MIÉRT LEHETETLEN, HA MUSZÁJ?
2000 július
Az utóbbi fél évszázadban több élő faj tűnt el a Földről, mint a homo sapiens eddigi története során összesen. Hála az „intenzív művelésnek”, egész Magyarországnyi terület válik terméketlenné minden évben. Nagyjából ugyanennyi erdő – másodpercenként egy futballpálya terjedelmű – semmisül meg bolygónkon. Az ivóvízbázisok elszennyeződése, illetve megújuló képességüket messze meghaladó ütemű kiaknázása következtében egyes régiók már a következő évtizedekben katasztrofális ivóvízhiánynak néznek elébe. A fosszilis energiahordozók tömeges elégetése nyomán a légkörbe jutó üvegházhatású gázok klímaváltozást okoznak. Ez felborítja az élő rendszerek kiegyensúlyozott működését, és tovább csökkenti eltartóképességüket. Az utóbbira pedig nagyobb szükség volna, mint valaha: a második ezredfordulót megelőző évtizedben több ember jött a világra, mint az ipari forradalmat megelőző tízezer évben.
E katasztrofális változások két, egymással szorosan összefüggő oka: az ipari társadalmakban alkalmazott technológiai-gazdasági eljárások globális térhódítása és a természeti erőforrások ezzel járó, példátlan méretű és ütemű kizsákmányolása, valamint az emberiség lélekszámának robbanásszerű növekedése.
örömtelen hajsza
Mégis, a mai világgazdaságban és a nemzetközi politikában érvényesülő legfőbb törekvés az, hogy a pótolhatatlan javainkat tékozló gazdálkodási mód további terjeszkedésének útjából elhárítsanak minden akadályt. Fejlődés gyanánt, és e fejlődés szükségszerű velejáróiként igyekeznek elfogadtatni az emberekkel az elemi életlehetőségek beszűkülését, az életformák sokféleségének durva korlátozását, a kényszerű pazarlást, automatikus alkalmazkodást és az örömtelen hajsza fokozását.
Vajon mi magyarázza a tudományos előrelátás képességére oly büszke civilizáció képtelenségét a változtatásra? Miért nem próbáljuk önpusztító magatartásunk kulturális, politikai és gazdasági előfeltevéseit felülvizsgálva elhárítani a fenyegető katasztrófát, előnyben részesítve a társadalmi együttélés fenntartható formáit? Az alábbiakban megpróbálom röviden összefoglalni, hogy erre a nagyon is időszerű kérdésre miféle válaszokat kínál a humán- és társadalomökológiai irodalom.
1. Személytelen döntési mechanizmusok uralma. A felvilágosodás programja az egyén fölszabadítását ígérte a személyes függés, a közvetlen társadalmi kényszer és a természetnek való kiszolgáltatottság alól. A modern jóléti állam – amely a földlakók többsége számára sokkal inkább ígéret, mint valóság – ezt a célt úgy éri el, hogy a fentiek helyébe a kényszerű függőség új – formális, személytelen és közvetett – mechanizmusait iktatja. Ezek feleslegessé, sőt, lehetetlenné teszik a kollektív akaratképzés személyes érintkezést és megértést feltételező eljárásainak alkalmazását. Helyettük az élet valamennyi területén az elvont és univerzális gazdasági racionalitás érvényesül: a hatékonyság és a haszon-elv. Az egymástól függetlennek tételezett egyéni teljesítmények értékelésének és összehangolásának olyan intézményes rendje jött létre így, amely látszólag „magától” működik, tehát a résztvevők egyéni szándékaitól függetlenül. Éppen ezért nem igényli és nem is tűri el az úgymond különös célok és értékek nevében fellépő szereplők politikai természetű beavatkozását. A technológiai-gazdasági rendszerek optimalizációs törekvéseivel összeférhetetlen a társadalmi ellenőrzés. A helyi társadalmak és választott politikai testületek gyakorlatilag nincsenek többé befolyással a nemzetközi óriásvállalatok és pénzintézetek működésére, amelyek kezében a világ gazdasági erőforrásainak, információs rendszereinek, valamint a véleményformálás eszközeinek túlnyomó része összpontosul. S ha létezne ilyen befolyás: nem volna kihez fordulni! A döntéseket ugyanis nem személyek, nem is csoportok hozzák; azokban, mint mondják, a szakapparátusok szigorúan funkcionális működésének, értéksemleges kalkulációjának végeredménye tükröződik.
pxhere.com
2. A gazdasági racionalitás nyelve kizárólag a saját előfeltevéseinek vonatkozásában racionális – vagyis az egyes gazdasági szereplőknél felmerülő költségek és hasznok összevetésére alkalmas. Ez a nyelv tehát nem érzékeli – vagy éppen előnyként jelzi – azokat a költségtényezőket, amelyek egy-egy döntés nyomán más szereplőknél mutatkoznak. Mindaz, ami lehetővé teszi a gazdasági teljesítmény növelését (például a talajerózió a műtrágyagyártásét vagy a betegségek a gyógyszeriparét), a rendszert további terjeszkedésre ösztönzi, míg a növekedés szociális, kulturális vagy környezeti terheit más rendszerek viselik: a társadalom, illetve az ökoszisztéma. Az utóbbiak minőségében bekövetkező változások pedig csak igen közvetett és esetleges módon befolyásolják a gazdasági világrend működését.
3. Hit a technológia mindenhatóságában. Tudásunk, egészségünk, biztonságunk és jólétünk gyarapodását egyedül a tudományos-technológiai haladástól várjuk, és egyre több eszköz egyre gyorsabb elhasználásával azonosítjuk. Jólétnek nevezzük az élővilág alkotóelemeinek tömeges átalakítását hulladékká, természet feletti uralomnak a természetpusztítást, önmegvalósításnak a pörgést a termelés–fogyasztás mókuskerekében. Civilizációs betegségeinkre gyógyírt, a környezet minőségének romlásáért kárpótlást, élményt – amit a gépiessé váló tevékenységek és kapcsolatok többé nem nyújtanak –, kalandot, menekülést és vigaszt egyre újabb technikai szolgáltatások igénybevételétől remélünk. Technika-függőségünkkel egyenes arányban instrumentalizálódik viszonyunk önmagunkhoz: önismereti tréningeken, fitnesz-szalonokban, tesztvizsgákon formáljuk énünket hatékonnyá és csereszabatossá. Ezzel együtt vész el önbecsülésünk, hiszen technikai berendezéseinkhez és protéziseinkhez képest mi magunk tökéletlenek, gyöngék és lassúak vagyunk.
bioszféra-krízis
4. Menekülés a tapasztalattól. Lenni annyi, mint közvetítve lenni – életidőnk mind nagyobb részét töltjük a techno-telemédiumok alkotta virtuális valóságban, mely a mindennapi életvitelhez nélkülözhetetlen információ elsőrendű forrása, és sok esetben kizárólagos tárgya is. Fizikai környezetünk túlnyomó része maga is a technológia alkotása, emberi használatra készült és tetszőleges mennyiségben újra előállítható elemekből áll. Látszólag egyre kevésbé függünk ettől a környezettől (ide értve a másik ember jelenlétét is), és ez a helyzet a városlakó emberiséget – érthetően – közömbössé teszi a természeti létfeltételek romlásáról szóló hírek iránt. Hírekről beszélek, márpedig a bioszféra-krízis hírei is a médiumokon keresztül jutnak el a közönséghez, és nem eleven tapasztalatból, mellyel az emberek többsége részint nem rendelkezik többé, részint nem hisz a saját érzékszerveinek, romló közérzetének, aggodalmainak, mindaddig legalábbis, amíg személyes – tehát megbízhatatlan – benyomásait meg nem erősíti az „objektív” hírforrásokra, szakemberekre és tudományos adatbázisokra hivatkozó tömegtájékoztatás.
5. Apátia. Az eszmék és a javak társadalmi forgalma feletti ellenőrzést szinte maradéktalanul kisajátító apparátusok gondoskodására az élet valamennyi vonatkozásában ráutalt egyéneket a mindennapos tapasztalat arról győzi meg, hogy tökéletesen céltalan az ellenszegülés a rendszer működésének kérlelhetetlen logikájával szemben. Napjainkban egyre több jelét tapasztaljuk az agresszorral azonosulás jól ismert tömeglélektani jelenségének: a kiszolgáltatott egyén a technika legújabb vívmányai iránti odaadó, szenvedélyes ragaszkodásban keres magának elégtételt, és így azonosul legyőzőjével. Annál tanácstalanabb, amikor a mindenhatónak vélt rendszer zavaraival vagy kártételével szembesül. Érthető, ha mindenáron kerülni igyekszik a találkozást olyan nyugtalanító tényekkel, melyek befolyásolására, úgy véli, képtelen. Tények ráadásul – a szó természettudományos értelmében – nincsenek, melyek megelőznék a Szavakat: az ember nem a tények, hanem a nyelvi-szimbolikus interpretációk világának lakója. A valóság azé, aki a beszéd módja felett ellenőrzést gyakorol. S a legvalóságosabb társadalmi tett: a Szó.
nastya_gepp, pixabay.com
Bármi szembeszökőek tehát a bioszféra-krízis jelei, hiába a nyilvánvaló összefüggés az élet minőségének romlása és a társadalmi-gazdasági berendezkedés tarthatatlan anomáliái között, a tények belátásától nem remélhető mélyreható változás az emberiség viselkedésében. Éppen ellenkezőleg, csak a kulturális minták változása, egy új érzékenység, életstílus és morál térhódítása, az új kérdések megfogalmazása és az új válaszlehetőségek felmerülése teremtheti meg azokat a szemléleti kereteket, melyek között a második ezredforduló globális fenyegetése ténnyé válik a társadalmi gyakorlat számára. Ebben a szellemi megújulásban – melynek szükségességéről meg vagyunk győződve, lehetőségében azonban csak reménykedhetünk – az ökológiai gondolkodásmód minden bizonnyal megkülönböztetett szerepet játszik.