MIKSZÁTH KÁLMÁN SZEMÜVEGEI

Mikszáthot rendkívüli módon izgatta a tapasztalat, hogy egy jelenség másként fest, ha máshonnan, máshogyan szemléljük, s az ebben rejlő, íróilag termékeny lehetőségeket gyakran és szívesen használta ki.

Na, ez a nyitó mondat oly okosra és szépre sikerült, hogy helyénvaló pihennünk egyet. Helyezkedjünk el kényelmesen öblös fotelunkban vagy egy tágas kanapén! Lazításként és rávezetésként a Mikszáthról szóló elemző beszédre — meglepetés és ajándék, kedves Olvasó! — maga az író szólal meg. S ha netán nem szereted a hosszú idézeteket, hát legfeljebb hopp! — átugrasz rajta. Ha meg az okoskodást nem szíveled, legalább Neked is jut valami.

az utolsó boldog író

Föladatot is kapsz. Nem érdemes riadoznod: nem kötelező. Míg figyeled és élvezed Mikszáth Kálmán máséval összetéveszthetetlen hangját, tűnődj el, kinek van igaza. Vajon annak az ifjú méltatójának-e, aki szerint Mikszáth „az utolsó boldog író. Nemcsak azért, mert játék neki az írás, de azért is, mert az életet is játéknak tekinti. Reá mosolygott utoljára az adoma tündére. Egy letűnt, kedves kor krónikása, amelynek kedélyessége ma már csak mese…”

Vagy az életútja delelőjére ért írótárs beszél helyesen, aki ezt mondja: „Ő az álarcos író. Szerény maszkkal takarja tartalmát, okosságát, kegyetlen, csontig ható kajánságát. Pipafüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafénye aránylik, látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget, mint asztalbontás után a múlt század öregurai: de egyszerre egy metsző élcet hallunk, mely gondolkodóba ejt bennünket, fülünket egyszerre egy bűvös szó üti meg, mely más, eddig ismeretlen régióba ragad, s akkor ocsúdunk föl, hogy kivel társalogtunk. A ‘nagy palóc’ nagy ember, mély író, könyörtelen emberlátó, legendateremtő költő. I…] Röntgenszerűen áthatol minden berken. Kezében boncolókés van, mellyel sebészi módon kinyitja, feltárja hőseit. Félelmetes, gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró”.

De most már valóban a Mester következik. A Krúdy Kálmán csínytevései című kisregényében így mesél a Bágy patakról: „Hej, szép az a Bágy. A mi jou-jounk, a mi kis drágagyöngyünk. Hogy szökell, hogy harsog, a buja páfrányok között; szikláról sziklára ugrik, a lapályon elandalog; fölséges gyep rámájában erre fordul, arra fordul, meg visszaszalad, mint valami játszadozó kiskutya. Öröm vele együtt lenni.

De vele szembe menni lehangoló. Hallani, hogy zsémbel eleinte, hogy locsog, hallani a hervadt füvek panaszát, az alámosott parti homok omlásának halk neszét. Ez a zaj mindig kisebb, tompább lesz, jelentéktelenebb; egy ér, egy ezüst cérna kiválik, mint a foszló szövetből, s egyre keskenyebb, keskenyebb lesz a Bágy. Hogy fogy, hogy sorvad, hogy zsugorodik össze és csöndesebb. Megyünk, megyünk fölfelé, ő is jön, de már susogásnak szelídült a zúgása. Följebb megyünk mellette, s úgy látszik, mintha halálos beteget virrasztanánk, kiből rohamosan fogy az életerő. Csak alig, hogy csörgedezik. Aztán megint megyünk, és már hangot sem ad, nem eleven patak többé; csúszómászó ezüst gyík, mely el-eltűnik egy csomó fűszál alatt vagy valamely földrepedésben, hogy újra fölbukkanjon, és végre örökre nyomtalanul eltévedjen a kövek között.

megöntözi a liliomot

Együtt kell jönni a patakkal… Aki vele indul, ahhoz szeretetreméltó és mindinkább beszédesebb. S mi mindent elkövet útközben! Fölszedi az ereket, beleütődik a szikladarabokba és gyöngyözve hull vissza, betekint a rákok lyukaiba, megöntözi a liliomot, a szirontákat a partokon, minden szökellésnél más alakot vált. A szél letört valahol egy akácgallyat, mely beleesett. Viszi diadalmas csörgéssel, morajlással. Az akácgally egyik virágjában lusta darázs ül, palankinban viteti magát a kis mihaszna. S a Bágy eközben egyre dicsekszik: ‘Húsz kilométerrel odább már malmot fogok hajtani’.

Az is eszembe jut ebből, hogy még másik húsz kilométerrel odább beleszakad egy nagy folyamba, elvesztve nevét, egyéniségét, megsemmisül; mintha egy bájos gyermektestet egy idomtalan vén banya nyelne el nyomtalanul. És mégis belenyugszol, mert a természet örök rendje ez. A patakok, folyamok a céljaik felé sietnek és célt érnek. De miért legyen egy másik megsemmisülése is a pataknak? Eggyel minden lényre, tárgyra, élőre, élettelenre megelégszik a természet, csak a patakra mért kettőt. Egyet, amikor a folyam elnyeli a végződésénél; a másikat, amikor egy tótnak a bocskora is fölissza a kezdődésénél. Hiszen mindegy, igaz, hogy mindegy, és a patak se bánja, de mégis rontja az illúziót ez a visszafejlődése a Bágynak. Mintha kedvesedet, a szép leányt, látnád fiatalodni, vékonyodni, megint kurta ruhájában jár, azután már oskolás golyhó, majd karonülő, és végre tehetetlen csecsemő a pelenkában…

Ez a hangulat rezgett a Balassa lelkében. Nézte, hogy a kék párák, melyek mint finom fátyol lebegnek a távolban a víz fölött, eltűnnek, hogyha közel ér. A patak is csal. És szeles is. Egy szelíd lejtőn, túl a Makarács Jánosék rétjén, kiszalad bolondjában a medréből vizének egy része, gondolja, megelőzi a többit, s egy órai barangolás után, nagy kört írván le a mezőn, visszatér ágyába, alig odább egy arasznyival az elindulás helyétől. Hja, a patak is csalódik.

Ily feketén látott Balassa most mindent.”

Sorvadás és növekedés, megsemmisülés és megszületés, életkorok leporellója oda és vissza, életút, szugyba cseloveka (fiatalabbak kedvéért: emberi sors, Solohov), van itt minden, fecsegő adomázás és finom metafizika, éles szemű megfigyelések és metaforizálódás, csalás és csalódás, illúzió és „valóság” (vajon melyik melyik?), együtt rezdülő azonosulás és beletörődő, fél-őszinte legyintés („hiszen mindegy”) — s mindez, mint a szövegrész végén kiderül, a szereplő — Balassa Antal — szemüvege mögé telepítve.

Melyik méltatójának van igaza? Talán mindkettőnek? Még ráérünk ezen töprengeni az elemzés olvasása közben is. Mert folytatódik ám a komoly beszéd, nincs kegyelem.

Nézőpontok váltása, a szemléletmódok viszonylagossága

Mikszáth Kálmánnak minden jel szerint számos szemüvege volt, s szívesen váltogatta, cserélgette őket. Játszott velük. Idősödő férfiú pápaszeme, asszonyságok okuláréja, ficsúr csíptetője, szemrevaló lányok rózsaszín celofán szemrevalója, szivárványos és sötétített üvegek, domború és homorú, szigorúan fókuszált és félrecsiszolt lencsék, nagyítók s még ki tudja hányféle látókészüléke volt kacatos ládikójában. Jó éles szeme is volt hozzá, de azt a szemüvegek mögött nemigen lehetett megpillantani. Erre egyébként hiú is volt, hogy az igazi szemét ne lássa halandó. Ügyes keze is volt, és boszorkányos gyorsasággal cserélt szemüveget.

szívesen bújócskázik

A nézőpontok, szemléletmódok váltása, ütköztetése gyakran komikumot eredményez, s Mikszáth szívesen nevetett és nevettetett. A komikumnak sok fajtájával találkozhatunk műveiben: derűs és groteszk humorral, megértő és metszően éles iróniával; sokszor jól mulat a világ furcsaságain, a különös, hóbortos figurákon, szokásokon, az emberek életét behálózó hiedelmeken, balga mendemondákon, téveszméken, pletykákon, máskor „kegyetlen, csontig ható kajánsággal” mutatja be a világ abszurditását. Humora sokszor már-már cinikusnak tetszik: mintha nem hinne értékekben, mintha valóban egyenrangúnak tekintené a különféle szemléletmódokat. Ez azonban legfeljebb megtévesztő látszat. Műveinek elbeszélőit nem szabad automatikusan a szerzővel azonosítani; másrészt: a cinikusnak ható gesztus írói műben gyakran épp arra szolgál, hogy az olvasót szembesítse az értékek problematikusságával, és saját értékvilágának megalapozására, tudatos értékválasztásra késztesse. Mikszáth szívesen bújócskázik velünk, előszeretettel alkalmazza az olvasó félrevezetésének különféle eszközeit. S arra is találunk példát a műveiben, hogy a megközelítési mód korlátlan, önkényes fölcserélésének veszélyére hívja fel a figyelmet. A török korban játszódó A beszélő köntös szereplője, egy szabó megrendelésre elkészíti a csodás hatalmú kaftán másolatát (az eredeti ruhadarabot a törökök szentként tisztelik, viselőjének minden kívánságát teljesítik), majd nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy maga próbálja ki; műve tökéletes-e, bír-e varázserővel. Az eredeti és az utánzat azonban nem felcserélhető, s a szerencsétlen ember szakmai gőgjéért életével fizet: a törökök, akikhez fölényes magabiztossággal megy tárgyalni, fölismerik a csalást, őt lekaszabolják, holttestét megcsúfolják. E fordulat annál is meglepőbb, mert a vígjátéki elemekben bővelkedő történet egészen eddig éppen arra mutatott számtalan példát, hogy a dolgok képlékenyek és szinte korlátlanul alakíthatók: az ágrólszakadt legényből percek alatt Kecskemét vezetője lesz, a várost sanyargató ellenség megvesztegethető, manipulálható, az üldöztetés álöltözettel kivédhető és így tovább.

A játék a viszonylagossággal egyik leglátványosabb példája a Galamb a kalitkában. „Egy témám van — írja Mikszáth a bevezetésben — s két elbeszélést akarok írni belőle. […] furcsa dologba fogtam bele, mely hasonlítani fog azokhoz a ravasz képekhez, aminők sok helyütt láthatók a magyar házakban. Ha szembe nézik őket, akkor Garibaldit ábrázolják, ha oldalt, akkor Pius pápát. Két kép van egy képen. Mindkettő komoly egyenként, de összetéve a kettő komikus hatást gyakorol.”

A szerelmi háromszög-történet első változata az 1500-as években Itáliában, a második, modern verzió az író jelenkorában, Budapesten és Németországban játszódik. Az első csupa nagylelkűség, önfeláldozás, a második csupa önzés és aljasság. ,,Ugyanazon egy mese négyszáz év előtti emberekkel és mostaniakkal — fűzi hozzá az elbeszélések zárásaként az író. — Azok egymásnak ajándékozzák a menyasszonyaikat, ezek elcsábítják egymáséit…” S az írói játékhoz játékos tanulságot is illeszt — rögtön hármat. A „laikusok”, írja, azt jegyzik meg: ,,a mesék nem változnak, csak az emberek”. A „bölcselkedők” szerint „éppen az emberek nem változnak, csak a mesék”. A „kritikusok” szerint pedig „sem a mesék, sem az emberek nem változnak, csak az irodalmi divatok”. S ezek után a szerző az olvasótól kéri „a szembeállított kettős történetből a konzekvencia levonását.” A Galamb a kalitkában mindhárom kód szerint olvasható, illetve újragondolható, de vélhetjük úgy is, hogy egyik sem ad meggyőző értelmezést. Mikszáth ugyanis oly mértékben eltúlozza a nemes erkölcsi tulajdonságokat az első történet szereplőiben, a hitványságot a másodikéban, hogy a való életről szóló, életigazságot kifejező műként egyik sem igen olvasható (a figurákban nem vér van, azok csak tintából vannak, idézi ironikusan elképzelt bírálóinak megjegyzését a szöveg), egymásra vetítve a két történet pedig még inkább kiemeli a valószínűtlenségeket. Az első elbeszélés a romantikát elsekélyesítő kommersz irodalom, a második a „korszerű”, modern, „valósághű”, „problémafeltáró” realista-naturalista epika eszközkészletét alkalmazza, s egymás tükrében mindkét konvenció hamisnak tetszik. Mindenekelőtt mégsem irányzatok paródiáját adja a Galamb a kalitkában, hanem azt a túlzottan magabiztos olvasói-értelmezői magatartást fricskázza meg, amely éppen aktuális irodalomfölfogását és világképét az egyedül helyes elgondolásként érvényesíti. Szálljunk magunkba: e hibába mindnyájan könnyen beleesünk — laikusok, gondolkodók, kritikusok, tanárok, diákok, tudós professzorok.

 

A „szülő eladja lányát” motívumra épülő történet — három változatban

Az eladó lány és a hozomány szavaink jelzik, milyen mélyen gyökerezik a civilizációban a házasság és az anyagi alku kapcsolata. Az irodalomnak is egyik gyakori, kedvelt témája az e körüli konfliktusok sora. A Szent Péter esernyője és a Noszty fiú esete Tóth Marival című regényekben hozományvadász ifjakról olvasunk. A téma egy másik — talán izgalmasabb, de mindenképpen kényesebb — vetülete, az „eladó lány” fogalmába beleérthető kérdéskör is erősen foglalkoztatta Mikszáthot. Meddig helyes és tisztességes a lány „értékesítése”, vonzerejének anyagi kihasználása? Mi és miért számít vagy nem számít bűnnek? Milyen hazugságok, csalások és öncsalások segítik az erkölcsösség látszatának megóvását? Hogyan viselkednek az alku szereplői s hogyan a környezet? Efféle kérdéseket vet fel és ad rájuk különféle választ az író három műve: Az arany-kisasszony, az Az a fekete folt és A sipsirica.

 

Az arany-kisasszony

A jó palócok (1882) első darabja humoros anekdota, fals, groteszk leánykérési história. A Selmecbányai Csemez István leányáért, Krisztináért két éltes úr, az apa barátai versengenek: az ütődött Csutkás tanár, aki, bármiről is legyen szó, monomániásan beleszövi mondókájába a mondatot, hogy a tanítványai rajonganak érte és „csüggnek rajta”, valamint a szintén hóbortos Luppán lovag, aki összekeveri saját elmeszüleményeit a valósággal, és beleéléssel adja elő újra és újra felesége és gyermekei halálának megrendítő történetét, noha soha nem volt házas. Vendéglátójuk, Csemez kémiaprofesszor szintén bogaras ember: örökké az aranykészítésen jár az esze, s bármit, ami a szemében dicséretes vagy értékes, az arany fogalmával fejez ki („aranykártyám jár”). Azt veszi a fejébe, hogy lányát nem adja senkihez, „hacsak nem akkora darab aranyért, amennyit ő maga nyom”. Egy harmadik kérő, a fiatal Mirkovszki Miklós vállalkozik a feltétel teljesítésére, elmegy Kaliforniába aranyásónak. Egy év alatt tizenhét font aranyat gyűjt, s ezalatt a szorgosan fogyókúrázó Krisztina tizennégy fontnyit veszít súlyából. A happy end azonban elmarad: a fiúról sokáig semmit sem tudni, majd tíz év után bizonytalan hír érkezik: már fél mázsa aranya van — de aztán nyoma vész, a hervadó Krisztina pedig csak várja, várja kérőjét. Az arany-kisasszony az érzelmes-kalandos romantika eszközrendszerét idézi fel és forgatja ki, vagyis mulatságos, gunyoros paródia —Karinthy Frigyes efféle munkáihoz vagy a Karinthy fordította-átírta Stephen Leacock-írásokhoz hasonlítható.

Az a fekete folt

A Tót atyafiak második darabja mindenekelőtt különös címével hívja fel magára a figyelmet: a kijelölő jelzői szerepű mutató névmás azt a benyomást kelti, hogy közismert dolog históriájának elmondása következik. Az olvasó azonban nem tudja — nem tudhatja —, miféle foltra utal a cím, s csak rendkívül nagy késleltetéssel, a mintegy huszonöt oldalas elbeszélés legvégén fejti fel az elbeszélő az utalást. Ekkor derül ki, hogy egy „búsongó nótá”-ból vett idézet az elbeszélés címe: „Ott künn a Brezinán az a fekete folt, / Fekete folt helyén valaha akol volt…”. A zárlat tehát átértelmezi, új perspektívába helyezi az olvasottakat: a kiégett, négyszögletes terület létrejöttének történetévé, vagyis eredetmagyarázó mondává minősíti át. A cím érthetővé válik — de a „megfejtéssel”, felszínesebb kíváncsiságunk kielégítésével félre is vezet az elbeszélő: úgy tesz, mintha ez az ismeret lenne a történet lényege, s ezzel elfedi, amit eddig rémülten szemléltünk: az Olej Tamás életét földúló rettenetes belső drámát. A zárlat időben is eltávolít az elmondott történettől, a távoli múltba helyezi azt („évek jönnek-mennek”, „valaha akol volt”), ezzel mintegy kiemeli az elbeszélő az olvasót a főhős erkölcsi-lelkiismereti drámájának erőteréből. De valóban megnyugodhat-e az olvasó ettől az epilógustól? Semmiképpen, hiszen a mondai távlattal egyúttal jelképes jelentés is létrejön: a fekete, kiégett terület, amely „nem zöldül ki soha”, nemcsak Olej önbüntetésének nyoma, a „nagy fekete árnyék — az önvád” tárgyiasulása, hanem a bűn jele is, eltörölhetetlen, örök mementó. A drámának vége, de ami megtörtént, nem vált semmissé, nincs feloldás, nincs feloldozás. Azzal, hogy Olej fölgyújtja az aklot az ezer birkával, s így az áruba bocsátott lánya vételárát megsemmisíti, önmagát ugyan megbünteti, de a bűnt nem teheti meg nem történtté. Ez a ki nem mondott, csak sugallt jelentés példázatszerűvé teszi a töténetet — anélkül, hogy a tanító szándék eluralkodnék a befejezésen.

lerombolja az időtlen idillt

A szöveg jelentésének belső mozgását, átalakulását másutt is megfigyelhetjük. A hosszú, mintegy hét oldalas expozíció a számadó juhász Olej környezetét és életét az emberek világától csaknem teljesen elzárt, idilli különvilágként ábrázolja. Csak az vet némi árnyékot erre az idillre, hogy Olej felesége kislányuk születésekor, tizenhat éve meghalt. A férfi egyedül neveli Anikát. Az alapvetően Olej nézőpontját érvényesítő s szokatlan módon nyelvtani jelen időben fogalmazott bevezető azt sugallja: itt az idő is áll (a férfi ma is hallja olykor felesége hangját az erdő fái közül), a múlt benne él a jelenben, és a jövő ugyanolyan, mint a múlt: a békés, lassú életformát, amely a természetéhez hasonló, semmi meg nem ingathatja. A történet egészének birtokában azonban fölismerjük: már a cím kétségbe vonja, lerombolja az időtlen idillt, amit csak az utána következő első mondat („Nincsen olyan híres akol…”) kezd fölépíteni. Az erkölcsi és fizikai pusztulás sötétsége és az élet tartalmas gazdagsága már az elbeszélés nyitányában egymásnak feszül, ha egyelőre láthatatlanul is.

A történet szerint egy napon ifjú, csinos vadász látogatja meg az akolt, mikor a bacsa és a bojtár távol van, s Anika és a fiatalember között érzelmi szálak szövődnek; hamarosan az is kiderül, hogy a vadász a vidék birtokosa és a nyáj tulajdonosa, maga a herceg. Mikszáth az unalomig ismert mesei konvencióra játssza rá a történetet, így az alacsony sorú, de tündökletesen szép lány és az „álruhás” herceg csírázó kapcsolatát s még a „leánykérést” is az idill kiteljesedéseként olvassuk. Az olvasó félrevezetését szolgálja az is, hogy ebben a részben gyakran a naiv kislány nézőpontját érvényesíti az elbeszélő, s innen nézve alig érthető, hogy Olej miért nem örül lánya szerencséjének. Mikszáth mindent megtesz annak érdekében, hogy a herceg és a bacsa alkujának valódi természetét is csak későn ismerjük fel: azt ugyanis, hogy a fiatalember nem feleségül kívánja megszerezni a lányt („Te pedig hercegnő leszel előttem mindig… mindig…”, szédíti Anikát a herceg), hanem nagyúri szeretőnek, a bacsa pedig ellenkezése dacára valójában eladja a lányát. Csak a herceg és a bacsa párbeszédének, valamint Olej ezt követő viselkedésének tüzetes vizsgálata alapján válnak világossá az összefüggések — a naiv (vagy a szerző által naivvá tett) olvasó értetlenül szemléli a történteket.

A mű centrumában a „tót atyafi”, Olej Tamás különös személyisége áll. Mikszáth úgy formálja meg — minden bizonnyal szándékosan — a figurát, hogy ellentmondások terhelik. „Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé”, olvassuk, majd később arról értesülünk, hogy meghalt felesége hangját tizenhat év múltán is hallja, nyilván annyira hiányzik neki. Érthető, hogy az asszony temetésén nem sírt, hiszen „Olej nem ismerős a falusi szokásokban”, s a „Brezina hallgatag fái nem tanították meg őt hazudni”. Később azonban többször is hazudik. Az inkognitóban megjelenő hercegnek azt mondja, ő a Brezina „ura”, vagyis tulajdonosa, s ezzel elérhetetlen vágyát, öntetszelgő képzelgését fecsegi ki. Később önmagának hazudik, amikor az „alku” után a belső gyötrelmét a kólikára fogja. Itt ezt olvassuk: „És Olej tudta jól, hogy ez nem igaz. Az ember hazudik önmagának.” Hazugság az is, amikor az alkut követő délelőttön azért gyötri önvád, mert el akarta adni gyermekét, hiszen nemcsak akarta, hanem meg is tette: bár tudván tudta, a herceg el fog jönni a lányért, hogy megszöktesse, semmit sem tett Anika biztonságáért.

Ellentmondást érezhetünk abban is, hogy bár Olej a természettel társalgó, abba belesimuló ember, aki maga az „őserő”, s akinek ösztönös gondolkodása a zuhogó patak és a vándorló felhők alaktalan mozgását, kavargó káoszát idézi, akinek gondolkodása maga az „ősköltészet”, ügyesen vesztegeti meg a szolgabírót, amikor az leleplezi Olej „gyengeségét”, hogy „méretlen húst” főz magának, vagyis dézsmálja a rábízott nyájat.

kisebb bűnök

Az elbeszélő egyszerre állítja hősét romlatlan „természeti lénynek” és a társadalomtól már morálisan fertőzött embernek, s az ellentmondást az áradó meséléssel leplezi. E kettősség következtében nehéz megítélni Anika eladásának motivációját, azt, hogy végső soron Olej romlatlansága vagy romlottsága-e a felelős a tettéért. Fölfoghatjuk úgy is, hogy Olejt tapasztalatlansága teszi védtelenné a túlzottan nagy kísértéssel szemben. De értelmezhetjük úgy is, hogy a kisebb bűnök már előkészítették a talajt a nagyobb bűn számára. Az azonban bizonyos, hogy a bacsa számára a gyönyörű nyáj az élet értelme — ezért inog meg morális tartásában, amikor a herceg az akol tulajdonjogát kínálja fel cserébe Anikáért.

Pedig először keményen szembeszáll urával — nem a herceg alkalmazottjaként, hanem leányát védő, karakán apaként viselkedik, s látszólag még akkor is ellenáll, amikor a herceg újabb és újabb rohamot indít. De végül maga jelzi, hogy — ha nem is adja oda a lányát — a lányszöktetést nem fogja megakadályozni. Rosszulléte — ez is csak később válik világossá — nem annyira lelkiismeret-furdalása következménye, hanem a csábítással való küzdelemé. A tükröt — az önszemlélet eszközét — összetöri, a hazatérő Anika elől az ájulásba menekül, álmában szörnyetegekkel viaskodik, s másnap kora reggel úgy megy el otthonról, hogy — szokásától eltérően — nem költi föl a lányát. Valójában ekkor követi el a jóvátehetetlen bűnt, hiszen a lányszöktetést most még játszva megakadályozhatná. Délelőtt győzi le a csábítást a lelkiismerete (felesége szemrehányó hangját háromszor is hallani véli) — de mire cselekedni kezd, már késő.

Eddig a pontig az elbeszélő rendre tájékoztatott arról, hogy mi játszódik le Olejben (még ha nem is mutatkozott minden tekintetben mindentudónak) — ekkor azonban látószöget vált: hősének csupán a cselekedeteit mutatja be, belső világára legfeljebb csak következtetnünk lehet. A lélek ablakai, amelyeken eddig beleláttunk a figurába, bezárulnak.

Olej módszeresen, már-már gépszerűen hajtja végre tettét, mint az antik görög tragédiák hősei, akik megértették és elszántan beteljesítik sorsukat. Iszonyatos cselekedete nem csupán a vételár megsemmisítése, az alku fölmondása, hanem jelképes — a ténylegesnél súlyosabb — önpusztítás, öngyilkosság is. Sőt: bosszú is, de nem a hercegen, annak mit sem számít egy nyáj megsemmisülése, s Anikát már amúgy is megszerezte. Olej az Istenen akar bosszút állni („Hallod-e, Isten! Mutatok én még ma neked valamit!” — mondja). Az elbeszélő nem értelmez, így az olvasóra marad annak megértése, hogy Olej végső soron az Istent vádolja azért, hogy az idill hamisnak és törékenynek, ő maga gyengének, aljasnak bizonyult. Tettével jóvá tenni semmit sem tud, de a pusztításban és pusztulásban — mint Oidipusz vagy Phaedra — szuverenitását visszanyert, erős jellemnek mutatkozik.

A sipsirica

A „szeretőnek eladott lány” motívumát variálja Mikszáth az Olej történeténél húsz évvel később (1902-ben) írt kisregényében. Az özvegy budai vendéglősnő, Jahodovska titokban eladja tízezer forintért az épp csak felcseperedett kislányát, Johankát, „a sipsiricát” (a szó lengyelül kamaszlányt, bakfist jelent) az egyik visszatérő vendégnek, egy „piperkőc öregúr”-nak. A dúsgazdag férfiú, akiről később kiderül, hogy gróf, és „közéletünk egy tisztes, kimagasló alakja”, a messzi Felvidéken, a külvilág elől elzárt kastélyban őrzi a lányt. De a sipsirica — aki korábban „ártatlan és tudatlan báránykának” mutatkozott a vendéglő közönsége előtt — korántsem áldozat: „az öreg úr barátnéja”-ként — mint maga mondja — boldog, esze ágában sincs az őt „megmenteni” akaró keresztapjával, a tanár Druzsba Tivadarral „elmenekülni” a kastélyból, ahol „hercegkisasszonyként”, udvarhölgyek társaságában éli világát. A megdöbbent Druzsba azzal is szembesül, hogy „a kisasszony még szeretőnek se tisztességes”: miközben az öregúr kitartottja, viszonyt folytat a közeli bányában dolgozó fiatal mérnökkel.

Az Olej-történet Anikájáról nem sokat tudunk, az azonban bizonyosnak vehető, hogy beleszeret csinos, fiatal csábítójába. Ő valóban naiv: hiheti, hogy a herceg szerelmes belé (s nem csak megkívánta), és hercegnőnek, feleségnek viszi Bécsbe. A sipsirica esetében nem feltételezhetjük, hogy szerelemből lesz az öregúr szeretője; az ő naivsága „tettetésnek, hazugságnak” bizonyul (Druzsba szavai), az ártatlannak látszó kislányka valójában romlott.

Olej is, Jahodovska is a tisztesség látszatának megóvására ügyelve követi el tettét. De míg Olej saját lelkiismerete és az Isten ítélőszéke előtt belátja bűnösségét, Jahodovskában és lányában nyomát sem leljük a lelkiismeretnek, számukra az erkölcsösség az erkölcsösség látszatával azonos. A bűn lelepleződését sem követi erkölcsi válság, elmarad a katarzis is: a botrány elülte, a hír pletykának minősítése, az erkölcs látszatának helyreállítása után anya és lánya élete a régi módon folytatódik tovább, csak a sipsirica mosolya lesz bágyadt, beteges („szomorúnak látszott, mint egy apáca”).

gusztussal regisztrálják

Olej legfőképp saját magának hazudik, s minthogy alapvetően tiszta ember, a lelkiismeretét nem tudja tartósan félrevezetni, kiiktatni. A hamis látszatot nem lehet — mert nincs kinek — fönntartania. A városi történet szereplőinek nemcsak az erkölcse, hanem a helyzete is más. A vendéglősnő és lánya a „szent anya” és az „ártatlan és tudatlan bárányka” szerepét közönségnek játssza: a törzsvendégek lelkes és a látszatnak hinni akaró csapata kíséri figyelemmel minden mozdulatukat. A törzsvendégek, mint jó közönséghez illik, gerjesztik is a színjátékot: az anyát és lányát szerepük minél teljesebb betöltésére késztetik, s a két nő mesterien be is tölti azt. Ez a szerep kettős: egyszerre erotikus és szűzies, aszkétikus. A törzsvendégek, miközben gusztussal regisztrálják a sipsirica serdülését, s célzásokat téve tesztelik a kislány érettségét a szerelemre, örömmel veszik és valódiként fogadják Johanka affektált naivságát (a tizenöt éves kislány azt állítja, nem tudja, mi az az udvarló, mert még nem tanulták az iskolában). Szívesen időznek az erotikusan vonzó Jahodovska társaságában („hatalmas idomú, kívánatos asszony”), és boldog örömmel hiszik el, hogy az asszonyt férfi nem érdekli, csak a lányáért él. Amikor a vendéglősnő mégis férjhez megy, megneheztelnek rá, majd elérzékenyülnek a magyarázattól, hogy az árva kislánynak atya kell, és Jahodovska áldozatot vállal a házassággal. („Milyen anya! — lelkendezett Mliniczky. — Milyen fölséges anya!”). Mikor a szolgálólánnyal félrelépő urát kiebrudalja az asszony, mint mondja, a saját boldogságát a lánya érdekében föláldozva, a készséggel meghatódó törzsvendégek elhatározzák, hogy a „szent anyá”-ról glóriás portrét festetnek. Amikor aztán Druzsba felfedezi, hogy a sipsirica eltűnt, Jahodovska újabb hazugsága (rokonokhoz, Krakkóba küldte, hogy ott „csináljon szerencsét”) ismét az asszony nimbuszát növeli. „Maga kitűnő anya, Jahodovska, aki mindenre gondol” — lelkesedik a tanár, és a glóriás kép ügyét maga veszi kézbe.

A vendéglőbe járó urak világában szorosan összekapcsolódik egymással a kulináris élvezet, valamint a Jahodovskához és lányához kapcsolódó finom erotikum. A vonzó női személyek gondoskodása, az évődés velük növeli az étvágyukat. Jahodovska ügyesen (és természetesen az illendőség határain belül) ki is használja a sipsirica vonzerejét a vendégekre: ha feszültség támad az ellátás valaminő hiányossága miatt, a bájos leányt küldi felszolgálni s a vendéget megbékíteni.

A törzsvendégek (idősödő, tekintélyes és feltehetően családtalan urak) számára a vendéglői életforma, a társaságban végzett, bőséges és ínyenc táplálkozás mint az élet centrális tevékenysége egyéb kapcsolatok, célok helyett áll, így a szexualitás pótléka, helyettesítője, illetve a szexuális étvágy kifejezője is. Druzsba, aki csak készülődik Jahodovska megkérésére, de cselekvésre nem szánja rá magát, az asszony arcát olyannak látja, mint az érett barackot, és szeretne beleharapni. Mikor Jahodovska biztosítja, hogy nem kíván Manusek Vince felesége lenni, a tanár — ahelyett, hogy végre szerelmet vallana — így szól: „süttessen kérem egy rostélyost, és húzzon rajta végig egy kis fokhagymát… de csak leheletszerűen, Jahodovska!”

A „Páva” vonzerejéhez tehát lényegileg tartozik az erotikum, s az erotikus légkör a gusztusos Jahodovska, a ritkán mutatkozó, jól adagoltan megjelenő s izgatóan csevegő, csinos fruska, valamint a csorgó nyálú törzsvendégek közös játszmájának eredménye. A vendéglősnő ennek az öregurasan idilli világnak megteremtője, fönntartója, irányítója — „istennője”, vagyis „szent anyja”. Az ő — a kívülálló számára groteszk — glorifikálása ennek az életvitelnek fölmagasztalása, szakralizálása. Profán, sőt pogány szakralizálás ez, mely nem nélkülözi a blaszfémiát sem: a „szent anya” szó és a glóriás kép Szűz Máriával, az „égi édesanyával” hozza kapcsolatba az égitől oly távol eső Jahodovskát.

aszketikus és erotikus

A szent és a profán, az aszketikus és erotikus összemosása hamis, hazug dolog, a romlottság jele. Természetesen ez önmagában jelentéktelennek is tekinthető, „az illendőség határain” belül van. Amikor Jahodovska eladja a lányát, illetve a sipsirica eladja önmagát, ugyanaz történik, mint korábban, csak nagyobb léptékben: jobb életre, több pénzre váltják az erotikus vonzerőt. S a piperkőc öregúr sem tesz mást, mint amit talán a törzsvendégek is megtennének, ha helyzetük megengedné, s ha mernék. Ha a gróf bűnös, kisebb léptékben, de a törzsvendégek is bűnösek. (Az elbeszélés elején Druzsba maga példálózik arról, hogy a sipsiricát nem szabadna „véka alatt tartani”. ,,Májusban cseresznyét kell enni — magyarázza Jahodovskának —, augusztusban szilvát, októberben szőlőt. Át kell élvezni az örömöket, melyeket az évadok nyújtanak. […] De mit akar maga a sipsiricával? […] Maga azt akarja, hogy júliusban jusson a cseresznyéhez. Mikor már rohadt vagy férges. T. i. a cseresznye és nem a sipsirica. Maga elvonja őt az élvezetektől.” A ravasz Jahodovska erre a fejtegetésre utal vissza, miután elküldte a lányát a gróffal.) Ha a törzsvendégeknek nincs bűne, hiszen ők az illendőség határain belül mozognak, a grófé, Jahodovskáé és Johankáé is kérdéses. Rejtett tettükkel nem sértették az illendőséget. Az alku résztvevőit majd tisztára is mossa a politika, a közvélemény pedig örömmel fogadja el a helyreállított látszatot. Az értékeknek, erkölcsöknek ez a relativitása, nyugtalanítóan viszonylagossá válása, az erkölcsi határvonal elbizonytalanodása a könyvben megformált fontos tapasztalatok egyike. Mikszáth direkt módon nem moralizál, legfeljebb a hangsúlyaival jelzi, ha jelzi, álláspontját; inkább csak megmutatja ezt a tapasztalatot, s az olvasóra bízza, mit kezd vele.

Jahodovska fölmagasztalásában, idealizálásában, szentté avatásában kifejeződik az igény is, hogy a világnak ez a kellemes berendezése maradjon örökre úgy, ahogy van. A törzsvendégeknek nem érdeke tehát, hogy bármit, ami illúziójukat meggyengíthetné, jelentőségének megfelelően értékeljenek. Kicsit pletykálkodnak, kibeszélik az ügyet, aztán napirendre térnek fölötte. Manusek Vince brutális kidobása is csak Druzsbát rendíti meg, lelkileg „megsebesül”, már nem látja Jahodovskán a „poétikus zománcot”, „szepegve” gondol arra, mi lett volna, ha ő van a férj helyében — de ő is hamar megtér az asszony hívei körébe, új reményeket ápolgat magában, s megkezdi a gyűjtést a festményre. A többiek pedig csak „bizalmas suttogással sajnálkoztak Manusek sorsán”, de „csak úgy volt minden ezentúl is, mint másko””.

botrányt kavarnak

Ez a mentalitás érvényesül akkor is, amikor véletlenül fény derül a „szent anya” és lánykája üzelmeire. A gimnázium, amelyben Druzsba dolgozik, távoli, felvidéki birtokot örököl egy volt tanulójától, és a tanárt küldik ki szemlére. Épp ezen a birtokon áll a kastély, amelyet a piperkőc gróf bérel szerelmi fészek céljából. A mit sem sejtő Druzsba kalandos úton bejut a kastélyba, találkozik keresztlányával, így megtudja az igazságot. A sipsirica ekkor is úgy viselkedik, mintha a világ legtermészetesebb és legártatlanabb dolga esett volna meg vele. A tanár „az emberi hitványság kihívó fennhéjázásá”-tól feldúlva hagyja ott, és hazatérve részletes jelentésben írja le tapasztalatát, leleplezve nemcsak a „szent” anyát és „ártatlan” lányát, hanem a befolyásos főurat is. Az újságok botrányt kavarnak, még parlamenti interpelláció is lesz az ügyből. A kéjenc „excellenciás urat” az egyik miniszter menti meg a felelősségre vonástól, Druzsbát csalárd módon elmegyógyintézetbe csukatja, a jelentést „egy megbomlott szerkezetű agyból kikerült vízió”-nak minősíti. Akik tanúskodhatnának Druzsba igaza mellett, hallgatnak, a botrány elsimul, a törzsvendégek is rajonghatnak tovább az ő remek Jahodovskájukért és a botrány kipattanásakor hazahozott sipsiricáért.

Mikszáth sokféle művészi fogással teszi különlegessé elbeszélését. Az elbeszélő a „Fehér Páva” vendéglő egyik állandó vendége, aki hiába vágyik a törzsvendégi titulusra és jogokra. Olyan szemtanú tehát, aki egyszerre van belül és kívül Jahodovska világán: azonosulva szemlélődik, de kritikusabb, mint az igazi törzsközönség. A szemtanú elbeszélő pozíciójából természetesen Jahodovska és lánya érzései és gondolatai nem ábrázolhatók, így az olvasó is csak annyit ismerhet meg, ami a vendéglő nyilvánossága előtt zajlik — ez elősegíti, hogy az asszony a mi szemünkben is csak igen későn lepleződjék le. Rendhagyó megoldás, hogy az elbeszélő egy közelebbről nem jellemzett asztaltársaság tagjaként beszél, s így többes szám első személyű igealakokat használ („mi is örültünk”).

Az első rész közepén szinte észrevétlenül megváltoztatja Mikszáth az elbeszélői pozíciót: amikor leírja, hogyan hatott Druzsbára Manusek Vince és Jahodovska házasságának templomi kihirdetése, olyasmit ábrázol, amiről az eredeti elbeszélő nem tudhat. A mindentudó elbeszélőre jellemző rövid rész után ismét tanúként szól a „Páva” életéről, majd a tanár kapcsán újra a mindentudó narrátor pozíciójából beszél, s Druzsba nézőpontját érvényesíti (a tanár szemével láttatja a vetélytárs elűzésének komikus és Druzsba számára egyúttal félelmes és taszító jelenetét). Ez a játékos következetlenség az anekdotázó-adomázó előadásmódot imitálja — egy „jó sztori” előadásakor nemigen firtatjuk, hogy a mesélő mit honnan tud; a perspektívaváltásokat, tapasztalat, hallomás és képzelet összekeverését a „sztorizás” megszokott, természetes tartozékának tekintjük. Mikszáth megoldása elevenebbé és izgalmasabbá teszi a történetet, de a változó elbeszélői helyzet el is bizonytalaníthatja az olvasót: a váltások azt az élményt keltik, mintha a szilárdnak vélt talaj megmozdulna, elcsúszna a lábunk alatt.

A második részben — Druzsba felvidéki útjának leírásában — végig mindentudó elbeszélőt alkalmaz az író, s itt az alcím magyarázatot is ad az eljárásra: „Druzsba úr jelentéséből kivett hiteles adatok nyomán tovább viszi történetét a szerző”. A magyarázat valójában játék, hiszen az elbeszélés temérdek olyan mozzanatot tartalmaz, amelyek nem szerepelhettek a tanár hivatalos iratában. Az elbeszélést indító tanú-elbeszélő úgy eltűnik, mintha soha nem is lett volna, és többet nem is kerül elő.

Druzsba felvidéki útja a kalandos romantika parodisztikus megidézése („Egy ilyen romantika a XIX. század végén!” — regisztráltatja ironikusan magával a szereplővel az elbeszélő). A keresett birtok a világ végén van („túl van az apamályi aklon” — mondják rejtélyesen az útbaigazítók), „kietlen, kopár vidéken”, „kísérteties” tájon. A titokzatos kastéllyal kapcsolatos szóbeszéd ezeregyéjszakai mesére emlékezteti a tanárt. Véletlenül megtudja, hogy föld alatti folyosó vezet az épületbe. Egy kihallgatott beszélgetés adja az ötletet az idegenek elől szigorúan elzárt helyre jutáshoz. Kalandregény hőséhez illő módon ravasz trükköket — zsarolást és hamis levelet szállító galambpostát — alkalmazva jut be. Úgy képzeli, az életével játszik — s bent valóban egymást érik a rendkívüli jelenségek. A kapuban ágaskodó medve fogadja, beljebb vérebek vicsorognak, síri hang szól rá („Ne menj tovább, ha az életed kedves!”), majom rohangál borotvával hadonászva, egy ketrecben kisfiú üldögél, és a tanárnak azt a felvilágosítást adják, hogy a gyereket pecsenyének hizlalják, majd Jahodovska életnagyságú arcképét véli látni egy teremben (később kiderül, hogy nem képzelődött). A parkban szebbnél szebb lányok jönnek („olyan volt ez, mintha valami tündérmesében olvasná Druzsba úr”), a poétikusan gyönyörű jelenet csúcspontja a sipsirica megjelenése. A kalandos és idilli romantika ellenpontja az a néhány lap, ami ezután következik: a tanár szembesül a prózai valósággal, Jahodovska gyalázatosságával és keresztlánya prostitúciójával.

szívszorító esemény

Az Epilóg című rövid záró rész alcíme szerint újságokból, az országgyűlési jegyzőkönyvből és „egyéb összeszedett apróságokból” egészíti ki az elbeszélő a történetet. Druzsba tönkretételének szívszorító eseményeit szűkszavúan, dokumentarista módon tárgyalja. Nyoma sincs itt annak a részletező kedvnek, amellyel eddig mesélt; az elbeszélés gyorsasága imitálja a szélvészszerű iramot, amellyel a becsületes és védtelen tanárt kiiktatják az emberek világából. Mire az olvasó fölocsúdik, már le is zajlott a tragédia, vége a történetnek, s egy villanásnyi groteszk jelenet mutatja csak, hogy a „Pává”-ban minden megy tovább a szokásos módon.

Az elbeszélés főszereplője a cím jelzésével ellentétben nem a sipsirica, hanem Druzsba tanár. A mű nagyobbik részében nevetségessége, élhetetlensége kap hangsúlyt. Az elbeszélő ironizál a tanár körülményeskedő beszédmódján, professzoros viselkedésén. Druzsba naiv ember, de a nála is naivabb, együgyű iskolaszolgát, Kutorait lekezeli. Jahodovska iránti vonzalma elvakítja, a ravasz asszony az orránál fogva vezeti. Az elbeszélő többször hangsúlyozza, hogy Druzsba gyáva. Mulatságos, ahogy a kastélyba jutása előtt az életéért aggódik („Druzsba úr megborzongott. Most már két veszedelmes titkot tud […] leüthetik a fejét.”), humoros színben jelenik meg, ahogyan kötelességtudata legyőzi félelmét és az, hogy hirtelenjében még végrendelkezik is. Annál nagyobb a megdöbbenésünk, amikor később kiderül, valóban az életét vitte vásárra, még ha nem is úgy, ahogyan ő gondolta. A kastélyból testileg sértetlenül, de lelkileg összetörve kerül ki, búskomor és emberkerülő lesz. Jelentésével, mely „rettenetes vádirat a hatalmasok ellen, kik égbekiáltó istentelenségek elkövetői”, bátran, már-már valódi drámai hősként lép fel. De ellenfelei nem harcolnak vele: a nagypolitika számára kényelmetlenné vált tanárt egyszerűen eltüntetik. Nincs katartikus legyőzetés és felmagasodás, csak keserűen groteszk vég. A világ játékszabályait fel nem ismerő vagy el nem fogadó, zavart keltő tanárra még emlékezni sem fognak.

A Druzsba beszélő név, a szláv nyelveken barátságot jelent — ez utalhat a tanár jóindulatú, barátságos, hiszékeny természetére. A név visszafelé olvasva is értelmes: az abszurd szót adja ki, s ezt úgy értelmezhetjük, mint a derék férfiú sorsának, illetve az őt körülvevő világnak a rejtett minősítését.

Mikszáth elbeszélésének fontos sajátossága, hogy a könyvben szerepeltetett rengeteg állathoz különféle metaforikus jelentések kapcsolódnak. A történet elején Johankát kalitkából kibocsátott madárhoz hasonlítja az elbeszélő, majd ügyességét, ahogyan felszolgál, kacsához, amely mindjárt tud úszni. Ezek a motívumok, visszatekintve, a sipsirica életútjának és személyiségének metaforáiként tűnnek föl. Jahodovska és Manusek kapcsolatát minősíti a visszatérő kakas—tyúk párhuzam, és éppen „Tyúk-ketrec”-nek hívják a festők tanyáját, ahol a Jahodovskáról készült glóriás „remekművet” emlegetik. A vendéglőt „Fehér pává”-nak hívják, s mikor a vendégek hírét veszik a vendéglősnő ismeretlen eredetű tízezer forintjának, arról beszélnek, hogy aranyat tojik a páva. Az ökör Druzsba metaforája, s a tanárral kapcsolatban nagy szerepet kap a kezében szorongatott ezüst szerencsemalac, a férfiú tehetetlen csodavárásának emblémája. Az együgyű Kutorait fölszarvazzák, majd boldogan gyűjt lehullott agancsokat az erdőben. A kukacos cseresznye a sipsirica metaforája, a nehezen becserkészhető, de egykedvű, nem háborgatható medve a piperkőc grófé — s ez az állatpárhuzam rejtett módon magában foglalja a veszedelmességet is. A kastély kertjében méhek és darazsak „szerelemtől részegen fetrengtek a rózsák kelyhében” — veszi észre a tanár.

állathoz hasonló emberek

Az állat-metaforákkal kapcsolhatja össze az olvasó Druzsba egyik — önmagára tett — megjegyzését: „az oktalan állat van felül az emberben és nem a tudós”. A konkrét szöveghelynél tágabb jelentést tulajdonítva neki az elbeszélés kulcsmondataként értékelhetjük. Sokatmondó az is, hogy a gazdag gróf kertjében egész állatkertnyi állat tanyázik. Metaforikus jelentésű, hogy Druzsba botanikatanár: az állathoz hasonló emberek világában a növénytan tudósa nem ismeri ki jól magát, a jelenségek becsapják, ellenfelei eltapossák.

Utoljára még egy különleges művészi eljárásra hívjuk föl a figyelmet. A szövegben számos olyan mondat van, amely burkoltan vagy nyíltan előre közöl valami nagyon fontos információt, de az értelme, tartalma mégis csak utólag tárul fel. Manusek az elkergetése közben odakiáltja a sipsiricának, hogy Jahodovskának nincs szíve, és őt — a kislányt — is el fogja adni. Természetesen ekkor még nem gondolhatjuk, hogy szó szerint kell érteni ezt a közlést vagy figyelmeztetést, a felindult férfi túlzásának véljük — később visszagondolva annál hátborzongatóbb, hogy Manusek jósnak bizonyult. Amikor az asszony már elküldte Johankát a grófhoz, és azt hazudja, Krakkóban van a lány, szemérmetlen nyíltsággal elmondja Druzsbának az ügylet lényegét: „ilyenkor kell a leányt piacra vinni, mikor a legfrissebb, legértékesebb, hadd menjen, itthon úgysem csinálhat szerencsét”. Ekkor még sem Druzsba, sem az olvasó nem feltételezheti, hogy ezeket a szavakat is szó szerint kell érteni. Jahodovska gátlástalan magabiztosságát és Mikszáth mesteri technikáját jelzi ez a megoldás. Ugyanebben a jelenetben esik szó a kislány kapcsán a férges cseresznyéről — a kép kimondja a sipsirica lényegét: a szép külszín mögött rejlő romlottságát. Hasonlóan az Oidipusz-történethez, szinte mindent tudhatnánk előre, ha mernénk hinni a hihetetlennek, amely aztán valóságnak bizonyul. A nyíltságnak és elrejtettségnek ez az együttes érvényesítése még lidércesebbé teszi a történetet.

Kóda: Kosztolányi

A viszonylagosság állandó érzékelésében és érzékeltetésében, mint az közismert, Mikszáth után Kosztolányi jeleskedik. Nem azt folytatja, amit Mikszáth elkezdett, hanem ugyanazzal szembesül, ugyanaz a tapasztalat nyűgözi le — így kapcsolódnak, felelnek egymásnak az életművek.

Ha tanítványnak, műve folytatójának nem is nevezhető, Kosztolányi természetesen ismerte és nagyra tartotta Mikszáth művészetét, s bizonyára sokat tanult is attól az írótól, aki kapcsán ezt a súlyos mondatot leírta: „Prózája a magyar próza törvénye és kánonja”.

Még azzal vagyok adós, hogy visszatérjek a tanulmány elején idézett két véleményre. A kedves Olvasó már bizonyára eldöntötte magában, melyiknek ad igazat. Ebbe nem akarok belebeszélni, de kötelességemnek tartom feloldani a rejtélyt: honnan az idézetek. Nos, mindkettő Kosztolányitól: az egyik 1910-ből, a másik 1928-ból.

A későbbi esszé ellentmond a korábbinak. Mintha vitatkozna is azzal: Mikszáth könnyedsége látszat, Mikszáth félrevezeti mesélgetésével olvasóit. De Kosztolányi nem utal vissza korábbi írására, nem revideálja álláspontját. Határozottan elénk tesz egy másik Mikszáth jellemzést. Egyik kép sem hamis, de egyik sem teljes. Az egymást kizárni látszó két vélekedés együtt igaz.

Kosztolányi Dezső esete Mikszáth Kálmánnal mélyen jellemző mindkettejükre: a sokfélesége miatt nehezen meghatározható, besorolható Mesterre és az őt köszöntő, az önellentmondást személyiségünkből és életünkből kiiktathatatlannak tartó későbbi íróra.

felső kép | Berény Róbert: Karosszékben ülő nő
képek forrása: hung-art.hu