Búth Emília

MI A HÍR?

2009 szeptember

MI A HÍR?

A faluban, ahol élek, volt egy Tó. Hír ez? Akit érdekel és eddig nem tudta, hogy vagyok, és falun élek, s hogy a faluban volt egy Tó, annak: igen. A 60-as évek közepén, a „nagy árvíz” idején kiöntött a túlpartra, ezért áttörték a gátat, felszedték a Tó vizét levezető mesterséges (csatornának se mondható) árok deszkahídját, s a Tó pusztulásnak indult. A kiszáradt mederből szemétdomb lett, boldog-boldogtalan oda hordta a piszkát: horpadt lavórt, kidobott tűzhelyt, autógumit. Se a tilalom, se a kilátásba helyezett büntetés nem használt. Eldózerolták hát az egészet, ledöngölték, földréteggel takarták a felhalmozódott mocskot, és a területet beépítették, most itt van a Petőfi tér az üzletsorral.

Hír hátán hír. Ha minden történésről akkor és ott, frissiben „tudósítok”, hírt mondok. Így csak mesélek valamiről. Csak?
így emlékszik
Nemrég írtam a helyi lapban pár sort a Tóról. Nem helytörténeti pontossággal, hanem szubjektíven, a „tóparti gyerek” szemével látottakról. Volt, aki felhívott vagy megszólított: írhattam volna még erről meg arról. Igen, ő is így emlékszik. Jé, itt Tó volt, azért öblösödik így az utca vége? Tegnap pedig felkeresett egy idős asszony, aki a Tóról akart beszélni velem, és ezzel kezdte: „Mindig megdobban a szívem, mikor erre járok.”

Arra gondoltam, őt is csupa szép meg jó köti ide, ezért a szívdobogás. Tévedtem. Hetven éve történt, aratásidőben. Ő akkor még az anyja hasában volt, aki a párjával együtt a földeken dolgozott. Édesmama (ahogy szokta) vitte nekik az ebédet s a „hírt”, hogy legyenek nyugodtak, otthon minden rendben. Édesmama nem tudhatta, hogy épp azokban a percekben a rokonra bízott másfél éves Teréz unokája kibotorkált a házból. Lepkét látott vagy a libagágogás csalta az utcára, soha nem derült ki. Nem, nem fulladt bele a Tóba, bizonygatta az asszony nekem. Szívgörcsöt kapott. Az ember, aki a hírt vitte a határba a szülőknek, csak annyit mondott, hogy a kislány beteg. De akkor már nem is élt. B. Sárika elsőáldozós ruháját alakították át neki, levágtak az aljából, az ujjából, abba öltöztették Terézt – „kis angyalnak”, a ravatalra. B. Sárika a nagynéném volt, s évekkel később, a háború idején a mi udvarunkon halt meg 21 évesen egy légitámadás alatt. Nem ismerhettem, hiszen én később születtem, de sokat hallottam róla. Terézről eddig soha. Nagyanyám saját fájdalma elfedte a másokét, a másikét, akivel pedig biztos mélyen együtt érzett, hiszen odaadta (akkor 16 éves) lánya külön alkalomra varratott csipkeruháját, és hagyta, hogy átszabják a halott kisgyerekre. S most itt ez az asszony; meghalt a testvére, nem ismerte, de – ahogy mondja – soha, egy percre nem tudja elfelejteni. Mi a hír ebből? „A 18 hónapos falusi kislány, K. Teréz a nagyszülők háza előtti tóban lelte halálát.”
hajdani tragédia
Megtudtam valamit a Tó múltjából, amit eddig nem tudtam. Látom a házunk előtti régen volt nagy víz mindkét arcát: a lócsutakolós, libaúszkáltató, ólajtón gyerekeket tutajoztató vidám Tavat – s mellette a másikat, a mélyvizűt, a „gonoszt”? Mondható ez? Bővült egy „elemmel” az adattáram, tehát mégis hír a hajdani tragédia? Úgy érint, mintha ma, vagy legfeljebb tegnap történt volna. A hírnek kora van, s értékét veszti, ahogy „múlik fölötte az idő”… általában. De mi a hír értéke? A rosszul tálalt hír: bűzlik. A szervírozott, manipulált hír hazug. Az a hír, amit a média csinálna ebből?

A HALLOM A HÍREKET hívó kifejezésre készült összeállításból
kép | Patrick Emerson, flickr.com