Milan Šimečka

A BIZONYTALANSÁG EREDETÉRŐL

1989 ősz

A BIZONYTALANSÁG EREDETÉRŐL

Hölgyeim és Uraim,[1]

arra kérem Önöket, hogy ezt az előadást inkább néhány szabadon kap­csolódó megjegyzés füzérének, ne pedig egy adott téma befejezett tár­gyalásaként fogják fel. A zavar csak nehezen megmagyarázható érzésé­vel döntöttem úgy, hogy mégis elfogadom a meghívást. A csehszlovákiai zsidóság sorsával foglalkozom — s már ez is bizonytalansággal tölt el. Fel kell ugyanis tennem magamnak egy etikailag nyugtalanító kérdést: hogyan lehetséges, hogy dolgoza­taimban ezt a problémakört nem érintettem korábban, módszeresebben? Öntudatlanul tiszteletben tartottam a tabut, amely hazámban voltaképpen egész felnőttkoromon át érvényben volt. Felment talán, hogy nem féltem, hanem babonás tiszteletből nem érintettem a sebeket, amelyek ellepték országunkat, miután kiszaggattak a testéből évszázadokig velünk élő embereket. Ugyanakkor tudom, hogy a bizonytalanság ebben a kérdésben az erkölcsi csapda része, amelybe Csehszlovákia szellemi élete a híresen hírhedt húsz esztendőnél régebben került.
jól nevelt ország
A bizonytalanság motívumai talán a hagyományból erednek, a két világháború közti jól nevelt ország intellektuális légköréből, amely nemzedékem lényeges ismereteit is meghatározta; ez a hagyomány a művelt embert arra kötelezte, hogy az asszimilálódott zsidók— természetesen faji — származásáról egyszerűen ne vegyen tudomást, a zsidóság ortodoxiáját pedig tiszteletben tartsa. A zsidóságra e hagyomány szerint reagáltam ké­sőbb is, amikor a holocaust alatt és a teljesen megváltozott körülmények között mindez egészen más megvilágításba került. Máig se tudom, vajon a csehszlovák értelmiség többségének viselkedése, az, hogy a zsidók egyedi helyzetéről nem vett tudomást, s hogy az antiszemi­tizmus régi és új formáit mint szellemileg visszamaradott emberek gyógyíthatatlan beteg­ségének tüneteit tekintette, és szó nélkül, undorral fordult el, erkölcsileg védhető és csak­ugyan olyan nemes volt-e, amilyennek tűnt. Más közép-európai népek, a németek, az osztrákok, talán a magyarok és a lengyelek tapasztalata azt mutatja, hogy a nyíltság, a hosszan tartó vita és a történeti vizsgálódás a nemzet egészségére nézve előnyösebb. Hiszik-e vagy sem, felnőtt életem során mindössze két zsidót láttam kaftánban, azok is valamilyen küldöttséghez tartoztak. Így aztán arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy a zsidók felismerésére a nürnbergi törvények bűze alkalmatlan. Tudatomban elfojtottam tehát a bizonytalanságot, száműztem, miközben tudtam, hogy a valóság sokkal, de sokkal bonyolultabb.

Egyetemi éveim alatt volt egy barátom, akivel istenről és a világról vitatkoztunk különösképpen pedig irodalomról és szocializmusról. Egyszer azt kérdezte tőlem — tudod te egyáltalán, hogy én zsidó vagyok? Híven a szokáshoz, azt feleltem — hát annak meg mi a jelentősége? Mire ő így szólt hozzám: te vagy sültbolond vagy, vagy játszod csak az eszementet. Tényleg nem tudod, mi mindennel jár ez?

*

A háborúig a határövezetben éltem, nemzeti hovatartozás szerint színesen szedett-vedett környezetben, Német- és Lengyelország tőszomszédságában. Nem vonom kétség­be, hogy ebben a nemzeti képződményben az antiszemitizmus is jelen volt, gyermekko­romban mégsem találkoztam vele. Szüleim talán meg-megjegyezték, hogy ez vagy amaz zsidó, de ezt ugyanolyan hangon mondták, amilyennel másokról megállapították, hogy az meg lengyel vagy német, szlovák vagy cseh. A háború után természetesen felfogtam a zsidó sors iszonyatát, de abból, amit olvashattam erről, az a benyomásom alakult ki, hogy mindez csak része egy általánosabb tragédia, az összes európai nemzet tragédiájá­nak. Személyesen ismertem embereket, akiket koncentrációs táborba hurcoltak, és akik soha nem tértek vissza, ezek azonban csehek voltak. Saját szememmel sohasem láttam az asszony- és gyermekszállítmányokat, így minden holtat öntudatlanul a háborús téboly áldozatának tekintettem.

Szalatnya (Slatina), Csehszlovákia, A Schreiber család, 1930

Szalatnya (Slatina), Csehszlovákia, A Schreiber család, 1930

Valószínűleg nemcsak olvasmányaimból eredt, hanem egy általánosan uralkodó szo­kásból, hogy a zsidókat a statisztika is az egész nemzet hősi halottjai és halálra kínzottjai közé sorolta, azt viszont nem tudom, vajon a német származású zsidókat is a nemzeti áldo­zatok közé számították-e. A holtak elosztása terén statisztikai kedvetlenség uralkodott. A halál mindent egyenlővé és statisztikussá tett, alighanem a nemzeti megtorlást is, há­rommillió német kitelepítését. Ez a háború utáni időszak szerette a nagy számokat, ame­lyekben nem jutott hely a sajátosságoknak, az egyéni sorsokról nem is beszélve.
jelentéktelen szórvány
Mikor ezekhez a jegyzetekhez készülődtem, tapasztalnom kellett, milyen nyomorúsá­gosan silány irodalmunknak ez a hányada, amely — különböző szemlélettel — a zsidók háború alatti sorsával foglalkozik. Néhány emlékezés a koncentrációs táborokra, néhány történelmi tanulmány, persze Anna Frank naplója — 1948 után ez is megfogyatko­zik. Az 1936-os berlini Philolexikon adatai szerint Csehszlovákiában 375 000 zsidó élt. Akkoriban Csehszlovákiához tartozott Kárpát-Ukrajna is, ahol túlnyomórészt zsidó la­kosságú falvak is voltak, és ahol a zsidók kaftánban szántottak. Ma a zsidó közösségek létszáma statisztikailag jelentéktelen szórvány csupán. Sehol, semmilyen adatot nem ta­láltam arra, mennyien maradtak ebből az állítólag több mint háromszázezerből. Hogyan is lehetett volna egyáltalán nyomozni utánuk? Törvénytelen lett volna. Néhányuk önélet­rajzából megtudhattam, hogy a háború alatt fajüldözés volt a sorsuk, ami ismét csak sta­tisztikai szépítés, hiszen a fajüldözés a cigányokat is sújtotta. A későbbi nemzedékek azonban nem foglalkoznak többé ezzel az ismertetőjeggyel. A csehszlovák szellemi fejlő­désre jellemző képmutatással az egész probléma szőnyeg alá került. Én azonban egész életemben, és különösen Szlovákiába településem után, megrökönyödve állapítottam meg, milyen jól tudják, ki a zsidó.

A vonakodás, hogy nyíltan foglalkozzunk a csehszlovákiai zsidóság sorsával, a háború utáni első években gyökerezik, abban a hároméves időszakban, amikor még viszonylag szabad volt a sajtónk. A nemzetileg kevert, gazdaságilag, kulturálisan és nyelvileg egy­mást mélyen átható lakosságból — történelmi léptékkel — úgyszólván egyetlen éjszaka keletkezett a csehek és a szlovákok nemzeti magára maradása, egy olyan elszigetelődés, amelyet büszkén és tériszonyt keltően óriási történelmi győzelemnek állítottak be. Ebben a nemzeti elragadtatásban a megmaradt kisebbségek ijedten hőköltek vissza.

A zsidóknak, akik a koncentrációs táborokból, emigrációból, a nyugati és keleti hadseregekből hazatértek, nyilván jó okuk volt rá, hogy ezt a nemzeti ujjongást ne harsogják túl. Sokan talán azt gondolták, hogy Csehszlovákiát ebben az új helyzetben mintha csak az asszimilációra találták volna ki. Aki idejében hazatért, annak nem ütközött nehézségé­be, hogy lakást szerezzen, visszakapja vagyonát vagy kárpótlást kérjen érte, hiszen a né­metek és a magyarok is sokkal többet hagytak itt. Aki később érkezett, annak már nem volt ilyen könnyű dolga, mert a helybéliek fosztogató kedve nem ismert határt.

Nem tudom, a zsidók elhamarkodott hasonulása vajon teljesen önkéntes volt-e, mindenesetre kétségtelenül nehéz lett volna a másféleség öntudatával megállniuk a nem­zeti eufória közepette.
a probléma tabuja
Sokan tértek haza, hogy útra keljenek megint, nyilvánvalóvá vált, hogy Csehszlovákia nem lesz többé az az ország, ami a háború előtt volt. A zsidók egy része Izraelbe költözött, mások nyugatra. Németesen csengő nevüket sokan szlovákra vagy csehre változtatták; talán kölcsönös óhaj munkálkodott, hogy bárminemű különbözőségtől megszabadulja­nak. Ifjúságomból tér vissza, hogy ízléstelennek, sőt sértésnek számított, ha valakit nyil­vánosan zsidó származására emlékeztettek. Lehetséges, hogy ekkor született a probléma tabuja, és a zsidók maguk is közrejátszottak ebben az elsietett hasonulásukkal, történel­mileg megalapozott eredetiségük és sajátos voltuk önkéntes elfojtásával.

Marienbad, Csehszlovákia, Három pár, 1936

Marienbad, Csehszlovákia, Három pár, 1936

Ma már világos, hogy az általános „nacionalizálás”, egy cseh vagy szlovák identitás művi követelése teljesen elhibázott volt. És ez nemcsak a zsidókat érintette, hanem a né­metek, magyarok, lengyelek maradványait, és a többi kisebbségeket is. A természetes különbség megtagadásával nemzet-mivoltunkban ajtót-ablakot kitárunk az egyenlősdi és a korlátlan totalitarizmus előtt.

A háború után a csehek abszolút többsége bárminemű vétektől mentesen hitte magát győztesnek. Ők voltak a hitleri agresszió első áldozatai, ezért a nagy elégtétel idején törté­nelmileg előkelő helyzetbe jutottak. Az újra meg újra fellobbanó kérdést, hogy tulajdon­képpen miért nem védekeztünk, senki nem fogta fel tragikusan. Egyszerűen elárultak bennünket, és nem volt esélyünk. A cseheket a zsidókkal szemben sem mardosta a lelkiis­meret. Csehszlovákiát a németek megszállták, sem a bohémiai, sem a morvaországi pro­tektorátusban nem kértek segítséget a zsidókérdés végleges megoldásához. Ebben a te­kintetben a nemzet magatartásáról az a vélekedés alakult ki, hogy erkölcsileg kifogásta­lan. Beszélni csak egyedi esetekről beszéltek, férjekről, akik elváltak zsidó feleségüktől, s így azok a halál martalékai lettek, családokról, amelyek zsidó javakra ácsingóztak, és a háború után semmi pénzért sem emlékeztek erre stb.
semmiféle kétség
Más helyzet alakult ki Szlovákiában. Mikor Európa újrafelosztását javasolva Hitler arra az elhatározásra jutott, hogy Szlovákiából a béke oázisát kell csinálni, állami önálló­ságot kínált fel, sőt kezdetben még a szlovák állam harcias fasizálódását, illetve nácivá tételét sem követelte. Szlovákia katolikus körei, amelyek az államvezetést átvették — az államelnök dr. Jozef Tiso katolikus pap lett —, inkább a spanyol, mintsem a német példa­képre sandítottak. 1941-ben azonban a szlovák állam olyan törvényeket fogadott el, ame­lyek nürnbergi eredetüket semmilyen módon nem tagadhatták. Az első deportálások 1942-ben kezdődtek. Tehát olyan időszakban, amikor az állam vezető személyiségei és a közvélemény egy része már jól tudta, hogy a zsidókat keleten nem új település hanem mun­kaszolgálat várja. Ma semmiféle kétség nincs afelől, dokumentumok sora áll rendelke­zésre, például a római kúria egyik egyértelmű figyelmeztetése, amely a nácik népirtó ténykedésére utal. A szlovák hatóságok intézkedései, amelyekkel a zsidókat a náciknak kiszolgáltatták, nem menthetők tudatlansággal.

Az új köztársaság és különösen a kommunista rendszer történelmünk e fejezetének eti­kai elvetemültségét nagyon egyszerűen intézte el. A szlovák állam nem a nép akaratából lett, a nemzeti felkelés meg is kérdőjelezte, így a nemzetet nem terheli felelősség a zsidók sorsa miatt. Mindezt még kuszábbá teszi, hogy a nemzeti emlékezetben a szlovákok első állama nem csak utálatos fényben tűnik fel. Ez a kisebbik rossz egy szétrombolt Európa szívében ugyanis egész jól működött, és az itteni fasizmus európai eszményképeivel összehasonlítva részben operettbe illő külsőt öltött. Az első esztendőkben úgy tűnt, mint­ha a többi európai országban oly fékevesztett brutalitás Szlovákiát nem érintené, nem voltak kivégzések, a mesterségesen szabadnak hagyott területen még a háború előtti Európa hangjainak utózengése szólt. A hivatalos antiszemitizmus szívesebben pengetett hagyományos húrokat, a „pálinkafőzők” meg az „uzsorások” kiközösítéséhez, s nem a bonyolult fajelméletekhez tapadt. Ugyanilyen köztudott, hogy a rezsimen belül is volt Eichmann nyomásának ellenzéke. Ez késedelmekhez, egyfajta nemtörődömséghez veze­tett, hatásköri viszálykodásokhoz, hogy maga az elnök nem jelentéktelen összegekért fel­mentéseket adományozzon, s mindez így együtt lehetővé tette, hogy Szlovákiában több zsidó maradt életben, mint a közvetlen német fennhatóság alá tartozó területeken. Termé­szetesen a rezsim erkölcsi terheit az áldozatok statisztikailag kedvezőbb száma nem menti.

A feldolgozatlan múlt itt van a mai napig. Az általánosan előírt történelemszemlélet keretében ezt a problémát is eltemették, most csak lassan kerül elő. Mint más hasonló folyamatok, ez is egy szűk akadémiai kör belügye maradt, nem került a köztudatba. Feltű­nést csupán egy aláírásgyűjtő akció keltett, amelyet szabad egyházi csoportok szerveztek, s amely jószándékú írásban a szlovákiai zsidóságnak az új nemzedék bűnbánatát ajánlotta fel — ezt azonban megakadályozták, és a rendszerhű propaganda agyonhallgatta.

*
zsidó proletariátus
A nyomasztó bizonytalanság nem ér véget azoknál az eseményeknél, amelyekért a felelősség nem nemzedékemet terheli. Ez a bizonytalanság az utóbbi évtizedek olyan tapasz­talataiban is felülkerekedik, amelyek megemésztésére elegendő időnk volt. A zsidó sors összeforrott azzal a szocializmussal, amelyben felnőttem, és növekedésem közben újabb traumatikus élményeket gyűjtöttem. Nem szándékozom felsorolni azokat a köztudomású okokat, amelyek miatt a zsidók oly jelentékenyen a kommunizmus látomásának szentel­tek magukat. Csehszlovákiában ez ugyanúgy történt, mint Európában mindenütt, Orosz­országról nem is beszélve. Közismertek az odaadás intellektuális indítékai egy olyan társadalom látomása iránt, amely a kizsákmányolást és a zsidók másféleségét mindörökre száműzi. Csehszlovákiában nemcsak merőben szellemi okai voltak, hogy a zsidók részt vettek a kommunista mozgalomban. Csehszlovákiában zsidó proletariátus is élt. Kisfiúként anyám a javítanivaló cipőkkel egy szegény foltozóvargához küldözgetett, akit Marx Károlynak hívtak. Hogyan is maradhattam volna érzéketlen a jövő csábításaira, amelyben minden ember egyenlőségben és testvériségben élhet, annak az osztálynak a vezetésével, amely tagad minden avítt megkülönböztetést, és új embert akar kovácsolni! Mindezekről azonban sajnálatos módon másutt olvastam, nem a cseh vagy a szlovák iro­dalomban. Ezekben ugyanis a zsidó szerzők kiléte összemosódik mindenkori nemzeti hovatartozásukkal. Vonakodva ismerem be, hogy valóban csak egyetemistaként tudtam meg: legkedvesebb könyvem, az öt kisvárosi fiúról szóló elbeszélés szerzője az a zsidó Karel Polaček volt, aki a theresienstadti koncentrációs táborban halt meg. Nem láttam, és talán nem is akartam átlátni az asszimiláció kegyes fátyolán.

Nyitranovák (Nováky), Csehszlovákia, Zsidó nők mosnak a táborban

Nyitranovák (Nováky), Csehszlovákia, Zsidó nők mosnak a táborban

Ugyanígy csak jóval később értesültem róla, mennyire jelentős volt a zsidók képvi­selete a „diadalmas” kommunista pártban. Ezek „a nemzet többsége” utáni hajsza köz­ben, és kitanítva a „néptömegek” egy részének kellően leplezett antiszemita vonzalmai felől, amennyire csak lehetett, eltitkolták dicséretes internacionalizmusukat. Ellenfelei­ket pedig feltűnően zavarta volna talán, hogy erre a nemzetköziségre rámutassanak. Így aztán igazi sokként ért, amikor — még a „hasadó hajnal” naiv híveként — az „összeeskü­vő centrum” elleni perekből fehéren-feketén azt olvashattam az ötvenes évek híreiben, hogy vezető párt- és állami funkcionáriusok zsidó származásúak. Ezenfelül részt vállal­tak a nemzetközi cionizmus fondorlataiban, amelyek célja a szocializmus megdöntése lett volna.

Mindössze hét esztendő telt el a háború vége óta, és ez a burkolt kampány a hivatalos propagandát kínosan közel sodorta a legnagyobb náci hazugsághoz, hogy a zsidók tehet­nek mindenről. Csak a tény megtörténte után tudatosítottam magamban, hogy Csehszlo­vákiában micsoda fájdalmas jajkiáltással omlott össze azoknak a zsidó nemzedékeknek az álma, akik sorsukat a proletárforradalomhoz kötötték. És mégis, mekkora az utópia hatalma! Ismertem zsidókat, akik hittek a vádak igazában.
ideológia szennycsatorna
Valójában csak az eljárások és az újságokban olvasható, felismerhetően antiszemita élű célozgatások után ébredt rá érzékenységem az elleplezett zsidó problémára. Akkor aztán olvashattam róla, éspedig abban a valóságban, amely a rákövetkező években feltá­rult előttem. Mindezek ellenére az olvasásnak ezt a képességét megtartottam magamnak. A bátortalanság tabuja összekeveredett a hivatalos tabuval, amely még az árnyékát is el­hessegette, hogy a hivatalos ideológia szennycsatornából táplálkozhat.

Ha ez a tabu megszűnik egyszer, akkor majd újra és újra foglalatoskodhatunk az ötve­nes évek traumájával. Ha akkor lesznek még tanúi azoknak az időknek. A sztálinizmus megnyilvánulásaiban nálunk érte el a tetőpontját, noha az áldozatok száma csak ezrekre rúgott, nem milliókra, mint Oroszországban. Aki ezen gondolkodik, annak betörhet a feje. Végül is egészen elfogadható tétel volt, hogy a sztálinizmust a szovjet példakép iránt fanatikusan odaadó zsidók hurcolták be Csehszlovákiába, és — egy kedvelt mondás sze­rint — éppen azok indították el a malmot, akiket azután megőrölt. Hogyan lehetne meg­tudni, milyen volt a gondolkodásuk, ha akkorra már mind egy nyelvet beszéltek? Vagy fordítva történt, és a csehszlovákiai sztálinizmus éppen akkoriban nyerte el nemzeti jelle­gét, amely azután antiszemita jelenségek útján minden társadalmi válságban megújult? Talán jönnek majd egyszer történészek, elegendő erővel és akarattal, hogy kibogozzák mindezt a kusza szövevényt.

*

Az évek során enyhült azoknak a pereknek a szörnyűsége is, amelyek korábban megdermesztették és majdnem a középkorba sodorták vissza a csehszlovák társadalmat. Az áldoza­tok ismét felsorakoztak, apránként rehabilitálták őket, s ezenközben tulajdonképpen sen­ki nem vizsgálta meg amúgy istenigazából, miféle szellemi felszereléssel és hányféle úton juthat az ember bitó alá. A múlt vizsgálatát — amely már akkor is a társadalom erkölcsi megtisztulásához járulhatott volna — elfojtották, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna.

Plzen, Csehszlovákia

Plzen, Csehszlovákia

Ismét folyt tovább a régi játék; azokat a kérdéseket, amiért betörik a fejünket, félretoljuk. Az értelmiség körében megújult a régi közmegegyezés, hogy zsidók nincsenek. A zsidók természetesen beszélhettek róla, hogy azok, és senki sem találta ízléstelennek, hogy zsidóvicceket meséljen, különösen, ha zsidók is voltak jelen. Ez a hatvanas években történt, és a problémák szemszögéből ez kellemes időszak volt. Az értelmiségben, a prágai tavasz úttörői között hovatovább túlsúlyba jutott az a meggyőződés, hogy a nemzet élő szervezete valahogyan majd közömbösíti az emészthetetlen és elrothadt múltat — később kiderült, milyen naiv volt ez a feltételezés. Természetesen mindnyájan tudtuk, hogy az új társadal­mi szerződés, amelybe apránként az összes elárultak, így a zsidók is belekerültek, csak az értelmiségi elitet kötelezte. A társadalom más rétegeiben más szerződések számítot­tak. A pártban például az az íratlan egyezség, hogy a zsidók rendszerint nem kerülhettek magasabb tisztségekbe, és hogy az elővigyázatosság ajánlatos. A társadalom zöme osztot­ta azt a nézetet, hogy ha már valami baj van, jobb egy kicsit lefüggönyözni a lámpát, hogy a probléma ne látszódjon annyira. Magától értetődik, hogy ez a gondolkozásmód abból ered, hogy a szovjet befolyási övezet peremén létezünk; ugyanez kényszeríti ránk az ímmel-ámmal létet, azt a meggyőződést, hogy úgysem tudjuk véghezvinni dol­gainkat. Így aztán a hatvanas években az egyetlen zsidó, akiről szabadon lehetett beszélni, Franz Kafka volt — hiszen ő úgyis német volt inkább, mint cseh.
antiszemita szitkok
1968-ban, ebben a túlságosan rövid és túlságosan mámorító időszakban semmire sem jutott idő. Egyébként a szabadságnak abban a kurta korszakában az volt a látszat, mintha minden magától tisztázódna. Az értelmiség egyetértését soha nem öntötték igazán szavak­ba, az „És akkor mi van?” kérdése, úgy tűnt, bevált. Az írószövetség elnökének Eduard Goldstückert választották meg, annak a három vádlottnak az egyikét, akiket az úgyneve­zett „összeesküvő közép” perében nem végeztek ki. Nemsokára kezdtek érkezni hozzá a levelek, amelyek csak úgy fröcsögtek az antiszemita szitkoktól. A pártelnökség tagja lett František Kriegel orvos, az utolsó régi forradalmárok egyike. A Čierna nad Tisou-i tárgyalásokon Piotr Šelest azt mondta Dubčeknek, nincs kedve ezt a galíciai zsidót min­denüvé magával hurcolni. Később František Kriegel volt az egyetlen az egész pártvezetés­ből, aki vonakodott aláírni a moszkvai jegyzőkönyvet. Minden tisztségéből elcsapták, de ellentétben sok más rangos pártfunkcionáriussal, ő bevonult az üldözött cseh értelmi­ség gettójába, a Charta-közösség tagja lett, s így a maga sajátos pályaívével rehabilitálta hajdani kommunistaságát.

*

A normalizálás elmúlt húsz esztendejében bebizonyosodott, hogy a totalitárius ideoló­gia bármilyen irányzatú, bekebelezi végül az antiszemitizmus maradványait is. Befura­kodtak hát az újságokba, a tömegközlésbe is, szerencsére annyira elkeveredve más visszásságokkal, hogy valamiféle mimikrinek tűntek. Valóban lélegzetelállító, micsoda rendszerességgel szegődik nemzeti katasztrófáink sarkába a lappangó zsidóellenesség. Olyan jelenségről van szó, amely a nemzeti kultúra minden elfajzásán élősködik; éppen ezért ne csodálkozzunk magunkon. Az antiszemitizmus nyomon követte a normalizálást, és minden agresszíven propagandisztikus locsogásból kihallható. Sőt, a hetvenes évek­ben még egy olyan regény is megjelent az átlagon jóval aluli szerző tollából, amely bur­koltan bebeszélte az olvasónak, hogy Dubček kísérlete, az emberarcú szocializmus nem­zetközi zsidó összeesküvés műve volt. Ugyanennek valamivel józanabb változatát tartal­mazták a propagandaanyagok, és hangoztatják is, ha alkalom kínálkozik. Így például a Charta ’77 elleni hecckampányban is. A saját szememmel láttam a televízióban egy szlo­vák rendezőt, aki sokatmondó mosollyal biztosította a közönséget, hogy a 77 kabbalisztikus jel.

Prága, Csehszlovákia, Izraeli főrabbi a pályaudvaron

Prága, Csehszlovákia, Izraeli főrabbi a pályaudvaron

Úgy tűnik tehát, hogy az az előző évszázadból származó látomás, amely a diaszpóra és a bennszülött lakosság egybeolvadásának ősrégi problémájára megoldást kínált, a leg­mélyebben csalódást okozott. Minduntalan visszatér a régi dal, voltaképpen mindig is ott hevert erőszak és félelem takarásában a mélységek előtt, amelyek megnyílhatnak.

Én pedig nem vagyok képes rá, hogy megmondjam, mikor jutunk odáig Csehszlovákiá­ban, hogy legalább bizonytalan kérdéseket tehessünk fel.

*

Az a bizonytalanság, amellyel kezdtem, bizonyosan áthatja a nemzeti tudatot minden kísérletében, hogy megbirkózzon a múlttal — és nem csak a zsidó sors esetében. Nem kétlem, hogy erre hamarosan sort kell keríteni. A nehéz kérdések tabuzásának negyven esztendeje után annak a gyermeknek a helyzetébe kerülünk, aki még nem tanult meg rendesen beszélni, és csak gőgicsélve szerezzük meg a szabadság világát, amely­be, mint remélem, a keleti megmozdulás minket is bevon.

[1] Az 1989 januárjában Brémában tartott Közép-Európa-tanácskozásra készült előadás, amelyet a szerzőnek nem volt módja megtartani.
képek | Yad Vashem Digital Collections
felső kép | Marienbad, Csehszlovákia, Ortodox zsidók az 1930-as években