MÍGNEM A FÖLDBEN FÖLDET ÉRT

Ezerkilencszázhetvenegy június tizenegyedikén, hajnali öt órakor megtagadtam a földet. El akartam hagyni a földet, nem akartam többé a földön élni, járni a földön, sem a földből való földön, földeken, sem pedig a hanyagul földnek nevezett lentiségeken: aszfalton, murván, szőnyegpadlón, lakkozott parkettán, repedezett, öreg linóleumon, kővé halt lávatüzeken és kővé halt őstengereken, mert rútnak láttam a föld arcait, álarcait, tekintetének kegyetlen, vénséges ráncait, mert úgy éreztem, megtagadott a föld, s nekem nincs többé helyem a földön.

Azon a hajnalon még szabadságtalan korú emberlény voltam, úgynevezett kamasz. A földön feküdtem, a szobámban, „egy szoba földjén”, a lakkozott parkettán, melyre pokrócot terítettem, arra egy lepedőt; jógáztam, erős voltam, szívós, szabad, nyugodt, fegyelmezett, és nagyon-nagyon szomorú. Vér szerinti feljebbvalóim elvették, eltiltották tőlem az Egyetlen Földet, egy öregasszonyt, aki fölnevelt.

ne tanúsítsak ellenállást

Azon a hajnalon három mentős és egy fehér köpenyes orvos lépett szobám földjére, ahol én mezítelenül feküdtem a pokróc s a lepedő földjén, s az orvos azt mondta, hogy most elvisznek engem egy olyan jó helyre, ahol elmondhatom, hogy miért jógázom, hogy miért alszom a földön, s miért mezítelenül. Ne tanúsítsak ellenállást, folytatta az orvos, mert bár szemlátomást erős vagyok, evvel a három munkatársával, így mondta, munkatársával, úgysem bírnék.

Nekem estek, belém csimpaszkodtak, szorongatták a nyakam. Talán soha nem voltam olyan nyugodt, mint akkor, szobám földjén, négy emelettel a föld felett. Forogni kezdtem velük, nem túl gyorsan, de nem is lassan: furcsa körhinta voltunk, s talán valamiféle törvényt játszottunk szobám földjének közepén.

Az orvos négykézlábra ereszkedve követte az eseményeket, pontosabban szólva az ülepemet; végül is sikerült beadnia az injekciót, az úgynevezett koktélt, melytől hamarosan elgyöngültem, reszketni kezdtem, azután összerogytam, s embriópózban kuporogtam szobám földjén, négy emeletnyire a föld felett.

Mindössze hat napot töltöttem a sárga házban. Egy méla, csöndes szavú, fiatal, Radnóti-arcú orvos-gyakornok volt az, aki mindent megtett értem; kihozlak innen, mondta, csak maradj nyugodt, csak ne csinálj semmi hülyeséget.

Még elbocsáttatásom napján örökre elhagytam vér szerinti feljebbvalóim házát, elhagytam szobám földjét, és visszatértem az Egyetlen földre az Egyetlen Földhöz, Szentendrére, a nagyanyámhoz, aki fölnevelt.

Akkor, szabadulásom nyarán – csak most sejtem, miért – rengeteget úsztam, jóformán csak enni és aludni jöttem ki a Dunából; úsztam fáradhatatlanul, könnyű voltam a vízben, és könnyű volt a víz is, s én reggeltől estig ebben a könnyűségben voltam, valósággal úsztam a könnyűségben, amikor úsztam, s csak a partra lépve, a földön éreztem nehéznek a lelkemet; nem a testemet, hanem a lelkemet. Szó szerint, úgy, ahogy mondom, fulladoztam, de nem a lentiségek alatti föld, nem az égitest vonzása, kontrasúlya nyomta a lelkem – a szikrázó égbolt vonszolt, húzott fölfelé, s én csak fulladoztam és fuldokoltam, mint akit felkötöttek, mondhatni, majdnem egészen úgy.

Lógtam a könnytelen sírás kötelén.

Azután, lassan-lassan, talán a szerelem, talán a nyers vágyakozás, nem tudom, melyik, mégiscsak visszacsalogatott a földre. Ám ez a föld többé már nem a föld volt, csupán valami földnek nevezhető lentiség, egy hely, ahol él egy öregasszony, a nagyanyám, a lelkem anyja, maradék földem földje, a szeretet bizonyossága egy égitesten, melynek már egyetlen darabkája sem az enyém, amelyben én már nem gyönyörködtem, s főképp semmin sem csodálkozom, ami történt s ami történik rajta.

a könnytelen sírás kötelén

Amikor meghalt a nagyanyám, már nem voltam gyerek; mondhatni, már felnőtt férfi voltam. Szerelmek, vágyak kötözték földtelen, hontalan létezésemet a másokéhoz. Gyászmunkám legintenzívebb szakaszáról nincs mit mondanom, nincsenek mondható emlékeim. Akkori barátaim közül csak ketten, egy fekete emberpár, az elefántcsontparti Fatimata és a nigériai Henry, csak ők látták, hogy lógok a könnytelen sírás kötelén. Egy este elvittek magukkal, már nem tudom, nem emlékszem, hová, csak arra, hogy fekszem egy ismeretlen szoba földjén, fölöttem fekete arcok, fekete mozdulatok mintázzák a sötétséget, s én fekete hangokat hallok, fekete szárnyak suhogását, míg amit lélegzem, az nem is levegő már: az maga az idő.

Nekem kell beszélnem a temetésen, senki másnak, mondták egykori feljebbvalóim, családom tagjai. Így még az öreg pap se beszélt volna, mondták a szentendreiek. Lehet. Nem tudom, nem emlékszem, tényleg nem, semmire.

Még egyedül álltam a sírgödörnél. Zsebemből elővettem a fekete kendőbe csavart, maréknyi földet, amit Zólyom mellett, egy üres telken, annak a háznak a helyén kapartam ki a hó alól, ahol megszületett.

Egy darabig tartottam, aztán elengedtem a kendőt a maroknyi földdel. Nem láttam semmit, nem emlékszem, hogy láttam volna, de hallottam, máig hallom a föld hangját a földön.

Föld – mondta a föld, mígnem a földben földet ért.

képe | adobe.com