult ki Szlovákiában. Mikor Európa újrafelosztását javasolva Hitler arra az elhatározásra jutott, hogy Szlovákiából a béke oázisát kell csinálni, állami önálló­ságot kínált fel, sőt kezdetben még a szlovák állam harcias fasizálódását, illetve nácivá tételét sem követelte. Szlovákia katolikus körei, amelyek az államvezetést átvették — az államelnök dr. Jozef Tiso katolikus pap lett —, inkább a spanyol, mintsem a német példa­képre sandítottak. 1941-ben azonban a szlovák állam olyan törvényeket fogadott el, ame­lyek nürnbergi eredetüket semmilyen módon nem tagadhatták. Az első deportálások 1942-ben kezdődtek. Tehát olyan időszakban, amikor az állam vezető személyiségei és a közvélemény egy része már jól tudta, hogy a zsidókat keleten nem új település hanem mun­kaszolgálat várja. Ma semmiféle kétség nincs afelől, dokumentumok sora áll rendelke­zésre, például a római kúria egyik egyértelmű figyelmeztetése, amely a nácik népirtó ténykedésére utal. A szlovák hatóságok intézkedései, amelyekkel a zsidókat a náciknak kiszolgáltatták, nem menthetők tudatlansággal.

Az új köztársaság és különösen a kommunista rendszer történelmünk e fejezetének eti­kai elvetemültségét nagyon egyszerűen intézte el. A szlovák állam nem a nép akaratából lett, a nemzeti felkelés meg is kérdőjelezte, így a nemzetet nem terheli felelősség a zsidók sorsa miatt. Mindezt még kuszábbá teszi, hogy a nemzeti emlékezetben a szlovákok első állama nem csak utálatos fényben tűnik fel. Ez a kisebbik rossz egy szétrombolt Európa szívében ugyanis egész jól működött, és az itteni fasizmus európai eszményképeivel összehasonlítva részben operettbe illő külsőt öltött. Az első esztendőkben úgy tűnt, mint­ha a többi európai országban oly fékevesztett brutalitás Szlovákiát nem érintené, nem voltak kivégzések, a mesterségesen szabadnak hagyott területen még a háború előtti Európa hangjainak utózengése szólt. A hivatalos antiszemitizmus szívesebben pengetett hagyományos húrokat, a „pálinkafőzők” meg az „uzsorások” kiközösítéséhez, s nem a bonyolult fajelméletekhez tapadt. Ugyanilyen köztudott, hogy a rezsimen belül is volt Eichmann nyomásának ellenzéke. Ez késedelmekhez, egyfajta nemtörődömséghez veze­tett, hatásköri viszálykodásokhoz, hogy maga az elnök nem jelentéktelen összegekért fel­mentéseket adományozzon, s mindez így együtt lehetővé tette, hogy Szlovákiában több zsidó maradt életben, mint a közvetlen német fennhatóság alá tartozó területeken. Termé­szetesen a rezsim erkölcsi terheit az áldozatok statisztikailag kedvezőbb száma nem menti.

A feldolgozatlan múlt itt van a mai napig. Az általánosan előírt történelemszemlélet keretében ezt a problémát is eltemették, most csak lassan kerül elő. Mint más hasonló folyamatok, ez is egy szűk akadémiai kör belügye maradt, nem került a köztudatba. Feltű­nést csupán egy aláírásgyűjtő akció keltett, amelyet szabad egyházi csoportok szerveztek, s amely jószándékú írásban a szlovákiai zsidóságnak az új nemzedék bűnbánatát ajánlotta fel — ezt azonban megakadályozták, és a rendszerhű propaganda agyonhallgatta.

*
zsidó proletariátus
A nyomasztó bizonytalanság nem ér véget azoknál az eseményeknél, amelyekért a felelősség nem nemzedékemet terheli. Ez a bizonytalanság az utóbbi évtizedek olyan tapasz­talataiban is felülkerekedik, amelyek megemésztésére elegendő időnk volt. A zsidó sors összeforrott azzal a szocializmussal, amelyben felnőttem, és növekedésem közben újabb traumatikus élményeket gyűjtöttem. Nem szándékozom felsorolni azokat a köztudomású okokat, amelyek miatt a zsidók oly jelentékenyen a kommunizmus látomásának szentel­tek magukat. Csehszlovákiában ez ugyanúgy történt, mint Európában mindenütt, Orosz­országról nem is beszélve. Közismertek az odaadás intellektuális indítékai egy olyan társadalom látomása iránt, amely a kizsákmányolást és a zsidók másféleségét mindörökre száműzi. Csehszlovákiában nemcsak merőben szellemi okai voltak, hogy a zsidók részt vettek a kommunista mozgalomban. Csehszlovákiában zsidó proletariátus is élt. Kisfiúként anyám a javítanivaló cipőkkel egy szegény foltozóvargához küldözgetett, akit Marx Károlynak hívtak. Hogyan is maradhattam volna érzéketlen a jövő csábításaira, amelyben minden ember egyenlőségben és testvériségben élhet, annak az osztálynak a vezetésével, amely tagad minden avítt megkülönböztetést, és új embert akar kovácsolni! Mindezekről azonban sajnálatos módon másutt olvastam, nem a cseh vagy a szlovák iro­dalomban. Ezekben ugyanis a zsidó szerzők kiléte összemosódik mindenkori nemzeti hovatartozásukkal. Vonakodva ismerem be, hogy valóban csak egyetemistaként tudtam meg: legkedvesebb könyvem, az öt kisvárosi fiúról szóló elbeszélés szerzője az a zsidó Karel Polaček volt, aki a theresienstadti koncentrációs táborban halt meg. Nem láttam, és talán nem is akartam átlátni az asszimiláció kegyes fátyolán.

Ugyanígy csak jóval később értesültem róla, mennyire jelentős volt a zsidók képvi­selete a „diadalmas” kommunista pártban. Ezek „a nemzet többsége” utáni hajsza köz­ben, és kitanítva a „néptömegek” egy részének kellően leplezett antiszemita vonzalmai felől, amennyire csak lehetett, eltitkolták dicséretes internacionalizmusukat. Ellenfelei­ket pedig feltűnően zavarta volna talán, hogy erre a nemzetköziségre rámutassanak. Így aztán igazi sokként ért, amikor — még a „hasadó hajnal” naiv híveként — az „összeeskü­vő centrum” elleni perekből fehéren-feketén azt olvashattam az ötvenes évek híreiben, hogy vezető párt- és állami funkcionáriusok zsidó származásúak. Ezenfelül részt vállal­tak a nemzetközi cionizmus fondorlataiban, amelyek célja a szocializmus megdöntése lett volna.

Mindössze hét esztendő telt el a háború vége óta, és ez a burkolt kampány a hivatalos propagandát kínosan közel sodorta a legnagyobb náci hazugsághoz, hogy a zsidók tehet­nek mindenről. Csak a tény megtörténte után tudatosítottam magamban, hogy Csehszlo­vákiában micsoda fájdalmas jajkiáltással omlott össze azoknak a zsidó nemzedékeknek az álma, akik sorsukat a proletárforradalomhoz kötötték. És mégis, mekkora az utópia hatalma! Ismertem zsidókat, akik hittek a vádak igazában.
ideológia szennycsatorna
Valójában csak az eljárások és az újságokban olvasható, felismerhetően antiszemita élű célozgatások után ébredt rá érzékenységem az elleplezett zsidó problémára. Akkor aztán olvashattam róla, éspedig abban a valóságban, amely a rákövetkező években feltá­rult előttem. Mindezek ellenére az olvasásnak ezt a képességét megtartottam magamnak. A bátortalanság tabuja összekeveredett a hivatalos tabuval, amely még az árnyékát is el­hessegette, hogy a hivatalos ideológia szennycsatornából táplálkozhat.

Ha ez a tabu megszűnik egyszer, akkor majd újra és újra foglalatoskodhatunk az ötve­nes évek traumájával. Ha akkor lesznek még tanúi azoknak az időknek. A sztálinizmus megnyilvánulásaiban nálunk érte el a tetőpontját, noha az áldozatok száma csak ezrekre rúgott, nem milliókra, mint Oroszországban. Aki ezen gondolkodik, annak betörhet a feje. Végül is egészen elfogadható tétel volt, hogy a sztálinizmust a szovjet példakép iránt fanatikusan odaadó zsidók hurcolták be Csehszlovákiába, és — egy kedvelt mondás sze­rint — éppen azok indították el a malmot, akiket azután megőrölt. Hogyan lehetne meg­tudni, milyen volt a gondolkodásuk, ha akkorra már mind egy nyelvet beszéltek? Vagy fordítva történt, és a csehszlovákiai sztálinizmus éppen akkoriban nyerte el nemzeti jelle­gét, amely azután antiszemita jelenségek útján minden társadalmi válságban megújult? Talán jönnek majd egyszer történészek, elegendő erővel és akarattal, hogy kibogozzák mindezt a kusza szövevényt.

*

Az évek során enyhült azoknak a pereknek a szörnyűsége is, amelyek korábban megdermesztették és majdnem a középkorba sodorták vissza a csehszlovák társadalmat. Az áldoza­tok ismét felsorakoztak, apránként rehabilitálták őket, s ezenközben tulajdonképpen sen­ki nem vizsgálta meg amúgy istenigazából, miféle szellemi felszereléssel és hányféle úton juthat az ember bitó alá. A múlt vizsgálatát — amely már akkor is a társadalom erkölcsi megtisztulásához járulhatott volna — elfojtották, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna.

Ismét folyt tovább a régi játék; azokat a kérdéseket, amiért betörik a fejünket, félretoljuk. Az értelmiség körében megújult a régi közmegegyezés, hogy zsidók nincsenek. A zsidók természetesen beszélhettek róla, hogy azok, és senki sem találta ízléstelennek, hogy zsidóvicceket meséljen, különösen, ha zsidók is voltak jelen. Ez a hatvanas években történt, és a problémák szemszögéből ez kellemes időszak volt. Az értelmiségben, a prágai tavasz úttörői között hovatovább túlsúlyba jutott az a meggyőződés, hogy a nemzet élő szervezete valahogyan majd közömbösíti az emészthetetlen és elrothadt múltat — később kiderült, milyen naiv volt ez a feltételezés. Természetesen mindnyájan tudtuk, hogy az új társadal­mi szerződés, amelybe apránként az összes elárultak, így a zsidók is belekerültek, csak az értelmiségi elitet kötelezte. A társadalom más rétegeiben más szerződések számítot­tak. A pártban például az az íratlan egyezség, hogy a zsidók rendszerint nem kerülhettek magasabb tisztségekbe, és hogy az elővigyázatosság ajánlatos. A társadalom zöme osztot­ta azt a nézetet, hogy ha már valami baj van, jobb egy kicsit lefüggönyözni a lámpát, hogy a probléma ne látszódjon annyira. Magától értetődik, hogy ez a gondolkozásmód abból ered, hogy a szovjet befolyási övezet peremén létezünk; ugyanez kényszeríti ránk az ímmel-ámmal létet, azt a meggyőződést, hogy úgysem tudjuk véghezvinni dol­gainkat. Így aztán a hatvanas években az egyetlen zsidó, akiről szabadon lehetett beszélni, Franz Kafka volt — hiszen ő úgyis német volt inkább, mint cseh.
antiszemita szitkok
1968-ban, ebben a túlságosan rövid és túlságosan mámorító időszakban semmire sem jutott idő. Egyébként a szabadságnak abban a kurta korszakában az volt a látszat, mintha minden magától tisztázódna. Az értelmiség egyetértését soha nem öntötték igazán szavak­ba, az „És akkor mi van?” kérdése, úgy tűnt, bevált. Az írószövetség elnökének Eduard Goldstückert választották meg, annak a három vádlottnak az egyikét, akiket az úgyneve­zett „összeesküvő közép” perében nem végeztek ki. Nemsokára kezdtek érkezni hozzá a levelek, amelyek csak úgy fröcsögtek az antiszemita szitkoktól. A pártelnökség tagja lett František Kriegel orvos, az utolsó régi forradalmárok egyike. A Čierna nad Tisou-i tárgyalásokon Piotr Šelest azt mondta Dubčeknek, nincs kedve ezt a galíciai zsidót min­denüvé magával hurcolni. Később František Kriegel volt az egyetlen az egész pártvezetés­ből, aki vonakodott aláírni a moszkvai jegyzőkönyvet. Minden tisztségéből elcsapták, de ellentétben sok más rangos pártfunkcionáriussal, ő bevonult az üldözött cseh értelmi­ség gettójába, a Charta-közösség tagja lett, s így a maga sajátos pályaívével rehabilitálta hajdani kommunistaságát.

*

A normalizálás elmúlt húsz esztendejében bebizonyosodott, hogy a totalitárius ideoló­gia bármilyen irányzatú, bekebelezi végül az antiszemitizmus maradványait is. Befura­kodtak hát az újságokba, a tömegközlésbe is, szerencsére annyira elkeveredve más visszásságokkal, hogy valamiféle mimikrinek tűntek. Valóban lélegzetelállító, micsoda rendszerességgel szegődik nemzeti katasztrófáink sarkába a lappangó zsidóellenesség. Olyan jelenségről van szó, amely a nemzeti kultúra minden elfajzásán élősködik; éppen ezért ne csodálkozzunk magunkon. Az antiszemitizmus nyomon követte a normalizálást, és minden agresszíven propagandisztikus locsogásból kihallható. Sőt, a hetvenes évek­ben még egy olyan regény is megjelent az átlagon jóval aluli szerző tollából, amely bur­koltan bebeszélte az olvasónak, hogy Dubček kísérlete, az emberarcú szocializmus nem­zetközi zsidó összeesküvés műve volt. Ugyanennek valamivel józanabb változatát tartal­mazták a propagandaanyagok, és hangoztatják is, ha alkalom kínálkozik. Így például a Charta ’77 elleni hecckampányban is. A saját szememmel láttam a televízióban egy szlo­vák rendezőt, aki sokatmondó mosollyal biztosította a közönséget, hogy a 77 kabbalisztikus jel.

Úgy tűnik tehát, hogy az az előző évszázadból származó látomás, amely a diaszpóra és a bennszülött lakosság egybeolvadásának ősrégi problémájára megoldást kínált, a leg­mélyebben csalódást okozott. Minduntalan visszatér a régi dal, voltaképpen mindig is ott hevert erőszak és félelem takarásában a mélységek előtt, amelyek megnyílhatnak.

Én pedig nem vagyok képes rá, hogy megmondjam, mikor jutunk odáig Csehszlovákiá­ban, hogy legalább bizonytalan kérdéseket tehessünk fel.

*

Az a bizonytalanság, amellyel kezdtem, bizonyosan áthatja a nemzeti tudatot minden kísérletében, hogy megbirkózzon a múlttal — és nem csak a zsidó sors esetében. Nem kétlem, hogy erre hamarosan sort kell keríteni. A nehéz kérdések tabuzásának negyven esztendeje után annak a gyermeknek a helyzetébe kerülünk, aki még nem tanult meg rendesen beszélni, és csak gőgicsélve szerezzük meg a szabadság világát, amely­be, mint remélem, a keleti megmozdulás minket is bevon.

[1] Az 1989 januárjában Brémában tartott Közép-Európa-tanácskozásra készült előadás, amelyet a szerzőnek nem volt módja megtartani.

képek | Yad Vashem Digital Collections

felső kép | Marienbad, Csehszlovákia, Ortodox zsidók az 1930-as években