A KAIFENGI ZSIDÓK

A 17. század elején Kínában a Ming-dinasztia uralkodik még, de a felhők gyülekeznek már fölötte. A Koreai-félszigetet nemrég hagyták el az ambiciózus, de hódításaikban megállított japánok, a dél-kínai tartományokban már felkeléseket kell leverni, a mandzsúriai területeken egyre félelmetesebben erősödik a mandzsu törzsek vezére, Nurhacsi, akinek az utóda 1644-től az új, Qing-dinasztia első császára lesz.
virágkor
Pekingben, abban a császári palotában, amelyet – némi változtatásokkal ugyan, de – ma is megcsodálhatunk, az utolsó Ming császárok neve alatt a palotai intrikák uralkodnak. Fényűzés és pompa közepette jut némi figyelem – ha nem az uralkodók részéről, akkor rangos hivatalnokoktól – a tudományokra és művészetekre is. Ez a periódus a kínai porcelán egyik virágkora: a Wan-li császár uralkodói jegyével ellátott színes vázák és csészék a gyűjtők féltett kincsei. A csaknem fél évszázadon át uralkodó Wan-li idején jelennek meg Kína partjainál a portugálok, spanyolok és hollandok hajói. S ebben az időben ver gyökeret Kínában a katolikus vallás is, elsősorban a jezsuita misszionáriusok tevékenységének eredményeként. Sikereik egyik titka éppen az volt, hogy vallásos művek mellett számos európai tudományos munkát is lefordítottak kínaira, és néhány jeles képviselőjük magas udvari tisztséget is betölthetett: Adam Schall, a német származású jezsuita a Matematikai Tudományok Hivatala elnöke volt, és naptárreformot realizált.

Ebben a légkörben találkozott Pekingben egy európai misszionárius és egy kínai. Az európai Matteo Ricci, az olasz származású jezsuita (1552–1610), a pekingi misszió alapítója és a császári udvarban kitűnő kapcsolatokkal rendelkező, köztiszteletnek örvendő vezetője. A kapcsolatokat és a tiszteletet nemcsak tudományos munkáival érdemelte ki, hanem azzal is, hogy elsőnek laicizálta viseletét, s a kínai konfuciánus írástudók köntösét hordta köznapi ruhájaként. Akivel pedig találkozott, a kínai, Ai Tian néven mutatkozott be, s hamarosan kiderült, hogy zsidó. (A részleteket nem tudjuk. Csak annyit, hogy a jezsuita szobájában egy kép láttán, amely a Madonnát ábrázolta a kisdeddel és Keresztelő Szent Jánossal, Ai Tian azt hitte, hogy Rebekát látja fiaival, Ézsauval és Jákobbal.) Ricci megtudta vendégétől, hogy Kaifengban, Henan tartomány székvárosában népes zsidó közösség él, s egy zsinagógájuk is van, de vannak még ott „kereszt-imádók” is. (Így nevezték a nesztoriánusokat, akik még a 7. században telepedtek le Kínában, de a mongol korszakban, a 13–14. században a katolikusokat is.) Ricci nem hagyhatta el Pekinget, de mihelyt módjában állt, elküldötte egy szerzetesét (a makaói születésű, de portugál nevű) Antonio frátert Kaifengba. A fráter 1607-ben jelentette, hogy a keresztények leszármazottai eltűntek vagy fél százada a városból. Hanem a zsidó közösség megvan, zsinagógájuk is működik, azazhogy éppen bajban van: rabbijuk most halt meg, utóda pedig nem nagyon tudja olvasni a héber szövegeket. Tisztelettel kérik tehát Ricci atyát, vállalja el a rabbi tisztét: csak két feltételük lenne, az egyik, hogy költözzék Kaifengba, a másik, hogy tartózkodjék a sertéshústól.

A különös találkozás tehát a kaifengi zsidók felfedezésének a pillanata. Ennek folytatása is, előzményei is vannak. A folytatás ismét a jezsuiták érdeklődése és tevékenysége révén valósul meg. Az előzmények azonban nagyrészt homályosak, csak egy-két adat, hírtöredék tűnik elő ebből a homályból.

A kínai történelmi feljegyzésekből és a Kaifeng-ban talált sztéléről (amely ma már nem létezik, csak kópiák és fordítás formájában) tudjuk, hogy zsidók már a Han-korban, állítólag Ming-di uralkodása idején (Kr. u. 58–76) megjelentek Kínában. Ezek minden bizonnyal a selyemkereskedelemben működők és Perzsia felől érkezők lehettek. A Tang-dinasztia idején (618–906) több adat van arra, hogy Kanfuban (akkor ez volt Kanton neve) 878-ban, amikor külföldi hajósokat és kereskedőket öltek meg a törvényen kívüli lázadók, az áldozatok közt zsidók is voltak (muzulmánok és keresztények mellett). A mongol uralom, a Yuan-dinasztia idején több krónika és a velencei utazó, Marco Polo krónikája is említést tesz zsidó kereskedőkről Khanbalikban (az akkori főváros, a mai Peking) és nagyobb tengerparti városokban.
életképes
Kaifengi zsidókról azonban sehol nem esik szó eddig. Pedig ez a közösség bizonyult egyedül életképesnek. Kőbe vésett, kínai nyelvű feliratuk szerint a Song-dinasztia idején érkeztek Kaifengba, a birodalom akkori fővárosába s kaptak császári engedélyt a letelepedésre. 1163-ban építették első zsinagógájukat, amelyet aztán többször is újjá kellett építeni.

Azt nem tudjuk biztosan, hogy honnan s merről érkeztek Kaifengba. Talán Jemenből jöttek, tengeri úton a Perzsa-öböl érintésével, esetleg India felől, talán valamelyik nagy keleti parti kikötővároson át. Valószínűbb azonban, hogy szárazföldi úton jöttek, Perzsiából, Belső-Ázsia oázisvárosain keresztül – azaz a Selyem Útján. Ez az út azonban a Song-dinasztia idején nem működött – tehát vagy előbb vagy később volt a vándorlás. Könyveik nem adnak útbaigazítást, mert liturgikus bejegyzéseik, kolofonjaik ún. „judeo-perzsa” nyelvűek, s a perzsa ennek az időszaknak az ázsiai lingua francá-ja volt; imádságoskönyveik rendje és szövegei viszont Maimonidész rituáléjának felelnek meg, amelyet a jemeni zsidók követnek.
saját szokásaik szerint
A kőbe vésett, kínai nyelvű feliratok tanúsága szerint lassanként felvették a kínai neveket, s azután még társadalmi sikereik is voltak. Az első 1421-ben, amikor An San (talán Hasszán?) a Zhao Cheng nevet és magas katonai rangját kapta. A kínaiak valószínűleg valamiféle muzulmán szektának tekintették őket, s azokhoz hasonlóan megengedték, hogy saját városnegyedükben, saját szokásaik szerint éljenek. Nem tudjuk, hogy volt-e valamilyen sajátos foglalkozásuk. Lehet, hogy egy részük kereskedő volt – erre azért is gondolhatunk, mert elég sokáig megőrizték perzsa nyelvtudásukat. (1700 körül ez a nyelvtudás már csak maradványokban él, a héber olvasástudás még inkább megkopott.) Az bizonyos, hogy több sikeres orvos került ki közülük (elsősorban az Ai családból), s jó néhányan a katonai pályán bizonyultak kiválónak. Közülük való az a Li Yao kapitány, aki 1642-ben, a felkelés idején egy zsidó és muzulmán katonákból álló osztag parancsnoka volt.

Civil tisztségben a legmagasabbra jutott köztük Zhao Ying-cheng, aki 1646-ban a jin-shi fokozatot (doktor) nyerte el az államvizsgán, s azután Fucsien tartományban volt magas rangú tisztviselő. De ekkortájt más zsidók is eljutottak a rangos tisztviselők sorába – jeléül annak, hogy beolvadtak a kínai társadalomba, s a kínaiak befogadták őket.

Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy egyre többen kötöttek házasságot kínai nőkkel. Ünnepeik és szertartásaik rendjét megőrizték ugyan, de azok közt helyet kapott néhány kínai ünnep is, valamint az ősök tiszteletét szolgáló konfuciánus rítus is. A muzulmánokkal való szívélyes viszonyuk néhány közös szokásban jelentkezett – Mózes tisztelete –, s ez vezetett végül oda, hogy a később meglazuló zsidó közösségnek jó néhány családját a muzulmánok szívták fel, akik egyre erősödtek s számban is növekedtek az évszázadok folyamán. (Ma is tekintélyes számú „nemzeti” kisebbséget alkotnak Kínában.) A Kaifengban élő zsidó közösség létszáma ebben az időszakban, amikor legsikeresebbek és legerősebbek voltak társadalmi tekintélyben, kb. 300 családra – 1000-1500 személyre – becsülhető. Ahhoz képest, hogy letelepedésük idején mindössze 17 család alkotta ezt a közösséget, ez igen jelentős szám. A 17. század derekán 7 nagycsalád (klán) közt oszlottak meg – azaz csak 7 családnevet tartottak számon: Ai, Gao, Jin, Li, Shi, Zhang, Zhao.
új hódítók
Erre az időre esik Ai Tian és Matteo Ricci találkozása is. Hamarosan azonban vészterhes idők következtek: a Li Zi-cheng-féle felkelés végigsöpört az egész birodalmon, és nyomában jöttek az új hódítók, a mandzsuk. A mandzsuk Qing-dinasztia néven kezdtek új korszakot Kína történelmében. Kaifeng számára ez főként az újabb árvizet jelentette: mint már annyiszor a város történetében – s később is majd –, a szemben állók egyike szétrombolta a Sárga Folyam gátjait, s az, bár nem épp a partján épült, a várost 1642-ben ismét elöntötte. A zsinagóga romokban hevert. A templomi tekercsek és könyvek elpusztultak, s elveszett a feliratos kősztélé is.

A zsidó közösség azonban összefogott és – mint már előzőleg több ízben – 1653-ra újra felépítették a zsinagógát, a régi helyén, de megnagyobbítva. Összegyűjtöttek és lemásoltattak a könyvekből, amit lehetett, s a régi kősztélék alapján újat készíttettek. Ennek szövegét egy császári miniszter fogalmazta, Liu Chang, aki nem volt zsidó. Ekkor már a mandzsuk ültek Kína trónján, akiknek a magatartása kezdetben éppoly kedvező volt, mint elődeiké. Különösen, mikor Kang-xi császár került a trónra, aki a kínai kultúrának is tudója volt, s a nyugati tudományok és vallások iránt nyitott érdeklődést tanúsított. Az ő uralkodása idején (1662–1723) az európai keresztény missziók, elsősorban a jezsuiták révén úgy tűnt, Kína érdeklődéssel fordul a Nyugat felé, és sok fontos európai tudományos és technikai vívmányhoz hozzá is jut. (Ennek a kornak emlékét még a budai Vársétányon is hirdeti két ágyú, amelyet 1689-ben öntöttek, Kang-xi idején, Ferdinand Verbiest atya tervei szerint, mint felirataik tanúsítják.)
jezsuita atyák
A dinasztiaváltás és a felkelések zavaros időszakában a jezsuiták továbbra is számon tartották a kaifengi zsidó közösséget, de érdemben nem volt módjuk foglalkozni velük. Erre csak Kang-xi uralkodásának vége felé került sor. Három névhez fűződik a kaifengi zsidó közösség életmódjának, könyveinek és nyelvhasználatának alapos vizsgálata: az olasz Giampaolo Gozani (1689–1732), és két francia, Jean Domenge (1666–1735) és Antoine Gaubil (1689–1759) jezsuita atyák voltak azok a 18. század elején, akik részletes levelekben tájékoztatták az érdeklődő fölötteseket és tudós rendtársaikat, természetesen huzamosabb és ismételt látogatások nyomán.

Gozani atya vice-provinciálisának, Suarez atyának portugál nyelven írott levelét (1704. nov. 5.) tekintik a kaifengi zsidók közösségét ismertető alapvető dokumentumnak. Bár Gozani nem tudott héberül olvasni, az itteni zsidók által használt jing (szent könyv) megítélésében nem tévedett. Akkoriban nagyon izgatta a jezsuita tudósokat az a lehetőség, hogy egy korai – feltételezésük szerint „hamisítatlan” – bibliaszövegre bukkanhatnak. Nos, már Gozani úgy vélekedett, hogy a kaifengi Pentateuch, azaz Tóra (Mózes öt könyve) nem régi, eredeti szöveg, hanem a talmudista, azaz „tudatlan és istenkáromló” rabbik műve. (Domenge atya, aki több mint másfél évtizeddel később vizsgálta meg ezt a bibliát, s kitűnően tudott héberül, ezt úgy fogalmazta, hogy a kaifengi Tóra 53 tekercse pontosan egyezik az ún. Amszterdami Biblia szövegével.) Gozani kitűnően tudott kínaiul – írni is! –, s ezeket a megállapításait a kaifeng-i főrabbival való beszélgetésére alapozta. (Amint elmondja, egy ízben meglelte saját bibliája végén az Ószövetség egyes könyveinek héber neveit, ezeket jól-rosszul lemásolta s megmutatta a főrabbinak, aki ezekből azonosította az ő Tórájuk fejezeteit: Genesis = Beresith, Exodus = Veelesemoth stb.) Gozani lemásolta a zsinagóga kínai nyelvű feliratait is és elküldte fölöttesének (ill. Rómába).

Gozani atya többször tartózkodott huzamosabb ideig Kaifengban, sőt, a húszas évek elején (egészen az 1724. évi kiűzetésig) ez volt a rezidenciája: ő kalauzolta Domenge és Gaubil atyákat is. Domenge még hazájában (Poitiers-ben vagy Bordeaux-ban) évekig tanult héberül, kifejezetten azzal a céllal, hogy alaposan tanulmányozhassa a kaifengi zsidó közösséget és héber szövegeit. Bár csak 1718-ban járt először a kaifengi zsinagógában (1698-ban érkezett Kínába!), hónapokra visszatért 1721-ben is. Kitűnő filológus volt, de az ő stúdiumainak is volt határa: nem ismerte a zsidó liturgiát. Ennek ellenére megbízható és teljes körű információkkal szolgált a szövegekről. Viszont tudott rajzolni. Neki köszönhetjük, hogy a zsinagógáról, a tekercsek őrzési módjáról, bútorokról, sőt, egy szertartásról is érzékletes képet adott leveleiben. Több kísérletet tett arra is, hogy a közösség tagjainak tulajdonában lévő 13 példány Tórából egyet megvásároljon, de ettől a zsidók mereven elzárkóztak: szentségtörésnek ítélték volna. A helyszíni tanulmányozásra azonban neki is – mint mindegyik jezsuita atyának – készséggel adtak mindig engedélyt.

Gaubil atya, az előző kettőnél fiatalabb s igen jól felkészült történész, 1723-ban, nem sokkal megérkezése után azonnal elmegy Kaifengba s néhány napot ott tölt. Gozani kalauzolja őt is – mint mondottuk, Gozani akkor ott lakik. Alapos felkészültségének köszönhetően a néhány napos stúdium alatt is értékes munkát végez. Visszatérne Kaifengba, de ez nem sikerül.
szociális rítus
1724-ben, Yong-cheng uralkodása kezdetén drasztikus idegenellenes és keresztényellenes intézkedések váltották fel apjának, Kang-xi császárnak hat évtizedes nyitott, toleráns politikáját. A misszionáriusoknak megtiltották a vidéki tartózkodást, úgy vélték, Pekingben összegyűjtve őket jobban ellenőrizhetők. Kang-xi idején is hullámzó volt a sorsuk, de a császárral való állandó kapcsolatuk – meg kininjük a maláriás megbetegedéskor – alapjában biztosította fennmaradásukat. Azt lehet mondani, akkoriban több bajuk volt portugál kollégáikkal, akik sosem fogadták el relatív önállóságukat, de még a pápával is. Egyik-másik (pl. XI. Kelemen 1704-ben) igen rosszul fogadta a jezsuitáknak azt a politikáját, amely engedményeket tett kínai híveinek: leginkább azt kifogásolták, hogy a jezsuiták megengedték a kínai hívőknek az ősök és Konfucius tiszteletét, úgy ítélvén, hogy ez nem bálványimádás, csupán szociális rítus. Nos, éppen ez volt az egyik oka a jezsuiták kitartó érdeklődésének a kaifengi zsidó közösség iránt: az, hogy egy több száz éven át fennálló, a kínaitól teljesen eltérő szemléletű vallási közösség azzal, hogy „megadta a császárnak, ami a császáré”, meg tudta őrizni integritását, hite és vallása háborítatlanságát – empirikus igazolása volt önmagában is a jezsuiták missziós gyakorlatának.

A kínai zsidókat az 1724-től nem szűnő – bár olykor enyhülő – vallásüldözés valószínűleg nem érintette. (Az iszlám hívei ezekben a századokban is szüntelenül szaporodtak.) A zsidó hitközség hanyatlásának, majd teljes kihalásának nagyon prózai okai lehettek: az őket korábban tápláló nyugati, elsősorban perzsiai kapcsolatoknak a megritkulása, végül teljes megszűnése. Már nem kaptak többé autentikus szövegeket Perzsiából, mint előzőleg, s ha kaptak volna is, már nem volt többé senki, aki lemásolja őket: a héber nyelvtudás a 18. század folyamán teljesen kihalt. Az utolsó rabbi 1800 körül hunyt el. Az ünnepek és a szertartások egy része még, egyre halványulva, működött egy ideig. Amikor azonban a csaknem másfél évszázadra megszakadt európai kapcsolatok újrakezdésére történik kísérlet, a jezsuiták már tehetetlenek, a kínai misszió gyakorlatilag felmorzsolódott. A kapcsolatok felvételére 1850 körül két sanghaji protestáns lelkész vállalkozott, de Kaifengban már csak egy szétzüllött közösség maradványait találták: elszegényedtek, és egymás közti civódások szomorították életüket. A zsinagóga teljesen leromlott állapotban volt.
egyetlen kőtábla
1867-ben látogatta meg a kaifengi zsidókat az első nyugati zsidó, J. Liebermann, de az árvizek és a taiping-felkelés pusztításai után összedőlt zsinagóga helyén már csak egyetlen kőtáblát talált. Elkésett. 1900-ban alapítottak ugyan egy társaságot a kínai zsidók megmentésére, a zsinagóga újjáépítésére, de csak annyit értek el, hogy a megmaradtak egy részét Sanghajba költöztették. A zsinagógát nem sikerült felépíteni.

Az európai zsidók kényszeredett kísérletei elkéstek. A jezsuiták legalább feltárták és megőrizték emlékezetüket, történelmüket és fénykoruk dokumentumait.

Az első magyarországi híradás a kaifengi zsidókról Lóczy Lajosnak, a gróf Széchenyi Béla által szervezett kelet-ázsiai utazás (1877–80) magyar földrajztudósának magisztrális munkájában található:[i]

„…Kai-föng-fu főnevezetességét a zsidók képezik, kik megfogyva bár, még ma is élnek a városban. A Han dinasztia idejében vándoroltak ők be Belső-Ázsián keresztül Khinába, melynek néhány más városában, Ning-póban, Hang-csou-fúban és Nankingban elszórva még nem régen is föl voltak találhatók.
a szombatot megülik
Nagyobb számban ma már csak Kai-föng-fu-ban élnek még zsidók, kikről az a vélemény, hogy két századdal Kr. sz. e., vagy mások szerint 100–200-ban Kr. sz. u. jöttek be. 1850-ben a protestáns hittérítők két khinai keresztényt küldtek Kai-föng-fu-ba, hogy az ott élő zsidókról hírt hozzanak; ezek föl is találták a Tiau-kin-kiau-k, vagyis a zsidók imaházát, de már csak romokban; a zsinagóga egészen olyan, mint egy khinai templom, belsejében azonban khinai jegyek mellett héber föliratokat is találtak, melyeket a templom körül élő kevés számú zsidó nem volt képes elolvasni, épp oly kevéssé, mint héber irataikat, melyekből a protestans misszionáriusok küldöttei többet lemásoltak. Rabbi nélkül élnek a Kai-föng-fu-i zsidók, de a szombatot megülik és a sertéshústól tartózkodnak; a nép őket Tiau-kin-kiau néven nevezi, vagyis oly valláshoz tartozóknak, melynek követői nem eszik meg az inakat. A rabbi mellett az ’ín-kirántó’, vagyis a sakter is résztvesz az isteni tisztelet rendezésében; mindkettő kék sapkát tesz a fejére és kék cipőt húz föl; mielőtt a szentélyhez közelednének, férfiak és nők megmosakodnak. A Kai-föng-fu-i zsidók csak egymás közt házasodnak és csupán egy hitvesük van.

Újabban 1866-ban Martin protestáns pap látogatta meg a khinai zsidókat és őket nagyon megfogyva és elszegényedett sorsban találta; számuk három vagy négyszáz volt, kik 30 vagy 40 év óta rabbi nélkül élnek és a zsinagóga köveit és gerendáit kénytelenek voltak eladni. Mióta nincs papjuk – Martin az utolsó rabbi fiát látta –, nem tartják meg a vallás parancsait sem, és lassankint a mohamedánokkal elvegyülnek. De szombat ünnepét még megtartják és a nagy sátoros ünnepek emléke is él még köztük. Maguk a zsidók is érzik pusztulásukat és szomorúan tekintenek elébe azon időnek, mely tökéletes föloszlásukat fogja a földnek ezen a részén megjelölni. Meglepő, hogy eddig is tisztán tartotta föl magát a faj; Martin szerint a Kai-föng-fu-i zsidók arctípusa is rámutat származásukra; foglalkozásuk is ugyanaz, mint nyugaton. Pénzemberek, pénzváltók itt is, mások gyümölcs- és kenyérárusok, vagy mint zsibárusok, régi ruhákkal kereskednek; aranymívesek és katonák is kerülnek ki közülök. De kiváló szerepük a khinai társadalomban egynek sincs; Martin látogatásakor csupán kettő viselt csekély hivatalt. Szegénység és nyomor a Kai-föng-fu-i zsidók sorsa; a köznép sem szereti őket és tartózkodik attól, hogy velök érintkezzék. Pedig ruházatban és szokásokban nem különböznek a khinaiaktól, kik őket csak abban tudják megkülönböztetni a mohamedánoktól, hogy nem eszik meg az állatok inait; a mohamedánok és zsidók közös fő megkülönböztető jele pedig az, hogy a khinaiak legkedveltebb élelmétől, a sertéshústól szigorúan tartozkodnak.
teljesen elütő arcvonás
Nekünk nem volt alkalmunk a Kai-föng-fu-i zsidókat látni; úgy látszik azonban, hogy Kan-szuh tartományban is vannak Izraelnek hívei; erre enged következtetnünk Martin tudósítása, ki az utolsó rabbinak fiával beszélt és azt hallotta, hogy atyja Kan-szuh tartományban halt meg. Midőn Széchenyi expedíciója Kan-szuh délkeleti részében utazott, egy göndör körszakállú vándor folyvást nyomunkban volt és nagy kedvet mutatott velünk szóba állani. Mindnyájunknak föltűnt a többi khinaiaktól teljesen elütő arcvonása, mely minden ízében a zsidó típusra emlékeztetett; sajnos, hogy a nyelvismeret hiánya miatt nem szólhattunk vele, és lovainkon elhagytuk őt, mielőtt tolmácsunk szekéren beért volna. Nem tudva a Kai-föng-fu-i zsidók létezéséről, nem mertem még gondolni sem arra, hogy Khinának közepén zsidókra lehet akadni; ezért elmulasztottam az utánunk szamáron jövő embertől vallása körülményeit megtudakolni. Most valószínűnek tartom, hogy egy nagyon érdekes ethnográfiai adat konstatálását mulasztám el Khinának e részére nézve.”[ii]

[i] A Khinai Birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása, Bp. 1886. 270–272.

[ii] Fő forrásom: Joseph Dehergne S. J. és Donald D. Leslie: ’JUIFS DE CHINE à travers la correspondance inédite des Jésuites du XVIII^e siècle’, Bibliotheca Instituti Historici S. I. XLI. Paris, 1980.

kép | wikipedia.org, pinterest.com