RIGÓFÜTTY

Nyitott ablakomban megjelenik egy cinke, és hangos trillázással köszönt. Némi szemrehányást vélek kihallani nótájából – de ez bizonnyal csak az én lelkifurdalásom lehet. Március végén elfogy a dió, amit télen rendszeresen kiakasztok nekik. Lehet, hogy csak köszönetét jelezte a kis fekete fejű, mert trillája után elröpül, s még vígabban trillázik tovább párjának a szemközti fán.

ösztönökbe oltott

Szólnak a rigók is már. A feketerigónak nem ártott meg az urbanizálódás, éppen olyan szépen énekel tavasszal, mint száz éve Herman Ottónak, aki sajnálkozva jegyzi meg, hogy „messze külföldön a feketerigó városi madárrá nevelkedett, ott, ahol jószívű emberek télen át enyhítik nyomorát, rendszeresen adogatva neki egy kis lisztesférget, vagdalt húst és szárított hangyatojást”. Nos, azóta nálunk is városivá nevelkedett, s télire sem vándorol el: a kertes házak közt fürgén szedi a kártékony bogárságot. S énekel, „messze hallható, tiszta hangon hallatja énekét, mely andalítóan hat az emberre”. Persze, honnan lenne nekünk lisztesférgünk meg szárított hangyatojásunk? Etetik a kertünkben is, a szomszédokban is a macskákat, úgy látom, abból lopdosnak rigóink, s egészen jól elvannak így. Néha aggódva figyelem a tulajdonosi önérzettel vagy épp közönyt tettető lustasággal – ó, antropomorfizáló amatőr természetbúvár! – az ösztönökbe oltott és csodásan puha léptekkel közelítő macskákat. De rigóink ösztöne is jól működik: mindig idejében rebbennek fel, s nem mulasztják el hangos és riadt rikkantásaikkal társaikat is figyelmeztetni.

Leányfalun még jobban élvezem őket. Amikor alkonyodik, és a teraszon üldögélve már szemrontó kínlódáson kapom magam s ölembe ejtem a könyvet, hallgatnám az estét. Lenn, messze, fátyolon át sejlik a Duna két fénycsíkja, távolabb a Cserhát kékes árnyai. De a kertben, olykor két lépésre előttem, az énekes rigó még bóklászik a fűben, fejét emelgetve és komikusan felém csavarva, két ugrás közt, meggyőződik róla, hogy még mindig tart a barátság. Aztán tovaröppen. De helyette oda huppan a berkenyefára egy fekete s rázendít, kezdődik az esti koncert. Az énekes rigó valahonnan távolabbról szól bele. A többi már csak akkor, ha megriad. Hallgatom őket s morzsolgatom Tóth Árpád kedves sorait:

Itt valaha Mátyás király
nézhette az estéli táj
kék fényében a megbúvó vad
nyomán felrebbenő rigókat.
(Erdőszél)

Ezzel a hihetetlenül pontos képpel indul ez a történelmi és kozmikus távlatokba felívelő vers. A kép nekem külön kedves: itt írhatta valahol, a visegrádi palotájából vadászni elkószáló Mátyást emlegette a kezdősorban. Erdőszélén vagyunk, s amikor még kutyám esti sétájára indult, éppen így rebbentette fel a rigókat az esteledő kékségben. Kutyám már nincs, de rigóim megvannak. S elmélázom: Tóth Árpád városi ember volt, honnan ismerhette ő ilyen jól ezt a jelenetet, amit én gyermekkorom óta sokszor megéltem, esti és éjjeli erdei sétákon a megbúvó vad nyomán felrebbenő rigókat?

Igaz, tüdőbaja okán sokat sétált a Tátrában s más hegyek közt. Itt valahol a költői érzékenység titkát tapinthatjuk: ha csak egyetlen egyszer látta is – ezzel a tömör, pár szavas képpel abszolút érvénnyel tudja felidézni a jelenetet és hangulatát. Nem sok verset írt már ezután. Az Idő múlásáról, sorsunk relativitásáról szól a vers, az Élet kalandjáról s annak véletlenszerűségéről, az ember parányi voltáról – éppen úgy, ahogy az én – s ma már talán nemcsak az én – nagyra becsült távol-keleti bölcseim:

Vagy annyi az Élet kalandja,
amennyi a csöpp sárga hangya
futása a naptól meleg
kövön, melyet míg figyelek…
… váltamra végtelen alázat
épít nagy, csöndes csigaházat.

Alkonyathoz illő vers, eszmélésre intő szavak. És rímelnek a Chan buddhizmus híveiként, kolostorok csendjében, erdők mélyén meghúzódó azilumokban ecsetjüket forgató piktorok és költők gondolataira. Érdekes, hogy azok is nagyon kedveltek egy rigóféle madarat. Ez a természettel szembeni „végtelen alázat”, amely a természet minden élőlényét tiszteli, a buddhista remete-festőknél egy ilyen madár megörökítésével is gyakran kifejeződik. A neve mynah – de mejnónak kell ejteni. Délkelet-Ázsiában honos. A mi szakkönyveinkben nem leltem nyomát. A kínai szótárak különbözőképpen határozzák meg (Aethiopsar cristatellus? Mocking bird?), egyik sem meggyőző. Különösen azután, hogy láttam egy elevent is, s az valóban olyan volt, amilyennek a régi, 13. századi képek mutatják: rigónál nagyobb, igaz, fekete és sárga csőrű (a magyar népnyelvben a feketerigó: rézorrú rigó!), de meredek tartású és fejét, csőrét lehorgasztó, szomorú madár. A hangját nem hallottam. A párizsi Szajna-parton, a híres madár- és virágpiacon láttam meg egy esti sétámon, nagy kalitkában gubbasztott szomorúan. Pont úgy, ahogy a piktorok képein. Nem tévedek, mert a kalitkán precíz karton volt, rajta a mynah névvel. Távoli, bús rokon.

A mi rigóink sokkal vidámabbak. Úgy általában. És még inkább akkor, ha ezek a kedves sorok idézik meg:

Növendék erdőben terem a növényzet,
Hímrigó trillázik nöstényrigó végett…
De hiábajája dalol tarkabarkát,
Imádottja nélkül himbálhatja farkát, ex!

Ezt a bájos hülyeséget ifj. Kanalas Béla írta — voltaképp Weöres Sándor tréfája, a név is az ő találmánya (amint Lukácsy András közli Kiment a ház az ablakon című kitűnő könyvében): kiadóbeli barátait ugratta ezzel a dilettáns-paródiával. Az árulta el szerzőségét a kiadóbeli barátok előtt, hogy a paródia tökéletesre sikerült. Hibátlan kvalitásérzékkel tüstént megállapították, hogy ez csak ugratás lehet: ez még dilettáns versnek is tökéletes. Ez is pontos költői látlelet: a tavaszi rigófüttyöt, amit a rézorrú, vagyis ragyogóan sárga csőrű hím produkál, valóban ez a farokhimbálás kíséri – a költői benne épp az a pajzán asszociáció, amit az olvasó, már ha jól működnek a reflexei, elsőnek gondolt…

eozin-mázas tollazat

De nemcsak ilyen közönséges rigóink vannak Leányfalun. A rigók királya, a pazar tollú és énekű sárgarigó is megjelenik a tavasz végén. Az nem itt telel. (S nem is a többi rigók családjába tartozik. De én nem vagyok ornitológus, nekem azért rigórokon ez is, meg a seregély is.) A sárgarigót Herman aranymálinkónak nevezi. Először csak a nótáját halljuk, úgy bujkál a lombok közt, hogy meg ne lássák. De hiába, mert a nóta, amit régen a klasszikus műveltségű magyarok görögnek értelmeztek: „flüa reo io”, a pórnép inkább saját tapasztalatának: „huncut a bíró”, elárulja. S aztán, külön ünnep, meglátjuk: amint a kert alsó részén végigröppen, mintha egy fénylő aranymadár suhant volna át ott. Még nagyobb ünnep, ha a nyár végén ez többször ismétlődik: megvan a szaporulat! S itt vannak a bohóckodó, huncut seregélyek is. Barátságosak, közvetlenek, eozin-mázas tollazatuk és minden hangot utánzó muzsikájuk hol itt, hol ott bukkan fel.

De nemcsak rigónk van Leányfalun. Itt van mindenekelőtt elegáns társbérlőnk, a szürke mellényes, fekete frakkos gébics, amelyiknek az őrhelye a kőrisfa kinyúló ágán van. Onnan felügyeli revírjét (vadászterületét), meghatározott időben jelenik meg, s másfél óra múltán –miközben számtalan férget, bogarat, miegyebet csípett fel s tűzött tüskére – távozik. A többiek is napszakhoz kötődnek: hajnalban cselleng a környéken a hamvas küllő, délután a kisebb fajta tarka harkály (tán fakopáncs a hivatalos neve) s végigkopogtatja a villanypóznákat is éhségében vagy kötelességtudásból. Cinkék, verebek, rozsdafarkúak állandóan vendégek minden időben. Ritka átutazó a búbos banka, esetleg a szajkó. Állandó, de kertünket csak távolról nézegető vendég a szarka – lehet, hogy megérezte: nem nagyon kedvelem. A kakukkot csak fentről, az erdőből halljuk. Az egerészölyv gyönyörű vitorlázó köreire is csak akkor figyelünk fel, amikor a nálunk honos madarak figyelmeztetnek rá riadtságukkal; persze, olyan magasan köröz fölöttünk, hogy megnyugtatnám őket: onnan még az ő sasszemével sem látni az ilyen szerény rigókat. Billegető is akad, de csak a hozzánk bevezető, nedves árokkal keresztezett erdei úton látjuk. És, olykor, ritkán, hallom a fülemüle énekét is – de ezt a szerény küllemű, csodás énekű madarat nemigen lehet látni.

Mindennél állandóbb és mintegy az élet normális menetét, folytonosságát jelenti a rigófütty – budai lakásunkban is, a leányfalui kertben is. Ezért is tűnt fel tavaly nyáron, hogy mintha megritkult volna. Az esték némák maradtak. Eleinte nem is vettük észre: no, persze, két hétig nem voltunk kinn. S hogy megjöttünk, unokáink vidám csevegése volt a legkedvesebb zene, s az esti fürdés és vacsora szertartása kötött le mindannyiunkat. Hanem egyszer szólít Anna: „Gyere csak, Pali!” Demokratikus joga tegezni öregapját – én viszonzásul magázom őt. Odaballagok, s megdöbbentőn bámulok egy férgektől rágott feketerigó-tetemre. Tán a macskák lettek volna? Mert Leányfalun is akad néhány kóbor macska. Tudomásul is veszem, hogy természetadta joguk a selejtezés – ha a rigók itt nem olyan szemfülesek, mint odahaza Budán, bizony rajtavesztenek, míg ki nem tanulják a macskákat. De az nem lehet! A rigó tetemén – amint a rendőrségi közlemények mondják – semmi külsérelmi nyom nincsen. Rejtély.

Harmadnap Áron szólít, ő már műveltebb, hiszen idősebb: „Palkó, még egy rigó!” Sajnos, ez sem rigó már, csak tetem, ugyanolyan, mint az előző, csak kevésbé féregrágta. Értetlenül állok előtte. De ekkor figyelünk fel, hogy mintha megritkult volna a rigófütty. Feleségem esküdözik, hogy ő már hetek óta hiányolja. Hiába, a nőknek mindig jobb a memóriájuk – főleg utólag. Bevallom, engem más foglalt el, csak most kezdem figyelni. Valóban. Elnémult esték…

A rejtély akkor látszott oldódni, amikor a feleségem, pár héttel a holt rigók elhantolása után, véletlenül fültanúja volt egy, a szomszédból áthallatszó, ott szokásos, hangos csevegésnek. Az éles női hang felháborodottan kiáltotta át valamelyik szomszédnak, hogy „az a bolond… (a név nem volt érthető) mérgezett magokat szórt ki, azért pusztultak itt el a rigók”. Hozzátehetem, nemcsak a rigók. Minden kerti lakónk, barátunk, vendégünk eltűnt egy időre. Kihalt a kert…

Szeptember végén örömmel fedeztem fel, hogy ismét van kertünkben néhány madár. Sokkal kevesebb, mint a szokásos, de mégiscsak jött egy-kettő. Szorongva számolgattuk jöttüket. Megfogytak, s mintha szomorúbbak lettek volna. A rigófütty nem az ősz hangja. Ahogy Áprily kezdi rezignált őszikéjét, amit ugyancsak ezen a tájon írt:

Megeste már a dér a bokros oldalt,
fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után.
Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt,
egy ritka lombú vadcseresznyefán.
(Őszi rigódal)

A megtévedt rigó „évszak-tévesztő” éneke, mely mintha „álom-őszben, álom-fuvolán” szólna, az öreg költő sóhaja:

A hangja nem fog mámorral kitelni,
nagy líra nincs. S mégis, így volna jó:
amíg a hófelhő jön, énekelni,
mint az a révült, holdkóros rigó.

Ha még marad rigó! S ha még marad bennünk, rigókat szerető, rigókért aggódó, emberszabású lényekben énekelni való kedv. Vagy pedig ezeken a békés erdőszéleken is átveszi az uralmat az a mindig életképes, mindig formáját változtató s lényegében mindig ugyanaz maradó emberi aljasság, amelyik a rigók kiirtásával kezdi. Aztán jönnek a többi énekesek. A költők. S utánuk sorban a többiek…

kép | unsplash.com