Petrik Iván

MIELŐTT ÁTKELNE AZ ÓCEÁNON

2012 szeptember

MIELŐTT ÁTKELNE AZ ÓCEÁNON
Esetleg mellékelve egy üres papírlapot magyarázatul.
J. D. S.

New York nagyváros. Nem most tudtuk meg, mint ahogy azt sem, hogy Afrikában meleg van, a sivatag száraz, az óceánban pedig sok a víz. Mégis váratlanul megérezhető: nagy városban vagyunk. Valahogy úgy, mint amikor lánykérőbe indulunk, de kiderül, már az esküvőre érkeztünk. Catherina pont ezt érezte: lánykérőben reménykedett, s most az esküvő kellős közepén áll, ahol viszont nem ismer senkit. Kísérteties. Különösen a Lexington és a 69. utca sarkán, és ez az érzés csúnyán beleradírozott az életébe. Lánykérés, esküvő. Ezzel a két fogalommal le tudott írni minden jelenséget. Az időjárás kedvező vagy kedvezőtlen változásait, az emberekhez való ellentmondásos viszonyát, a repülőgépjáratok menetrendjét. Egyedül egy lánykérést és egy esküvőt nem. Ezek végtelenül absztrakt jelenségeknek tűntek előtte.

Catherina az ismert világ középpontjában, hétköznapi megnevezése szerint New Yorkban, a Lexington és a 69. utca sarkán állt. Farmernadrágba bújtatott lábát összeszorította, térde kicsit megroggyant, mint akinek pisilnie kell, de nem tud hirtelen beszaladni sehová. Pedig nem kellett pisilnie, csak éppen rettenetesen megviselte több dolog is, amelyeknek végső összegződése ezekben a szavakban öltött testet: New York nagyváros.

Állt a Lexington és a 69. utca sarkán nagyjából egy hete mindennap reggel nyolctól délután kettőig, közben kicsit sétált, evett valamit, de messzire nem keveredett el.

Ha nagyon eltávolodott, gyomrában kioldódott a kínosan üres izgalomkapszula, amitől rosszul lett, és úgy érezte, lemarad valami fontosról. Rohant tehát vissza, a Lexington és a 69. utca sarkára.

életszerű tanácsok

Négy napja elegyedett szóba a hot dog-árussal, aki háttal állt az útnak, a széles járdán közlekedő embereket nézte, s az autók zajáról, mintha madárdal volna vagy folyó susogása, csendes elégedettséggel tudomást sem vett. Catherinának eleinte nem tűnt fel, hogy ketten vannak (azaz két fiatalember váltja egymást a pult mögött), csak az akcentusok megmagyarázhatatlan változásán csodálkozott. Egyik nap egy spanyol-amerikai, máskor egy ki-tudja-miféle ismeretlen hangját hallotta. Ők figyeltek fel rá, mert még a Lexingtonon is feltűnik, ha valaki napokon keresztül ugyanazon a helyen ácsorog. Kapott egy hot dogot, de a két fiatal férfi annyira nem volt része annak a problémának, amivel Catherina küszködött, hogy nem szentelt nekik különösebb figyelmet. Aztán valahogy beszélni kezdett, s az utóbbi napokban már kifejezetten a hot dogos kocsihoz ment reggel, ott ácsorgott kettőig, és szép lassan elmondott nekik mindent. Ez akár jó döntésnek is bizonyulhatott volna, mert életszerű tanácsokra volt szüksége, és egy hot dog-árus a Lexingtonon teli van ilyenekkel.

– Nézd, a nagynénémmel szinte szóról szóra ugyanez történt, csak ő Monterreyből vonatozott Houstonig, azért az sem piskóta. De rossz vége lett, mert majdnem letépte annak a szemétnek a tökeit, és kiutasították az országból.

shutterstock 570324010

Vagy.

– Jelentsd fel, hogy drogot vagy fegyvert árut. Egykettőre előkerítik.

Catherina kényszeredetten nevetgélt ezeken a mondatokon, és egészen más terveket szövögetett. Nem tépi le a tökeit, nem akarja feljelenteni. Bár azt sem tudta pontosan, mihez kezd majd, ha találkoznak. Nem dolgozta ki részletesen a találkozás minden pillanatát, nem fogalmazott mondatokat, nem készített elő mosolyokat, átható pillantásokat. Várt és figyelt. És közben egyre többet beszélt. Elmesélte Cesenát, az első napokat, amikor még sejtelme sem volt arról, hogy pár héttel később a Lexington és a 69. utca sarkán fog ácsorogni. Közben a spanyol akcentusnak segített. Catherina profi bicikliszerelőként dolgozott Cesenában, a Pinarello és a Vittoria cég gépeit szervizelte mielőtt átvágott az óceánon. A hot dogos kocsi még a régi időkből maradt itt, apró kerekeken gurult, amelyeket gondosan le kellett fékezni, nehogy elmozduljon az egész fémtákolmány. Az áttételei, eresztékei, a csuklók és csatlakozások emlékeztettek egy bicikliére. Catherina pedig szívesen segített, mert ő is segítségre szorult. Nem viszonzást várt, csak jó volt érezni, hogy létezik ez az elemi gesztus. Odahajolni és megcsinálni, még ha nem is kérték rá.

A hot dogos kocsit ki kellett volna dobni. Alig talált rajta működő alkatrészt.

talán majd ez a csavar

Egy csavarhúzóval persze csodákat lehet tenni, és szép lassan egészen használható állapotba hozta a szerkezetet. A ki-tudja-milyen akcentus kiült mellé a járdaszélre, és hallgatta, ahogy újra elölről kezdi. Cesenát, az első napokat, amikor még afféle kötelességtudó mindencsekkbevanfizetve-kábulatban várakozott pusztán a várakozás kedvéért, és nem gondolta, hogy valaha is elhagyja Olaszországot. Sosem vásárolt újságot. Ezt a mondatot mindig elmondta, mintha biztos kiindulópont volna, mintha ehhez visszatérve lehetne újra és újra nekirugaszkodni történetének, hogy majd egyszer véget érjen. És itt lesz vége New Yorkban, nem is akárhol, hanem a Lexington és a 69. utca sarkán, csak azt nem tudta, pontosan mikor. Örült, hogy nem ismeri ezt a dátumot, elegendő volt arra gondolnia, hogy feltartóztathatatlanul közeledik felé. Ez már érezhető, kitapintható, megszilárduló tény, és talán pont ezért tért vissza egyre sűrűbben ehhez a mondathoz: nem szoktam újságot venni, és még kevésbé újságot olvasni, de aznap megakadt a szemem egy rövid híren. Emléktáblát avattak Trieszttől nem messze (a Miramare kastélyban, a Habsburgoknak ebben a kis giccsfészkében, ami annyira nem olaszos, hogy Catherinának fogalma sem volt róla, hol van). Szóval felavattak egy emléktáblát a korábban itt állomásozó amerikai katonai parancsnokság és a valahányadik lövészezred tiszteletére. A hír melletti képen észrevett egy alakot, akit félreérthetetlenül és megkérdőjelezhetetlenül az amerikai küldöttség tagjának vélt. És aki nem az emléktáblát nézte, hanem a fényképészt, és így pontosan az ő (újságot ritkán olvasó) szemébe mélyedt, és ez a pillantás rögtön átfúrta a szívét, és bebizonyította, hogy a lélek igenis a szív mélyén pihen. Mert megsebzett lelke ezután nem talált nyugodalmat. Bár az elmosódó fekete-fehér képen nem láthatta pontosan, hogyan is néz ki ez a férfi, ez az amerikai férfi. Magas volt talán, legalábbis a környezetéből kimagasodott, de a haja színe, a pontos vonásai már korántsem voltak megállapíthatóak. Aznap tehát elolvastam ezt a hírt, megnéztem ezt a képet – magyarázta a ki-tudja-milyen akcentusnak olasz akcentussal, miközben egy rozsdás csavarral bajmolódott. A mutató- és a hüvelykujja között forgatta, és ahogy fél térdre ereszkedve, hol a csavart nézte, hol a hot dog-árusra emelte tekintetét, úgy érezte, nagyon sok múlik azon, hogy minden esőverte rozsdás csavart a helyére tegyen. Nincs New Yorkban semmi, az égadta világon semmi, ami jól működne. Ami úgy fordulna, úgy kapcsolódna, úgy válna el, ahogy kell. Benne persze, ő maga is, Catherina, ilyen rosszul működő aprócska rész, de talán majd ez a csavar, amit a kezében tart éppen, ez rázza helyre a dolgokat.

Mert az egészen biztosan a megfelelő helyre kerül, a legmegfelelőbbre, és ez olyan világos és egyértelmű, hogy New York minden rendetlen porcikájára, amelyek egyébként ebből a városból félreérthetetlenül New Yorkot csinálnak, kedvezően hat. Kiegyenesednek a felhőkarcolók, megszűnik az állandó forgalmi dugó, a Giants nyeri a bajnokságot, hogy csak a leglényegtelenebb változásokat említsük.

shutterstock 150573818

A spanyol akcentus másnap azt mondta, menjen át a másik oldalra, van ott egy cipész. Virágbolt, ékszerbolt, cipész – még a kávézó előtt. Ott majd segítenek, a kopasz suszter meg a felesége ismernek mindenkit a környéken. Catherina még nem látta elérkezettnek az időt, hogy másokhoz forduljon, legfőképpen nem egy cipészhez a másik oldalon. Egyelőre éppen elég volt, hogy beszél az esetről, a helyzetéről, hogy végigmondja valakinek az egész történetet Cesenától, az újságtól, az emlékműtől, a pillantástól kezdve. Mert az a pillantás nem hagyta nyugodni, és megvásárolt minden szóba jöhető újságot, és bekapcsolta a rádiót, és nézte a tévét, amikor csak lehetett, hátha kiderül valami a küldöttségről. És legfőképp arról az ismeretlen amerikairól, aki pont a kamerába, tehát az ő szemébe nézett, és akin úgy feszült az öltöny (ez még az elmosódó fekete-fehér képen is látszott), mintha erre az alkalomra húzták volna rá életében először. Nem tűnt túl fiatalnak, de öregnek sem. Catherina úgy gondolta, pár évvel lehet idősebb nála. De ezt csak gondolta, remélte, elképzelte a lány, még ott Cesenában a tévé előtt, amiben nem mondtak, nem mutattak semmit az amerikai küldöttségről. Most a Lexington és a 69. utca sarkán nem próbálta meghatározni a férfi korát. Az utcai telefonhoz lépett, a sarkon árválkodó szürke készülékhez, amely az úttest, a Lexington sugárút felé fordulva várta. Így, amikor felvette a kagylót, háttal állt az útnak, éppúgy, ahogy a hot dog-árus is a hátát mutatta a 69. utcának. Felvette a kagylót, de le is tette, a spanyol akcentustól tudta, nem működik. Ez az egyik olyan készülék Manhattanben, amelyik sosem működik, de ez cseppet sem zavarta, mert nem akart telefonálni. A telefonkönyv érdekelte.

Azt gondolta, amíg éppen nem beszél, nem magyarázza az előzményeket, felüti a telefonkönyvet, hátha rátalál a férfira. Nem akarta végiglapozni az összes oldalt, nem őrült meg, nem menekült ilyen kétségbeesett gesztusokba. Egy nyolc és fél milliós város telefonkönyvében csak a véletlenre, a szerencsére bízhatta magát. Felüti, és megtalálja. Annyiszor tapasztalt ilyen váratlan és semmivel sem magyarázható segítséget e különleges kalandja során, hogy ez sem tűnt lehetetlennek.

lefegyverző pillantás

Már Cesenában, miután nem talált sehol részletesebb tudósítást a táblaavatásról vagy az amerikai küldöttségről, összefutott egy régi barátjával. Pontosabban, és ez volt a dologban a legtitokzatosabb, már jóval korábban megbeszélték a találkozójukat, mielőtt tétova tekintete az újságcikkre, és a mellette árválkodó fényképre esett. Derek Jugoszláviából tért vissza pont Trieszten keresztül, és ismert minden amerikait, aki a városban élt. Catherina megmutatta neki a képet, és ő rögtön sorolta a neveket. Egyedül arról a férfiról nem tudott semmit, aki lefegyverző pillantásával egyenesen a kamerába nézett. Ebből arra következtettek, hogy senki más nem lehet, csak a milánói konzulátus valamelyik tisztviselője, mert a többi vagy katona, vagy trieszti. A nevét ezek után már pofonegyszerű lett volna megtudni, de ez akkor, ott, Cesenában, ennek az új bizonyosságnak az árnyékában, lényegtelennek tűnt. Indulni akart Milánóba rögtön, ahol (bár ez a gondolat elbizonytalanította, mintha meglepetésként érné) találkoznak majd, és végre közvetlen közelről látva kiderítheti, hogy a furcsa, magával ragadó pillantás mögött tényleg egy különös és magával ragadó férfi található, vagy sem. Nem nevezhető szerelemnek az érzés, ami Catherinát Cesenában az újsággal, a beszélgetéssel, a bizonyosnak tetsző, mégis alapvetően bizonytalan tudással megterhelve fogva tartotta. Nem keresett kifejezést erre a delejes vonzalomra, mert azzal dicsekedett magának, hogy erre nincs szó.

shutterstock 591076346

Ez az érzés csak az övé. A szavak legnagyobb részének a jelentése egyébként is elhalványult most, hogy tudta, mit kell tennie. Csupán néhány szó maradt meg világos értelemmel. Akkor, ott, Cesenában, az újsághír, a fénykép és Derek után ez a kínzó imperatívusz: indulni, indulni, indulni! Most persze a Lexington és a 69. utca sarkán örült volna, ha tudja annak az embernek a nevét, akit keres, de ha már így alakult, nem esett kétségbe. Felüti a telefonkönyvet, és könnyen lehet, ott nyílik ki, ahol kell. Egy újabb kézzelfogható csoda: egyszerűen elolvassa a nevet, a címet, a telefonszámot. Ahogy eddig mindig továbbsegítette a legnehezebb pillanatokon valami váratlan és különös segítség. Amire nem számított, mert nem lehetett rá számítani. A Lexington és a 69. utca sarkán gyorsan rájött, hogy ez a nem várt segítség most nem a telefonkönyvből fog előbukkanni, de nem bánta. Nem engedhette meg magának, hogy bánkódjon ilyesmin, inkább megkereste a legkézenfekvőbb magyarázatot: helyesen döntött, amikor nem derítette ki a férfi nevét Olaszországban. Nem kell a név. Becsukta a telefonkönyvet, majd még egyszer szórakozottan felemelte a kagylót. Vonalat nem adott, erre Catherina figyelmesen bepötyögött egy hibakódot. A repülőtéren tanulta a fiútól, aki telefont szerelt éppen, amíg ő a bevándorlási hivatal tisztviselőjére várt. Tagliacozzóból jött valamelyik nagyapja, és örült, hogy pár szót válthatott nagyszülei nyelvén. A kód működött, sokat sejtető rekedtes búgás hallatszott a készülékből, de Catherina senkinek nem akart telefonálni, ezért letette a kagylót. Visszament a hot dog-árushoz, megmondta neki, hogy jó a telefon. A férfi csodálkozva nézett a szemébe, nem értette, mit akar ezzel az olasz lány, mégis azt mondta: ez nagyszerű. Nézték, odalép-e valaki, felhördül-e a használható vonalat jelző búgó hang hallatán, és eljuttat-e életfontosságú üzeneteket a város, vagy talán a világ másik végébe. Nem láttak senkit a telefonhoz lépni, de nem is figyelték túl sokáig, mert Catherina folytatta. Onnét folytatta, hogy Cesenából rögtön el akart indulni Milánóba, de nem tudott, mert ilyenkor mindig el kell még intézni ezer dolgot, és az indulás csak halasztódik, nem mozdul semmi, sztrájkol az egész világ. De ekkor is, mint még annyiszor kalandos útja során váratlan és minden előzmény nélküli segítséget kapott. A főnöke behívta az irodájába, ami csak az elnevezésében volt az, sokkalta inkább hasonlított egy raktárra. A főnök az egyetlen irodai alkalmatosságra, egy aprócska papírokkal borított íróasztal szélére ült, Catherina pedig előtte állt megszeppenve, mert még sohasem hívatta magához a főnöke, amióta az ő műhelyében dolgozott. Azaz öt kerek éve. Ha volt valami mondanivalója, egészen egyszerűen odament hozzá a szerelőpulthoz, ahol dolgozott, vagy a műhely utcára néző üvegportáljához, ahol ácsorogni szokott, amikor éppen nincs munka, és elmondta, mit akar. Ezúttal azonban kettesben maradtak a gondosan becsukott ajtó mögött, és a főnöke azt mondta, hogy nagyon elégedett a munkájával. Ehhez a nem túl épületes közléshez furcsán mosolygott. Elmondta még egyszer, és a hülye mosoly nem hervadt le az arcáról. Megsimogatta a haját, és most azt mondta, hogy nagyon, nagyon elégedett. Minden, ami ezután történt, nagyon gyorsan zajlott le. Attól a pillanattól kezdve, hogy a főnöke másodszor is megpróbálta megsimogatni, egészen addig, amíg Catherina rohanva távozott a munkahelyéről, nem telt el öt perc. Sírt, éppen csak felkapta a táskáját, a főnöke az irodája ajtajában őrjöngött, és azt üvöltötte utána, hogy rohadt kurva, meg ne lássalak még egyszer, így aztán nem maradt nagyon más dolga, mint hogy tényleg elinduljon Milánóba.

De mégsem indult el, mert váratlanul megijedt a találkozás lehetőségétől. Nem tudta, mit tesz, mond, és nem is akarta kitalálni, megtervezni. Minden történjen úgy, ahogy meg kell történnie – így okoskodott, mégis félt, hogy esetleg rosszul lesz, elájul, dadogni kezd, benn szorul minden szó, pont, amikor olyan nagyon fontos, hogy jó formában legyen. Halogatta az utazást, de Cesena–Milánó autóval három, három és fél óra, még ha halogatja is az indulást, amit korábban alig bírt kivárni, és siettetni akart, akkor is szinte elég rágondolni, komolyan elhatározni, és már ott van. Fel is ért másnap vagy harmadnap, mindegy, pontosan mikor. A konzulátuson viszont azt mondták, hogy nem adnak ki a munkatársaikról személyes adatokat, a konzul jelen pillanatban nincs Milánóban és sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudják, így, pontosan így mondták: sem megerősíteni, sem megcáfolni, hogy ő vett részt a trieszti megemlékezésen. Elkérték a címét, telefonszámát, és azzal biztatták, majd értesítik, bár nem volt világos, miről. Catherina szomorúan sétált Milánóban, az apja meghagyta neki, hogy mindenképpen keressen fel valami távoli rokont, egy unokatestvért vagy nagybácsit, de Catherina nem akart rokonlátogatóba menni.

szép hibák

Úgy döntött, inkább leül a konzulátussal szemben, és megvárja, amíg a konzul haza nem tér, és felvilágosítást nem adnak neki a férfiról, akit keresett, és akit mindenképpen meg fog találni. Az egyik amerikai tengerészgyalogos azonban odament hozzá, felsegítette, és azt suttogta a fülébe, hogy nem a konzul az, akit keres, mert a konzul nem járt Triesztben, hanem egy olasz-amerikai üzletember, aki már vissza is tért az Egyesült Államokba, New Yorkba. Ez biztos, kérdezte Catherina. Igen, teljesen biztos, ne ücsörögjön itt fölöslegesen. Catherina megköszönte, de a nevét, az olasz-amerikai üzletember nevét megint nem kérdezte meg. Mert a neve már végképp nem érdekelte, hiszen tudta, hogy a delejes pillantás tulajdonosa New Yorkban van, nagyon messze. Közben a hot dog-árus mögötti gyümölcsárus is melléjük ült. Ő nem hallotta az egész történetet, Cesenától, az újságtól, a pillantástól. Csak a végét, azt, hogy New Yorkban kellene megtalálni valakit. A fejét csóválta, majd azt mondta, hogy menjen át a másik oldalra, van ott egy cipész. Virágbolt, ékszerbolt, cipész – még a kávézó előtt. Ott majd segítenek, ismernek mindenkit a környéken, azt is, akit ő nem, sőt, még azt is, akit ő és a hot dog-árus együtt sem. Persze, csak akkor, ha a környéken lakik, ami nem valószínű, mert ő egyetlen olasz-amerikai üzletembert sem ismer. Catherina megköszönte a jó tanácsot, megjegyezte, hogy már hallott erről a cipészről, és át is ment a túlsó oldalra. Először a 69. utcán vágott át, megvárta, amíg zöldre vált a lámpa, addig figyelte az egy irányban a Lexingtonra áramló autókat, ahogy az árnyas 69. utcából lassan kihajtanak, aztán átment az úton és megvárta, amíg a Lexingtonon is zöldre vált a lámpa, és addig ott is nézte, ahogy az egy irányban elhajtó autók lustán átgördülnek az útkereszteződésen. Végre ott állt a cipészműhely előtt, de nem talált senkit a boltban, mert a szomszéd házban elromlott a lift, beszorult egy család, pontosabban három gyerek és a nevelőnőjük, az apa fent az ötödiken várta a liftet, az anya pedig lent a földszinten. A cipész, mintha ezen múlna a liftbe szorultak testi épsége, a ház előtt összecsődült tömegben ácsorgott, amíg ki nem értek a tűzoltók, és a kávéház pincérével beszélgetett. Végül visszadöcögött a műhelyébe, megkérdezte Catherinát, mit akar, aki elmondta a történetét, igaz, nem Cesenától, csak Trieszttől. A cipész végighallgatta, aztán megkérdezte, miben segíthetne ő. Catherina hosszú percek óta a megjavítandó cipőket nézte, a letört sarkakat, a levált talpakat. Ezeket a szép hibákat, amelyek azért tűntek tetszetősnek, mert nagyon szép és minden bizonnyal drága cipőkhöz tartoztak. És közben ezek a rossz, de szép cipők besétáltak a fejébe, és most ott, leginkább a szeme belső felén tébláboltak, és ez nagyon zavarta. Zavarta, mert most igazán más dolga akadt, ezért óvatosan megrázta a fejét, s a cipők, anélkül, hogy különösebb bajuk esett volna, kihullottak a látóteréből. Végül nagy nyugalommal azt mondta, úgy tudja, a cipész úr mindenkit ismer a környéken.

shutterstock 346386584

A cipész úr kifejezésre a cipész arcán megrándult egy izom, de aztán nagyon megfontoltan válaszolt: és miért gondolja, hogy az ön embere éppen itt a Lexington és a 69. utca sarkán lakik. Catherina elmosolyodott. Nos, igen, ez jogos kérdés, de tudja, amióta fejembe vettem, hogy megkeresem ezt az embert, azóta számtalanszor kaptam nem várt, úgy is mondhatnám, különös segítséget. Nem emlékszem egészen pontosan, hol és mikor, még a konzulátuson, vagy utána: a konzulátus előtt az utcán, vagy már a repülőtéren, nem tudom: hallottam egy beszélgetést. És ebből a beszélgetésből csak annyit értettem meg, de azt nagyon világosan, ugyanis feltűnően kiemelkedett az összefolyó hangzavarból, hogy „a Lexington és a 69. utca sarkán található”. Azt nem hallottam, hogy mi, de nem is lényeges, mert elmondták még egyszer és még egyszer és még egyszer, hogy „Lexington és 69. Utca”. Minden akusztikus törvényszerűséget megcáfolva csupán ez a pár szó hangzott kristálytisztán, ez emelkedett ki az összevisszaságból. Akkor megértettem, azért ismételgetik, hogy én is megértsem, hogy értsek belőle. És most itt vagyok. A cipész zavartan félrenézett, aztán csak annyit mondott, hogy menjen át a másik oldalra a Shakespeare-ről elnevezett könyvesboltba, ott talán tudnak segíteni. És Catherina ebben a percben tényleg azt hitte, tudnak neki segíteni, hogy ezek az emberek itt: a hot dog-árusok, a gyümölcsárus, a cipész, a könyvesboltos most azért van ébren, azért ad el hot dogot, gyümölcsöt, cipőt, könyvet, azért marad még egy kicsit itt a két utca összefutásában, hogy a segítségére legyen. Kiment hát a bolt elé, és jobbra fordult, amerre az autók haladtak lustán egy irányban. Először átkelt a 69. utcán, aztán balra fordult, és át akart kelni a Lexingtonon, de nem működött a jelzőlámpa, és kora délután ugyan nem volt túl nagy a forgalom, de annyira mégis, hogy csak nehezen jusson át. Így legalább volt alkalma alaposan megnézni a könyvesboltot, s mire átért, mégsem akart már bemenni. Ekkor azonban kilépett a színes könyvborítók közül egy középkorú nő, aki nyilván látta, hogy valaki a Lexington gyér forgalmát bizonytalan léptekkel leküzdve felé, a boltja felé tart. Kiállt a járdára a kellemesen sütő napfényre, körülötte szépen és észrevétlenül, de legfőképpen semmit sem befolyásoló szelídséggel hullottak az árnyékok szerteszét, és megvárta, amíg Catherina átér hozzá. Kinyitotta előtte az ajtót, ami nem volt egyszerű mutatvány, mert szorult kicsit, és ha egészen ki akarták tárni, tehát annyira, hogy kényelmesen be lehessen tessékelni egy vásárlót, jó nagyot kellett rántani rajta. Catherina talán pont ezért, pont ettől az ijedt, hirtelen mozdulattól gondolta meg újra magát, és besétált a boltba. Ezután negyedórán keresztül csak ő beszélt, elmondott mindent Cesenától, az első napoktól, Trieszten, Milánón, a katonán és a meghallott párbeszéden keresztül egészen addig, amíg rá nem vette magát, hogy átmenjen a kereszteződés túloldalára a cipészhez, aki viszont visszaküldte ide. Nagyon jól tette, hogy idejött hozzám, mondta a középkorú nő, aki miközben Catherina beszélt, alaposan megnézte őt. A divatos farmert, a sportcipőt, a pólót, a karkötőt, a kis fekete táskát, amit a kezében tartott, jóllehet a hátára is vethette volna. Látta, hogy a térdét összeszorította, mintha pisilnie kellene, de azt is tudta, hogy csupán izgalmában keresi a megfelelő pozíciót. Mire ide eljutott a megfigyelésében, és a történet végére, amit Catherina mondott, már tudta, mit fog válaszolni. Gondosan megtervezte minden szavát, s azt is tudta, ügyelnie kell majd, hogy egy leheletfinom tónussal mélyebb legyen a hangja. Lágyan robbanó mássalhangzók, bársonyos magánhangzók, mint egy mélyhegedű veszélytelen, mégis fenyegető hangjai.

otthonosan érezte magát

Úgy akart vele beszélni, hogy félreérthetetlen legyen, egy nő, egy idősebb nő (véletlenül sem anya, inkább egy nagyon régi barátnő) sorolja a kellemetlen igazságokat. De Catherina ekkor, tehát még mielőtt a Shakespeare könyvesbolt eladója belekezdhetett volna jól megtervezett válaszába, nagy levegőt vett és folytatta. Pusztán mert a középkorú, visszafogottan elegáns, kicsit talán túlontúl nett nő iránt azonnal bizalmat érzett. És a legfontosabb, hogy terhes vagyok. Elpirult, amikor ezt mondta, de a Lexington és a 69. utca sarkán álló és Shakespeare-ről elnevezett könyvesboltban olyannyira otthonosan érezte magát, hogy egy ilyen meglehetősen bizalmas vallomást sem érzett oda nem illőnek. Ez biztos? Kérdezte az eladó, és elfelejtette, mit is akart korábban válaszolni. Teljesen, mondta Catherina, kimaradt a menstruációm, majd szétszakadnak a melleim és… Ekkor oldalra fordult, hogy profilból láthassa a másik nő, felhúzta kicsit a pólóját, és előbukkant a hasa, amely finom görbülettel türemkedett a világba, mint ami valóban sokat sejtetően rejt valamit. Catherina elmosolyodott, a könyvesbolt eladónője elkomorult. Tett egy mozdulatot, mintha ki akarná simítani a lány haját a szeméből, de megállt a levegőben a keze. Hát jó, igen, itt lakott sokáig, itt a bolt fölötti házban, sokat járt ide, de pár hónapja elköltözött. Azt hiszem, Európába ment, vissza Olaszországba.

shutterstock 301418195

Catherina udvariasan megköszönte a fontos információkat, és puha, pontosan kimért lépésekkel kisétált a boltból. Megfordult a fejében, hogy visszamegy a hot dog-árusokhoz és elmondja, mit tudott meg, de gyorsan meggondolta magát. Balra fordult a Lexingtonon és elindult a metrómegálló felé. Egy pillanatra újra megtorpant, talán mégis meg kellett volna kérdezni a nevét. Elhessegette ezt a gondolatot is, honnan tudná egy könyvesbolti eladó, vagy ha tudja, biztosan elmondta volna azonnal. Catherina sosem érezte ennyire közel magához ezt a névtelen férfit, akitől ismét csupán egy óceán választotta el.

kép | shutterstock.com