A TÖRTÉNELEM FINTORA

A cseréphadsereg a kínai régészet világszenzációja. Véletlen szülte: 1974-ben kutat ásó parasztok bukkantak rá a nyolcezer, égetett cserépből készült, életnagyságú katonaszobrot – és lovakat, kocsikat, fegyvereket – őrző hatalmas föld alatti üregrendszerre. Előzményei voltak persze: Hszian város környéke tele van a kínai történelem emlékeivel, hiszen az ókor óta többször volt, összesen vagy ezerkétszáz éven át, főváros. A birodalmat megalapító Első Császár, a Cs’in uralkodó család feje hatalmas sírhalmát mindig ismerték és számon tartották, történetíróik feljegyzéseiből pedig hihetetlennek tűnő föld alatti építkezésekről – a birodalom folyóinak és híres palotáinak ezüstből, nemes anyagokból készült modelljeiről – van tudomásunk. Ezeket mint a kínai krónikások sok-sok más följegyzését is, szívesen utalta a modern észjárású tudomány (pozitivizmus) a képzelet szüleményei közé, mígnem a friss régészeti eredmények rá nem kényszerítettek bennünket arra, hogy a kínai történetírásnak több hitelt adjunk, mint közvetlen elődeink. A Cs’in-birodalom Első Császárának sírját ugyan eddig nem sikerült feltárni, de a császársírokat többnyire rég kirabolták; köztudott, a sírrablás szakma volt valaha, és a halom valószínűleg csak arra való, hogy a sírrablókat félrevezesse. Viszont előkerült ez a félelmetes méretű emlékmű, a birodalom alapítójának a testőrserege –cserépbe égetve. S ez önmagában is sejteti az uralkodó hatalmát, erejét, nagyravágyását, de az akkori civilizáció technikai és művészeti színvonalát is, nemkülönben az alkotók tömegének képességeit is. S ráirányítja a figyelmünket erre a császárra, aki, tudnivaló, Mao Ce-tung eszményképe volt.

történelmi pletyka

A tizenhárom esztendős Csemt herceg, aki a Cs’in hercegséget örökölte, Lü Pu-vel nevű gyámja alatt kezdte tanulni az uralkodást. Gyámja, ekkor régens, valaha gazdag kereskedő, úgy került apja bizalmába, hogy csinos feleséget kommendált az éppen bajban levő uralkodónak, aki túszként „vendégeskedett” egy rivális herceg udvarában. A hölgy, mint a krónikások tudni vélik, már állapotos volt – csak sejthetjük, hogy kommendálójától, aki a történelmi pletyka szerint Cseng herceg igazi apja lehetett. Nem sokáig. Az ifjú herceg, mihelyst a kormánypálcát ténylegesen kézbe vehette, száműzte gyámját. Ez időszámításunk előtt 235-ben történt. S Cseng herceg a haláláig tartó két és fél évtized alatt megteremtette azt a kínai birodalmat, amely szervezetét tekintve voltaképpen két évezreden át fennmaradt.

Az ifjú által örökölt hercegség aránylag kicsiny és alárendelt szerepű államocska volt az évszázadok óta hadakozó, egymást váltogató, tucatnyi, olykor csak féltucatnyi kínai hercegség nyugati végvidékén. De épp ebből adódott későbbi nagyságának titka: ütközőálIam volt, határőr a nyugati barbár törzsek ellen. Bizonyára tanult is tőlük – a kortársak emiatt őket is félbarbárnak ócsárolták. De a katonai erények elsajátításában ennek a szüntelen harckészségnek komoly szerepe lehetett.

Ezekre a katonai tapasztalatokra építve szervezte újjá seregét az ambíciózus herceg, és sorra hódította meg a továbbra is egymással vívódó többi hercegséget. Másfél évtized elteltével az egész akkori Kína ura volt, és 39 esztendős lehetett, amikor hatalma tudatában „Első Császárnak” nevezte ki saját magát. Ezt az eddig páratlan méretű birodalmat a hódításokkal egyidejűleg meg is szervezte: a katonai egységekből hamarosan adminisztratív egységeket alakított ki – a mai tartományok elődjeit – és, ez a legfontosabb, központilag irányított hivatalnokapparátus kezébe adta ezeket. Vagyis kivette az eddig uralkodó, vérségi alapon hatalmat öröklő és gyakorló arisztokrácia kezéből. Ez az arisztokrácia gyakorlatilag az uralkodó család, esetleg pillanatnyilag bukott uralkodó család rokonságát jelentette. A krónikások sorra veszik szervezési újításait s ezek valóban zseniális és radikális reformok: szabályozta a pénzforgalmat és -egységeit, a mértékegységeket. Ebben olyan, látszólag apró dolgokra is ügyelt, hogy egységes tengelyméreteket szabott meg a kocsik és taligák számára: ez a birodalom közlekedése, nem utolsósorban hadi szállításai érdekében létfontosságú volt, mert a korabeli utak voltaképpen keréknyomok voltak. Szabályozta az írásrendszert. Kemény törvényeket hozott s azokat könyörtelenül végrehajtatta. Építkezései közül a legfontosabb a Nagy Fal teljes erődrendszerré fejlesztése; ennek földsáncai már előzőleg is megvoltak, s nem csak az ő eredeti hercegsége határain; ő az őrtornyok és a jelzőrendszer kiépítésével tette sokszorta hatásosabbá a barbár nomádok elleni védekezésnek ezt a hatalmas rendszerét. De a főváros is roppant építkezések színhelye lett: a saját palotáját félelmetes méretű palotakomplexummá növelte s a fővárost a hatalmától megfosztott régi arisztokrácia oda telepített családjainak rezidenciáival is bővítette.

a bukás előjele

A hatalmas és ragyogóan megszervezett birodalom a császár életében mintaszerűen működött. A krónikás, aki példás tárgyilagossággal szól róla, nem tagadhatja meg tőle az elismerést. De – száz évvel később írja munkáját – elmond sok olyan dolgot, ami már számára is a bukás előjele, számunkra meg éppen a zsarnok természetrajzának döbbenetes illusztrációja.

Az ambiciózus herceg, a zseniális hadvezér és birodalomszervező egész életében rettegett: féltette az életét. Ifjúkorában túlélt egy ellene elkövetett merényletet, s attól fogva mindenhol félt. Alattvalói sosem láthatták, előttük nem mutatkozott. Bár sokat utazott, mindig zárt kocsiban, testőreitől körülvéve járta birodalmát. Otthon hatalmas palotaszövevényének minden éjjel más traktusában aludt – ha ugyan a félelem aludni hagyta. Ez önmagában is megmagyarázza, miért emelt testőrségének olyan páratlan emlékművet, amilyen a cseréphadsereg.

Ambíciója teljesen tudatosan működött: az utókor számára mindenütt kőoszlopokat emeltetett, amelyeknek szövege – ezeket is csak a krónikás őrizte meg számunkra – önhitten magasztalta tetteit, törvényeit s egyáltalán: az általa teremtett birodalmi rend nagyszerűségét. Természetesen hangsúlyozzák a szövegek, hogy mindent a köznép érdekében cselekedett, s hogy a köznép milyen boldogan élvezi ezt az általa teremtett rendet. A krónikás persze nem felejti el tudtunkra adni, hogy a Nagy Fal építkezésein, a fővárosi palotaépítkezéseken is közmunkára kirendelt emberek százezrei dolgoztak – és hullottak, mint a legyek. Elvileg két kategóriát lehetett ezekre a közmunkákra igénybe venni: a bűnözőket és a kereskedőket. Nyilvánvaló, hogy ebben a hatalmas birodalomban sem lehettek több százezren olyan főbenjáró bűnök elkövetői, akik ezt a – gyakorlatilag rabszolgai – sorsot kiérdemelték. Roppant tanulságos a kereskedők idesorolása: egy zsarnok s egy erőszakosan központosított adminisztráció számára veszélyt jelent a kereskedőemberek mozgékony, járó-kelő, az adminisztrációtól viszonylag független rétege.

nyoma veszett

Cseng hercegnek az utókor elismerése és az örökkévalóság iránti vágya egyre féktelenebb lett. Élete végén megszállottan kereste a halhatatlanság elixírjét. Többször indított tengeri expedíciót a „Halhatatlanok Szigete” felkutatására. Az ekkortájt megerősödő taoista misztika hívei szerint azok, akik a halhatatlanságra szert tettek, a tenger egy szigetén élik paradicsomi életüket örökkévalóan. A krónikás leírja azt a hajórajt, amely ötszáz fiúcskával s ugyanannyi leánykával – és teljes felszereléssel, kísérettel – útnak indult egy kikötőből s – természetesen – nyoma veszett. (Késői kommentárok tudni vélik, hogy Japánban kötöttek ki s telepedtek meg, a kínai műveltség első hírvivőiként.) Egy ilyen expedíció elindítására utazott a tengerpartra, amikor – ötvenéves lehetett csupán – váratlanul meghalt.

Halála következményei is törvényszerűek voltak. Ekkortájt már fiaiban sem bízott, egy eunuch volt a belső bizalmasa. Ez, a császári pecsét birtokában, levelet küldött az elsőszülött fiúnak: apja nevében öngyilkosságra utasította, amit a fiú engedelmesen meg is tett. Az eunuch közben – a császári kocsiban oszlásnak induló hullával – a fővárosba tartott, s hogy a kíséret ne fogjon gyanút, a díszkocsi mögé egy szekeret kötött, tele hallal: a kíséret a halbűztől nem érezhette meg a nyári hőségben a hullaszagot. A fővárosban a gyenge másodszülöttet tette trónra, akinek ostobasága és tehetetlensége miatt a birodalom három év múlva összeomlott. A fővárosban a császár halálának hírére nyomban zendülés tört ki: a nép nem bírta tovább az építkezések szörnyű terheit. A darabokra szakadt birodalomban mindenütt felkelések dúltak. Egy alacsony származású, tehetséges katonatisztnek, Liu Pangnak azonban néhány évi harc után sikerült újraegyesítenie és utódainak Pan-dinasztia néven újjászerveznie a birodalmat. Az Első Császár birodalomépítménye tehát – legalább emberi mértékkel mérve – elérte a halhatatlanságot; kétezer esztendeig állott fenn a Cseng herceg által létrehozott alapokon.

Nem így az Első Császár szelleme. Szelleme, ami a szellem elleni pokoli merényletben teljesedett ki, úgy tűnt, legalább századunk derekáig, örökre gyűlöletessé vált a birodalomban. A mindenkitől rettegő Első Császár leginkább a szellem embereitől tartott. Oka lehetett rá: zsarnoki intézkedései, könyörtelen törvényei s főként radikális reformjai a három évszázada virágzó kínai bölcselet, Konfuciusz és követői s az írástudók korabeli táborának minden bizonnyal egységes ellenkezését válthatták ki. A császár és környezete alapjában csakugyan félbarbár lehetett – a Cs’in hercegségről az a Hszün-ce nevű bölcselő nyilatkozott így, aki még a császár születése idején látogatta meg ezt az országot. A bölcselet képviselői a keleti hercegségekben éltek mindig: ott volt a kultúra szülőföldje, magáé Konfuciuszé is. A Cs’in lakói nem a könyvek, hanem a fegyveres harc emberei voltak. Amikor az írástudók – mégoly félénk, mégoly óvatos – ellenkezése tudomására jutott, természetéhez híven drasztikus rendeletet hozott: minden könyvet (kivéve az orvoslással, földműveléssel és jóslással foglalkozókat) be kell szolgáltatni a legközelebbi elöljáróságra, s ott azokat tüstént elégetni – a rendelet megszegőinek megbélyegzést (a szó szoros értelmében kell ezt érteni: tüzes vassal!) vagy száműzetést helyezve kilátásba. Az Első Császár könyvmáglyái mindenütt fellobogtak – felmérhetetlen kárt téve a klasszikus kínai irodalomban és bölcseletben. Úgy látszik azonban, sokakat ez sem riasztott vissza attól, hogy megkíséreljenek megmenteni, elrejteni könyveket – csupa kéziratos műről van szó, roppant munkával lemásolt szövegekről –, mert a krónikás szűkszavú közlése szerint a fővárosban írástudók ezreit temették el élve, büntetésül a törvény megszegése miatt.

A császárnak is voltak írástudói. Nevüket nem művek őrzik, hanem gátlástalan rabulisztikájuk: a császár könyörtelen törvényeit ők „ideologizálták meg”. Az említett Hszün-ce, egyébként mélységesen humanista és konfuciánus, műveiből azt a tételt emelték ki, hogy az ember természettől fogva rossz és tűzzel-vassal kell a jóra hajlítani: íme, Cseng herceg kegyetlen törvényeinek az igazolása, a szöveg egészéből kiemelt metaforák szó szerinti értelmezésével.

kissé túlzásnak ítélik

A császár, úgy tudjuk, gondoskodott arról, hogy az udvari könyvtár és archívum érintetlen maradjon. A halála utáni többszörös dúlás azonban abban is nagy kárt tehetett. Ma kissé túlzásnak ítélik a krónika tudósítását erről a pusztításról. Kétségtelen, hogy aránylag sok műnek fennmaradt a szövege. Az is kétségtelen viszont, hogy sok – más művekben említett – írásnak örökre nyoma veszett, a meglevőkben is sok a töredék és a hiányos szöveg.

Az Első Császárnak ez a cselekedete, a történelem fintoraképp, tökéletesen visszájára fordult: az a konfuciánus bölcselet, amit birodalma fennállásának néhány évtizede alatt megkísérelt kiirtani, megsemmisíteni, bukása után újult erővel bukkant fel. A megőrzött példányokat a Han-dinasztia idején buzgón másolták, kutatták és rekonstruálták. S ami meghökkentőbb: a kínai birodalomnak ez a kiirtásra ítélt konfuciánus bölcselet lett az eszmei alapja, hivatalos állambölcselete és erkölcstana kétezer esztendőre.

Századunk hatvanas éveiben Mao elnök volt az a kínai uralkodó, aki a Cs’in-dinasztia Si Huang-tijét, Első Császárát választotta mintaképül – még a könyvégetésben is. Néhány éve egy angol újságíró írta le, hogy tanúja volt annak, amikor a kulturális forradalom bűneinek legalább részleges jóvátételeként megnyitottak egy régi pekingi iskolaépületet, amely zsúfolásig tele volt rakva a „vörösgárdista” büntető expedíciók zsákmányával: a jámbor polgári lakásokból undorral – és szidalmak közt – kihajigált könyvekkel. Az olvasó szeméből is kibuggyan a könny, amikor az újságíró elmondja, hogyan fakad sírva egy hetvenéves ember, meglelve gyermekkora kedvenc olvasmányát és névbejegyzését vagy egy másik, amikor rábukkan a családi fotóalbumra…

birodalomépítő mű

A krónikás, akitől az Első Császár viselt dolgait tudjuk, Sze-ma Csien (i. e. 186-145), még az európaiaknál is kiérdemelte a „kínai Hérodotosz” minősítést. Magisztrális történeti munkája, amely a „Történeti Feljegyzések” szerény címet viseli, annak a Vu Császárnak az uralkodása idején keletkezett, aki voltaképp befejezte az Első Császár birodalomépítő művét. Igaz, lényeges korrekciókkal; neki például egy jóeszű kereskedő volt a fő tanácsadója, aki rávette a császárt a központi gabonatároló létesítésére – az ínséges évek gondjainak megoldására; ez valóban népet szolgáló adózási reform példája. Sze-ma Csien azonban kellő tárgyilagossággal szól uráról és kenyéradó gazdájáról, Vu császárról is – amint szólt az Első Császárról (műve az egész kínai történelmet felöleli a mitikus kezdetektől a saját koráig). Tárgyilagosságának, ha úgy tetszik, a korszakalkotó uralkodókkal szembeni kritikus magatartásának igen kézzelfogható oka van: Vu császár – egy később megalapozatlannak bizonyult rágalom miatt – kiheréltette.

A matematika és a történelem hasonlítanak egymásra abban, hogy mindkettőből lehet okosodni, különböznek viszont abban, hogy a matematikában vannak algoritmusok (receptek) és van haszna – a történelemben nincsenek receptek (algoritmusok) és az égvilágon semmi haszna. Uti figura docet.

kép | vecteezy.com