MIÉRTTELEN
Úgysem fejti meg soha senki, miért épp a rózsák.
Sub Rosa, A rózsa neve, Borges Mélységes rózsája, a rózsaablakok, Rózsaregény, a rózsakeresztesek. Megörököltük vajon ezt a sok rózsát egy régen feledésbe merült antik kertből, vagy csakugyan titokzatos virág ez, titokzatosabb a többinél? Persze az is lehet, hogy évszázadokon át annyi titokzatosságot olvastak már ki a rózsából, hogy neki magának semmi titka nem maradt, lehámlik róla minden jelképesség, így csupán egyetlen, megválaszolhatatlan kérdés adódik, ami egyúttal a legnagyobb titok is: hogy mindennek ellenére miért még mindig a rózsa. Talán mert ez a sok sejtelem, ez a sok betű valahogy lepereg róla, és soha nem tud egészen önnön szimbólumává lenni: egy-egy szirma érintetlen marad. A sok szóbeli rózsa és szó-virág, a költők és misztikusok minden erőfeszítése dacára sem volt képes teljesen lemagyarázni róla a szépséget. Más jelképek ennél kevesebbtől is kifakultak. A rózsa kibírta. Úgy mondtak el róla minden mondhatót, hogy meg sem karcolták benne a mondhatatlant. Sokat lehet írni arról, írtak is, miért épp a rózsa. Kultúrhistóriai, botanikai, eszmetörténeti válaszok regimentjét felvonultatva. És soha, senki nem fogja tudni megmondani, hogy voltaképp miért.
Hát ezért.
Die Rose ist ohne Warum.
Sie blühet, weil sie blühet.
Sie achtet nicht ihrer selbst,
fragt nicht, ob man sie siehet.
– írja szokásos tömörségével az arkangyali vándor, Angelus Silesius.[1] A rózsa tehát „miért nélküli”. „Miérttelensége” már önmagában elég ok, hogy csodáljuk. Semmi oka, hogy jelképpé legyen, tulipánnál, százszorszépnél, jázminnál, mirtusznál, nefelejcsnél, de még a metafizikus hajlamú liliomnál is előrébb való, semmi az égvilágon nem predesztinálta erre. Nem tudni, miért. A kérdés nem tehető fel. Virágzik, mert virágzik.
Épp elég ok a miérttelenség, hiszen minket a miértek fájából faragtak: olyan szerzetek vagyunk, akik csupa miértből állunk össze, úgy-amennyire. Csontunk, húsunk, a koponyánk belseje csupa miérttel bélelve. Napjaink leghűségesebb társa, legkotnyelesebb kibice, egyetlen transzcendens kérdőszavunk. Transcendo, vagyis átlépni: a meddigre, mikorra, kicsodákra és micsodákra, de még a hogyanra is javarészt kielégítő válaszokat lehet találni a természetes észjárással, a természeti világ keretei közt. A „miért” viszont – „mi okból” vagy „mi célból” értelmében egyaránt – már átvezet vagy átvezethet máshová: spekulációk, remények, félelmek és egyéb egzisztenciálisan terhelt állapotok ingoványos földjére. A miért az istenek felségterülete. Végleges választ itt talán nem is találni rá. Mégis, mindig és újból megpróbálkozunk vele.
röppályátlan létezés
Ez volna a rózsa; nem a növény önmagában, hanem a megpillantott rózsa: nem a válaszról mond le, de még a kérdésről is. Nekünk, akiknek a miért jelenti a cselekvéshez, gondolkodáshoz, és egyáltalán: a reggelenkénti fölkeléshez szükséges üzemanyagot, és csakis akkor vagyunk képesek hatékonyan létezni, ha legalább mondvacsinált okoktól ideiglenes célokig tartó röppályán mozoghatunk, mint holmi lövedékek – nos, a mi szemünkben a miérttelenség: az okok torkolattüze és becsapódás kényszere alól felszabadult, röppályátlan létezés lehetősége úgyszólván maga a Paradicsom. Sie blühet, weil sie blühet.
Mi a különbség a megpillantott és a meg nem pillantott rózsa közt? Semmi a világon, rózsa-szempontból legalábbis. Tökéletes(nek vélelmezett) létezéséhez nincs szüksége nézőre. Nekünk, bezzeg. A rózsa, már csak kézenfekvő biológiai okokból sem jelentheti ki önmagáról: be szép vagyok, milyen szép töretlenül létezem. Így ússza meg a poklot. Sie achtet nicht ihrer selbst – nem figyel magára. Nem látja magamagát. Mi ellenben mást sem teszünk, sőt, inkább az a helyzet, hogy ha nem figyelünk kellőképp oda, nézzünk bárhová, semmi mást nem látunk, mint saját magunkat. A másik tekintetében sem a másikat keressük, hanem öntudatlanul is a magunk tükörképét, az apró, ismerős alakot a szembogár éjszakájában, míg saját szemünk éjszakáját a másik túrja fel önmaga képe után. A meglátott és meg nem látott rózsa ellenben: ugyanaz. A látott és a nem látott ember viszont sohasem. A pillantás „metsz és alakít”: ha nincs más néző, megtesszük közönségnek jobb híján vagy Istent, vagy önmagunkat.
Hasonlóképp, csakis a mi számunkra adódik különbség a megpillantott és meg nem pillantott rózsa közt, hisz a rózsa, az emberrel ellentétben fragt nicht, ob man sie siehet. A rátekintés szüli a kérdést: azt a bizonyos miértet. Ha valaki kívülről szemléli a dolgokat, az kérdez. Ha önmaga az a kívülről szemlélt dolog, akkor is. Addig kérdez, míg kívül van. A rózsa bezzeg soha nincs kívül, centruma nem eshet kívül önmagán. Hogy is írta Rilke a Nyolcadik Elégiában?
„Ezt hívják sorsnak: mindig szemben, és
más semmi, szemben állani örökké!”[2]
Aztán:
„Mi meg: nézők csak, mindig, mindenütt,
minderre rátapadva, s ki nem törve!”
Az ember számára tehát nem ugyanaz a kettő: a megpillantott és a meg nem látott rózsa. Mert az elsőhöz, mint minden egyébhez, ami szemünk elé kerül, már rendelhető kérdés. Már a szavak kerítőhálójába fogható. Rilke első francia nyelvű versciklusa, a Les Roses is csupa kérdés: huszonhét versnyi kérdés, válasz nélkül. Ha már odáig nem jutunk, hogy miérttelen éljünk, a válaszkényszertől legalább hatalmunkban áll megóvni magunkat. Vagy a rózsát.
„Ne parlons pas de toi. Tu es ineffable
selon ta nature.”
– tanácsolja a ciklus XVI. darabjában Rilke is. „Szó se essék rólad. Kimondhatatlan vagy – természeted szerint”. Még jobb meg sem látni, hogy a szó, mely hajlamos rögtön kérdéssé válni, elkerülhető legyen.
Mindebből az következik, hogy csakis a meg nem látott rózsákat érdemes keresni.
Azt viszont hogyan.
A rózsa, melyre most külső szemed esik,
öröktől fogva az Istenben is virít.[3]
– ez Silesius megoldása. Ha ránézel, tudd, hogy alapvetően nem az itt és mostban létezik a látott, ahogy az számodra alighanem magától értetődne, hanem úgy, amihez nem rendelhető se kérdés, se válasz. De talán még tökéletesebb megoldást talált Borges, aki rózsáját egy vak költő és misztikus, a Nisapuri Attar kezébe adja, aki „hangtalan szavakkal”, azaz csak gondolatban – vagy még úgy sem – beszél ahhoz, akit nem lát – látás nélküli nézéssel illet –, alighanem mindkettejüket megmentve ezáltal:
„Kezemben zsenge szirmod. Az idő
hajlít kettőnket, mit se tudva rólunk,
ez eldugott kert késő délutánján.
Könnyű súlyod nedvesen csügg a fényben.
Szüntelen ömlő tenger illatod
már hanyatló, öreg arcomba tódul,
mégis messzebb vagy tőlem a gyereknél,
aki álmában látott valaha,
vagy egy reggel tán épp ebben a kertben.
A nap fehérsége lehet tiéd, vagy
a hold aranya, vagy talán a kardél
bíbor villanása a győzelemben.
Én vak vagyok és tudatlan, de látom,
hogy sokféle az út. Minden dolog
végtelen sok dolog. Te zene vagy,
egek, paloták, folyók, angyalok,
mélységes rózsa, meghitt s végtelen te,
kit az Úr megmutat majd holt szememnek.”[4]
-
„A rózsa nem kutat, virágzik, mert virágzik,
nem tud magáról és nem kérdez s nem vitázik.”
(Szabó Lőrinc ford.)„Miért a rózsa? Csak.
Virágzik, mert virágzik,
Nem kérdi, hogy van-e,
s hogy látszik vagy nem látszik.”
(Tatár Sándor ford.) ↑ -
Keresztury Dezső ford. ↑
-
Szabó Lőrinc ford. ↑
-
Somlyó György ford. ↑